Új Szó, 1987. március (40. évfolyam, 50-75. szám)
1987-03-17 / 63. szám, kedd
„Vannak tanítvanyaink egyetemeken is“ LÁTOGATÁS EGY ZOBORALJI ALAPISKOLÁBAN új filme’k Tűzvész (szovjet) Némi lelkiismeret-furdalással érkezem a Zoboraljára. Jártam többször ezen a vidéken, de nem elégszer, az utóbbi években meg szinte teljesen kikerült „aktív" figyelmem köréből. Kellett volna, kellene hírt adni innen (is) - gyakrabban. Mélyebb írásokban szólni e messze földön híres tájegységünk lakóinak életéről, falvainak fejlődéséről, a gazdag néphagyományok őrzésé- nek-ápolásának hogyanjairól, egyáltalán a kultúra, az oktatás helyzetéről. Megfordultam korábban több itteni faluban, de például a közel kétezer lelket számláló Ghymesen (Jele- nec) csak most vagyok először riportírói szándékkal. Egyik célom: megismerkedni a magyar tanítási nyelvű alapiskolával, már amennyire néhány órában lehetséges, hiszen egy teljesebb képhez napokat kellene eltöltenem a falai között. Nem láthatok bele mélyebben például a tantestület életébe - milyen közösséget alkotnak a pedagógusok, milyen mélységű hivatástudattal és elkötelezettséggel dolgoznak külön- külön és együtt a közös célért, a gyermekért, milyen a közérzetük, az egymás közötti kapcsolatuk, amelynek a minősége mindenkor egyik legfontosabb meghatározója az oktató-nevelő munka színvonalának. Adatokkal kezdem, amelyekről az 1963 óta közös igazgatással működő szlovák és magyar tanítási nyelvű alapiskola magyar tagozatának igazgatóhelyettese, Újlacky Mária tájékoztat. A magyar osztályokba összesen 163 gyerek jár, a 33 alsó tagozatos közül 28 ghymesi, 5 bejáró, a felső tagozat 130 tanulójából mintegy 50-en helybeliek, a többi bejáró Zséréról (Žirany), Kolonyból (Kolíňany), és Lédecról (Ladice). A szlovák tagozaton 382 gyerek tanul. Ghymes lakosságának nemzetiségi megoszlása ötven-ötven százalék körüli. A magyar iskola alsó tagozatán összevont osztályokban tanulnak a gyerekek, az elsősök a harmadikosokkal, a másodikosok a negyedikesekkel. És délután. Ez érvényes a szlovák iskola alsóbb osztályosaira is. Délelőtt vannak napköziben, összesen 35-en, valamennyien ghymesiek. A többi helybeli és bejáró gyerek elhelyezését, „szabad óráik“ szervezését (a tanítás kezdetéig) úgy oldják meg a dolgozó szülök, ahogy tudják. A bejáró apróságok öt óra után indulnak haza busz- sza!... Részben hasonló a helyzet az étkeztetéssel Nemcsak tornaterem nem épült annak idején a két épületegységből álló iskolához, de étkezde sem. Egy osztályt alakítottak át erre a célra, a helyi vendéglőből ide hozzák az ebédet, itt „melegítik fel“, és három fordulóban osztják ki 120 gyerek számára - az előírások szerint ilyen körülmények között maximum ennyien étkezhetnek. Hogy a többiek hol és hogyan? „Hoznak magukkal vagy lemennek a büfébe. Természetesen minden gyerek bejelentkezhet, de aztán szelektálunk, figyelembe véve a családi és egészségügyi körülményeket." Ahol beszélgetünk, egy éppen üres osztály. A falakon sok más között kitüntetések (oklevelek), lövészversenyeken elért eredményekért. Az igazgatóhelyettes lendületes szavai közben egy, az ajtóval szemközti ablak alatt elhelyezett, apró lyukakkal sűrűn „pöttyözött“ deszkára leszek figyelmes. Kiderül, golyófogóként szolgál, téli időszakban itt gyakorolnak a lövész gyerekek, ide lövöldöznek be a folyosóról. Különben, a tárgyi feltételeket tekintve, az iskola jól felszerelt, jól ellátott, mondja Újlacky Mária, a fentebb említetteken kívül az okoz még nagyobb gondot, hogy az 1-4 osztály számára hiányoznak egyes segédeszközök. A tantestületet 12 pedagógus alkotja, ebből 5 férfi tanerő. Vajon mennyire sikeres munkájuk, mit mutatnak a felvételi vizsgák tapasztalatai, a magasabb fokú iskolákban továbbtanulók eredményei?- Tanulóink ugyanolyan jól szerepelnek a felvételiken, mint a szlovák iskola tanulói, tavaly is felvettek mindenkit, ahová jelentkezett. Voltak és vannak tanítványaink a főiskolákon, egyetemeken, egyikük például éppen végez a prágai Károly Egyetemen. A mostani huszonnyolc nyolcadikosunkból tizenheten jelentkeztek középiskolába; érettségivel végződő szakmunkásképzőbe hárman, négyen szlovák tanítási nyelvű szakközépiskolába, tíz tanuló magyarba, közülük négyen gimnáziumba. Egyébként itt jól beszélnek a gyerekek szlovákul, de azért a felvételikre készülőkkel külön is foglalkozunk, hogy jobban tudjanak. Ami a szakköri tevékenységet illeti, járási méretekben jó eredményeket érünk el futballban, lövészetben. Működik az iskolában egy leány éneklőcsoport, vezetőjének neve ismerős, Simek Viktor, mint karnagy korábban több csehszlovákiai magyar felnőtt kórussal dolgozott magas színvonalon, tanúskodnak róla ezüst- és aranykoszorúk is. A Vilió folklórcsoporttal pedig az a Jókai Mária foglalkozik, aki a tanítás mellett évtizedek óta töretlen hittel, lelkesedéssel, elszántsággal, ugyanakkor nem kis művészi tehetséggel tevékenykedik az egész tájegység népi kultúrájának őrzésében, ápolásában, terjesztésében. Kilépünk az iskola épületéből, amerre a szem ellát, hó. Szép lehet itt, ezen a „fennsíkon“, amikor zöld minden BODNÁR GYULA Magyar irodalomról - cseh olvasóknak A világirodalom goethei fogalma még ki sem találtatott, amikor a (szóbeli) irodalmak már régóta a szellemi önmozgás törvényei szerint viselkedtek; közlekedőedények módjára átfolytak egymásba: témák, motívumok, versformák, szemlélet- módok kínálták magukat egy-egy más nyelvű irodalom számára. A világirodalom fogalmának tudatosulása óta az irodalomnak ez az eredendő szellemi önmozgása még inkább fölgyorsult; a fordításirodalom művelői, a világirodalmi folyóiratok szerkesztői azóta érzik elengedhetetlenül szükségesnek, hogy - új ihletforrások után kutatva - át-átrán- duljanak a távolabbi és közelebbi nemzetek irodalmába is. Olykor éppen a szomszédba, mint tette ezt a Svétová literatúra című cseh világirodalmi szemle, amelynek tavalyi számai közül kettőben is terjedelmes, az adott kérdéskört jól átfogó tanulmány foglalkozik a magyar irodalom utóbbi évtizedeinek legfigyelemreméltóbb törekvéseivel, alkotóival és műveivel. Tarján Tamás kritikus, A mai magyar drámáról, három felvonásban, elő- és utójátékkal című dolgozatában a hatvanas évek elejétől a nyolcvanas évek elejéig tekinti át a magyar drámairodalom helyzetét. Az említett időszakaszon belül az első időszak (amelynek atmoszférája immár lehetővé tette az írói „növéstervek“ megvalósulását) a széles körű értékteremtésnek lett az évtizede; a hetvenes évek pedig az értékreprodukálás, valamint az értékstabilizálódás korszakának bizonyult. Ennek köszönhetően a magyar dráma, a filmművészettel együtt (amelynek sikereire - Jancsó Miklós, Szabó István, Huszárik Zoltán, Sára Sándor és mások filmjeire - Tarján ugyancsak kitekint) előkelő helyet vívott ki magának a magyar szellemi életben, mi több: a korábban csupán „háromdrámás“ színjáték-irodalom, amely a Bánk bánnal, a Csongor és Tündével, Az ember tragédiájával ért el komolyabb külhoni sikereket, egyre inkább befogadásra talált (elsősorban Örkény István darabjai révén) a nagyvilág színházaiban is. A hagyományosabb, realista hangvételű történelmi drámák közül Tarján Németh László alkotásaira (Galilei, Colbert), Illyés Gyula műveire (Tiszták, Dózsa, Testvérek) hívja fel a figyelmet, hangsúlyozva, hogy alkotóik a tegnapi témákban mai kérdésekre: egyén és hatalom viszonyának problémáira keresik a választ. A „testvérkonfliktus“ tipológia nyomán állítja párhuzamba Tarján Gyurkó László Szerelmem, Elektra című darabját az erdélyi Sütő András trilógiájával (Csillag a máglyán, Egy lócsiszár virágvasárnapja, Káin és Ábel). A történelem iránti érdeklődés kapcsolja a már említettek mellé Szabó Magda, Sarkadi Imre, Száraz György alkotásait is. Részletesen taglalja a dolgozat a groteszk nagymesterének, Örkény Istvánnak a sikerdarabjait (Macskajáték, Tóték, Pisti a vérzivatarban); szól a hasonló szemléletben fogant, korszerű dramaturgia jegyében íródott alkotásokról: Hernádi Gyula újító törekvéseiről, Páskándi Géza ,,abszurdoid“-jairól; végül pedig - az epilógusban - a legfiatalabb drámaíró nemzedék néhány tagjának (Spiró Györgynek, Nádas Péternek, Bereményi Gézának stb.) a munkásságára hívja föl a folyóirat olvasóinak figyelmét. Pomogáts Béla a magyar költészet és próza két évtizedéről rajzol átfogó képet. Az újabb magyar líra forrásait a történelem s az emberi lét paradoxonjait mélyen és tragikusan átélő József Aff/'/a-lírában, a magyarságot és európaiságot, népi hagyományt és avantgard korszerűséget összeötvöző bartóki modellben, a babitsi intellektuális költészetben és Kassák Lajos avantgardizmusá- ban jelöli meg. Elemzi a mitologizá- ló, reflexív líratipust (Weöres Sándor, Jékely Zoltán, Hajnal Anna), több neves egyéniség „elvont tár- gyiasságát“ (Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes), a „népi szürrealizmust“ (Nagy László, Kormos István, Juhász Ferenc); szól a szélesebb medrű, nagy versszimfóniákról, a dramatikus jellegű lírai oratóriumokról Nagy László korszakos jelentőségű, a paraszti életforma reális képeit mítosszá stilizáló „hosszúénekeiről“. A terjedelmesebb versalakzatok ellenpólusait más neves alkotók tömör, axiomatikus versbeszédében, illetőleg a költői nyelvújításra vállalkozók (Tandori Dezső, Orvecz Imre stb.) stílustörekvéseiben látja. A hetvenes évek magyar irodalmában a nagyobb izgalmat a próza keltette. Hangsúlyozottan szól eredményeiről Pomogáts Béla, többféle regénytípust mutatva ki a korszak prózatermésében. Az esszéregényt olyan müvek képviselik, mint Németh László Irgalomja, Déry Tibor ítélet nincs, Illyés könyve, a Kháron ladikján. A parabolaregénynek olyan alkotók adtak rangot, mint Sánta Ferenc, Nádas Péter. A mitologikus regénynek egy-egy csúcsa a Saulus, s A Prométheusz-rejtély. Akárcsak a drámairodalomban, Örkény jóvoltából az epikában is magas színvonalat ért el a groteszk. Felhívja a figyelmet a tanulmány írója a kisregény-vonulat eredményeire: Sarkadi Imre: A gyáva, Karinthy Ferenc: Epepe, Cseres Tibor: Hideg napok, Galgóczi Erzsébet: Törvényen belül; a valóságkutatás, valóságfeltárás szenvedélyében fogant irodalmi szociográfiákra, a történelmi sorsfordulók drámaiságát fölidéző önéletírásokra, s végül arra a merészen kísérletező, új stiláris és kompozíciós módszereket meghonosító regényvonulatra, melyet Esterházy Péter és mások alkotásai képviselnek. Híven a „szellemi tejtestvériség“ szép gondolatához (melyet Németh László éppen a cseh irodalomhoz fűződő viszonyából kiindulva általánosított közép-európai metaforává), mind Tarján Tamás, mind Pomogáts Béla hasznos tájékoztató munkát végzett a Svétová literatúra hasábjain - Milan Navrátilnak, tanulmányuk (s természetesen több magyar mű) fordítójának a segítségével. (zalabai) Az ifjú pár esküvőjére hivatalos az egész falu. Készülődnek is valamennyien a nagy dinomdánom- ra, mulatozásukat azonban váratlan esemény szakítja félbe: porrá ég a köztiszteletben álló tanító otthona. „Amíg újjá nem épül a faház, nincs lagzi“ - jelenti ki merészen a vőlegény apja. Hasztalan méltatlankodnak a fiatalok, be kell látniuk, hogy fontosabb az építkezés. összefog a falu: eltakarítják a romokat, kiássák az alapokat. Már csak építőanyag kellene. De itt megrekednek. két“. Feljelentés, rendőrségi őrizetbe vétel. De csakhamar kiderül az igazság. Mulatságosan dühös ez a szovjet-örmény alkotás. Mulatságos, mert bőven nevethetünk a történeten, de bosszankodhatunk is, hiszen annyira valóságos, a mindennapokat - s nemcsak az örmény emberek életét - megkeserítő ez az eset. Dmitrij Keszajanc rendező a közéleti visszásságokat: a kurrupciót, a protekcionizmust, az intézményesített felelőtlenséget ostorozza szatírájában. A szovjet-örmény szatirikus történet egyik szereplője Nem könnyű feladat a kiutalás megszerzése sem, bár némi szabálytalanság árán kicsikarható, csakhogy a papír nem elég: ki ad rá építőanyagot. Mert a telep vezetője nem Csúszópénz nélkül nem. Merthogy anyag nincs, elfogyott - hangzik megfellebbezhetetlen kijelentése. A sötét üzleteiről híres vendéglős egyetlen szavára viszont csak úgy dől a cement, a mész. Nem is kér érte cserébe csak egy kis telket, melyen felhúzhatja dácsáját. S mert a falu vezetői megtagadják ezt tőle, nincs is több anyag. És ekkor a jámbor, de mindenre elszánt falusiak megrohanják a telepet, és elhozzák onnan a „hiánycikkeHölgy kalapban Egyszerűbben mondva: a megvesztegetést ítéli el, az átkozott csúszópénzt, melyet adnunk kell, ha hozzá akarunk jutni valamilyen hiánycikkhez. Mely gyakran talán nem is hiánycikk, csupán a kereskedő tartja vissza, hogy borravalóhoz jusson. A rendező ötletesen, szellemesen szól a visszás jelenségekről, s a fordulatos történet lehetőséget kínál számára, hogy bemutassa az örmény ember mentalitását, furfangos észjárását, sajátos, bölcs humorát. Filmjének fő erőssége a rendkívül karakterisztikus színészi játék; a remek közreműködők közül kiemelkedik Frunze Mkrtcsjan, a legismertebb örmény színész alakítása. (lengyel) karrierfilm; azt sem tudjuk meg, hogy lesz-e Évából színésznő vagy sem, de izgalmas kiállás ez a mű a valós emberi értékek mellett, hit azok végső győzelmében. Az alkotó érdeme, hogy a sokak által csodált csupa fénynek-csillo- gásnak vélt színház világát alulnézetből mutatja, a kulisszák mögötti szürkeséget azonban nem állítja szembe a színpad szent és sért.hetetlen világával, pedig a téma kétségkívül ezt a könnyebb megoldási lehetőséget is magában hordta. Rózewicz nem egy álmo- dozó-ábrándozó leányka szemé-’ vei láttatja a színház világát, nem a talmi értékekre koncentrál, hanem a testet-lelket gyötrő, fárasztó próbákat, a lehangoló öltözőket, a színészek kicsinyes torzsalkodásait (hisz ők is csak emberek!), kiszolgáltatottságát tárja elénk. Bensőségesen ismeri ezt a világot, de még ennél is jobban a színészsorsokat, a lélek rezdüléseit. Hanna Mikuó személyében a rendező remek színésznőt1 talált a főszerepe. -ymújsa 4 1987. Ill Stanislaw Rózewicz, a nemzetközi hírnevű rendező és forgatókönyvíró, aki munkáiban gyakran idézi a háború, a fasiszta megszállás könyörtelen éveit (Három asszony, Még sötét a hajnal, a cannes-i nagydíjas Születési bizonyítvány, Visszhang vagy a náci hadsereggel szemben az utolsó leheletükig ellenálló hős hazafiaknak méltó emléket állító (Wester- platte), az utóbbi években egyre többször fordul a jelen valóságához és a lengyel klasszikusokhoz (Boleslaw Prus, Ja- roslaw Iwaszkiewicz müveit viszi vászonra). Most látható alkotása, mely a legutóbbi moszkvai nemzetközi fesztiválon ezüstdíjat nyert, szerzői film. Színház a vásznon. Főhőse fiatal színésznő, egyetlen szereppel a háta mögött: egy marionettfigurát táncol a Manekenek próbája című darabban. Gyermekien naív, tiszta szívű, érzékeny, apja halála miatt sebzett, lelkű - és nagyon tehetséges, ám ezt senki nem veszi észre. Komoly, a munkájához felelősséggel viszonyuló nő, aki nehezen viseli el a kudarcokat, pontosabban a mellőzöttséget, azt, hogy lehetőségek híján bizonyítani sem tudja, tehetséges-e. Aztán egy rendező neki ígéri Cor- délia szerepét Lear királyból. Nem ő kapja meg, hanem a színház- igazgató felesége. Nincs más választása: továbbra is kitartóan várnia kell a lehetőségre, arra, hátha valaki felfigyel rá, valakinek eszébe jut és éppen rá lesz szüksége Ennyi a film cselekménye. Mögötte pedig a Stanislaw Rózewicz által vászonra vetített valóság: a színház belső világáé, a társadalomé és a léleké. Megalkuvás nélküli film. A mai lengyel társadalom ellentmondásaival és megalkuvás nélküli a lélek, a jellem, az erkölcsiség kivetítésében is. Nem Hölgy kalapban - Hanna Mikuč, a lengyel film főszereplője