Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. január-június (20. évfolyam, 1-25. szám)
1987-02-06 / 5. szám
1 Új gondolkodásmódot - kultúránkban is Miroslav Vélek, az SZLKP KB Elnökségének tagja, kulturális miniszter új szú Hozzávetőleg öt esztendővel ezelőtt került sor a művészeti szövetségek kongresz- szusaira. Az eltelt fél évtized alatt sok minden megváltozott a világon,' a társadalmunkban, a kultúrában és a művészetben; több dolog új értelmet nyert, s nem egy vonatkozásban új összefüggések is születtek. Úgy véljük, itt az idő, hogy felmérjük; az általunk létrehozott mechanizmusok, amelyeknek segíteniük kellett kultúránk fejlődését, teljesítik-e funkciójukat, s milyen mértékben; melyek azok, amelyek beváltak, s melyek nem; közülük mennyi az életképes, s mennyi az elavult. Ennél is tovább lépek. Mielőtt végiggondoljuk, hogy mit igényelünk a társadalomtól, alaposan el kell gondolkodnunk arról, hogy mi mit nyújtottunk közösségünknek, miként járultunk hozzá fejlődéséhez. Ösztönző erő A világ a huszadik század vége felé a tudomány és a technika fejlődésének eredményeképpen szüntelenül kisebbedik, s az idő pedig mintha gyorsabban telne. Az emberiség előtt ott lebeg a sorskérdés: tovább fejlődik-e az emberi civilizáció, avagy elpusztul. Ez olyan mindent átfogó gond, amely e Földön mindenkit érint, de a megfelelő válasz érdekében számos más, látszólag kisebb horderejű kérdésekre kell • felelnünk, méghozzá gyorsan, mert az idő - mint már említettem - egyre drágább, és az elodázott problémák egykönnyen súlyos nehézségekké alakulhatnak. A CSKP XVII., s az SZLKP legutóbbi kongresszusa utáni időszakot éljük. Mindannyiunk számára ösztönző erőt jelentett, minden gondolkodó embert magával ragadott az SZKP XXVII. kongresszusa, az ott elhangzott időszerű és magvas gondolatok. E nagy horderejű események után nem élhetünk úgy, mint idáig, másként kell dolgoznunk, s gondolkodásmódunknak is gyökeresen meg kell változnia. Az SZKP XXVII. és az CSKP XVII. kongresszusa az új gondolkodásmód szükségszerűségét hangsúlyozta; olyanét, amely megfelel a mai világ, a mi viszonyaink közepette pedig a mi társadalmunk realitásainak, fejlettsége mostani fokának, a gyorsabb előrehaladás feltételeinek. Úgy véljük, az új gondolkodás- mód igénye nyilvánvaló, ennek szükségességében senki sem kételkedik. Meggyőződésem az is, hogy nem lehet új módon gondolkodni csupán társadalmi életünk egy területén, például a gazdaságban, miközben más szférában továbbra is a már kitaposott úton topogunk. Az új gondolkodás- mód igénye minden emberre vonatkozik, az egész társadalmat érinti. Ez természetesen egyúttal a kultúrára és a művészetre is érvényes: e területen is szükséges az új gondolkodásmód. Mit jelent mindez konkrétan? A megfelelő választ e kérdésre is a CSKP XVII. kongresszusa adja, amely szükségszerű és elodázhatatlan feladatként határozta meg társadalmi fejlődésünk gyorsítása stratégiájának a megvalósítását. E feladat valóra váltásához elengedhetetlen az új gondolkodásmód, s a gondjaink megoldásához való alkotó hozzáállás. Tudatosítanunk kell azt is, hogy a társadalmi és a gazdasági fejlődés gyorsítása nem csupán fontos feladat, vagy a szocialista társadalom tekintélyét meghatározó kérdés, hanem ennél is jóval több: ez a program számunkra létkérdés, s alapvetően érinti a szocializmus jövőjét. Ebből világosan következik, hogy művészetünknek, kultúránknak milyen új gondolkodásmódra van szüksége. A CSKP XVII. kongresszusa egyértelműen megfogalmazta, hogy társadalmunk mit vár a kultúrától, s most mindannyiunk legfontosabb feladata alkotómunkával, tettekkel eleget tenni ezeknek az elvárásoknak. „A szocializmusban a kultúra hivatása az, hogy a nép érdekeit szolgálja. Azt várjuk el, hogy művészeink alkotásai hitelesen és magas művészi színvonalon ábrázolják a szocialista valóságot, a szocialista realizmus alkotó módszereinek szellemében mutassák be népünk elszántságát, ahogy képes megoldani a feladatokat és leküzdeni a szocializmus építésének útjában álló akadályokat. “ - olvashatjuk a Csehszlovákia Kommunista Pártja XVII. kongresz- szusán elhangzott politikai föbeszámolóban. Nyilván senki sem gondolja közülünk azt, hogy a kultúra és a művészet feladata a kor naív és utilitarista illusztrálása lenne. Az élet maga markánsabb és drámaibb minden olyan „müvecskénél", amely napi igényeket igyekszik kielégíteni. Éppen ellenkezőleg: társadalmunk a művészektől azt várja el, hogy mélyrehatóan elemezzék az élet ellentmondásos jelenségeit is, szenvedélyesen kutassák az igazságot, találjanak magukban bátorságot az új módszerek, az újítások támogatásához, s a társadalmunk iránt nagyfokú felelősségtől vezérelve olykor kockáztatni is legyenek képesek. Igen, a kockázat az igazság keresésének egyik velejárója. Az igazság keresése, az újat akarás esetünkben nem más, mint gyötrelmes folyamat, amely az igazi műalkotás születését előzi meg. Nem díszítő elem Az emberiség nagy szellemei, akik a reneszánsz korától napjainkig formálták az európai gondolkodást, mindig az események forgatagában, középpontjában valakik valami pártján álltak, s valakik valami ellen harcoltak. A világot alakító, változtató gondolkodásmód alakulása - a gondolkodás egyébként a művészet egyik alaptényezője is - különben mindig elsősorban a politikai gondolkodás fejlődésével volt azonos, mert éppen a politika aktivizálja a tömegeket, s képviseli létérdekeit. A politika határozza meg sorsukat. A politika és a művészet közötti közvetlen kapcsolatnak tehát mély gyökerei vannak. Ahhoz, hogy a kulturális szféra hatékonyan vegye ki a részét a pártkongresszus határozatainak, a társadalmi és gazdasági fejlődés gyorsítása stratégiájának valóra váltásából, elsősorban arra van szükség, hogy a kultúra ne a szó klasszikus értelmében legyen jelen életünkben, hanem sürgősen alakuljon át kulturáltsággá: olyan alkotó erővé, amely képes kellő hatást gyakorolni életünk minden részére, beleértve ebbe kultúránk színvonalát is. A kulturáltságnak- amely alatt a „megvalósított" kultúrát értjük - csodálatos tulajdonsága van: ereje, energiája a megvalósítás intenzitásával arányosan növekszik. Az ilyen felfogás kizárja azt, hogy a kultúra a kor díszítő eleme legyen, s valósággal megköveteli: ez a szféra is váljék életünk minden területének szerves részévé. „A kultúra nem csupán műalkotás és a művészet népszerűsítése; e fogalom szerves része a munka, a környezet, a társas kapcsolatok kultúrája, vagyis a mindennapok kultúrája“ - olvashatjuk a KB politikai beszámolójában, mely Szlovákia Kommunista Pártja legutóbbi kongresszusán hangzott el. ■> Korunk követelményeivel összhangban A kultúrának ez az értelmezése teljes mértékben összhangban van korunk követelményeivel, szocialista társadalmunk jellegével, és szükségszerűen megköveteli a változtatásokat a tervezésben, az igények- beleértve a kulturális igények - kielégítésében. Nyilvánvalóan változnia kell az alkotó folyamatok és jelenségek megítélésének, s nagyobb ütemben kell kedvezőbb feltételeket teremteni a korszerűen értelmezett kultúra további fejlődéséhez. Mindezt az ésszerű gondolkodás logikája diktálja. Ez a gondolkodás természetesen elsősorban azt sugallja, hogy jogos igényeinket is csupán lehetőségeink arányában elégíthetjük ki. A CSKP XVII. kongresszusa valameny- nyiünkhöz fordult azzal az igénnyel, hogy sokszorozzuk meg lehetőségeinket. Eszményeinknek megfelelő értékrendszert Mindezzel kapcsolatban föltehetnénk, s föl is kell tennünk azt a kérdést, hogy mi az, ami kultúránkban élő, ösztönző, további fejlődésre képes, vagyis mi az érték és mi az álérték. Más szóval: végre rendet teremthetnénk értékrendszerünkben. Ha ugyanolyan tisztelettel hajtjuk meg fejünket a rossz popmuzsika és a jó szimfonikus zene, a lektűr és az igazi irodalom, a jól, technikai szempontból kifogástalanul megrajzolt giccs és a gondolatokat és érzelmeket fölkavaró, életes képzőművészeti alkotás előtt, akkor ez nem csupán azt jelenti, hogy művészetünk és ízlésünk értékrendszere eltorzul, hanem ezzel - mai szóhasználattal élve - egyoldalú ideológiai lefegyverzést hajtunk végre. Márpedig ideológiai fegyvereinkről nem szabadna lemondanunk. Napjainkban különösen sokat beszélnek, vitatkoznak a kritika és az önkritika, a mi esetünkben elsősorban a művészeti kritika fontosságáról, társadalmi szerepéről. Véleményem szerint a művészet és a művészeti kritika egyazon élő szervezet, habár gondolkodásmódjuk nem mindig egyforma. A művészeti kritika alapvető feladata is az, hogy a maga sajátos eszközeivel harcoljon az igazságért, legalábbis a relatív igazságért, amely itt és most, ebben a korban érvényes. Az igazság ugyanis a természetben sem található meg színtiszta formában: ott is ellentétek, összecsapások során kristályosodik ki, s a gyakorlat szentesíti azt. Művészeti kritikánkban hiányoznak az eszmecserék, viták, s igen, a harcok is. Bizonyos tárgyról vagy jelenségről még akkor sem kell egyforma véleménnyel lennünk, ha világnézetünk, politikai állásfoglalásunk egyébként azonos. Ismerek olyan kritikusokat, akik mint az égi mannára, úgy várnak arra, hogy „felsőbb helyen“ mi a vélemény. S ha úgy vélik, hogy ezt megtudták, akkor körömszakadtáig ragaszkodnak hozzá, még ha lélekben nem is értenek egyet vele. Minden embernek, még a párt- vagy az állami tisztségviselőnek is joga van saját ízlésre, önálló véleményre. Joga van arra is, hogy ezt a véleményét elmondja. A kritikusnak azonban - ha nem akarja, hogy szakmai becsületén csorba essék - nincs joga hallgatni, s egyetérteni olyan nézetekkel, amelyek meggyőződése szerint helytelenek. Véleményének kifejtéséhez nem is annyira bátorság, hanem meggyőző érvelés kívántatik. Ha jól tudom, senki sem birtokolja az igazság monopóliumát. Méghozzá az olyanét, amelyet nem kell érvekkel bizonyítani. Látnunk kell, hogy még a szocializmusban sem jutunk el fájdalommentesen és automatikusan az igazsághoz. Az ügy érdekében vitatkozni is kell, olykor hevesen is. Mindez természetesen azt feltételezi, hogy ezekben az esetekben is a szocialista művészet talaján állunk, a marxista eszmeiség kategóriáiban gondolkodunk, s ennek megfelelő terminológiát használunk. Vajon így van ez a gyakorlatban? A művészeti szövetségek rövidesen sorra kerülő kongresszusai ezt a kérdést is alaposan megvizsgálhatnák, mert - s ezt nem lehet szem elől téveszteni - akadnak olyan kritikusaink is, akik mintha minden konkrét téren és időn kívül tevékenykednének, s akik számára nem jelentenek semmit a társadalmi összefüggések, a párthatározatok, sőt még saját szociális tapasztalataik sem. A kritika kockázata A műalkotás megítélésének a kérdése bonyolult. A kritika színvonala jórészt attól függ, hogy a kritikus képes-e megérteni a mű lényegét, képes-e felismerni, mi az alkotás mondanivalója, milyen az irányultsága, miként segíti elő a társadalmi fejlődést. Ugyanilyen fontos feladata mindezt világosan érzékeltetni azokkal, akik találkoznak ezekkel az alkotásokkal. Minél időszerűbb témával, égetőbb gondokkal foglalkozik a mű, annál nehezebb a kritikus feladata. A kritikusnak ilyenkor ugyanis rendszerint olyan kérdésre kell felelnie, amelyre az adott pillanatban nincs egyértelmű, helyesnek ítélt válasz. Ez a kérdés pedig úgy szól, hogy vajon a szerző megtalálta-e a helyes választ azoknak az égető gondoknak az orvoslására, amelyre a társadalom is feleletet, megoldást keres, vagy pedig az illető művész téved? Ilyen kérdéseket föltenni, s erre válaszolni a művész és a kritikus részéről is kockázatos. De ez a kockázat ilyen esetben nemes küldetést jelent. Több figyelmet a fiatal művészeknek Újra és újra napirendre kerülnek a fiatal művészekkel kapcsolatos kérdések is. Azt kérdezgetik tőlünk, s mi is önmagunktól: eleget munkálkodtunk-e annak érdekében, hogy a fiatal művészeknek kellő lehetőségük, terük legyen az alkotáshoz, hogy legjobb műveik minden halogatás és egyéb gátló körülmény nélkül kerültek-e folyamatosan kapcsolatba mindazzal, amit az előző múvésznemzedékek alkottak? Nem lehet egyértelmű a válasz erre a fogas kérdésre. Sok mindent tettünk ennek érdekében, de nem eleget, főleg akkor nem, ha szem előtt tartjuk, hogy ezek a fiatal művészek ma művészetünk, kultúránk reménységeit, holnap már a valóságát jelentik. A mostaninál jóval nagyobb figyelmet kell szentelni a fiatal művészetnek. Figyelemről beszéltem és nem gondoskodásról, mert ez az utóbbi kifejezés az óvodát juttatja az eszembe. Nevetséges még elgondolni is, hogy a felnőtt művészjelöltek - mondjuk irodalmárok fölött - az Irodalmi Alap anyáskodik. Nekünk kellő feltételeket kell teremtenünk a fiatal művészek érvényesüléséhez, de e téren is a minőség elvének kell érvényesülnie. Úgy is mondhatom, hogy a minőség és a társadalmi ellenőrzés elvének. Jó dolog, hogy a fiatal írók folyóiratához hasonló fórum született. Természetes dolog, hogy a fiatal művészeknek saját véleményük van a különböző jelenségekről, problémákról, s azt gondolják - vagy azt kellene gondolniuk -, hogy minderről többet tudnak elmondani, mint az előző nemzedékek. Ehhez a fiataloknak minden lehetőséget meg kell adnunk. A lehetőségekkel arányosan nő azonban a felelősség mértéke is. Az egyik a másik nélkül az életben ugyanis nemigen fordul elő. Úgy vélem, teljesen fölösleges lenne elhallgatni azt a tényt, hogy vannak égető, s egyelőre nem megoldott gondjaink is. Felelőtlen és hazug dolog lenne azt állítani, hogy valamennyit rövid idő alatt orvosoljuk. Ám ugyanilyen felelőtlenség lenne azt hirdetni, hogy ezek a nehézségek egyszer s mindenkorra adottak, megolhatatlanok. Nem lehetetlen feladat megoldani például a honoráriumok, a művészekkel kapcsolatos szociális gondoskodás javításának kérdéseit, valamint a művészeti szövetségek tevékenysége demokratizálásának további elmélyítésével összefüggő problémákat. Sokkal nehezebb lesz kiutat találni olyan esetekben, amikor a művészet érdekei és a népgazdaság lehetőségei között bizonyos ellentmondás mutatkozik. Ilyen például az irodalmi művek átfutási idejének csökkentése és a nyomdai kapacitások közötti feszültségek, továbbá a műalkotások népszerűsítése és terjesztése, az irodalom, a művészet és a művész tekintélye a szocialista társadalomban. Ezt az utolsó problémakört nyilvánvalóan nem lehet semmilyen rendelettel, határozattal, vagy paranccsal megoldani. A megnyugtató rendezés csupán hosszan tartó folyamat során lehetséges, amelyben aktív szerepet kell vállalniuk főleg maguknak a művészeknek. Abba az évbe léptünk, amelyben megemlékezünk a nagy októberi szocialista forradalom 70. évfordulójáról. Immár hét évtizede a kapitalisták és az imperialisták azon mesterkednek, hogy elpusztítsák azt a társadalmi rendszert, amely a túléléshez az egyetlen reális esélyt jelenti az emberiség számára: a szocializmust. Napjainkban is - amikor a világ politikai, eszmei és osztályszempontból egyaránt megosztott, s az emberek döbbenten kérdezik, hogy vajon csak az atomháború utáni halálban, a világégést követően tud-e az emberiség egyesülni, s amikor az említett ellenséges erők a szocializmust a történelem szemétdombjára akarják hajítani, s a legjobban annak örülnének, ha nem érné meg ezt a nevezetes évfordulót - a szocializmus mind erőteljesebben hallatja a hangját a világbéke megőrzése, minden nemzet érdekében. Sok munka vár ránk, bonyolult körülmények közepette. Ám az embert jogos büszkeséggel tölti el az a tudat, hogy ahhoz a társadalomhoz tartozik, amely az emberiség legszentebb jogát, az élethez való jogot védi. (A beszéd a művészeti szövetségek, az állami szervek és a kulturális intézmények vezetőinek szlovákiai tanácskozásán hangzott el. Alcímek: Új Szó) 1987. II. 6.
