Új Szó, 1987. július (40. évfolyam, 151-177. szám)
1987-07-09 / 158. szám, csütörtök
Felvételizőkkel - felvételi után Örökre egyedül Dúdor István emlékére NAGYSZÜLŐK ÉS UNOKÁK F iatalok. Okosak, felkészültek, határozottak. Tegnap még gimnazisták, holnaptól, ha szerencsések, főiskolások, vagy egyetemisták. A felvételin már túl vannak, hogy milyen sikerrel, azt maguk mondják el. Pál Erikával, Merva Ló- ránttál, Wurcel Gáborral és Palásti Csabával nem sokkal a felvételi után beszélgettem, akkor, amikor a vizsga feszültsége talán már fel is oldódott bennük, Répás Norberttal és Környi Csabával viszont csak napokkal később találkoztam, amikor ugyan megkönnyebbültek már, de igazából még ők sem élvezhették a nyarat. Mind a hatan a talán ma sem elég népszerű műszaki pályára készülnek. Vajon milyen szempontok játszottak közre végleges döntésükben? Milyennek találták a vizsgát, kaptak-e megfelelő útravalót tanulmányaik folytatásához? Felké- szitette-e őket a gimnázium a főiskolai évekre? És mi lesz akkor, ha netán elutasító választ kapnak? Mihez kezdenek, hol találnak helyet maguknak? Elsősorban ezekre a kérdésekre kerestem a választ. Pál Erika, a Füleki (Fiľakovo) Gimnázium magyar tanítási nyelvű osztályának volt diákja leplezetlen örömmel újságolja: ő felvételi nélkül jut be a Szlovák Műszaki Főiskola vegyészmérnöki karára.- Erre aztán tényleg nem gondoltam - közli megnyugodva -, úgy tudtam ugyanis, hogy csak azoknak nem kell írásbeli vizsgát tenniük, akiknek a gimnáziumban mindvégig tiszta egyes bizonyítványuk volt. Ma reggel, amikor megláttam a nevem a jegyzéken, nem akartam hinni a szememnek. Aztán kiderült, hogy akinek matematikából, fizikából és kémiából az elmúlt négy évben nem volt rosszabb jegye kettesnél, a vegyészmérnöki karra az idén felvételi nélkül juthatott be. Nekem csak az első évfolyamban volt egy kettesem, az sem az említett tárgyakból. Egyébként matematikából és kémiából kellett volna írásbelit tennem. Hogy lány létemre miért választottam ezt a szakmát? Varsányi Aurél olyan remek kémiaórákat tartott nálunk, hogy egyszerűen felkeltette érdeklődésemet a vegyészet iránt. Igaz, kémiát tanulhattam volna a tanárképző főiskolán is, de a pedagógusi pályához nem érzek elhivatottságot, s a laboratórium, az író- vagy a tervezóasztal sem vonz. A termelés, a gyártás annál inkább, hisz szakmai gyakorlatra a zománcgyárba jártunk, lehetőségem volt hát közelebbről is bepillantani a gyári életbe. Arról nem is szólva, hogy engem a műszaki dolgok mindig is jobban érdekeltek, a mi családunkban a matematikáról sokkal több szó esett, mint a humán tárgyakról. A főiskolán a szilikátok technológiájával szeretnék foglalkozni, aztán jó lenne a losonci (Lučenec) csempegyárba kerülni.- Aki műszaki pályára készült, annak valóban megérte, hogy elmélyüljön a természettudományos tantárgyakban és kitartóan tanulja ezeket - vélekedik Merva Lóránt. A Bratislavai Duna Utcai Magyar Tanítási Nyelvű Gimnázium most végzett növendéke egyike annak a kétszázhetvenöt jelentkezőnek, akik felvételi nélkül kerültek be a gépészmérnöki karra. Ó is tanulmányi eredményeinek köszönheti ezt. Bár Wurcel Gábor és Palásti Csaba a gimnázium jobb tanulói közé tartoztak, nekik mégis felvételizniük kellett.- Mi tagadás, nehezebb feladatokat vártunk - állítják. - Talán azért is, mert iskolánkban egy-egy felmérő dolgozat, nem túlzunk, sokkal nehezebb volt, mint a felvételi vizsga. Most típusfeladatokat kellett megoldani, ehhez pedig csak gyakorlat kell. Láttuk, egyeseknek nehézségeik voltak az írásbelin, de mint megtudtuk, azok szakközépiskolából jöttek. Mi matematika-fizika tagozatos osztályba jártunk, ez feltétlenül többletet jelent számunkra. Fizikatanárunk, Stöszel Béláné sokat segített nekünk, a legtöbbet azonban Kosik Józsefnek köszönhetjük, aki a műszaki rajzot rendkívül érdekesen, színesen tanította, s nemcsak tárgyi tudásunkat gyarapította és rajzkészségünket fejlesztette, hanem formálta szépérzékünket is, s a dolgokat térben láttatta velünk. Hogy kell-e különösebb adottság a műszaki pályához? Inkább érdeklődés szükséges, nem szabad, hogy valaki ,,antimatematikus“ legyen. Persze, szerintünk a matematikában kevesebb a fantázia, mint a fizikában. Ez sokkal életszagúbb, egészen más gondolkodásmódot feltételez. Wurcel Gábor, aki a csicsói (Ci- čov) alapiskolából került a Duna utcai gimnáziumba, közlekedésgépészeti szakra jelentkezett s a főiskola után a komáromi (Komárno) hajógyárban tervezőként szeretne érvényesülni, Palásti Csaba, a lévai (Levice) alapiskola egykori tanulója pedig az atom- és hőerőgépek ágazatot választotta, s mérnökként a mohi (Mochovce) atomerőműben dolgozna a legszívesebben. S hogy rendszeresen bekapcsolódott a fizikai olimpiába, legutóbb pedig a budapesti ELTE Fizikai Társulat Sopron városi csoportja által rendezett magyar-szlovák területi versenyen a harmadik helyezést érte el, annak bizonyára a főiskolán is hasznát látja majd. Mivel a bratislavai villamosmérnöki karon az érdekódők száma jóval meghaladta a felvehetőkét, így a legjobb képességűek közül is csak keveseknek adatott meg, hogy „megússzák“ a felvételit. Répás Norbert, aki a Komáromi Magyar Tanítási Nyelvű Gimnáziumban tiszta egyessel érettségizett, s ötödik tantárgynak - igazgatói engedéllyel - a számítástechnika alapjaiból és programozásból is érettségi vizsgát tett, nagyon könnyűnek találta a felvételit.- Mind a matematika-, mind a fizikapéldák nagyon egyszerűek voltak, én - főleg fizikából - nehezebb feladatokat választottam volna. Vagy csak azért vélem így, mert fizikatanárunk, dr. Ipótti Barnabás felvételi előtt sokat foglalkozott velünk, rengeteg feladatot oldatott meg, s mindent megtett azért, hogy eredményesen szerepeljünk. Előnyömre vált az is, hogy már az alapiskolában bekapcsolódtam a fizikai olimpia versenyeibe, többször eljutottam a kerületi fordulóba, s gyakran részt vettem a matematikai és biológiai olimpián. Talán felesleges is hangsúlyoznom, hogy kedvenc tárgyam a fizika. Édesapámnak is ez volt a legkedvesebb tantárgya, de sokat köszönhetek a bátyámnak is. Évek óta rendkívül izgat az a kérdés, hogy létezik-e a fénynél nagyobb sebesség. Rengeteg ilyen tárgyú szakkönyvet olvastam, s mert úgy éreztem, gondolataimat papírra kell vetnem, írtam egy száztíz oldalas dolgozatot. Szerintem a műszaki érdeklődés kialakulásában az adottságnak minimális a szerepe, én sokA hatodikos Jóska előráncigálta a szekrényből a fürdónadrágját, s már éppen sikerült kiosonnia az előszobaajtón, mikor nagyanyja megállította.- Hova mész? Jóska nem válaszolt.- Nem engedlek sehova! Add csak ide a fürdönadrágod! - pattogott a nagymama.- Maga nekem nem parancsol! - fakadt ki a fiú. - Majd apu megmondja, elmehetek-e. Nem tipikus ez a jelenet. Szerencsére, ilyen durva megnyilvánulásokat ritkán kell elszenvednie a nagymamáknak unokáiktól. Annyit mégis sejtet, hogy sajátos helyzetben vannak a nagyszülők. Nem egy családban a nap nagy részében a felügyeletükre vannak bízva a gyerekek, s nekik kevésbé fogadnak szót, kevésbé respektálják, mint a szülőket. Egyszerű ennek az oka, tőlük kevésbé függnek a gyerekek. Valójában minden kérdésben a szülők döntenek, s mindent tőlük kapnak meg. Mégis, min múlik, hogy az egyik családban nagy tiszteletben áll a nagymama, nagypapa, a másikban pedig csak foghegyről és nevekal fontosabbnak tartom a szorgalmat, a rendszerességet, a családi példaképet. Rádióelektronikai szakra jelentkeztem. Hogy miért? Éveken át arról álmodoztam, hogy egyszer orvos leszek, de mert az utóbbi időben a biológia kevésbé kötött le, az orvosi pályától meg nem akartam messzire kanyarodni, úgy gondoltam, a gyógyászatban alkalmazott elektronikus műszerekkel, berendezésekkel szeretnék majd foglalkozni. Az orvosi diagnosztikában ezeknek most amúgy is meghatározó szerepük van; én fantáziát, perspektívát látok ebben a szakmában. S vajon milyenek voltak a követelmények a brnói Cseh Műszaki Főiskolán, ott hogyan vették az akadályokat a magyar tanítási nyelvű gimnáziumok diákjai? Erről Környi Csabával, a Štúrovói Gimnázium magyar osztályának volt diákjával beszélgettem.- Mivel a villamosmérnöki karon csak 1,3-szoros volt a jelentkezés, itt felvételi nélkül kettes átlaggal is be lehetett jutni. Osztályunkból hárman jelentkeztünk ide. S noha az elektrotechnika alapjaiból egyesre érettségiztem, felvételi vizsgát is kellett tennem, mivel az átlagom a kívántnál rosszabb volt. A cseh szakkifejezések megértése némi nehézséget okozott, mert bár szlovákul jól beszélek és iskolánkban elektrotechnikából szlovákul kellett érettségizni, a két nyelv szakterminológiája szerintem nagyon különbözik egymástól. A vizsgáztatók azonban segítőkészek voltak, sőt, azt kell hogy mondjam: meg is magyarázták a feladatokat. Egyébként a fizikapéldákat nehezebbnek találtam, mint a matematikafeladatokat, de azért sikerült megbirkóznom velük. Eredetileg állatorvos akartam lenni, tanárom, Hambalík Sándor hatására azonban az elektrotechnikában mélyedtem el. Olyannyira megkedveltem ezt a tárgyat, hogy érettségi vizsgát is tettem belőle, amihez évfolyammunkát is kellett írni. Mivel szeretem a zenét, dolgozatom témájául a modern hangszereket, a szintetizátorokat, a hangtechnikát választottam. Ha sikerül diplomát szereznem, szülőhelyem közelében szeretnék elhelyezkedni. T alán a véletlen hozta úgy, hogy akikkel találkoztam, nem szükségmegoldásként, kényszerből választották a műszaki pályát, netán azért, mert úgy gondolták: itt nagyobb az esélyük, hogy szeptembertől továbbtanulhassanak. Valamennyien - s ez azt hiszem válaszaikból is kiderül - a műszaki dolgok megszállotjai, s nem csak fiatalságukból adódóan lelkesednek; komolyan, céltudatosan készülnek jö- vőjükre. Erről tanúskodik az is, hogy arra a kérdésre: ha netán mégsem jutnának be a főiskolára, változtat- nak-e elképzelésükön, kivétel nélkül valamennyien nemmel feleltek. Ha úgy adódik - hangsúlyozták - jövőre újból próbálkoznak, akár többször is nekirugaszkodnak, de eredeti elhatározásukról semmiképp nem mondanak le TÖLGYESSY MÁRIA letlenül beszélnek velük az unokák? Ahol a nagyszülőket megbecsülik, törődnek velük, szeretettel és tapintattal érintkeznek velük fiaik, menyeik, ott az unokák is hasonlóképpen viselkednek. Ebben is utánozzák szüleiket. Ahol az unokák tiszteletlenek, hiba van a szülőkben. A gyerek azt a hangnemet veszi át, amit apjánál, anyjánál is tapasztal. Mi a feltétele, hogy a nagyszülő a szülőével azonos hatékonysággal foglalkozzon a gyerekkel? A legfontosabb: azonos elvek szerint kell nevelniük, azonos követelményeket kell támasztaniuk. Egyszerűbben fogalmazva: amit az apa megtilt, azt távollétében a nagymama sem engedheti meg a gyereknek. Például megszokta a gyerek, hogy ha iskolából hazajön, átöltözik és lerakja a holmiját. Helytelen, ha a nagymama azt mondja:-Menj csak játszani, majd én elteszem a ruhádat. Sok nagyszülő igyekszik megvásárolni unokái szeretetét. Állandóan édességekkel tömi őket, ajándékokat vásárol, pénzt dugdos titokban nekik. Könnyű belátni, hogy bár az ajándékok a nagyszülő iránt kedvezően hangolják a gyereket, a szere- tetet megvásárolni mégsem lehet. Nincs is rá szükség. A gyerek érzi, ki közeledik hozzá őszinte szeretettel, s ezt természetesen viszonozza is. A harmonikus emberi kapcsolatot \ állandó ajándékozás nélkül is el lehet érni. Ha a gyerek a nagyszülőben társra talál, aki ebben a rohanó, időhiányos világban meghallgatja gondjait, segít problémái megoldásában, akivel jól el lehet beszélgetni, aki megérti őt, akkor feltétlenül tisztelettel és szeretettel közeledik hozzá. Nem a nagypapa ajándékait méltányolja igazán, hanem jóságos, szeretetten lényét, az együtt töltött hangulatos órákat. A gyerek szeretetének másfajta ,,megvásárlása“ a túlzott engedékenység.-A nagymamánál jó - mondja nem egy csemete -, ó mindent megenged, nála mindent szabad. Ez az engedékenység nemegyszer addig fajul, hogy eltitkolják a szülők elől a gyerek ballépéseit, sót az iskolai intőt is aláírják. Amiért esetleg jócskán büntetést érdemel a nebuló, nem is jut a szülők tudomására a nagymama jószívűsége miatt. Sok nagyszülő - nyilván a nagy korkülönbségból eredően - a valóságosnál sokkal érzékenyebbnek és gyengébbnek érzi unokáját. Ezért követik el azt a gyakori hibát, hogy nem az életkoruknak megfelelően kezelik őket. Maguk érzékenyek az időjárásra, ezért lehetőleg túlöltöztetik a gyerekeket. Mindennapi vita tárgya, hogy ezt meg ezt vedd még fel, mert megfázol. Nem hisznek benne, hogy egyedül is el tud menni az iskolába, pedig már egyetlen osztálytársát sem kísérik. Nem vehet kezébe kést és ollót, pedig már az óvodában is használják... és sorolhatnánk hosszan. Mindennapi összeütközések forrásai ezek, megbontói a nagyszülők és unokáik közötti harmóniának. Egy módon lehet csak elkerülni, ha a nagymama és a nagypapa ebben is és minden egyéb kérdésben a szülőkkel egyetértésben cselekszik. ÁTÁNY! LÁSZLÓ Miért is szeretjük halottainkat? Az élőktől hozzájuk menekítjük a szeretetünket. Ők már nem veszélyeztetik önző emberi megnyilvánulásunkat. Olyannak tudhatjuk, amilyennek szeretjük. Nem talál visszautasításra, nem tartanak tükröt neki. Nem kérdez vissza egyikük sem: Miért csak most? Eddig miért nem? A halottakkal magunk lehetünk. Az a baja ennek a kapcsolatnak, hogy a halottak iránti szeretetünk- re lelkismeretfur- dalásunk válaszol. Ö - a Tanítvány - a Mester sírjához jött. Egy lányt is hozott magával, vagy talán a lány hozta őt? Végül is mindegy. Más festő, költő vagy író rajta kívül ezekről a tájakról nem jött el. Felfelnézett, mintha a sűrű lombok között az égboltot kereste volna. Akkor is festett. Indulatosan, ahogyan csak szemmel lehet. Minden eszköz, ecset, festék, vászon nélkül, csak úgy az örök sátorponyvára.- Festel?-Magam vagyok!... Te sem jössz el hozzám, pedig sokszor jársz otthon. Tudok róla.- Kitől?-Tőled. Megírod. Ti csak írtok, meg írtok.- Festel?- Magam vagyok! - Szemében megvillan a düh, de egy pillanat múlva már szomorúságként pislákol. A temetőben zöWhab magzatvízben felsírt az újszülött nyár. Ki odahagyja szülőföldjét, az a távirathordó postástól és a telefontól irtózik leginkább. Valaki akkor is felhívott. Most már csak ő tudja, hogy tulajdonképpen kivel is azonos barátaim közül. Vannak hírek, amelyek hallatán a hírközlő személye a legkevésbé fontos. Azonosul a telefonnal, amelynek tárgyi létezéséhez semmi közünk. A halálhír legelőször közlőjétől idegenít el, majd önmagámtól. Minden halálban saját életem egy darabja hal meg. Élettelen emlékké válik. Kevesebb leszek általa, ráadásul az erőszakos halál hiteimben csonkít. Egy halott rehabi- litálhatatlan. Csak az élőket lehet feltámasztani. Valaki egyperces néma csendet javasolt, pedig a többség nem ismerte a festőművészt. Mindig így szokott ez lenni, amikor elbizonytalanodunk. (Márpedig kik lehetnek bi- zonytlanabbak azoknál a fiatalembereknél, akik életükre ráadásként a művészettel is kacérkodnak.)- Inkább beszéljünk róla! - javasolta valaki.-Jó, beszéljünk - hangzottak a válaszok több helyről is. S a teremben ülők elhallgattak. Miért is szeretjük emlékeinket? Az élőktől elorzott szeretetünket őrizgetjük bennük. Bizony bennük, mert már a halottaknak sem kell. Magam vagyok hát annál a kávéházi asztalnál, amelynél megismertem. Akkor még féltettem ót, hiszen első találkozásunk éjszakáján a város utcáin fel-le járva kísérgettem. Nem akartam magára hagyni, mert mindegyre az öngyilkosságról beszélt. A végtelen éjszaka meghajna- lodott. Egy pályaudvari pénztárnál jegyet váltott. Mielőtt felszállt volna a prágai gyorsra, így szólt:- Marha rendes gyerek vagy! Nem akartam egyedül maradni. Félteni kellett volna mindvégig. Azok közé tartozott, akiket nem szabad lett volna magára hagyni. Mondták, hogy azon a végzetes éjszakán is utazni akart. Mindegy, hogy hová. El kellett indulnia, hogy megérkezhessen. Miért nem akadt egy ember, aki kikísérte volna? Azon az éjszakán örökre egyedül maradt. DUSZA ISTVÁN
