Új Szó, 1987. szeptember (40. évfolyam, 204-229. szám)

1987-09-22 / 222. szám, kedd

Bhletöje a népielek JIŔI TRNKA NEMZETI MŰVÉSZ ÉLETMŰKIÁLLÍTÁSÁRÓL .. .ezúttal is megcsalt az élmé­nyeimet raktározó emlékezet. Jiŕi Tmkáról hallva mindig a bábfilmek, a meseillusztrációk jutottak eszem­be Öt igy ismerték idehaza, igy ismerték a világban. Ha arra gondo­lok, hogy a falusi mozik fénykorá­ban, a tévé elterjedése előtt voltam gyermek, és láthattam bábfilmjeit, így utólag úgy tűnik, részese voltam egy olyan közösségi élménynek, amilyet a mi gyerekeink már nem élhetnek át. Annak a harminc év előtti élménynek a mozi, a film vizu- alitása volt meghatározó. Jirí Trnka bábfilmjeiben minimálisra csökken­tette a szóbeliséget, hogy a teljes­ség igényével kínálja fel a látványt, így sokszor a kép felkeltette fantázi- álás volt az előmozdítója az élmény­nek Ugyanis, nem értettük a cseh nyelvet, s az akkor még készített magyar feliratokat sem tudtuk elol­vasni. mivel csak akkor ismerked­tünk a betűkkel. Mégis! Abban a ma már nem létező moziban, amelyben most kocsma van (minő blaszfémia!) ismertem meg igazán Jirí Trnka mű­vészetét. Megismerés volt az, hi­szen azt érte el bábfilmjeivel, amire a gyermeknek leginkább szüksége van: elvarázsolt a mozi félhomá­lyában. Miért írtam le bevezetőként ezt a ma már megfoghatatlan távolság­ba került érzelmi élményt? Mert ezúttal is megcsalt az emlékezet. Darabonként, véletlenszerűen fel­bukkanó festményei, akvarelljei, kisplasztikái mindeddig nem csatla­koztak ahhoz a képhez, amit erről a korszakos hatású művészről gyer­mekkori élményektől indíttatva ma­gamban hordtam. Pedig megnézve a Szlovák Nemzeti Galériában a vi­lághírű cseh művész életmükiállítá- sát, egyértelműen tudtam: én ezt a művészt a maga teljességében ismerem. Ebben az „ismeretség­ben" persze Jirí Trnkának a kortár­saira, az utókor művészeire gyako­rolt hatása, és az ő alkotó egyénisé­gének szintetizáló ereje is benne van. Sikerült feltérképeznie, s a bá­buiban, a bábfilmjeiben, a festmé­nyeiben, a meseillusztrációiban kon­centráltan kifejeznie a cseh nép lel­kének mélyrétegeit. Erről maga így vallott: ,,A cseh művészet soha nem volt titáni és esztetizáló, sem prófé­tai, sem idealista, hanem reális, mert népi volt és maradt A cseh művé­szek sohasem keresték az igaz­ságot a távolságokban, annál inkább a mélységekben - nem a magashe­gyekben, hanem a ligetekben, a pa­takokban, a madarak és a lányok énekében, a gyermekek sírásában és örömében - ebben a mikrokoz­moszban lelték meg azt. Talán ezért szeretjük ennyire a bábukat, s igyek­szünk ezzel a kicsiny világgal mind­azt elmondani az életről, ami szép benne, amiért szeretjük. “ Hitvallása és viszonylag rövid éle­tében vezérlő eszméje volt az a gon­dolat, amit az igazságról ebben az idézetben megfogalmazott. Ő sem volt profetikus alkat, csupán na­gyobb volt a képessége a szintetizá­lásra, mint másoknak. Tehette, hi­szen a filmművészetet összekap­csolta a cseh népi bábjáték hagyo­mányával és az irodalommal. Hašek világhírű Švejkjének bábfilmes vál­tozata nemcsak mélyen és jellemző­en cseh, hanem költői is. Attól sem riadt vissza, hogy a legnagyobb drá­maíróhoz, Shakespeare-hoz nyúl­jon. Szentivánéji álom volt a bábfilm címe, amellyel 1959-ben Cannes- ban másodszor is díjat nyert. így aztán az sem véletlen, hogy bábfil­mes művészetének számtalan jó és rossz utánzója akadt, de Trnka mű­vészetét nem tudták felülmúlni. Ő egyedi és minden alkotóterületen eredeti maradt. A kiállítás meseillusztrációi közül többel a magyar olvasók is találkoz­hattak már. Andersen-díjas alkotó­juknak ugyanis nemcsak cseh nyel­vű könyvekben jelentek meg illuszt­rációi. Jirásek ócseh mondái, Grimm-mesék, Andersen-mesék, Nezval-versek és Shakespeare-drá- mái ihlették meg a művészt. Ez a felsorolás csupán töredéke annak, amit illusztrációi sorából ezer, a kiál­lításon láthatunk. Bizonyára mindenki számára re- velációnak tűnik majd a kevésbé ismert festészete, nem kevésbé kisplasztikái. Ezeken tükröződik az a modern képzőművészeti forma­nyelv, amit Trnka a cseh nép művé­szetből merített formavilággal képes volt ötvözni. Olajfestményein a nép­élet, a népszokások, a falusi élet­képek mellett a művész, a színész, a táncos, a komédiás is megjelenik. E két pólus feszültsége foglalkoztat­ta, és adott neki haláláig tartó mun­kát. Nem, Jirí Trnka nem oldott fel semmit, hiszen távol állt tőle a kinyi­latkoztatás. Inkább megsokszorozta a feszültséget azokkal a gondolatok­kal, amelyeket ma is felébreszt né­zőiben. Arra, a magyar, a szlovák, s egyáltalán - a közép-európai nem­zetek művészetében oly sokszor fel­tett kérdésre adott választ, amelyik­re Bartók Béla és Ľudovít Fulla is választ adott. Túlzás volt-e tehát az az állításom, hogy én ezt a művészt ismerem? A nép lelke ihlette művé­szetének gondolatisága az, ami is­merős. Az érzelmi mélység, az egy-' szerűség költészete ragadott magá­val abban a letűnt gyermekkori mo­ziban. Felnőttként, most is ez vará­zsolt el. Jirí Trnka titka megfejthetet­len, mint ahogyan Bartóké. Fulláé is. DUSZA ISTVÁN A HARMÓNIA LÍRÁJA Tárlat a kijevi képtár anyagából Élethű portrék és tájképek, valóság­tükröző színek és vonalvezetés, a,,tárgy' pontos megjelenítése, s mindebben a többlet, melynek forrása a művészek belső világa. Hol szép képiség, hol sejtel­mes tobzódás gyönyörködtet vagy kész­tet töprengésre. Ha amaz nyugalom, emez gúny. Ha amaz még csupán csak haragvás, erflez már kitörés. Táj- és falu­romantika helyett sárromantika. Éles, tiszta színek helyett fekete-fehér szűrő- vászon mögötti fakultság. A kijevi galéri­ákból múlt századi és e századi forma­bontó képzőművészeti alkotásokat, öt­venkét képet láthatunk a Bratislavai Váro­si Galériában. A portrékról - a még minden előtt álló figurák porcelánmosolyából, az ártatlan mély szemekből, a vágyakozó angyalar­cokból - a szépség, a tisztaság, a romlat- lanság bűvölete sugárzik. A tájképeken az orosz táj iránti hűség. A harmónia Evadkezdés a prágai Nemzeti Színházban Sokszínű, vonzó műsorral, számos ér­dekességgel várja közönségét a most kezdődött színházi évadban a prágai Nemzeti Színház. A prózai társulat repertoárján ebben az évadban nyolc bemutató szerepel Az évad első nemzeti színházbeli premierjét, Oldrich Danéknek Húsz János halála előtti ■ napjáról írt drámáját (Vy jste Jan) már az elmúlt hét végén láthatta a közönség Novemberben mutatják be Gorkij Jegor Bulicsov és a többiek című drámáját és Shakespeare ritkán játszott darabjának, a IV Henriknek az első részét. Jirí Hubač kortárs cseh író, Régi jó zenekar című darabja már hosszú ideje nagy sikerrel szerepel a Nemzeti Színház repertoárján, januárban legújabb munkája, a Kék pavi­lon kerül színre. Szintén nagy érdeklő­désre tarthat számot Eugene O'Neill Mar­co Polo milliói című történelmi parabolája, melynek bemutatását februárra tervezik. Igazi színházi csemegének ígérkezik Au­gust Strindberg Júlia kisasszony című művének bemutatója. Moliére 1988-ban is jelen van a társulat repertoárján, ezúttal a Tartuffe kerül bemutatásra. Az évad utolsó premierje Shelagh Delaney brit írónő A méz íze című darabja lesz. A Nemzeti Színház balett-társulata hagyományosan két premierrel jelentke­zik. Decemberben Igor Sztravinszkij Pet- ruska és a Tűzmadár című balettjét tűzi műsorra. A másik premierdarab Jean Schneitschoffer Szilfidek című romantikus balettje lesz, mely első ízben szerepel a Nemzeti Színház színpadán. A Laterna Magika, a Nemzeti Színház színpada szeptember 10-én tartotta leg­újabb produkciójának, az Odüsszeusz cí­mű színpadi kompozíciójának a bemuta­tóját, melynek előkészületei közel két évet vettek igénybe. A Nemzeti Színház Operatársulatának előadásában elsőként októberben Bohus­lav Martinu Ariadné című operája és Igor Sztravinszkij Oedipus király című műve kerül színre, ezt ugyancsak októberben Csajkovszkij Pikk dámája követi, majd januárban Verdi Rigolettója. A Mozart- kedvelők ebben az évadban a Figaro házassága című vígoperát láthatják. A premierdarabok között szerepel továb­bá Evžen Zámešník kortárs zeneszerző harmadik operája, mely elsősorban a gyermekközönséghez szól. Az évad utolsó bemutatójaként Leoš Janáček Brou- ček úr kirándulásai című művét viszik színre. (tar) fosztott és magárahagyott halastóhoz. Ez valamennyi közül a legárvább tájrészlet. Szaggatott ecsetvezetésével a megtépá- zottság, kifacsart zöldjeivel a magány és az árvaság találkozása, a lélek siratója. A tárlaton szereplő festők képein a tél nem riaszt kegyetlenségével, nem sejtet zimankót, nem vacogtat. Egy helyütt a szépség dominál, Polenov „korai hava­zás utáni“ képe annyira szép, hogy szinte már nem hiteles. Annyira sokszínű barna, hogy az ősz, a fagy aligha fest ilyen színes domboldalt. Becsapja a szemet, megbabonázza. Levcsenko tiszta színek­ből fűtött folyókanyarulatának nyári me­legsége szinte alig változik a téli falu­képen Az orosz és ukrán festők avantgard törekvései, a realisták vásznaival szem­ben, eltüntetik a harmóniát, színeiben megcsonkítják a valóságot. Megcsonkít­ják, hogy felépítsék rá az újat, kiegészít­sék megdöbbentő formákkal. Szimboliz­mus. A zöld, kék és rózsaszín szalagvo­nalakkal festett, semmibe meredő kőlány (Boriszov-Muszatov) és a hideg kékbe kitett virágcsokor és tányér (Korovin), a lebegő csendélet érzések, melegség, lélek után kiált. A park lebegő, rózsaszín hangulata, a fű tűzszíne (Kosztandi) bele­olvadhat egy következő impresszióba, a három figura elveszítheti boldog, zavar­talan életét. Mintha színes papírból lenne össze­vágva a világ, alig vegyül a szín, alig fedik egymást a tárgyak, alig van egymáshoz közük a dolgoknak, minden külön él, le­beg a semmiben, ezért aztán minden rideg, minden élettelen, mindennek lelket­len a lelke, minden valahogy közelséget óhajtó Nyeszterov és Rerich egy-egy képén Játék és vég, gyermeki könnyedség és zord elfojtás, cicoma és taszító sötétség ellentétének összecsapása, a tombolás, tragédia véres kifejlete Koncsalovszkijké­pe. Ezzel szemben Nyeszterov törékeny porcelánszínekkel festett lányalakja maga az alázat, az odaadás. Rokona ennek a lánynak Kosztolányi Édes Annája. Kí­vülről hiába steril, tiszta, hozzáférhetetlen a lány körüli világ, belül feszül a tragédia. A bratislavai kijevi napok alkalmából rendezett tárlat október végéig tekinthető meg. TALLÓSI BÉLA Papilio (cseh) Emberpróbáló években játszódik ennek a cseh filmnek a cselekmé­nye; olyan időszakban, amikor ki-ki megméretik, hiszen a cselekvés le­hetőségei vagy-vagyra szűkülnek. Ilyen határhelyzetbe kerültek az em­berek a német megszállás idején is, amikor vizsgázni kellett erkölcsből, jellemből, helytállásból. Nem a törté­nelem vonulatát kíséri tehát nyomon a film; Jirí Svoboda rendező ugyanis adottnak feltételezi a néző történel­mi ismereteit. Két embernek egymáshoz és a külvilághoz fűződő viszonya több szálon bogozódik össze a filmben. A két férfi kétféle életszemléletet, magatartásformát testesít meg. hogy nem azonosulhat mesterének parttalan életszemléletével, az ,,élni és élvezni“ elvével. Látva, hogy a Gróf nemcsak elhatárolja magát a gyárban kibontakozó ellenállási mozgalomtól, hanem még hasznot is akar húzni belőle, majd elárulja azt a maroknyi embert, akik a gyá­vák, passzívak vagy kollaboránsok gyűrűjében bátrak voltak és mertek - ösztönösen ítélkezik a Gróf felett... A forgatókönyv (Miroslav Vaic munkája) hiteles lélektani realizmus­sal dolgozik. S bár a két központi figura életszemléletének felvázolása után a néző előre sejtheti a történet kimenetelét, Milan Kňažko (a Gróf) Milan Kňažko és Ivana Chýlková a cseh film egyik jelenetében František még kiforratlan, serdület- len fiatal, életébe durván beleszól a kor, megfosztva öt a felnőtté válás minden szépségétől és kín-keservé­től. Ahelyett, hogy tanulna, segéd­munkásként dolgozik, s arra kény­szerül, hogy naponta szembesüljön az élet kegyetlen valóságával Papi­lio - Pillangó, így hívja Františekot segédmunkás-kollégája, a Grófnak nevezett életművész. Ez a harminc­öt év körüli férfi dörzsölt fickó, a sok mindent megélt emberek fajtájából; látszólag talpraesett, jópofa, szemé­lyes varázsával a környezetét elbű­völő vagány, egyébként élveteg, ön­ző, zsarnok, aki mindent és minden­kit kihasznál, hogy ő gondtalanul élhessen és élvezhesse az életet. Könnyedségével, szellemességével kivívja František csodálatát is, akit szívesen a saját arculatára formál­na, de a kezdetben fogékonynak mutatkozó fiú még idejében rájön, Doktor Jekyll és Mr. Hyde sokrétű színészi alakításával mind­végig kellő feszültséget képes te­remteni. A negatív hős ellentmondá­sos személyiségét könnyed elegan­ciával formálja meg, olyan egyénisé­get állítva elénk, aki a megszállás kiélezett drámai viszonyai között nem ismeri fel, hogy vannak helyze­tek, amikor az ember minden esen- dősége ellenére nem lehet közöm­bös, színt kell vallania. Filip Renč (František) a pályakezdő színész ta­pasztalatlanságával játssza a Gróf barátját, tanítványát. Jirí Svoboda munkájának emberi hitele, művészi sokrétűsége kétség­telen. Bár alkotásának cselekménye a félmúltban játszódik, mondaniva­lója - miszerint az ember az esemé­nyeket, a körülötte történteket nem szemlélheti tétlenül - általános érvé­nyű, ezért a filmnek mába nyúló az üzenete. (szovjet) Robert Louis Stevensonnak (1850-1894), a kalandregény egyik legnagyobb mesterének műve alap­ján készült a Doktor Jekyll és Mr. Hyde című szovjet film. Nehéz lenne megmondani, hogy a skót író egyik legismertebb alkotásának hányadik feldolgozása ez a verzió, hiszen a müvet először már a némafilm korában vászonra alkalmazták. Azó­ta számos ismert (pl. Victor Fleming. Jean Renoir) és kevésbé ismert ren­dező vette kézbe a regényt, hogy elkészítse a maga filmváltozatát. Az érdekes, eredeti ötletű művet ezúttal Alekszandr Orlov alkalmazta filmre. Vajon sikerült-e megbirkóznia az irodalmi alapanyaggal, mely egy ember két énjéről, a jó és a rossz állandó küzdelméről szól? Alekszandr Orlov munkája min­den bizonnyal az egyik leghűsége­sebb irodalmi adaptáció; az alkotó már-már kínos pontossággal ra­gaszkodott az eredeti mű szövegé­hez, a történet idejéhez és helyéhez. Csakhogy napjaink filmesei már nem elégszenek meg ennyivel. Egy ismert irodalmi művet rendszerint új megvilágításban, új értelmezésben akarnak láttatni, asszociációkat és gondolatokat ébresztve. Ilyen törek­véseknek viszont nyoma sincs a filmben. Ellenkezőleg. Orlov olva­satában a regény leegyszerűsödött. Hiszen - mint ismeretes - Steven­son mesterien ábrázolta az ember kettős énjét, ellentmondásosságát, a benne megbúvó jót és rosszat, ezek szüntelen küzdelmét. Az író szerint az ember énje a jó és a rossz összessége, s felfogása értelmében doktor Jekyll egyénisége sem kü­lönb a másokénál, kivételessége an­nak következménye, hogy feltalál egy készítményt - s ezt magán ki is próbálja -, mely az emberben „el­hallgattatja“ a jót, felszabadítva ez­zel a rosszat. Orlov viszont szörny- nyé, a társadalom perifériájára szo­rult eszelős lénnyé alakította doktor Jekyllt, bár megindokolta agresszív magatartásának okait. így a film megfosztatott többrétegűségétől, ál­talános érvényű bölcseleti töltetétől. Nem bizonyult szerencsés meg­oldásnak a szerep kettéválasztása sem. A korábbi filmváltozatokban doktor Jekyll és Mr. Hyde figuráját mindig egy színész keltette életre. Sokan emlékezhetnek még Spencer Tracy vagy Jean-Louis Barrault fe­lejthetetlen alakítására (az 1941- ben, illetve 1958-ban készült adap­tációban). A most látható verzióban doktor Jekyllt korunk egyik legkivá­lóbb színészegyénisége, Innokentyij Szmoktunovszkij játssza. E ragyogó tehetségű művészre a rendezői fel­fogás természetellenes gesztuso­kat, a lényétől idegen kifejezőeszkö­zöket erőszakolt. Mr. Hyde a filmben maga a megtestesült gonosz; Alek­szandr Feklisztov ezt azonban nem játékával, belső átéléssel érzékelte­ti, hanem a szörnyfigura külsőségei­nek túlhangsúlyozásával. A hibás rendezői értelmezés miatt a krimi és a lélektani mű keveréke helyett bún- ügyi elemekkel átszőtt, fantaszti­kus rémfilm került ki a szovjet filme­sek műhelyéből. -ym­ÚJSZÚ 4 1987. IX. 2 Jiŕi Trnka: Színész (tempera), 1939-1945 (Ľudmila Mišurová felvétele) igéző varázsával gyönyörködtetnek a hal­ni soha nem akaró fák, az aranykalászos búzatáblák, az ezüstmerev folyótükrök, a kósza pehelyfelhök, a kőhideg sziklazu­gok, a zord erdőmélyek, a szűkülő folyó­meder titkait rejtő lila föveny. A mozdulat­lan perspektívában állatok és emberek megfeszített izmai, anyag- és cserépszí­nek izzása, szemben a harmónia lírájával drámát teremt, a természet drámáját. Ám túl komor lenne a természet és az ember kapcsolata, ha ezt a feszült egy­hangúságot nem lehetne romantizálni, ha az átsütő holdfénynél, illatos nyári estén nem lehetne elvágyódni (Trutovszkij: Holdfényes éjszakán), ha parasztlányok nem kacérkodnának a csónakban alvó férfival, ha a parasztudvar nappali nyo­morát nem pólyálná nyugalomba a sötét­ség, avagy nem csillogtatná a napfény. Ha hiányozna az idill. Levitan alkotásán nem vezet út a ki-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom