Új Szó, 1987. május (40. évfolyam, 101-124. szám)
1987-05-22 / 117. szám, péntek
Az írás - népszolgálat A Csehszlovák írószövetség III. kongresszusának vitájából Néven szólít a kor Lapunk tegnapi számában közöltük Zalabai Zsigmond felszólalásának szövegét, ma cseh és szlovák írók vitafelszólalásaiból adunk közre válogatást, melyet a Rudé právo nyomán készítettünk. Milan Blahynka: Egyáltalán nem titok, hogy társadalmunk életében az irodalom nem foglal el olyan helyet, mint például a szovjet társadalom életében, vagy amilyet a múltban foglalt el nálunk is. Végeredményben még olyan rangja sincs, nem örvend olyan érdeklődésnek és tiszteletnek sem, amely arányos lenne az értékeivel, és amely szükséges ahhoz, hogy ezek az értékek növekedhessenek. Ha napvilágot lát egy új könyv, a tájékoztató eszközök, a nyilvánosság számára többnyire nem jelent említésre méltó eseményt, olyat, amelyről azonnal beszámolna a Tv- Híradó, jóllehet egy könyv minden bizonnyal nem kevésbé figyelemre érdemes emberi teljesítmény, mint kalapácsvetésben vagy súlylökésben a legnagyobb dobás, vagy mint a ligás csapat gólja, az a gól, amelyet gyakran lassítva is bemutatnak, s mindenkor annak rendje s módja szerint tudtára adják a közönségnek, hogy ki a szerzője. A gólok szerzői mellett a versek, regények, kritikai gyűjtemények szerzőinek, úgy látszik, alacsonyabb rendüek- nek kell lenniük a mi tájainkon... A két nemzeti irodalomnak, valamint a csehszlovákiai nemzetiségek irodalmának alkotó együttműködése lényegesen hozzájárulhat az irodalom társadalmi tekintélyének és súlyának a növekedéséhez. Hiszen az ilyen együttműködés egyúttal versengés, amely mégiscsak a fejlődés gyorsulásának, a színvonal emelkedésének, az igényesség és úgyszintén az érdeklődés növekedésének elősegítője. Amint a forradalmi munkásmozgalom története, ugyanúgy irodalmaink története is cáfolhatatlanul bizonyítja, hogy minden irodalom számára mással nem pótolható aktivizáló tényezőt jelent a folyóirat. Képzeljék el a nagy október előtti orosz forradalmi mozgalmat olyan lapok nélkül, mint a Proletarij, az Iszkra, a Pravda. Képzeljék el a cseh irodalmat a Proletkult, a Červén, a Var stb. nélkül. A színházművészektől, a festőművészektől eltérően, nekünk nincs semmiféle irodalmi előképző iskolánk. A folyóirat lehetőséget ad arra, ami az egy, két, vagy több éves késéssel megjelenő könyvek alkotásán kívüli tevékenységet jelenti. A folyóirat naprakész, rendszeres, folyamatos munkára ad lehetőséget. Mindkét nemzeti szövetség tudatosítja, milyen jelentősége van egy folyóiratnak, és törekednek arra, hogy a havilapok mellett hetenként legyen több mint puszta mellékletek, albérletben, amely valójában csupán provizórikus megoldás. Ľubomír Feldek: Tegnap még lehetett úgy beszélni, hogy ez a vers politikus, de az már szerelmes, amaz meg a természeti líra tárgykörébe tartozik. Jaj annak a költőnek, aki elhiszi, hogy efféle skatulyázga- tás még manapság is lehetséges - féligazságok útvesztője vár rá. A költészet új helyzete abban rejlik, hogy már számára sincs menekvés. Nincs ma már rendes vers, amely ne lenne politikus. De mintha nem tudnánk, nem látnánk ezt, annak ellenére, hogy olyan egyszerű. Amikor megpróbálunk jó verset írni, úgy gondoljuk, az nekünk csak akkor sikerül, ha megkerüljük a politikát. Ha politikus verssel próbálkozunk, már szinte beletörődünk abba, hogy nem lesz jó. Honnan ez a mi tudathasadásos állapotunk? Ki engedte közénk a vírust? A fogalmak összezavarásában a költők gyávasága játszott szerepet. Mi szerint ismerjük meg egy-egy vers elkötelezettségének a fokát? Semmi más, mint a vállalt kockázat mértéke szerint. Az igazi, a szó szoros értelmében vett elkötelezett költészet ott kezdődik, ahol a küzdelem kezdődik - nem a saját biztos pozíciónk megszilárdításáért, hanem valamely veszélyeztetett értékért. Veszélyeztetett értékek azonban, amelyekért küzdeni kell, nem csupán a természetben és a körülöttünk zajló életben vannak - ugyanúgy irodalmunkban is. Gazdasági forradalom nem lehetséges az erkölcs forradalma nélkül. Sehol a világon nem lehet becsületes embert nevelni, ha a nevelés nem a lelkiismeretnél kezdődik - és a mi irodalmunk már nyolcvan éve fél attól, hogy valamelyest is köze legyen a lelkiismerethez! Már magát ezt a szót is félünk használni - hiszen ideológiai hibának minősülhetne részünkről. Itt az ideje, hogy újból merjük kimondani, a nép lelkiismerete vagyunk és akarunk lenni - és az emberek gondolatai az irodalom lelkiismerete, annak kell lenniük. Josef Hotmar: A cseh tényirodalmat teljesen indokolatlanul és igazságtalanul a mostohagyerek szerepére ítéltük és - jóllehet évtizedek óta létezik, mint irodalmi műfaj - hosszú ideje úgy is bánunk vele. Pedig éppen ez a fajta irodalom örvend mind nagyobb érdeklődésnek az olvasók körében. Mégsem mozgósított egyetlen elméleti szakembert és kritikust sem, aki tartós figyelmet szentelne ennek a területnek. A tényirodalomban is szükségünk van kritikai visszajelzésre, hogy megtisztuljon a meder a tehetségtelenek alantas vagy rafináltan elrejtett megnyilatkozásainak szeny- nyétöl, akik rátapadnak minden irodalmi műfajra. A szövetségen belül joga van egyenlő bánásmódra és megítélésre, továbbá ösztönző légkörre. A költészet és a próza Olümposzának lakói elismerik végre, hogy új taggal gyarapodott családjuk. Pavel Koyš: Új gondolkodás, új és jobb minőség az irodalomban, a művészetben nem képzelhető el napjaink valóságának és ellentmondásainak hű ábrázolása nélkül. Az igazság kritériuma az irodalomban nem konjunkturális jelszó, nem lehet az. A művészet lényegéből, mint a valóság alkotó, költői és sokszínű tükrözéséből következik ez. Ezzel összefüggésben nem tudom nem említeni a szovjet írók példáját, akik bennünket hazafias lelkesedéssel átitatott, bátor, az élet mélységeit feltáró művekkel ösztönöznek, arra is késztetve, hogy elgondolkozzunk saját alkotó munkánkról. Hogy mélyen elgondolkozzunk. A kortárs szovjet irodalom érzelmi, esztétikai és erkölcsi szempontból egyaránt motorja az átalakításnak, a szovjet nép jólétéért folytatott szocialista építés meggyorsításának. Feltehetjük a kérdést: létezik-e szerző, aki ne akarna igazat írni? És ne akarná, hogy a műve meggyőző, igaz és fontos legyen? Nem ismerek ilyen írót. Csakhogy különbség van az akarni és a tudni, az elképzelni és a bizonyítani között. Egyikünk sem akar hazudni, nem akar féligazságokat írni, és végképp nem valótlanságot, koholmányokat. Ilyesmire senki soha nem kényszerí- tett bennünket, és nem kényszerít. Hűnek lenni az igazsághoz, igazat mondani - ez az író számára, aki önként állt a nép, a nemzet szolgálatába, nem érdem, és nem kiváltság. Ez az ő legtermészetesebb erkölcsi kötelessége. Különösen a kommunista írónak szükséges tudatosítania, ezt, akinek a tárgyilagosság, az igazmondás példaképének, az új, mondjuk a fuőíki erkölcs úttörőjének kellene lennie. Persze, az író nem azért ír igazat, hogy mutogassa magát vele. Nézzétek, örvendjetek, mit fedeztem fel! A szocialista író igaz módon ír, azért harcol az igazságért, mert új életért küzd, az új emberért, új emberek közötti viszonyokért. Tiszta és bensőségesebb emberi viszonyokért, amelyeknek a nevében a szocializmus született, és amelyeknek a nevében kétségtelenül győzni fog. Több demokráciát akarunk a mindnyájunknak drága szocialista rendszerünkben. Igazság nélkül nincs szocializmus, amely éppen az igazság méhéből született, és az ő nevében. Michal Roman: Habár a hivatalos párt- és írószövetségi dokumentumok cseh, szlovák, valamint ukrán és magyar nemzetiségi irodalomról beszélnek, nagyon kevés történt annak érdekében, hogy a nemzetiségi irodalmak a csehszlovák irodalmi kontextus részévé váljanak, és hozzáférhetővé a cseh és a szlovák olvasó számára. Oly nagy szellemi gazdagságunk, és mégsem vagyunk képesek kihasználni azt, sem a művészeti, sem a politikai szférában. A cseh és a szlovák könyvkiadók, sajnos, még azok is, amelyeket a Cseh, illetve a Szlovákiai írók Szövetsége irányít, bizalmatlanul tekintenek a nemzetiségi irodalomra, nem értékelik őket. Ez az erkölcsi, anyagi és művészeti téren egyaránt mutatkozó fogyatékosság Aštól Szinnáig (Snina) kedvezőtlenül hat a csehszlovák államiság, a csehszlovák hazafiság tudatának és az internacionalizmusnak a megszilárdítására. Karéi Sýs: Területi színház fiatal színésze idén tavasszal az egyik cseh városban betanított egy műsort, melyet Jirí Žáček tréfás és szatirikus verseiből állított össze szakmunkás-tanulók számára. Az ottani illetékes járási nemzeti bizottság kulturális osztályának inspektora szocialistaellenesnek minősítette a műsort, előadását betiltották, szövegét pedig elküldték a közbiztonsági szerveknek. Azok műveltebbnek mutatkoztak, mint a kulturális osztály, visszaküldték a verseket, mondván, megjelentek hivatalos kiadásban. Ennek ellenére, a tiltás továbbra is érvényben van, és az a színész kérdezi a fiúk helyett, akik szavaltak, és a többi fiú helyett, akik társaikat hallgatták volna: „Nem kockázatos így játszadozni a fiatal nemzedék bizalmával? Ki adja vissza a kedvüket? Hisz e csoport fele mégcsak nem is sejti, mi történt tulajdonképpen. Nem fordulnak ellenünk az efféle beavatkozások?" Ma történik ilyesmi, amikor nyíltságért, kritikáért kiáltunk, azért, hogy nevükön nevezzük a visszásságokat, hogy mutassunk rájuk és leküzdjük őket. Mi helytelent cselekedtek? Hogy kigúnyolták a korrupciót vagy a közös vagyon szétlopkodását? Mi az, már eltűntek ezek a jelenségek? Rájuk mutatni szocialista ellenes tett? Minek és kinek higgyenek a fiatalok? A Csehszlovák írószövetség III. kongresszusát, amely május 13-14- én zajlott le Dobŕíšban, nagyfokú szellemi és eszmei aktivitás jellemezte. Nemzeteink és nemzetiségeink íróinak találkozója gondolat- gazdag fórum volt, amelyen társadalmunk - és korunk - számos időszerű kérdése, gondja kapott hangot. Közvetve és közvetlenül megfogalmazódott, hogy az irodalomra- és az írókra - fontos munka vár, melyet sikeresen el kell végezni, ha az irodalom méltó akar maradni társadalmi felelősségéhez és közösségi küldetéséhez. Beszámoló eszmefuttatásom címe Josef Šimon cseh költőtől származik, aki az irodalom jelen helyzetét azzal a metaforikus képpel jellemezte, hogy ma a kor mintegy „néven szólítja“ az írót, ösztönözve arra, hogy új értékekre törő munkájával eleget tegyen a követelményeknek, a jövő eredményes átalakításának érdekében feleljen meg azoknak. Felhívja az írót, hogy legyen korunk történelmének aktív részese. A tennivalókat megfogalmazó gondolatok nem voltak mentesek bizonyos eszmei pátosztól, melyet azonban a valóban korfordulónak - és sorsfordulónak - minősülő események hordereje elbír. Egyik vitázó (Jaroslav Matéjka) például úgy fogalmazta meg korunk szocialista lényegét és a benne zajló folyamatokat, hogy ezek tulajdonképpen „forradalom a forradalomban“, és aki szembe helyezkedik velük, nem áll ki mellettük, bizalmatlanságból vagy óvatosságból csak látszólag, kétségekkel telve vagy formálisan támogatja őket, lényegében „ellenforradalmi“ magatartást tanúsít. Az elnöki beszámoló és a vita részleteiből mozaikszerűen és mégis homogén egységben rajzolódik elénk a szocialista gondolkodás és jövőlátás reneszánszának mai képe, összefüggései és célkitűzései. Mindenekelőtt az a tény, hogy a gondolati megújhodásnak és eredményességének biztosítéka a szovjet társadalom új irányvétele - a gyorsítás és átépítés eszméi -, melyeket íróink- a politikai vezetés nem különben- feltétlenül támogatnak és követendő példának fogadnak el. A tét a jövő - a szocializmus és az emberiség jövője -, a cél pedig a mai túlbürokratizált, a korszerű igények által meghaladott társadalmi gyakorlat és irányítási konzervativizmus megszüntetése, átformálása és dinamikussá tétele (reformja). Ennek az igénynek a fényében kerültek kritikai kereszttűzbe kulturális tevékenységünk és irodalmi életünk visszásságai és negatív jelenségei. Ennek a kérdéskörnek a súlypontjában az a megállapítás áll, hogy ma az irodalom társadalmi helyzete nehéz, hagyományos és törvényszerű presztízse megrendült, vagy éppen csökkenőben van. Ez a nem kívánatos jelenség világméretű fejlődési irányzatokkal is kapcsolatba hozható - televízió, popzene, video -, másrészt konkrét okai vannak. A szocialista realista művek jelentős részének „szentimentális a valósághoz való viszonya“ (Josef Peterka), és ez akadályozza a valódi konfliktusok feltárását. Érezhetően helyet kérnek az újat akaró alkotó törekvések, melyek végső soron az írásművészet és az író feladatvállalásának társadalmi bátorságát feltételezik. Az irodalom időszerű kötelessége, hogy egyenesebb, igazabb A modern pedagógia egyik úttörőjét külföldön jobban elismerték és tisztelték, mint saját hazájában, Svájcban. Johann Heinrich Pestalozzi 1745-1827 között élt, most van tehát halálának 160. évfordulója, és természetesen ünnepségeket és szimpóziumokat rendeznek emlékére szerte a világon. Alkotóéveiben alaposan meg kellett küzdenie elveiért; mindig a szegények oldalán állt, és nevelési elvei forradalmian hatottak a feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet korszakában. Mint szabadgondolkodó, a nevelésben látta a megfelelő eszközt a társadalmi állapotok megváltoztatására. Ugyanakkor gyakorlati pedagógus volt, ő alapította az első árvaházat Stansban, afféle gyermekfalut, ahol az elhagyatott, gondozásra szoruló kicsinyeknék nemcsak otthont biztosított. és őszintébb hangot keressen, társadalmi vizsgálódásai számára pedig eddig elhanyagolt, úi területeket fedezzen fel. (Jaroslav Čejka három ilyen területet említett: a kommunista párt és a nép, illetve a vezetők és a vezetettek egymásra hatása, a nemzedéki kölcsönviszonyok és ellentétek, a csehek és szlovákok együttélésének problémaköre.) A kongresszuson részt vevő párt- és állami küldöttség vezetője, Miloš Jakeš pozitívan reagált a vitában felmerült kérdéskörökre, és az irodalom új törekvéseire. Utalt arra, hogy társadalmunkban a művészi szabadságot az alkotó igaza harcolja ki a maga számára, s hogy „az irodalomnak ösztönöznie kellene a politikát is, és felhívni a figyelmet azokra a problémákra, melyeket gyakran az irodalom hamarabb felfedez, mint a tudomány“. A társadalmi előrelépés ösztönzésének témaköre mellett nem kevésbé komoly hangsúllyal szóltak az írók az irodalom nemzeti küldetéséről és történelmi kötődéseiről, mely kérdések a nemzetiségi irodalmaknak talán még fokozottabb mérték- v ben lényegi problémái. Az irodalom az anyanyelv esztétikumteremtő képességére és funkciójára épít, ennek többek között az a lényege, hogy a fiatalságot az anyanyelv szellemében neveli. (Jan Kozák elnöki beszámolójából). Ez a gondolatmenet annál is inkább fontos, mivel az írószövetség a nemzetek és nemzetiségek történelmi és kulturális örökségeinek értékeit hivatott közös fronttá szervezni és a csehszlovák szocialista irodalmi kontextus egységébe tömöríteni. A történelem és a haladó hagyományok vonatkozásában elhangzott, hogy a történelmi tanulságokat és tapasztalatokat, a közösségi letétemények üzenetét „aktualizálni“ kell, hogy segítsenek eligazodni a mai bonyolult magatartásformák és morális értékzavarok útvesztőiben. Régi ismerősként találkoztunk az irodalmi „messianizmus“ fogalmával, amely a cseh történelemben sem ismeretlen, amiként a magyar és a szlovák történelemben sem. Oly korban, amikor a nemzetnek nincs politikai képviselete vagy ez a képviselet népellenes érdekeket valósít meg, az így keletkezett társadalmi hiányt az irodalom próbálja pótolni (lásd a két háború közötti, kisebbségi irodalmak messianizmusát). Ma azonban már anakronizmus lenne, melyre nincs szükség, mert a kor határozott elvi magatartást és konkrét társadalmi igazságra törő írói látást igényel. A témáról ennek jegyében szóltak a nemzetiségi írók is (Zalabai Zsigmond és Michal Roman). A kontextus fogalmával kapcsolatban is elhangzottak kérdésfelvetések - mi a tartalma? mi a lényege? - és erős hangsúllyal olyan igény fogalmazódott meg, hogy a csehszlovák irodalom kontextusát rendszeres és céltudatos munkával, az őszinte érdeklődés és egymásra figyelés gesztusával, hatékony, élő értékekkel kell megtölteni. Dobŕíšban írók tanácskoztak, felelős nyíltsággal és szenvedélyes igazságkereséssel. Kétségtelen, hogy az elhangzottak döntő részét kritikus gondolkodásmód és szókimondás jellemezte, fényükben tarthatatlannak tűntek fel a régi kifejezési sémák, avult fogalmi sablonok és megkövült gondolatok. DUBA GYULA Nevelőotthont létesített ezenkívül Neuhofban és Burgdorfban, de ezek az otthonok és intézmények anyagiak hiányában nem tudták teljesen betölteni rendeltetésüket. Miközben Pestalozzi hazájában nem talált megfelelő támogatásra, Pestalozzi-iskolák létesültek a világ több országában. így például Párizsban és Philadelphiában, sőt Pé- tervárott is, ahol írásait orosz nyelven megjelentették. A forradalmi Franciaoszág 1792-ben tiszteletbeli állampolgárává választotta. Halála után - különösen e században - már hazájában is nagy népszerűségnek örvend. A szocialista országok közül főként a Szovjetunióban és az NDK- ban tartottak megemlékezéseket a haladó svájci pedagógus halálának évfordulójáról. (v. m.) Gyökeres György felvétele Pestalozzi-emlékünnepségek ÚJ SZÓ 6 1987. V. 2!
