Új Szó, 1987. december (40. évfolyam, 282-307. szám)
1987-12-11 / 291. szám, péntek
Egy elhúzódó nyár Gorkij Nyaralókja a Hviezdoslav Színházban Makszim Gorkij 1904-ben harmadik drámájaként irta a Nyaralókat. Az irodalomtörténeti tényekből bevezetőnek ennyi is elegendő a Hviezdoslav Színházban december 5-én bemutatott, Ľubomír Vajdíčka rendezte előadáshoz. Kell a hely á legalább vázlatos leírásához mindannak, amit gondolatisagával, stili- záltságával és formanyelvével ez a produkció a mai néző számára felvet. Nagyszabású előadást láthatunk, amely mind a rendezői elgondolás, mind a színészi játék tekintetében kortársi erejű. A színpadkép változatlanságában is szüntelenül jelenlévő dinamizmusával, de a jelmezek huszadik századi jellegzetességeivel együtt is a legapróbb részletekig kidolgozott modern előadása ez egy klasszikus drámának. Ugyanakkor a dolog természetéből adódóan az a rendezői szándék, gondolatközvetítői igyekezet, amely meghatározza a produkció egészét, helyenként csorbul is. S ez éppen a Vajdička „rendezői színházát“ olyannyira meghatározó fenomén - a Színész - helyenkénti dekoncentráltsága, felkészületlensége vagy éppen egysíkúsága miatt következik be. Vagyis: Ismét egy olyan előadás, amelyhez adott volt a rendezőhöz mérhető kiváló csapat (dramaturg, díszlettervező, jelmeztervező), csak éppen a színészek egynémelyike maradt alatta az előadás kontextusából nyilvánvalóan adódó teljesítményszintnek. Mindez persze mit sem változtat azon a lényegen, amely az előadás drámai üzenetéből katartikus erővel zúdul a nézőre: az értelmiség örök helykeresése. Vajdička az alapvető dolgokra is nagyítón keresztül figyelő rendező típusa. Nem véletlen, hogy pályájának igazi nagy sikereit, mind a martini Szlovák Nemzeti Felkelés Színházban, mind pedig a bratislavai Hviezdoslav Színházban is a klasz- szikusok (elsősorban az orosz kla- szikusok) színpadraállításával érte el. Csakhogy ez az utolsó rendezői időszaka, amely Szlovákia fővárosához fűzi, mintha nem segítette volna előrehaladását a Martinban megkezdett úton. Kivételt talán Csehov Három nővére és Ibsen A tenger asszonya képezhetett volna. Időközben a prágai Nemzeti Színházban is megrendezte Gorkij Nyaralóját. A szaksajtó információi szerint sikerrel. Szerencsémre, nem láttam azt az előadást, így eleve megmenekülök attól a járványos betegségtől, amely a kritikusokat oly gyakran megfertőzi, ha egy rendező más-más színházban, egy bizonyos idő eltelte után máshol megismételt rendezését méricskélik egymáshoz. A színház lényege a hely, az idő és gondolat. Ha ezek bármelyikének is elmarad a pontosítása, akkor vagy a múlt színháza reprodukciójának, vagy a drámai alapanyagban ábrázolt kor hiteles bemutatásának, vagy a gondolattalanság híján érdektelen formai bűvészmutatványok tanúi lehetünk. Tovsztonogov irta egykori Három nővér rendezése kapcsán: ,,Nem érünk el semmilyen eredményt. ha nem keressük azt, ami az élet külsőségeinek hitelessége mögött rejlik, a szavak és a környezet mögött rejtőzködik.“ Aligha tévedek, amikor azt állítom, hogy Ľubomír Vajdička Gorkij Nyaralókjának rendezésekor Ján Sládeček dramaturggal együtt sokkal messzebbre merészkedtek. Jozef Ciller ehhez a szellemi felfedezőúthoz olyan színpadi teret tervezett, amely körülveszi a föntről drótsodronyokra akasztott lámpákkal megvilágított üres teret. Balról a Baszov-nyaraló terasza, hátul a strand kabinjai, jobbról a többi nyári lak zárja le a teret. A felülről fényt adó lámpák, a körbefutó lépcsők valamifajta arénaszerű küzdőteret idéznek. A színpadot a nézőtértől egy vízzel teli medence választja, amely fölé egy trambulin nyílik. Ennek a medencének dramaturgiai értelmező funkciója is van. A Peter Čanecký tervezte jelmezek olyan formákból születtek, amelyekkel egy magára valamit is adó mai értelmiségi közegben is találkozhatunk. Egyáltalán * nem a századelő divatvonalait idézik, hanem egy mai külsőségeivel is hovatartozását kifejezni akaró kispolgáriasultságában tespedő értelmiségi közeget. A rendező és a dramaturg olyan beavatkozásokat végzett a klasszikus dráma szövegén, amelyek még- inkább egyértelművé tették a gorkiji gondolatrendszert, s az önmaga társadalmi szerepének autentikussá- gát, a kor lényegét kereső, és a saját cselekvésképtelenségét felismerő, de a nehézségi nyomaték ellen erőtlenül mozduló értelmiséget. Ennek lett az eredménye, hogy a nyaralók előadása nem lett a ma oly divatos színpadi kiszólások olcsó sorozata, hanem egy klasszikus dráma értelVálságban a Covent Garden Az operaházak súlyos anyagi 'gondjairól gyakran olvashatunk a nyugati sajtóban, aminek főként az az oka, hogy viszonylag kevés állami támogatásban részesülnek, önerejükből pedig nem tudják fenntartani magukat. Ez egyaránt vonatkozik a kisebb és a hírnevesebb intézményekre. A különbség talán csak az, hogy a nagyobbakra jobban figyel a közvélemény. Máig is emlegetik például: a müncheni operaház kórusa néhány évvel ezelőtt úgy adott kifejezést bérkövetelésének, hogy a Nürnbergi mesterdalnokok egész előadását csak végigzümmögte. Legutóbb Londonban történt hasonló eset, amikor a Covent Garden kórusa egyszerűen sztrájkba lépett, és három hétig nem volt előadás. A kóristák részben elérték kívánságuk teljesítését, bár ezzel a Covent Garden válsága még nem oldódott meg. A londoni példát csak időszerűsége miatt említjük, mert különben - mint mondottuk - hasonló a helyzet Bécsben, Párizsban vagy a New York-i Metropolitan Operánál. Súlyosbítja a gondokat, hogy a sztárgázsik aránytalan növekedését nem sikerült nemzetközi megállapodással szabályozni, illetve letörni. (Több sikertelen kísérlet történt erre.) A nagyoperák versengenek a világhírű énekesekért, egymást licitálják fölül, ezért a költségvetésből nemigen marad pénz az állandó alkalmazottak bérének rendezésére. A kóristákat azért emeltük ki, mert szakmailag képzett énekesekről van szó (mind szólistának készült valamikor), ráadásul több nyelven kell énekelniük, joggal várják tehát az erkölcsi és anyagi megbecsülést. Egy operaház zenekara önálló hangversenyeket is adhat, mint például a bécsi opera fiiharmonikusai: egy kórusnak azonban nincs erre lehetősége. Ez még a kisebbik, bár nem mellékes tünete a válságnak. A helyárakat sem lehet a fizetés és a drágulás arányában állandóan emelni. A mecénások száma csökken, mert a kormány nem hajlandó többé engedélyezni adományaik leírását az adóalapból. Ilyen körülmények között John Tooley, a Covent Garden nemzetközileg jól ismert intendánsa, kénytelen volt benyújtani lemondását. Helyét a jövő idénytől kezdve egy Angliában ugyancsak népszerű tévémenedzser, Jeremy Isaacs foglalja el, tőle várják az anyagi gondok megoldását. Hogyan? Miként? Erről ő maga még nem nyilatkozott, csupán annyit mondott a sajtó képviselőinek, hogy ,,London nem lehet meg a Covent Garden nélkül". V. M. mezésének hely, idő és gondolati teljessége. Mindennek a kiteljesítéséhez nélkülözhetetlen az olyan Színész, aki tudja, hogy akár epizódszereplőként is olyan művészi produkcióban vesz reszt, amely rendkívüli színházi eseménnyé avathatja a számára talán csak ,,egyasokközül“-nek tartott előadást. A színészi jelenlét legszembetűnőbb hibája az első felvonás tem- pótlan indításában jelentkezett. Lehet, hogy ezt a bonyolult tempó- és ritmusszerkezetű előadást idővel belül érezve, kifelé is érzékeltetni tudják majd. Ennél sokkal bonyolultabb kérdéseket vet fel az a rendezői törekvés, amely a szöveg alá, az arcjáték, a gesztusok felszínei mögé rejtett emberi lényeg, kibontható gondolat metakommunikációs érzékeltetését kívánja meg. Erre a feladatra már csak azok a színészek képesek, akik tényleg a legjobbjai a szakmának. A „rendezői színháznak“ az egyik legnagyobb parado- xona, hogy éppen ennek tudatában (a maximalizált rendezői elvárások ellenében) tiltakozik a színészek egy része a „rendezőuralom“ ellen. Mindenesetre Anna Javorková (Varvara), Michal Dočolomanský (Szuszlov), Emília Vášáryová (Mária Ljovna), Soha Valentová (Olga), Karol Machata (Szemjon), Martin Huba (Dudakov), Emil Horváth (Jakov Sali- mov), és Oldó Hlaváček (Pusztobaj- ka) olyan színészi játékot produkáltak, amely az egyik legnagyobb értéke az előadásnak. Dušan Jamrich (Szergej Baszov), Božidara Turzo- novová (Kalória), Zuzana Kocúriko- vá (Júlia), Juraj Slezáček (Pavel Rjumin), Vladimír Kittler (Zimin) és Vladimír Obšin (Kropilkin) ábrázoló feladatot teljesítettek, ami önmagában véve más előadásokban talán elegendő (?), de ebben a kifelé mást mutató, befelé pedig másként élő értelmiségi gyülekezetben kevés. Szándékosan hagytam a végére Ján Kroner (Viasz), Ivó Gogál (Nyikolaj Zamiszlov) és Katarína Kolajová főiskolai hallgató (Szonya) játékát. A két fiatal színésznek minden „esélye“ megvan arra, hogy egyike legyen a Szlovák Nemzeti Színház társulatában is jelenlévő „beskatulyázott“ színészrobotoknak, akik véletlenül az alkatukra szabott, adottságaikhoz hasonlatos kisebb és nagyobb szerepek tucatjait játsszák majd évtizedeken át. Tény, hogy az epizódisták egy része minden színházban kiváló, sőt a legjobbak közé tartozó színész. Nélkülük nincsenek Shakespeare-, Ibsen-, Csehov-, Gorkij-, örkény-elöadások. Egy színművészeti főiskoláslánynak pedig az ilyen lehetőséget legalább túl kellene játszania, s akkor elhinném neki, hogy az akarás túlvitte tehetségét a szerep megkívánta határokon, de ezzel a semleges színpadi jelenléttel nem tudtam mit kezdeni. Lám, az idei évad is meghozta az első bratislavai színházi sikert. Bár lehet, hogy ezt a „siker“ szót gyorsan ki kell egészítenem a „szakmai“ jelzővel. Mindenesetre Ľubomír Vajdička nem fürdette meg a vízzel teli medencében sem a színészeit, sem az első sorokban ülő nézőket, mert hitt a saját időszerű mondanivalója és Gorkij drámájának tragikomikus erejében. Effajta extravaganciákra általában az előadásai gondolatta- lan unalmának tudatában lévő rendezők vállalkoznak. Neki erre most sem volt szüksége. DUSZA ISTVÁN A próba perceiben (Katarína Krajčovičová felvétele) „Én sosem vagyok fáradt“ Találkozás Claudio Abbadóval Hatalmas várakozás előzte meg a világhírű olasz karmester, Claudio Abbado bratislavai vendégszereplését, aki az Európai Kamarazenekar élén Schubert h-moll szimfóniáját és Mozart c-moll miséjét vezényelte. A neves művészt hiába keresték az újságírók. Zsúfolt programja, a hosszúra nyúlt próbák nem adtak lehetőséget egyetlen rövid beszélgetésre sem. Ez az interjú közvetlenül elutazása előtt készült, egy kimerítő próba után. ,,Claudio Abbado a Toscanini-is- kola erényeit (abszolút precizitás, a szerző akaratának feltétlen tisztelete, temperamentum, szín- és ritmusérzék) a mai korszerű interpretáció elveivel egyesíti" - írja az egyik zenei lexikon. Igaznak találja ezt a jellemzést?- Ezek azok a kedves dolgok, amelyeket az újságírók írnak rólunk, karmesterekről.- Ez minden?- Mindenesetre nagyon jól esik, hálásan köszönöm.- Századunkban számos jelentős zenekari mű - elég, ha csak Bartók Concertóját vagy Zenéjét említjük - született kiváló karmesteregyéniségek felkérésére, megrendelésére, ön milyen kapcsolatban áll korunk zeneszerzőivel?- Nagyon szeretem a kortárs zenét, gyakran tűzöm műsorra kortárs zeneszerzők műveit, több ősbemutatót vezényeltem már. Most folynak a La Wien moderne előkészületei. Amint ezt a neve is elárulja, ez a Bécsben megrendezésre kerülő fesztivál a kortárs zene propagálását tűzte ki céljául, öt estén keresztül szólaltattuk meg Luigi Nono, Ligeti György, Kurtág György, Pierre Boulez, Karlheinz Stockhausen és mások műveit. Azt hiszem, hogy a felsorolt zeneszerzők korunk legnagyobbjai, ezért tartom fontosnak, hogy bemutassuk műveiket.- Miláno, London, Bécs - mindhárom város zenei életében fontos posztot töltött be. Munkássága még mindig ezekhez a városokhoz kötődik?- Nem, a három közül már csupán Bécs maradt, ahol rengeteget dolgozom a Staatsoperben és a Bécsi Filharmonikusokkal. Talán sokan nem tudják: a Bécsi Filharmonikusok alkotják a Staatsoper zenekarát is. Sokat dolgozom a Mahler Zenekarral és az Európai Kamarazene- karral. A bécsi munka annyira leköt, hogy egyszerűen nem marad időm arra, hogy másutt is vállaljak állandó feladatot.- Tizennyolc évet töltött az opera fellegvárában, a milánói Scalában. Nagy sikerű előadások tucatjai fűződnek nevéhez ottani munkássága során. Nem sajnálja egy kicsit, hogy megszakadt a kapcsolata a nagymúltú operaházzal?- Hát igen, a Scalának kétségkíma este: Gyurkó László színművének bemutatója a Magyar Területi Színházban Gyurkó László Szerelmem, Elektra című tragédiáját nagyjából ötven színház tűzte eddig műsorára Európa különböző országaiban. Nem véletlenül. Az író szinte minden alkotása a forradalomról szól. Természetesen nem olyan módon, ahogyan azt az iskoláskönyvekben olvashatjuk. Gyurkónak a gondolkodása forradalmi. Akármihez nyúl, akármit fr le, csak így tud közeledni hozzá. Mindenekelőtt az idő tágult ki számára nagyon. Tisztában van vele, hogy a forradalmi gondolkodás nem a huszadik század vívmánya: valószínűleg egyidős az emberiséggel. Nem véletlen, hogy - mindmáig legkedvesebb színdarabjának - a Szerelmem, Elektrának témáját egészen az ókorba, közvetlen a trójai háború utáni évekbe helyezte. Ettől függetlenül egy pillanatig sem kétséges, hogy minden szavával napjainkhoz, hozzánk szól. Gyurkó László az igazság paradoxonjait sorjázza elő. Elektrának van-e igaza, aki az ,.abszolút“ igazságot képviseli, vagy pedig testvérének, Oresztésznek, aki megérti a gyakorlati igazságot? Elektra igazsága kegyetlen, mert szerinte mindenki bűnös, s így bűnhődnie kell. Ahhoz azonban, hogy Oresztész érvényt tudjon szerezni a maga gyakorlati igazának. Elektrát kell bűnösnek bélyegeznie, és bármi áron el kell némítania. Van-e azonban joga az igazság nevében uralkodnia annak, aki diszkriminálja az „abszolút" igazságot? Az igazságnak ezeket a paradoxonjait valóban csak történelmi távlatban lehet megérteni. Egy emberi élet olykor kevés is az igazság megsejtéséhez ... A ma esti premieren az író is megjelenik a komáromi (Komárno) bemutatón Az előadáshoz Hanzsér Arpád szerzett színpadi zenét, Platzner Tibor tervezett aré- naszerü játékteret. Elektra szerepében Petrécs Annát láthatjuk, Oreszteszként Skronka Tibort. Krizotémiszt Dér Lívia. Egisztosz királyt pedig Ropog József játssza. A két csepűrágó: Tóth László és Bugár Gáspár. Az előadás rendezője Horvath Lajos. KMECZKÓ MIHÁLY vül nagy a múltja. De a jelene... Mindenesetre, nem mondhatom, hogy sajnálnám, mert a Bécsi Filharmonikusok zenekara sokkal jobb a Scaláénál, kitűnő ez a zenekar. Az énekkar és a szervezés is határozottan jobb, mint Milánóban. No, meg aztán itt van Bécs hallatlanul kulturált, érzékeny közönsége, amely mindig nagy tisztelettel adózik a zenének...- önt univerzális karmesterként tartják számon. Operát ugyanolyan csodálatosan vezényel, mint szimfonikus műveket. Mégis, a kettő közül melyiket kedveli jobban?-A zenét... Komolyra fordítva a szót: művészeti igazgatója vagyok a Staatsopernek, ez volt a hivatalos címem a Scalában is, ebből kifolyólag elsősorban operákat dirigálok.- Gyakran hallani, hogy a vezénylést nem lehet megtanítani. Mégis léteznek híres karmester-iskolák, mint például Hans Swarows- kyé Bécsben, amelynek ön is tanítványa volt.- Azt hiszem, akadnak kiváló karmesterek, mint az említett Swa- rowsky vagy az olasz Franco Ferrara. Az is igaz, hogy kevesen vannak, mert a vezénylést valóban nagyon nehéz tanítani.- ön nem próbálta?- Nem, én szívesebben foglalkozom a fiatalokkal a zenekarban.- Ezt a fiatalokkal végzett munkát egyfajta missziónak tekinti?- Nem, szó sincs róla, egyszerűen csak örömet szerez, hogy együtt zenélhetek velük. Ráadásul az ö esetükben a munka nincs olyan megszorításokhoz kötve, mint a nagy professzionális zenekarok esetében. Nem zavarja őket, hogy már rég letelt a próbára kiszabott idő, ha nem kielégítő a produkció színvonala, mindig hajlandók újrakezdeni. Itt nincs szakszervezet, amely különböző korlátokat szabna... Ha hisz az ember a fiatalokban, akkor ezt ők óriási lelkesedéssel és kitűnő teljesítménnyel viszonozzák.- Ezek szerint szívesebben dolgozik fiatalokkal?- Ez más, egészen más, összehasonlítva egy olyan ízig-vérig professzionális zenekarral, mint mondjuk a Bécsi Filharmonikusok A fiataloknak még nincs elegendő tapasztalatuk, még nem tudják azt a hangzást produkálni, amely olyannyira jellemző az igazi nagy együttesekre. De megvan bennük a határtalan lelkesedés, s ez csodákra képes.-Rengeteg elfoglaltsága mellett mikor tud időt szakítani egy kis pihenésre?- A nyarat általában Szardínia szigetén töltöm, ahol sokat vitorlázom, teniszezem, télen a hegyekbe járok síelni.- Ha úgy tetszik, be is fejezhetjük. Tudom, hogy nagyon zsúfolt volt a programja, most is próbáról jött, amely legalább egy órával hosz- szabbra nyúlt a tervezettnél... Bizonyára fáradt.- Úgy nézek ki? Csak nem? Én sosem vagyok fáradt, már hogy is lehetnék, hisz mindig azt csinálom, amit szeretek, abba pedig nem tud belefáradni az ember. VOJTEK KATALIN ÚJ szú 6 1987. XII. 1
