Új Szó, 1987. december (40. évfolyam, 282-307. szám)

1987-12-04 / 285. szám, péntek

Eredetit alkotni Beszélgetés Emil Venkov szobrászművésszel Országos pályázatot hirdettek an­nak idején a második világháború­ban elesett szovjet katonák štúrovói központi temetőjében felállítandó emlékmű elkészítésére. A pályáza­tot az Emil Venkov, Zlatica Dulovičo- vá-Venkovová és Gál Péter alkotta kollektíva nyerte meg. Emil Venkov nemrégiben töltötte be ötvenedik életévét, a nyáron fejezte be az utolsó munkálatokat a központi szo­borkompozíción, melynek a Pieta címet adta. A monumentális kőszobor hat méter magas, súlya százötven ton­na. Dinamikus és finom megoldásai­val erőteljesen fejezi ki a tartalmat: az anya drámáját és tragédiáját, aki­nek fia a fasizmus ellen vívott har­cokban esett el. Az alábbi beszélgetés Emil Ven- kovval, a Pieta alkotójával készült. • Annak idején Szófiából jött Bratislavába, hogy az itteni képző­művészeti Főiskolán tanuljon szob- rászatot. Mi indította önt e felé a mű­vészeti ág felé, és mi hozta Szlová­kia fővárosába?- A többi fiúhoz hasonlóan, én is szívesen rajzoltam, faragtam, mo­delleztem. Nyolcadikos voltam, ami­kor megnyertem egy országos pá­lyázatot, bolgár nemzetébresztőkről kellett portrékat készíteni. Ez a siker meghatározta pályám további alaku­lását, tehetségvizsgát tettem a szófi­ai képzőművészeti gimnáziumban, ahol a harmadik évfolyamtól kezdve a szobrászat szakon tanultam. Még abban az esztendőben, közösen egyik építész társammal, első díjat nyertem egy szófiai szökőkút tervé­nek elkészítésére kiírt pályázaton. Én voltam a legboldogabb ember. A megvalósításra ugyan nem kap­tam lehetőséget, minthogy túl fiatal­nak találtak, de adtak egy műtermet. Az iskolában közben egyre inkább avíttnak tűntek fel számomra az ok­tatási módszerek, máshol szerettem volna tanulni. Egyik ismerősöm ak­kor beszélt nekem a bratislavai Kép­zőművészeti Főiskola jeles tanárai­ról, az ottani jó alkotói légkörről. Igy döntöttem Szlovákia fővárosa mel­lett. • Valóra váltak elképzelései?- Csak két év eltelte után kerül­tem Rudolf Pribiš professzorhoz. Akkor éreztem először, hogy végre megtaláltam, amire vágytam. Pribiš kiváló ember, pedagógus, profi mű­vész. Kellő érzékenységgel és meg­értéssel közeledett a fiatal hallgatók­hoz, és lehetőséget is így adott szá­mukra, hogy ki-ki alkatának megfe­lelően fejlődjön. Különben nem is lehetett volna egybetartani annyiféle embert. Pribiš irányításával sikerült megbirkóznunk a nem könnyű fela­datokkal. Az ő hallgatóinak zöme a kortárs szlovákiai képzőművészet kiemelkedő egyénisége. • Hadd kérdezzem meg, követ- te-e a mestert, vagy igyekezett egyéni úton haladni. Emlékezetes siker A Szovjetunió Állami Kamarazenekarának vendégszerepléséről Az Oroszországi SZSZSZK napjainak rendezvénysorozata közül a tévé jóvoltá­ból legnagyobb nyilvánosságot minden valószínűség szerint az a nagyszabású prágai ünnepélyes nyitóhangverseny kapta,,melynek sokrétű műsorában töb­bek között olyan világhírességek szere­peltek, mint Jevgenyij Nyesztyerenko és Galina Kalinyinova, a Moszkvai Nagy­színház operatársulatának magánéneke­sei, valamint a Viktor Tretyjakov vezette Szovjetunió Állami Kamarazenekara. Az alábbi sorokban éppen erről a zenekarról szeretnénk írni november 19-i bratislavai hangversenye kapcsán. A Szovjetunió Állami Kamarazenekara több mint 30 éves múltra tekint vissza. Műsorán a régi korok zenéjétől a mai szerzőkig szinte minden stíluskorszak al­kotásai szerepelnek. 1983-tól a kamara- zenekar művészeti vezetője és szólistája Viktor Tretyjakov hegedűművész, ám egész sor olyan kiváló művész is dolgo­zott már a csoporttal, mint Dávid Ojsztrah, Szvjatoszlav Richter, Emil Gilels, Leonyid Kogan, Yehúdi Menuhin vagy Lili és Me- neses. A kamaraegyüttes eddig öt világ­rész több mint harmincöt országában mu­tatkozott be, s kiadott hanglemezeik szá­ma - melyek között nem egy kiemelkedő nemzetközi sikert aratott - meghaladja a százat. Bratislavai hangversenyüket Wolfgang Amadeus Mozart két szerzeménye nyitot­ta és zárta: elsőként a 24. B-dúr szimfó­niát (K. 182) hallottuk, befejezésül pedig^ a Kis éji zenét. Már az első hangok' felcsendülése után nyilvánvalóvá vált, hogy rendkívüli pontossággal dolgozó ze­nekart hallunk. Ami a Mozart-művek elő­adásában meglepő, az a megszokottnál nagyobb hangzás utáni igyekezet volt, mely újszerűsége tekintetében nem, stí­lushűség szempontjából azonban már vi­tatható. A szabad művészi értelmezés viszont alkalmat ad ilyen eltérő hang­zásértelmezésre is. A szovjet művészek előadásában rokonszenves volt a belső énjükből fakadó spontán előadásmód. E művek megszólaltatásában mutatkozott meg egyébként legmarkánsabban az, hogy soraikban több kiváló egyéniség található. Virtuóz előadásmód jellemezte az est további számainak, Bartók Béla Diverti­mentojának és DmUrij Sosztakovics Ka- maraszimfóniájának (op. 110b) bemuta­tását. A jó érzékkel megválasztott kompo­zíciók nagyszerű interpretálása módot adott vendégeinknek kimagasló tudásuk felcsillantására, a művek lényegének és mondanivalójának kidomborítására. Bar­tók démoni erejű zenéjének bensőséges, értő interpretációja és Sosztakovics - a fasizmus áldozatai emlékének tisztel­gő - kompozíciójának autentikus elő­adásmódja megérdemelten aratott nagy sikert. VAJDA GÉZA Irodalomról, fiatalokról Groteszk - Matesz módra? Ősbemutató a Magyar Területi Színházban Hizsnyai Zoltán nevét elsősorban a Próbaút antológiából és a Rondó címú verseskötet alapján ismerheti az olvasó. Azt már kevesebben tud­ják, hogy ő a Fiatal írók Körének (FÍK) a titkára. Mi ennek a körnek a feladata?-A FÍK hivatalosan 1986. de­cember 8-án alakult meg, mint a Szlovákiai írószövetség magyar szekciójának fiatal írókat, költőket tömörítő „fiókja“. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a FÍK tagjai automa­tikusan az írószövetség tagjai lenné­nek. Erről szó sincs, hiszen előbb az irodalomban kell bizonyítani, s ezu­tán következhet a tagjelöltség. Léte­zik egy alapszabályzat, amely egye­bek között kimondja: ez a kör a fiatal szlovákiai magyar irodalmárok tevé­kenységének szervezeti kerete és önkormányzatuk formája. Célja és feladata a tehetséges fiatal szerzők felkutatása, tömörítése, képviselete, továbbá nevelődésük, eszmei és írói fejlődésük számára kedvező feltéte­lek kialakítása. Tagjai lehetnek azok a fiatal és pályakezdő írók - elvben 35 éves korig -, akik nem tagjai az tetük még nem jelent meg. Lénye­gesnek tartom az önkormányzatot, mivel ez teszi lehetővé, hogy az új tagok a tagság többségi szavazás­sal vegye fel a körbe. Az írószövet­ség erkölcsi és anyagi támogatást nyújt tevékenységükhöz, A vezető­ség tevékenységében részt vesznek írószövetségi tagok is, akik tájékoz­tatják munkánkról a magyar szekció vezetőségét. Évente legalább négy összejövetelt tartunk, amelyen tag­jaink megjelent köteteit elemezzük. Megalakulásunk óta három találko­zónk volt. Ezeken a Próbaút antoló­giát, Krausz Tivadarét és a saját kötetemet vitattuk meg. Legközeleb­bi találkozónk decemberben lesz, s ezen a kör tagjai a Klub mladých autorov tagjaival találkoznak. Egye­lőre csupán a szlovák fiatalok müve­inek magyar fordításait mutathatjuk be, de szeretnénk, ha ez hamarosan fordítva is megtörténne. Akkor mi lennénk az ő vendégeik. Előrelátha­tólag a jövő évben az első összejö­vetelünkön Farnbauer Gábor A hi­ány szorítása című verseskötetéről rendezünk vitát.- Pribiš professzor nem követelte meg, hogy vakon kövessük őt, hogy gépiesen ismételjük a bevált mintá­kat. Ami a mesterségbeli tudást illeti, nem ismert kompromisszumot, de, mint említettem, toleráns magatartá­sa segített, hogy mindenki megtalál­ja a saját „hangját“, a saját kifejezé­si eszközeit. Abban az időben nagy hatással volt rám Henry Moore. Alá­zattal tekintettem a modern szob­rászművészet e nagy alakjára. Róla írtam a szakdolgozatomat is. Szülő­helyem ugyancsak meghatározó té­nyező munkásságom alakulásában. A Fekete-tenger végtelensége, tit­kos erői, olykor már-már ijesztő szépsége, vagy a hegyek, a csodá­latos sziklaalakzatok, melyek tökéle­tes szobrok. Mindezt hordozom sejt­jeimben, és bekerülnek alkotásaim­ba is. • On szerint, mi a meghatározó vonása művészetének?- A mesterségbeli tudás és az eredetiség. A főiskolásnak vagy a pályakezdőnek még el lehet nézni, ha nagy egyéniségek hatása alatt alkot, annál szomorúbb azonban, ha neves művészek válnak epigon- ná. Ezt még, úgymond, rafinált mes­terségbeli fogásokkal sem lehet el­fedni. Nézetem szerint, mindnyájan kötelesek vagyunk valami újjal hoz­zájárulni a nemzeti kultúra kincses­tárának gyarapításához. Ennek per­sze csak akkor van értelme, ha a mű, legyenek bár hibái, eredeti alkotás, nem pedig idegen minták másolata. Ehhez még hozzátenném, ha a végtelenségig ismétli önmagát a művész, akkor is megáll a fejlő­désben. • Amikor térplasztikát készít, vagy olyan szobrot, mely valamely emlékmű része lesz, miből indul ki?- Feltétlenül figyelembe veszem a környezetet, hiszen az döntő mér­tékben meghatározója a születendő alkotásnak. Az eszményi természe­tesen az lenne, ha együtt készülhet­ne az épülettel, építménnyel, me­lyet, illetve melynek a környezetét díszíteni hivatott. Sajnos, ritkán tör­ténik ez így, ami nem tesz jót a kép­zőművészeti alkotásnak, gyakran úgy néz ki, mintha azt csak úgy odacsapták volna az épülethez. Az emlékművek esetében szükséges, hogy tisztában legyünk a témával, ez pedig a képzőművészeti kultúra ismeretén túl másféle ismereteket is megkövetel az alkotótól. 0 On a poprádi Lenin-emlékműre kiírt pályázatot is megnyerte. Mi­lyennek ábrázolta a nagy forradal­márt?- Rendkívül igényes és nehéz fel­adatot jelentett Lenin alakjának megformálása. Már csak azért is, mert világszerte számtalan szobor készült a proletariátus nagy vezéré­ről. Sok alkotótól eltérően úgy hatá­roztam, hogy nemcsak Lenin alakját formálom meg. Különböző anyagok, melyeket egyébként is gyakran al­kalmazok, idézik a forradalom zász­lóit és a forradalmi tömegeket, me­lyek követik vezetőjüket - véghez vinni a fordulatot hozó történelmi tettet. JURAJ FUCHS rajzolódtak ki a majd egy esztendős tevékenység alatt?- Végérvényesen beigazolódott, mennyire szükség volt a Fiatal írók Körére és az Irodalmi Szemle Hol­nap című mellékletére, ahol tagjaink publikálhatnak. Most már a cseh­szlovákiai magyar sajtó irodalmi szerkesztőivel is fel kell vennünk a kapcsolatot, bár mindeddig igen­csak gyér érdeklődést mutattak munkánk iránt. A közeljövőben ki­osztjuk a kör nívódíját is, amelyet egy öttagú kuratórium ítél oda az értékelt esztendőben legjobb ver­sekkel, prózai írásokkal és kritikák­kal jelentkező fiatal íróknak. Remél­jük, hogy a csehszlovákiai magyar irodalomnak egy új fejlődési szaka­szát jelenti majd munkánk kiteljese­dése. Sajnos, a Holnap terjedelme már arra sem elég, hogy a FÍK-ben rendezett viták szövegét ott közöl­jük. így minden alkalommal az Iro­dalmi Szemle amúgy sem bő terje­delmét vesszük igénybe. Nem is szólva arról, hogy a fiatal szlovák, cseh irodalmárok életét, alkotásait sem tudjuk figyelemmel kísérni úgy, ahogy szeretnénk. Márpedig egy tel­jesebb irodalmi kontextus kialakítá­sához a cseh, a szlovák és a cseh­szlovákiai magyar irodalom vonat­kozásában, nélkülözhetetlen az ál­landó jelenlétet lehetővé tevő új iro­dalmi lap is. nilQ7A ISTVÁN Nem restellem bevallani, az első húsz perc után azt mondtam, ha ez így megy tovább, feladom az egé­szet, én erről az előadásról nem­hogy kritikát, sima ismertetést sem tudok írni. Azon egyszerű oknál fog­va, hogy: nem értem. Aztán azt gondoltam, várjuk ki a végét, hátha kapok fogódzókat, melyek segítsé­gével értelmes és értelmezhető rendszert tudok magamban össze­állítani ebből az enyhén szólva is - egyelőre maradjunk ennél a kifeje­zésnél - furcsa megoldásokkal elő­rehaladó játékból. Vagy a befejezés segít majd, mely egy bravúros fo­gással, mintegy visszafelé, átvilágít­ja mindazt, ami addig történt, látha­tóvá válik a szerkezet, helyükre ke­rülnek az addig „levegőben lógó“, egymáshoz legfeljebb stílusukban hasonló, de szerves, jelentést hor­dozó egységbe épülni egyelőre nem képes dolgok. Azaz: fénysugár kerül a befogadó elmére, leesik a tantusz. Apropó, elme! Igyekszem minden színházi, egyáltalán művészi telje­sítményhez tisztelettel, szeretettel és megértéssel közeledni, ez azt is jelenti, ha valamit nem értek, elkez­dem magamban keresni a hibát. Most is ezt tettem. Konzervatív len­ne az ízlésem? Lemaradtam, és nem értem már a mai modern szín­házi nyelvet? Miért akarok világos­ságot, követhető vonalvezetést, lo­gikát? Rejtvényfejtő tevékenységet nem igénylő szerepformálást, hely­zeteket, jelmez- és díszletmegoldá­sokat? De hát a fenébe is - próbá­lom magam megnyugtatni később -, láttam én már groteszket meg ab­szurdot színpadon, és képes voltam eligazodni bennük, mi több, a katar­zis érzésével távoztam a színház­ból. Visszakanyarodva bevezető töprengésemhez, az előadás végén sem esett le a tantusz, ami, gondo­lom, kiderült már az eddig lejegyzet­tekből. (írna az ember ilyeneket, ha jó produkciót látott?!) Csupán sejté­seim vannak arról, mit akart monda­ni, egyáltalán miről szólt a Natasa Tanská groteszkjeiből Ella meg a Bella címmel egybeszerkesztett darab a Magyar Területi Színház komáromi (Komárno) társulatának előadásában, Miro Procházka ren­dezésében. Az biztos, hogy a nők­ről. Azt meg kihámoztam, hogy a mai nők kiszolgáltatottságáról, éle­tük elsivárodásáról, elgépiesedésé- ről, uniformizálódásáról, arról, hogy férjük még szexuális téren sem tud vagy nem akar már partnerük lenni, arról, hogy gyermekeik inkább ki- zsákmányolóik, mint segítőik a ház­tartásban. Mindez szép, témának meg egyenesen időszerű. De ahogy megjelent?! Korszerű - avantgárd? színházművészetnek álcázott köntös! A darab címe alatt azt olvashat­juk, groteszk játék. Nem tagadom, volt az előadásban néhány remekbe szabott, eredeti ötletből született groteszk megoldás, abszurd szín­házra emlékeztető külső és belső megnyilvánulási forma, elsősorban a címszereplők, egyben az „epizó­dokat“ összefogó két munkaruhás munkásnő - Tóth Erzsébet és Né­meth Ica - játékában, egy-két dialó­gus is telibe talált, de sajna, nem ez jellemezte az előadást. Hanem: in­dokolatlanul túladagolt artikulátlan hangok, blőd gesztusok, mozdula­tok ónska helyenként ausztustalan játszadozások a női és a férfi nemi szervek körül, a hátsóféllel, de ami a legjobban zavart, hogy többé vagy kevésbé - elnézést a kifejezésért - ütődött volt minden szereplő. Na már most, ami blőd, torz, nem nor­mális, az nem biztos, hogy mindjárt groteszk is. Különösen nem a szín­házban. Ott jelentést, gondolatot vá­runk tőle, és főként annak okán, hogy a groteszknek többet és mást is meg kell mutatnia bizonyos dol­gokból, jelenségekből, mint amikor reális dimenziókban történik az áb­rázolás, hisz sajátossága éppen az, hogy a legkevésbé elölnézetből, azaz a megszokott szemszögből lát­tatja a világot, jelen esetben a nők, a családos anyák helyzetét. Az el- fordítás, ha úgy tetszik, a fejtetőreál- lítás, megtörtént az Ella meg a Bel­lában, de mivel a rendező nem al­kalmazott - vagy az alapanyag fo­gyatékosságaiból következően nem alkalmazhatott - a megjelenítéshez megfelelő groteszk, iróniát sem nél­külöző látásmódot, az előadás rész­leteiben és egészében öncélú játé­kot, többnyire bohóckodások, paro- disztikus, nem a mélység felé muta­tó, hanem attól inkább eltávolító mesterkélt megoldások sorozatát eredményezte, elsikkadt a lényeg, még annyit sem mondott a nők prob­lémáiról, amennyi például a sajtóban lát napvilágot. Kivéve a főszereplő­kettős néhány jelenetét, valamint El­la (Tóth Erzsébet) és Robi (Boráros Imre) dialógusát a második felvo­násban - a valóság itt nem másként jelent meg, hanem elveszett. Lehet persze, hogy az már eleve a darabból hiányzott, amiként a már említett ironikus látásmód is, a hu­mor mögül pedig a tragikum. Ez utóbbiból még sikerült valamit érzé­keltetnie a rendezőnek. Főként az eredmény láttán, nem tudom, miért tűzte műsorára színházunk ezt a groteszkutánzatot, vagy inkább: paródiafüzért. Igaz ugyan, hogy el­tűnt egy újabb „fehér folt“ - annál is inkább, mivel ősbemutató volt az előadás, a hangjátékaival, valamint a belőlük készült színpadi változa­tokkal elsősorban külföldön népsze­rű szerzőnő ezt az opuszát még sehol nem mutatták be -, de kelet­kezett bennünk megint hiányérzet, melyet a hatásos, nem minden gon­dolat nélkül való zárókép természe­tesen már nem volt képes semlege­síteni: egy, a zsinórpadlásról zúgva leereszkedő hatalmas kéz mutatóuj­jának pusztító érintése után feltá- pászkodik a két munkásnő - majd mintha Déva várát kezdenék újra­építeni a szemeteskukák mögött, melyek egyébként végig az előadás során különféle lakóalkalmasság­ként szolgáltak a rideg szürkeségé­vel domináló színpadtérben. Paradoxonnak tűnhet fel, hogy a színészek kivétel nélkül ritkán ta­pasztalható következetességgel és fegyelemmel, a legapróbb részletek­re ügyelve valósították meg Miro Procházka elképzeléseit, függetle­nül’most azok minőségétől. Nem­csak jó rendezői-színészvezetői erényekről tanúskodik ez, hanem ar­ról is, hogy a Matesz művészei igen­is képesek beszélni a korszerű, akár a legabszurdabb színházi nyelvet. Nem rajtuk múlott, hogy ezúttal ke­veset értettünk belőle. BODNÁR GYULA Mák Ildikó, Varsányi Mária és Boráros Imre az előadás egyik jeleneté­ljen (Nagy Tódor felvétele)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom