Új Szó, 1987. február (40. évfolyam, 26-49. szám)
1987-02-02 / 26. szám, hétfő
Molnár János felvétele LEMEZ ■■ Tűzpiros virág Kovács Erzsi az ötvenes évek második felében és a hatvanas években volt a magyar könnyűzene egyik csillaga. A vonzó külsejű szőke énekesnő kellemes hangorgánumával lenyűgözte a táncdalok kedvelőit. Akkor tűnt fel a magyar köny- nyűmuzsika egén, amikor az, még a swing korszak utóhatásainak nyomán, szinte hetenként produkálta a szebbnél szebb, dallamosnál dallamosabb táncdalokat. Az énekesnő mindig nagy gonddal állította össze repertoárját, ennek is köszönhetően lőtt a jolzott időszak egyik legnagyobb táncdalénekes egyénisége. Sikeres pályafutásának a pop- és a rockzene térhódítása vetett véget, az énekesnő háttérbe szorult, méltatlanul. Ma már csak néha tűnik fel a televízió egy-egy nosztalgia-műsorában. A Tűzpiros virág címmel nemrég megjelent nagylemezén tizenöt sláger található, a legrégibb 1956-ból, a „legfiatalabb“ 1964-ből való. Tizenhárom magyar szerző alkotása. A két külföldi szám közül az egyik Percy Wenrich-Harry Tobias Sail Along Silvery Moon című slágere, S. Nagy István magyar szövegével. A dal magyar címe: Jó az álmodozás. A másik Peter Seeger-Joe Hickerson világszerte ismert slágere, a Where Haive All the Flovers Gone, azaz Hová tűnt a sok virág? A magyar számok közül íme néhány cím: Rejtély (Fényes-Bacsó), Régi óra halkan jár (Bodor-Győri), Szeretlek akkor is (Kószegi-Kolár), Ezt a nagy szerelmet tőled kaptam én (Orlay-G. Dénes), Búcsúzni csak nagyon szépen szabad (Szúcs- Paál), és a címadó Berente-szerze- mény: Tűzpiros virág. Ha valakiről, hát Kovács Erzsiről valóban elmondhatjuk, hogy nagyszerűen intonál, varázslatosan bánik kellemes hangjával, mindig elhisz- szük neki, amiről dalol, akár a szerelem örömeiről, akár a gyötrelmeiről szól a dal (egyébként a legtöbb dal témája a szerelem), szövegmondása mintaszerűen tiszta, előadásmódja pedig annyira könnyed és elegáns, hogy gyakran a világhírű olasz-francia csillagra, Dalidéra emlékeztet. A tizenöt dal többek között olyan zenekarok kíséretében hangzik el, mint a Magyar Rádió Tánczenekara és Vonós Tánczenekara, a Jereb, a Tabányi és a Körmendi együttes. Újabb nosztalgia-lemez a Tűzpiros virág, egyben ékes bizonyítéka annak, hogy az ötvenes-hatvanas éveknek is megvoltak a csillagai. SÁGI TÓTH TIBOR A művelődési ház nagyter/» mében fény és meleg. A színpadon már állnak a díszletek. A rendező jókedvű, érzi, tetszik a csoportnak is az új darab, és aminek iegalább ennyire örül, minden próbára pontosan érkeznek a szereplők. Egyébként hideg téli este, üres utcákkal. Csak a megszállottak lépnek ki ilyenkor otthonaikból. Kezdődhet a próba. A rendező végignéz a társaságon - valaki még hiányzik. Próba- A Bandi felesége hívott, hogy ma ne számítsunk a férjére, lázas, ömlik róla a víz - szólal meg az egyik szereplő.- Mit csináljunk? - tűnődik a rendező. - No, azért haza nem megyünk. Azokat a jeleneteket fogjuk gyakorolni, amelyekben Bandi nincs a színen. És megkezdődik a próba. Élvezi a rendező, élvezik a szereplők. Pedig ez most keményebb munka, mint az eddigiek, nem a látványon, a vizuális megoldásokon van a hangsúly, hanem inkább a jellemeken. Igenis, jellemeket kell formálni, aprólékosan kidolgozva minden mozdulatot, arckifejezést. Különben a szövegfelmondás szintjén marad az előadás. Időnként felnevetnek, jókat derülnek egymáson a szereplők. Meg a rendezőn is, aki ugyancsak érzékletes hasonlatokkal próbálja kifejezni elképzeléseit. Kell is a derű, a jó hangulat. Vonzó és megtartó erő ez. Szünet.- Pistukám - fordul egy másik szereplő a rendezőhöz. - Azt hiszem, pénteken nem tudok itt lenni a próbán. Megint berendeltek a kórházba, kivizsgálásra. Sejtelmem sincs, hogy mi lesz a vége. Lehet, új szereplő után kell néznetek. De ne nézzetek! Ha bent fognának, megszököm, ágyastól. Akkor is eljövök játszani. Legfeljebb változtatsz a szerepemen, ágyban, párnák közt fogok játszani. Nem jó a hír, a rendező valahol mégis boldog.- Ebből ne csinálj problémát, első az egészség - mondja.- Februárban majd jobban ráhajtunk, és márciusban, ahogy terveztük, megtarthatjuk a bemutatót.- Februárban, én meg a Józsi nem leszünk itt egy hétig, síkirándulásra megyünk az üzemtől- szólal meg egy újabb szereplő. Hát így nem lehet dolgozni! mondaná a rendező, de nem mondja. Hogyan is mondhatná?! Ez nem profi színház, itt az emberek egy fillért sem kapnak a munkájukért, amelyért egyébként így is lemondanak sok mindenről. Itt mindenkinek közbe jöhet, amiként jön is, valami: gyűlés, tanfolyam, családi esemény, munkahelyi ügyelet, kirándulás. Az amatőr rendező sem kivétel. LSészül a művészet. Hogy mil\ lyen lesz? Egy biztos, ha lassúbb is a haladás, nem ezektől a hiányzásoktól függ. A próba folytatódik. -bor A hími lányok (Gazdag József felvétele) Mint a búvópatak? Nagyszüleink, anyáink-apáink visszaemlékezései ifjúságuk falusi vasárnap délutánjaira, estéire olykor kétségtelenül felkeltik az érdeklődésünket. Ha arról beszélnek, hogy milyen szép volt, amikor a lányok karonfogva, énekelve sétáltak az utcán, a legények összeölelkezve utánuk - ez akarva-akaratlanul nosztalgikus érzelmeket vált ki bennük, bennünk pedig egyfajta csodálkozást, nemegyszer vágyat is efféle idillek iránt. Persze, mindent azért nem hiszünk el az emlékezőknek. Szavaikkal olykor túlságosan szépnek festik egykori vasárnapjaikat. Ezt ugyan még meg is értjük, hiszen a kellemesebb emlékeket általában bearanyozza az idő, az viszont már kevésbé érthető, hogy a mai fiatalokat elmarasztalják, amiért nem vagy nem úgy dalolnak, ahogy ók egykoron. Mi lennénk a „hibásak“? Nem hiszem. Megváltozott a világ, tudják, érzékelik öregjeink is. Gondoljunk csak bele: a tollfosztó, a kukorica- hántó esték, a fonóházak régi világa, de még a vófélyes lakodalmaké is leáldozott. Divatos szóhasználattal élve, mondhatnánk, megszűntek a közös éneklés fórumai. Valamikor a parasztember a hétköznapokban többnyire csak munka közben dalolt. A drága időt csak dalolással, táncolással eltölteni véteknek, megveten- dőnek, szégyellni valónak tartotta. Megváltozott világunkban alighanem éppen ez a „szégyenérzet“ játszott közre abban, hogy az idősebbek a különböző rábeszélések ellenére se akartak színpadra lépni. Csak akkor értették meg, milyen értékek birtokosai, amikor a televízió népdalversenyeket kezdett közvetíteni. Ami a népdalról elhangzott, és nem utolsósorban a mikrofon elé álló idős paraszt nénikék, bácsikák, éneklő csoportok látványa - mélyen megérintette őket. A Csemadok Központi Bizottsága is ráérzett, a mi tájainkon is tenni kellene valamit, azaz népdalversenyt kellene rendezni. A Tavaszi szél... fesztiválról ma már fenntartások nélkül elmondható: olyan folklórkincs feltárásához segített, amely a kutatókat is meglepte. Például, a cserehátiak is tudtak újat hozni, rácáfolva arra a feltevésre, hogy errefelé a népszokásokat, a néptáncot és a népdalokat nem őrizték meg. A hetvenes évek második felében tizenhárom éneklőcso* port alakult e tájon. Közülük a kitűnő éneklő szesztai (Cestice) asszonyok és a hlmi (Ghym) lányok a Tavaszi szél... döntőjében is a legjobbaknak bizonyultak. A Csemadok KB munkatársai a népdalok nagy részét hangszalagra rögzítették - és nagyon jó, hogy így cselekedtek. Sajnos, hogy példájukat nem mindenütt követték a járási bizottságok, sőt az lett volna a jó, ha ók a kezdeményezők! Ma már a Kassa-vidéki (Koši- ce-vidiek) járásban sincs tizenhárom éneklőcsoport. Közel egy évtizedig tartó működés után egyre kevesebbet hallatnak magukról, például az alsólánciak (Nižný Lanec), a zsarnóiak (Žarnov), a jánokiak(Janik), a bodolóiak (Budulov), a torna- újfalusiak (Turnianská Nová Ves) stb. Ez persze részben érthető, hiszen már megmutatták, mit tudnak, ismételni önmagukat pedig még akkor sem akarják, ha énekelni jó. Csak az a kár, hogy a műsorukon szereplő népdalokat magnószalagra senki sem rögzítette és ennek a mulasztásnak a pótlása ma már szinte lehetetlennek látszik. Persze, ezeket a népdalokat nem csak rögzíteni kellett volna, hanem szakszerűen feldolgozni és kiadni is. Vagy lehet, hogy a népdal is olyan, mint a búvópatak? Eltűnik egy időre, mi pedig éveken át siránkozunk, hogy milyen mulasztásokat követtünk el vele szemben, mi mindent tehettünk volna még néhány perccel tizenkettő előtt - aztán váratlanul mégis előbukkan, meglep csobogásával, csillogásával? Lehet. A hetvenes évek végének és a nyolcvanaG óvok olejónek tapasztalatai legalábbis ezt bizonyítják. Mindenesetre, a népdalok megőrzése manapság céltudatos munkát kíván. Ezért örülünk például annak, hogy a szesztai asszonyok között énekel egy olyan pedagógus, aki szívügyének tartja, hogy az óvodában a gyerekeket is megtanítsa a népdalokra. A hagyományápolásnak elkötelezték magukat a hími lányok is. Tájegységükben eddig valamivel több mint kétszáz népdalt gyűjtöttek össze idős emberektől. Immár tíz éve hetenként kétszer találkoznak a művelődési házban és tanulják a népdalokat. Vasárnap délutánonként a faluban sétálva ugyan ők sem énekelnek, de a különböző folklór- rendezvényeken tiszta hangúkkal, átélt éneklésükkel örömet szereznek hallgatóiknak. Megalakulásuk tizedik évfordulójának megünneplésekor csak egy szót írtak a krónikájukba: Folytatjuk! - és alatta tizenhét aláírás. Ez biztató, amint az is, hogy a nyári művelődési táborokban többnyire táncház-zenét hallgatnak a fiatalok, a tábortűznél szebbnél szebb népdalokat énekelnek esténként. SZASZÁK GYÖRGY Egy hagyományőrző nap Manapság már nem számít különösebb eseménynek, ha egy falu legrozzantabb viskóját hagyományőrző tájházzá alakítják át. A számítástechnika és az űrkutatás korában békés sziget a sárral tapasztott falak közé szorított múlt. Lassan persze megszokottá válik a csöcsöskorsók, aratótálak, gerebenek, motollák látványa; egy idő után a sajtó is ritkábban emlegeti a fehérre meszelt, nádkalapos „attrakciót“ - a kulcs általában átkerül a művelődési ház vezetőjétől a falu Gyökeres György felvétele ráérősebb asszonyának kezébe, szellőztesse időnként a házat. Mint a Csallóközben sok helyütt, Csicsón (Čičov) is „futotta“ tájházra. Tatártól, töröktől nem sokat szenvedett ez a község a régmúltban. Lakóit bajtól, veszedelemtől megvédte a víz, a nádivilág, bár a lesújtó szablyánál sokszor nagyobb ellenség volt a bástyának hitt lapáj és a mindent elárasztó víz. A még nem is oly régen ünnepélyesen átadott tájházat szintén a víz mosta alá. Falai éppen akkor roskadtak össze, amikor egy újabb törekvés eredménye: állandó képkiállítás talált otthonra a falu örökre elhagyottnak tartott kastélyának egyik szárnyában. Akadtak emberek, akik újra kezdték a tájház építését - időállóbb anyagból, de a külsejét megőrizve építették újjá a tegnapelőttet a holnapután számára is. Többek között ezt is ünnepelte Csicsó január 24-én, a hagyomány- őrző napon. A régiségeket rejtő vadonatúj tájház ismételt átadásával, az ódon kastély előtti kolompfa avatásával, tánc- és játszóházzal igazi ünnepet ült a falu. Apraja- nagyja tolongott, kapkodott a farsangi fánk után, ropta a táncot az itt még újnak számító táncház-zenére. Víg citeraszó mellett kemence ontotta a sok ropogós cipót, hónapos bárány bánta a bált, s az öreg obsitos melletti falióra is megállt egy pillanatra. Talán nem mindenki tudta végigkövetni a zsúfolt programot, talán nem mindenki látta a kosárfonást, söprükötést, kenyérsütést, de sebaj - lesz még Csicsón ilyen nap. (bödök) új: á 1987.
