Új Szó, 1987. augusztus (40. évfolyam, 178-203. szám)

1987-08-25 / 198. szám, kedd

A modem civilizáció költője KAMIL LHOTÁK PRÁGAI TÁRLATA ,,Prágában születtem, Holešovi- cében, a Malíŕská utcában láttam meg a napvilágot, de gyermekkorom legnagyobb kalandját Nusle jelentet­te, ahová 1918-ban költöztünk át. Prága XIV. kerülete, Lumír utca 601. A második emeleten laktunk. Innét indultam gyakori felfedező utakra léghajón, Afrika belsejébe, kóborol­tam a Nautilusszal húszezer mérföld mélyen a tenger­szint alatt, jégtáb­lák hátán szeltem az óceánt. Felénk vezetett az Union Pacifik, legalábbis a London-Edin­burgh • vasút­vonal..." Gyermekkori álmok világába, léghajók, pöfögő lokomotívok, régi automobilok, mo­torkerékpárok, „szúnyoglábú" velocipédek korá­ba, a nagyváros életébe vezet be a nyári Prága egyik legérdeke­sebb kiállítása, Kamii Lhoták érde­mes művész tárlata, melyet az Óvá­rosháza kiállítótermében rendeztek a művész 75. születésnapjának tisz­teletére. Különös, vonzó csemege a képzőművészet szerelmesei szá­mára, akiknek első ízben nyílik lehe­tőségük Kamii Lhoták nagyszabású retrospektív kiállításának megtekin­tésére. Kamii Lhoták személyében nem­csak a cseh, hanem a nemzetközi képzőművészeti élet egyik ki­emelkedő festóegyénisége tekint vissza pályakézdésére, eddigi mun­kásságára. A művész a harmincas évek végén lépett a képzőművészeti életbe, önálló tárlattal 1942-ben je­lentkezett először az Umélecká be­seda Aleš-termében. Már az első bemutatkozása a cseh képzőművé­szet nagyjai közé emelte. A számos elismerés közül, amelyben részesült, említsük meg az Arany Sas-dijat, a Velencei bien- nálé fődíját, mellyel a sokoldalú mű­vésznek Az atom válaszúton című Kamii Lhoták: Motorkerékpár és sátrak (olaj, 1942) rajzfilmjét jutalmazta a zsűri, 1975- ben a moszkvai nemzetközi könyvil- lusztráció-kiállításon ezüstérmet ka­pott, 1980-ban Herder-díjjal tüntet­ték ki. A mostani tárlaton a festményeké a főszerep - a legkorábbi alkotás 1939-ből származik, a legújabb munkák a nyolcvanas években szü­lettek. Ezek mellett helyet kapott néhány, szintén a nyolcvanas évek­ben készült grafika, ízelítőt nyújtva Lhotáknak, a grafikusnak a műhe­lyéből, és rajzfilmjei is láthatók, video­felvételen. Nem véletlen, hogy a festészet dominál, Lhoták ecsettel dolgozik a legszívesebben. De miről beszél­nek oly egyedi módon képei? Mi volt az, amivel már azon a nevezetes első kiállításon meghódította a kö­zönséget s a kritikusokat? A modern civilizáció költője, a gyerekkori ál­mok festője - így jellemzik Kamii Lhotákot, s a két jelzőben benne van a válasz. Alkotásai tágra nyílt gyerekszem­mel láttatják a századforduló techni­kai vívmányainak „gyönyörű ron­csait", az első automobilokat, vete­rán motorkerékpárokat, aeropláno- kat, a technika rohamos fejlődését. De nemcsak a ballonok, léghajók, múzeumba illő automobilok bűvölték el egy életre a festőt, hanem mind­az, ami századunkban a környeze­tet jelenti: utak, különböző vezeté­kek, telefondrótok, a lüktető nagyvá­ros, a periféria szürke palánkjai, a gyárudvar, egy sarok, a leghétköz­napibb dolgok, melyek mellett kö­zömbösen elmegyünk, parkok, üvegházak, a természet városba zárt darabjai. Lhoták képei sosem „fényképe­zik“ a valóságot. Bár a realitás min­dig mérvadó számára, a vászonra „érve“ soha nem látott poézis su­gárzik a tárgyakból, melyek között élünk. A művész mindenkor a ter­mészet és a civilizáció kapcsolatát vizsgálja, az „új tájat“, amely embe­ri beavatkozás révén formálódik. Ér­dekli az a feszültség, amely a föld és az ember találkozásából születik. ,,Ez mindig egyfajta változást jelent, új szépséget és festőiséget hív élet­re. Egy kiszolgált öreg gép a réten, egy betongyűrű az erdőszélen, egy léggömb a táj felett, rikító színű plakátok a mezőn... Újfajta poézis ez, melyet tudatosan, olykor akarat­lanul hoz létre a 20. században élő ember“-vallja Kamii Lhoták. TARICS ADRIENN Időszerű pedagógiai és elméleti kérdésekről Matematikatanárok vándorgyűlése Nagykanizsán A Bolyai János Matematikai Tár­sulat a közelmúltban tartotta meg Nagykanizsán a matematikatanárok 32. vándorgyűlését, amelynek 520 résztvevője között csehszlovákiai magyar matematikatanárok is vol­tak. A négynapos tanácskozás be­vezető előadása A számítástechni­ka és a gazdasági verseny volt. Nagy érdeklődés kísérte Laczkovics Miklós Megalapozott sejtések és Függvények című előadásait, mert bennük a nagyfokú szakmai tudás didaktikai érzékkel ötvöződött. A vándorgyűlés résztvevői alsó és felső tagozatos, középiskolai és felsőoktatási szekcióban vitatták meg napjaink matematikaoktatásá­nak időszerű kérdéseit. Az első há­rom szekcióban elsősorban a fela­datmegoldó szemináriumok arattak osztatlan sikert. Kóváry Károly, Rácz János és Kántor Sándorné szemináriumvezetőknek a középis­kolai szekcióban tartott foglalkozá­saik szakmai biztonságukkal tűntek ki. Jónak bizonyult, hogy a szeminá­rium résztvevői előre megkapták a feldolgozásra került feladatokat. Több előadás hangzott el konkrét tanítási tapasztalatokról. Ezek közül Czapáry Endre Várható tananyag­átcsoportosítás a szakközépiskolá­ban című előadása azzal vonta ma­gára a hallgatóság figyelmét, hogy az előadó kiválóan ismeri a mate­matikaoktatással kapcsolatos szak­mai-módszertani követelményeket, ezek buktatóit és az eredményekhez vezető módszereket. Előadását len­dület, pontosság és világos fogal­mazás jellemezte. A szükséges vál­toztatást az előadó azzal indokolta, hogy a tananyag túlméretezett és így kevés idő jut a begyakorlásra. Pogáts Ferenc Van-e legnagyobb? című előadásában olyan válogatott szélsőérték-feladatok megoldását elemezte, amelyek elsősorban a matematikai szakköri foglalkozá­sokon hasznosíthatók. Két előadás a tehetséggondozást vetette fel. Lajos József né Tehet­séggondozás tanórán kívül című előadásából kiderült, hogy a tehet­ség mennyire összetett és véglege­sen le nem zárt fogalom. A tehet­séggondozásnak a történelem folya­mán kialakult gyakorlatáról nyújtott nagyon érdekes áttekintést az előa­dó. Szólt a tehetség felismerésének egyik legvitatottabb módjáról, arról, hogyan történjen az iskolában a te­hetség diagnosztizálása, megállapí­tása. Alapelvként kell leszögezni, hogy a tehetséget csak a tanulás és a munkavégzés folyamatában is­merhetjük meg legjobban. Persze ez nem zárja ki a pszichodiagnosztikai és a kreativitást vizsgáló tesztek alkalmazását sem. Az előadó a hol­napi versenyben is helytálló, bátor kezdeményezésekkel ismertetett meg, elsősorban a saját gyakorlatá­ból merített példákkal, másrészt be­pillantást adott a Szovjetunióban, az NSZK-ban, az USA-ban folyó tehet­ségfelismerő és tehetséggondozó tevékenységbe. Cseke Zoltán A te­hetséggondozás zalai gyakorlata cí­mű előadásában a nagyobb társa­dalmi összefogást sürgette az ered­ményesebb tehetségvédó és tehet­séggondozó munka érdekében. Utalt arra, hogy a „mai tehetségvé­delem nem dolgozhat eredménye­sen egyetlen kiagyalt vagy akár ki­próbált modellel“. A konkrét lehető­ségek feltárását szorgalmazta. A konkrét munkát a személyi és a tárgyi fedezet figyelembe vétele nélkül nem lehet elindítani és főleg folytatni. A zalai gyakorlatból fontos megemlíteni az olimpiai szakkört, az általános iskolások szakkörét, a szakkörökön belüli módszerek kö­zül a létraversenyt, amely a mi leve­lező szemináriumunkhoz hasonlít. A hozzászólásokból kiderült, hogy nem a tehetség definiálására tett kísérletek az elsődlegesek, hanem a konkrét lehetőségek megragadása alapján kellő szakmai felkészültség­gel, az ügy iránti odaadással végzett kitartó munka. A tanácskozáson Nemetz Tibor tájékoztatta a résztvevőket a Buda­pesten 1988. július 27-e és augusz­tus 3-a között megrendezésre kerü­lő hatodik nemzetközi matematika­oktatási kongresszus előkészületei­ről. A kongresszuson mintegy 1500-2000 külföldi és számos ma­gyar résztvevő aktív közreműködé­sére számítanak. A vándorgyűlés munkáját a tisztá­zás, a összegezés, az eredmények rögzítése és a megoldatlan kérdé­sek újbóli felvetése jellemezte. A ta­nácskozás mind a gyakorló pedagó­gusokat, mind az irányítás területén dolgozó szakfelügyelőket tovább­gondolásra és cselekvésre ösz­tönzi. OLÁH GYÖRGY Készül a Szlovén Enciklopédia A Jugoszláv Enciklopédia megje­lenésével párhuzamosan a ljubljanai Mladinska Knjiga (Ifjúsági Könyv) gondozásában már az idei év no­vemberében forgalomba kerül a Szlovén Enciklopédia első kötete. A 12 plusz egy pótkötetre tervezett sorozat megjelenését hosszú előké­születek előzték meg. A kiadó lexi­kon- és enciklopédia szerkesztősé­ge több mint ezer tudóst, kutatót, tudományos munkatársat mozgósí­tott a nagy terjedelmű alapmű cím­szavainak kidolgozására és megírá­A Szlovén Enciklopédia most je­lenik meg először. A kiadó úgy ter­vezi, hogy minden évben megjelen­tet egy-egy kötetet. Ezekben betű­rendben bemutatásra kerül mindaz, ami Szlovéniával, a szlovén nemzet­tel, a köztársaság nemzetiségeivel, néprajzi, művelődési, gazdasági és társadalmi életével kapcsolatos. Az utolsó, 13. pótkötetben a különféle kiegészítések és mutatók kapnak helyet. A sorozat 12 kötetében nyolcezer címszó és hatezer életrajz kap he­lyet. A körültekintéssel és alapos­sággal készülő nemzeti enciklopé­dia gazdag tudományos tárháza lesz a szlovén nemzetnek, de nem­csak annak, hanem Jugoszlávia és a környező országok népeinek is, amelyek az elmúlt évszázadokban részben nyelvi, néprajzi, történelmi, kulturális, politikai és gazdasági szá­lakkal kötődtek Szlovéniához. Az A-tól C-ig terjedő első kötet 400 oldalán 1100 címszó kap helyet, s az olvasó 900 színes és fekete-fe­hér fotóval, illusztrációval, térképpel, ábrával ismerkedhet meg. Egyéb­ként az előzetes tervek szerint az enciklopédiát több mint négyezer színes fényképpel, ábrával, valamint hatezer fekete-fehér illusztrációval, képpel, táblázattal, grafikonnal és térképpel teszik elevenebbé és gaz­dagabbá. (TANJUG)- UJ FILMEK ­I. Borisz (bolgár) Történelmi film az /. Borisz; alko­tója arra vállalkozott, hogy régmúlt eseményeket felidézve, hitelesen rekonstruálja országa történetének egyik legfontosabb fejezetét - a IX. század derekát, amikor Borisz feje­delem rákényszerítette a népre a bi­zánci kereszténység felvételét, s ez elősegítette a feudális társadalom kialakulását - így is gyarapítva a né­ző ismereteit, hogy többet tudjon meg a letűnt századokról. Boriszlav Saraliev kétrészes pro­dukciója a bolgár seregek erőskezű, határozott fejedelméről, Boriszról szól, aki 863-ban megelégeli az im­már tíz esztendeje tartó háborút, és békét köt a horvátokkal. Jól látja, hogy a harcias virtuskodás napjai leáldozóban vannak, a két nagy ke­resztény hatalom, Róma és Bizánc között egy pogány, kardcsörtető ál­lamra előbb-utóbb pusztulás vár. Ezért a görög katolikus vallás felvé­tele mellett dönt. III. Mihály, Bizánc feje szívest-örömest elküldi papjait, abban bízva, hogy Bulgária így az ő fennhatósága alá kerül. Reménye­iben azonban csalódnia kell, mert Borisz felveszi ugyan a keresztény­séget, ám önálló püspökséget hoz létre. Ily módon megőrzi országa függetlenségét, a világi hatalmat pe­dig az egyház fölé emeli. A nemesek egy csoportja fellázad a cár ellen. Borisz egyszerre mutat keresztényi megbocsátást, s bizonyítja erejét, az ellene törő közkatonákat megaján­dékozva elbocsátja, a főuraknak vi­IV. Henrik szont fejét véteti, s családjukat is lemészároltatja. A cár iskolákat, templomokat ala­pít, s fenntartja a két nagy nemzet­ség, a szlávok és a bolgárok közötti békét. Országa fénykorát éli. Borisz hatalma és népszerűsége teljében átadja a trónt legidősebb fiának, Vla­dimírnak, de jómaga nem sokáig élvezheti a kolostor nyugalmát, fia ugyanis a régi pogány hit híve, így leromboltatja a templomokat, felszá­moltatja az iskolákat, tűzzel-vassal véget akar vetni „a csuhások ural­mának". Borisz az apjával szembe­szegülő fiút ezért megvakíttatja. He­lyére legkisebb gyermekét, Szime- ont ülteti az uralkodói székbe, ő ma­ga pedig vándorló barátként, névte­lenségbe burkolódzva folytatja életét. Saraliev munkájában arra töreke­dett, hogy a történelmi eseményeket felelevenítve érzékeltesse Borisz fe­jedelem ellentmondásos egyénisé­gét. Akárcsak a hasonló zsánerű filmek, természetesen ez is epikus jellegű, pozitívuma azonban, hogy elkerüli a műfaj mindkét nagy csap­dáját: nagyszabású vállalkozás, mégsem merül el a látványosságok­ban, ugyanakkor nem tereli el a né­ző figyelmét olyan mellékszereplők felvonultatásával, akik tulajdonkép­pen csak statisztáltak az esemé­nyekhez. A stúdióhálózatban vetített film címszerepét a népszerű Sztefan Danailov játssza, a műfaj követel­ményeinek megfelelően, de ügyelve a pontos jellemformálásra. (olasz) A húszas években született IV Henrik című dráma, Luigi Pirandello (1867-1936) jeles színjátéka eddig elsősorban a színpadon aratott si­kert; most látható filmváltozata pará­dés „felállásban“ készült, hiszen az adaptálásra Marco Bellocchio, a ne­ves olasz filmrendező vállalkozott, a főszerepeket két olasz világsztárra - Marcello Mastroianni és Claudia Cardinale - bízva. Pirandello darabjának középpont­jában egy század eleji olasz ariszto­krata áll, aki a pápai bocsánatért Canossát járó német-római császár alakját ölti magára, s húsz éven át elhiteti környezetével, hogy valóban kább az, hogy mi kényszeríti őt e lát­ványos visszavonulásra. A lényeg ugyanis az, hogy az örült nagyon is jól tudja, hogy nem IV. Henrik ö, s talán azért él önkéntes száműze­tésben, mert Canossát járni is érde­mesebb, mintsem saját korának tár­sasági életét élni, mint buta léhűtők és csalfa szépasszonyok között a mindennapok hazugságában élni. Henrik okosabb és szomorúbb őrült annál, hogy a józanok világát vá­lassza. így viszont ő vezeti azokat az orruknál fogva, akiknek az élete hazug színlelés. Bellocchio pontosan látja a feldol­gozás egyik legcélravezetőbb mód­IV. Henrik - a címszerepben Marcello Mastroianni az egykori uralkodónak képzeli ma­gát. A filmvásznon felidéződik az előzmény is: két évtizeddel koráb­ban egy maszkabál-lovasjátékon esett le a lóról az ifjú, aki a baleset óta nem akar magához térni, a jel­mezbál IV. Henrikje akar maradni, 1064-be képzelve magát. Ez a testi -lelki áthelyezkedés az évezred vé­géről az évezred elejére izgalmas lélektani rejtély Pirandello kezében, talányos szembesítések sora annak kiderítésére, hogy tudathasadásos kór-e, vagy vállalt szerep csupán a császári póz és áthasonulás. A megfelelő statisztériával - udvar­tartás, szolgák - ellátott őrgróf gran­diózus színjátéka egyfajta kivonulás a társadalomból. Őrület, vagy a beil­leszkedni tudás hiánya? Végső so­ron mindegy. Nem az a lényeg, hogy a gróf valóban bomlott agyú-e, vagy csak játssza az őrültet, sokkal in­ját: a jelenbe helyezi a művet. Az ötlet azonban csak ötlet marad, s egy-két utalástól eltekintve alig- alig derül ki, hogy a történet korunk­ban játszódik. A megfilmesítés egyébként valamivel feszesebbé tette a drámát és rejtélyesebbé: itt csak legvégül, meghökkentően de­rül ki, mi történt valójában azon az egykori mulatságon. A IV. Henrik című film kulturált, ám halovány és semmitmondó irodalmi adaptáció, így aztán az őrgróf viselkedését ma­gyarázó érzékeny korrajz helyett be kell érnünk Marcello Mastroianni já­tékával. A ragyogó filmművész a lé­lek valamennyi rétegét érzékeltetve alakítja szerepét, az öregedő férfi minden keserűségét felvonultatja e fakóra sikeredett figura életre kel­téséhez, de merő rutinnal játszik. A hűvös, számító, csalfa nő: Claudia Cardinale. - ym ­újs; 4 1987. V

Next

/
Oldalképek
Tartalom