Új Szó, 1987. augusztus (40. évfolyam, 178-203. szám)
1987-08-28 / 201. szám, péntek
Kinek jó a rossz verseny? Aki a vitában hamar szót kér, azzal gyakran megtörténhet, hogy akad még mondanivalója, már csak a további vitacikkek kapcsán is. Nem vagyok megrögzött vitázó, de most nyomós okom van arra, hogy ismét szót kérjek több énekkari tag nevében is. Az idei Kodály Napok kapcsán a kérdés talán nem is az, hogy kinek jó a verseny, hanem, hogy kinek jó a rossz verseny. A jó versenynek ugyanis nincsenek igazi vesztesei. A tizedik helynek is örülni lehet, ha a döntés megfelel a valóságnak. Úgy érzem, sokkal kevesebb csalódott arcot láttunk volna az eredményhirdetés után, ha a szervezőbizottság nem változtatta volna meg menet közben és önhatalmúlag saját versenykiírását: ha a zsűri a döntőben is három kategóriában, a kamarakórust a nagykórussal nem egy kalap alá véve rangsorolhatott volna. (Persze, ez nem a zsűri hibája: a szabályokat nem ók dolgozták ki.) Én nem tartom hibának, hogy Ág Tibor írásában a közelmúltat is felidézte. Ö a múltbeli versenyekből a tartalmasságot kívánná visszaállítani. És még valami ingerel ebben a mönatban: „Végre zárjuk le ezt a meddő vitát és ne tekintgessünk csak hátra fele“ - írja Dunajský Géza. Ez a vita - azt hiszem - akkor maradt volna meddő, ha Dunajský Géza cikkével lezárták volna. Persze, nem feltétlenül a sajtó a legalkalmasabb a részletkérdések megvitatására. Kitűnő fórum lehetne a Csemadok ének-zenei szakbizottságának ülése. Lehetne, mondom, mert a legtöbb esetben az érdekeltek nagyrésze hiányzik a megbeszélésekről. Az üléseken való megjelenés a legnagyobb gondot azoknak jelenti, akik egyúttal a CSMTKÉ-nak is tagjai. (Nem kevés a számuk.) Havonta legalább egy pénteken el kell távozniuk a munkahelyükről a központi kórus próbájára. Elég nehezen megoldható gond ez. A munkahelyi szabályok merev értelmezése, egy-egy főnök magatartása miatt néha egyesek képtelenek pontosan érkezni. Ezek után elképzelhető, milyen szemmel néznek arra a pedagógusra, aki ezen kívül még egy további olyan értekezletre is elkéredzkedne, amelyet ugyanúgy nem láttamozott az oktatásügyi szakosztály. Ezért többször is elhangzott már a kérelem, hogy az említett szakbizottság üléseit rendezzék ott és azon a napon (legföljebb 3-4 órával korábban), mint a CSMTKÉ összejöveteleit. Pénzt és időt lehetne ezzel megtakarítani, de az a legfontosabb, hogy így növelni lehetne az ülésen megjelenők számát, s ezzel a tanácskozás színvonalát is. Megdöbbentett Jarábik Imre jó meglátásokat tartalmazó cikkének néhány kitétele. Nem értem, mit kifogásol Vass Lajos zsűrielnöki ténykedésében. Semleges kívülállóként végighallgattam az összes énekkar produkcióját és a bírálóbizottság értékelését is. Tárgyszerűnek és tanulságosnak találtam. Hogy Vass Lajos többet beszélt, mint társai? Ebben nincs semmi rendkívüli. Övolt a zsűri elnöke, és a világon mindenhol az a szokás, hogy először az elnök mondja el véleményét. Abból, hogy Vass Lajos a karnagyi teljesítmények értékeléséről sem feledkezett meg, még nem következik, hogy ,,a kórusversenyből csaknem karmester-versenyt rögtönzött". A CSMTÉ-nak mindkét karnagya tagja volt a zsűrinek, mi sem természetesebb tehát - egyesek szerint -, hogy a központi kórusban is éneklő karnagyok előnyt élveztek. Csakhogy a dolog nem ilyen egyszerű. A versenyprodukciók elhangzása után minden elfogulatlan hallgató előtt világos lehetett, hogy az első három helyen a štúrovói, a komáromi (Komárno) és a galántai (Galanta) kórusnak kell osztoznia. Hogy az említett kórusok karnagyai valamennyien tagjai a CSMTKÉ-nak? Ez lehetne véletlen is. Viszont azt is látnunk kell, hogy a CSMTKÉ-ban is éneklő-dirigáló karnagyok nemcsak önképzésük által fejlődnek, de kénytelenek önmaguk teljesítményét magasabb szinthez igazítani, mint amilyenre saját kórusok vezetéséhez szükségük lenne. (Ehhez persze jelentős segítséget kapnak a CSMTKÉ vezető karnagyaitól.) Ezt az állandóan növekvő igényességet magukkal viszik saját kórusokba is. Nem mellékes az sem, hogy a komáromi és a galántai kórusnak szinte minden szólamából többen is énekelnek a központi kórusban. Nem azért, hogy jogtalan előnyökre tegyenek szert a Kodály Napok zsűrijénél, hanem azért, hogy - igényesebb művek tanulásán keresztül- továbbfejlesszék kottaolvasási, in- tonálásbeli és énektechnikai képességeiket. Egyébként - s meggyőződésem, hogy nagyon sok zeneszerető ember érzi hasonlóan - Vass Lajos tőlünk nem vádoló kritikát érdemel, hanem elismerést és köszönetét. Megtiszteltetésnek kell tartanunk, hogy elvállalta a zsűrielnök szerepét. Fáradságos munkájával fejlődött a CSMTKÉ olyan szintre, hogy nemzetközi megmérettetéseken is helytálljon. A CSMTKÉ fejlődése pedig - ezt senki sem tagadhatja- egész kórusmozgalmunk fejlődésére kihat. ,,Úgy érzem, egy-két énekkarunk már megközelítette központi énekkarunk színvonalát, amin viszont elgondolkodhatna a CSMTKÉ művészeti vezetése“- írja Jarábik Imre. Való igaz, a kassai (Košice) Csermely kórusnak már rég az A kategóriába lett volna a helye, és egy-két másik kórusunk is végre már „felsőbb osztályba léphetne“. De ezen nem a CSMTKÉ vezetőségének kellene elgondolkodnia. Egyébként valóban volt egy időszak, amikor a központi kórusban vészesen megcsappant a férfiénekesek száma. De a létszámcsökkenés nem jelent föltétlenül színvonal- csökkenést is. A CSMTKÉ - emlékezetem szerint - épp a legutóbbi minősítő verseny ideién volt formája mélypontján, de A kategóriás besorolását így is meg tudta tartani. Arról Méltóan a szellemi hagyatékhoz Idestova két évtizeddel ezelőtt boldogan tolmácsoltam kouvolai finn vendégénekeseinknek a CSMTKÉ képviselőjének tájékoztatását arról, hogy Szlovákia területén körülbelül 100 magyar felnőtt- és gyermekkórus tevékenykedik. Ma talán fele sincs meg, gondoljunk csak a néhai Karácsony Imre kiváló gyermekkórusára, vagy az idén is nagyon hiányzó zoboraljaiakra. De az idei, 1987-es Kodály Napok így is feledhetetlen seregszemléje volt hazai magyar énekmozgalmunknak. A rendezvényen résztvevők boldog élményről számoltak be. Több mint negyven éve szorongok az énnekkari fellépések előtt, a dalolás gyönyörűsége és a sok új élmény hónapokig elkísér, így reggelenként a munkába is. Számomra külön ajándék, hogy az otthon visz- szazengi a táj dalait. A Kodály Napok közötti három év a kemény munka ellenére is nagyon hosszú időnek tűnik. Hangsúlyozni szeretném, hogy a Kodály Napok rendeltetése a Mester teljes szellemi hagyatékának ismertetése, a verseny csupán mindennek töredéke. A verseny a Kodály Napokért van, és nem fordítva. Engem mindig a többi - régről ismert - kórusok munkája, fejlődése érdekelt. Ezt a verseny űzött tolulá- sában nem lehetett sem élvezni, sem követni, csak már a gálabemutatón. Nekem legtöbbet az összkó- rusok szabadtéri próbái jelentették. Akkor ismertük meg és szerettük meg egymást és a karmestereket. Életre szóló ajándékot kaptunk Vass Lajostól, Ág Tibortól feledhetetlen élményt, Szijjártó Jenőtől pedáns alaposságot, Jónás Katitól az apróságokkal való bájos bánásmódot. A Kodály Napok dalosközösségünk legnagyobb ünnepe. Ne kísérje hát semmilyen ünneprontás! Mégis, hogyan tovább? Ha mi valamennyien (kórustagok, karmesterek, bírálók, szervezők) azon leszünk, hogy a Mester szellemi hagyatékát megismerjük és kövessük, megszűnik az igazságtalanság érzete. Tegyük fel magunknak újra meg újra a kérdést: „Kodály így szólna, vagy így tenne?“ Versenyezzünk? Természetesen! De csakis a Mester szellemi hagyatékához méltóan. SZAMÁK ISTVÁN sem ártana elgondolkodni az érintett karnagyoknak, hogy a központi kórus összejöveteleitől rendszerint oly távol eső Kelet-Szlovákiából, vagy Gömörből több énekes járt a Csehszlovákiai Magyar Tanítók Központi Énekkarába, mint Dunaszerdahely- ről (Dunajská Streda) vagy éppenséggel Somorjáról (Šamorín). Szinte valemennyi vitázó bizakodva fejezi be írását. Nem csoda: a borúlátás senkit sem serkentene vitára. Aki nem lát kiutat, az a vitát is fölöslegesnek tartja. Remélem, sikerül majd a Kodály Napokat újra tartalmassá tenni. Mondjuk ki azonban nyíltan: énekkari mozgalmunkat nem elsősorban a Kodály Napok szervezői éltetik, hanem azok a lelkes énekesek és karnagyok, akik a mások mulasztásai miatt elszenvedett kudarcok ellenére is vállalják a közös éneklést. Nincs ebben semmi rendhagyó, hiszen ők elsősorban énekelni szeretnek. Ha ezért díszoklevelet, babérkoszorút is kapnak, az már csak másodrendű; igaz, mindenképpen többletmotivációt jelent. Higgyék el, semmi pátosz sincs abban, amikor egy karénekes úgy nyilatkozik, hogy kétes értékű „dobogós helyezésnél“ bármikor többet ér az őszinte taps! HORVÁTH GÉZA Egy szombat Nyugat-Szlovákiával------------------------------------------------TÉVÉJEGYZET-------------------------------------------------Ma radt a mosolyból, derűből, optimizmusból Izabela Pažítková és Jaroslav Knotek arcán az éjfél utáni zárás pillanataira is. Pedig nem lehetett könnyű dolga a Csehszlovák Televízió két, együtt gyakran szereplő, mondhatnánk, már összeszokott párost alkotó műsorvezetőjének, hiszen reggel nyolc óra húsz perckor kezdődött a program, melynek házigazdájává szegődtek a bratislavai malomvölgyi stúdióban. Vagyis: a Nyugat-szlovákiai kerület bemutatása a februári győzelem negyvenedik évfordulójának tiszteletére Egy nap - egy kerület címmel készített, és ez év márciusában indított ciklus keretében. Megőriztek valamit az ünnepi jellegből is, melyet nemcsak a külsőségek kölcsönöztek a múlt szombati maratoni műsornak, legalább annyira az ő hanghordozásuk, felvezető-összekötő szövegeik, dialógusaik, az irányításukkal zajló beszélgetések. Ezzel mindjárt azt is szerettem volna érzékeltetni, hogy a szerkesztők inkább a látható, kézzel fogható eredményekre irányíttatták a kamerákat. Úgy tűnhet, talán kevesebb szó esett azokról az egyébiránt töb- bé-kevésbé közismert gondokról, melyekkel nemcsak üzemek, hanem már közösségek, falvak, családok és egyének ugyancsak küzdenek ebben a méreteit tekintve legkisebb, de legnépesebb, az ország egyik leggazdagabb és sok szempontból legkiegyensúlyozottabb szlovákiai kerületében is. Ennek ellenére sok mindent megtudhatott Nyugat-Szlo- vákia tájairól a néző, aki végig bírta szusszal, bár aligha akadt ilyen a hosszú idő után végre derűs, meleg hétvégi napon, a recenzensen kívül, aki legfeljebb a készülék miatt csinált szünetet, pihenjen egy kicsit, és a készülékkel együtt ö is. Nem minősítésnek szántam e megjegyzést, a leglátványosabb műsorból is sok tizenöt-tizenhat óra egyfolytában. Persze, a szerkesztőknek sem volt céljuk, hogy ennyi időre a képernyő elé késztessenek minden korosztályt, cél nem is lehet ilyesmi, soha, és ha mégis, van lehetősége a nézőnek dönteni, mit akar látni, mit nem. Jelen esetben még segítettek is neki a választásban, tudniillik lényegében meghagyták az egyes csatorna szombati közvetítési struktúráját, nem maradt el a rendszeresen jelentkező gyermek- illetve pionírműsor, megismételték az előző esti filmet, volt sport, zene, szórakoztató program és film a késő éjszakai órákban, miközben nem hiányoztak az olyan állandó műsorok sem, mint a Tv-híradó vagy az Esti mese. Csak éppen a tartalom volt más, már ahol lehetett természetesen: a Nyu- gat-szlovákiai kerület különböző vidékein készített anyagok szerepeltek a kicsinyeknek és felnőtteknek szánt műsorokban egyaránt, és természetesen azokban, amelyek kimondottan az alkalomra készültek. Mindjárt az elején, majd a későbbi órákban úgyszintén: elevenebbé és közvetlenebbé tette a műsorfolyamot, hogy a stúdióban ülő „házigazdákon" kívül élőben jelentkeztek például a nyitrai (Nitra) Agrokomplex mezőgazdasági kiállításról tudósítók, hangulatképző riporteri és operatőri fogásokat alkalmazva. Élőben merrt, a képernyőn időről időre megjelenő telefonszámok nyomán gondolom, az a kora délutáni műsor is, melyben különböző szervek, intézmények, üzemek vezető képviselői válaszoltak a nézők kérdéseire. Ezek egyebek között olyan területekre irányultak, mint a szolgáltatások, a termálvízforrások kihasználása, üdülési lehetőségek, mezőgazdasági termelés. A kérdésekben dicsérő szavak hangzottak el a dunaszerdahelyi (Dunajská Streda) járás felé, a termálfürdőkből, valamint a gabonatermesztésben elért eredményekről. Dudás Kálmán, a Dunaszerdahelyi Jnb elnöke, aki ott volt a vendégek között, megjegyezte, ők maguk nem elégedettek, vannak még hasznosítható tartalékok mindkét területen, egy másik kérdésre válaszolva pedig elmondta, hogy megoldják a vízlépcsőrendszer építése miatt veszélybe került falvak problémáit. Egyenes adásban láthatták aztán a nézők az öt kívánság című esti szórakoztató műsort, melyet a nyitrai mezőgazdasági kiállítás területén rendeztek olyan neves művészek és más személyiségek szereplésével, illetve részvételével, akik a kerület szülöttjei. A többi hosszabb-rövidebb műsorban újra és újra feltűnt valamilyen formában, ami gazdasági szempontból jellemzője a kerületnek, ez két szóban összefoglalva, amint a reggeli köszöntőben hangzott el: a kenyér és az energiaipar. így volt kép és szöveg (bár többnyire kísérő csupán) például. Jaslovské Bohuni- céről, az épülő mohi (Mochovce) atomerőműről, a komáromi (Komárno) hajógyárról, a Dunáról, a vásárúti (Trhové Mýto) és a szőgyéni (Svodín) szövetkezetből. Helyszínt és témát tekintve, ugyancsak széles területeket fogtak át - a vajköpüléstől a honvédelmi versenyekig - a legifjabb nemzedékeknek szánt műsorok. örömmel láttuk a Komáromi Béke Utcai Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskola nyolcvan tagú gyermek- kórusáról - Minden tizedik énekel címmel - készült filmet. És ha már Komárom, akkor Jókai Mór is, Lehár Ferenc is, akikről szintén szó esett, egy pillanatra feltűnt Konkoly-Thege Miklós hurbanovói csillagdája, ahová azonban csak úgy lenne érdemes elvinni a turistákat, ha felújítanák. Láttuk aztán Galántát (Galanta), a kéméndi (Kamenín) hajiokokat, mely szó eredetéről (magyar-e vagy szlovák) még etimológiai fejtegetésekbe is bocsátkozott a kommentátor. Sorolom mindezt azért is, hogy érzékeltessem: e nagyszabású műsor készítői nem feledkeztek meg arról, hogy ebben a kerületben él a csehszlovákiai magyar népességnek mintegy a fele, ahogy a nap folyamán többször is kiemelték, internacionalista egységben a szlovák néppel. Nyilván, lehetett volna mást is, többet is adni (például nemzetiségi amatőr művészeti mozgalmunkról, mely éppen ebben a kerületben a legerősebb, vagy Csemadok-szer- vezetekről), de az efféle óhaj olyan, hogy bárki részéről elhangozhat a műsorsorozat egészével kapcsolatban. Mit lehetett, kellett volna még beiktatni vagy inkább megmutatni egyik-másik kevésbé érdekes blokk helyett. Amit végezetül lejegyezhet a recenzens: ha nem kötelessége végignézni a reggeltől éjfél utánig tartó műsort, bizony követi az „egyszerű“ nézőt a szabadba, legalábbis erősen válogat „a kerületi kínálatból“. Merthogy a látott programnak jószerivel csak kiterjedése volt, egészében véve hiányzott belőle a mélység (ez a megállapítás különben nem közöl semmi újat, gyakran róják fel a televíziónak), egy-két kivételtől eltekintve különösebben szórakoztatónak sem mondható. Igaz, ünnepi és ünneplő műsornak készült, és mint ilyen, domináns ismeretterjesztő jellegével, valamint az esti eleven televíziós megoldásaival végül is elérte célját. BODNÁR GYULA Középpontban a szovjet kultúra A szovjet kultúra állt az idei Edinburgh-i Fesztivál középpontjában. Az évenként sorra kerülő esemény- sorozatot augusztus 9-én a Bolsoj zenekarának gálakoncertjével nyitották meg. A színházi programban a leningrádi Gorkij Színház a Tolsz- toj-novellából készült „Egy ló története“ című darabbal, valamint a „Ványa bácsi“-val szerepelt, a Tbiliszi Állami Bábszínház három előadással. „The Russian Connection“ (Az orosz kapcsolat) címmel irodalmi összeállítás készült skót szerzők orosz témájú naplójegyzeteiből, leveleiből, verseiből és dalaiból, s felolvasóestet tartottak a fesztiválra meghívott szovjet költők, köztük Jevgenyij Jevtusenko. A kiállítások közül az egyik a mai szovjet képzőművészet alkotásait mutatta be, egy másik William Car- rick skót fényképésznek az 1860-as években a Volga vidékén készített fényképeit. Az augusztus 21-én zárult programot kiegészítette a peremszínházak előadássorozata: a nem hivatalos színházak találkozóján huszonegy nap alatt négyszázötven társulat kilencezer előadást adott. (N)
