Új Szó, 1987. február (40. évfolyam, 26-49. szám)

1987-02-27 / 48. szám, péntek

A párt nem tér le a választott útról Mihail Gorbacsov beszéde a szovjet szakszervezetek kongresszusán (ČSTK) - Mihail Gorbacsov, az SZKP KB főtitkára a szovjet szakszervezetek 18. kongresszusán kedden a következő be­szédet mondotta: Az SZKP Központi Bizottsága nevében üdvözlöm az önök kongresszusát és önök által a Szovjetunió valamennyi dolgozóját. Éppen egy évvel ezelőtt, február 25-én kezdődött itt a Kreml Kongresszusi Palotájá­ban az SZKP XXVII. kongresszusa. Ez a kongresszus forradalmi jelentőségű volt hazánk sorsa és a szocializmus jövője szem­pontjából. Széleskörűen és bátran elemezte az új társadalom építésének eddigi gyakorla­tát és mozgósító irányvonalat dolgozott ki a szociális-gazdasági gyorsításra, a béke és a humanizmus eszméiért vívott harcra. Egy hónappal ezelőtt zajlott le a párt köz­ponti bizottságának januári plénuma, amely segített bennünket abban, hogy alaposabban megértsük a kialakult helyzetet, s amely a párt és a nép politikai tevékenységének egész frontján konkretizálta az átalakítás fel­adatait, javaslatot tett a társadalom élete demokratizálásának koncepciójára és erős ösztönzést adott mindannak a felszámolásá­ra, ami még fékezi a forradalmi változásokat. Alig több, mint egy hét telt el azóta, hogy a Kremlben lezajlott a találkozó Az atomfegy­verek nélküli világért, az emberiség túlélésért elnevezésű nemzetközi fórum résztvevőivel. Mint tudják, ezt az autoritativ és reprezen­tatív hallgatóságot tájékoztattuk a szovjet ál­lam külpolitikai stratégiájának politikai és er­kölcsi elveiről, továbbá a szovjet hozzáállás­ról az emberiség globális problémáihoz, min­denekelőtt a leglényegesebbhez - hogyan lehet megőrizni az életet a Földön. Ezekben az eseményekben tükröződik a jelenlegi időszak dinamikus ritmusa. Ez az impozáns tettek, az értékek átértékelésének, a fokozódó reményeknek, a társadalmi kez­deményezés kibontakoztatásának, s az új és a régi jelenségek közti kérlelhetetlen harcnak az időszaka. Nehéz, de rendkívül érdekes időszak ez, amikor a társadalom eléri, hogy hisz saját erejében, ez az időszak az állam- polgári öntudatosság és a hazafiság erősödé­sének ideje. Meggyőződésünk, hogy kongresszusuk gyakorlati tevékenysége és az elfogadott hatá­rozatok a mai idők jegyeit fogják magukon viselni. Egy év tulajdonképpen nem hosszú idő. Az elmúlt esztendő azonban gazdag társadalmi tartalmával sok mindent eredményezett. Ugyanakkor ma tudatosítjuk, hogy csak a leg­alapvetőbb lépéseket tettük meg. A legjelentősebb, tehát a legnehezebb dol­gok még előttünk állnak. Eddig az átalakítás­ra főleg csak készültünk. Kidolgoztuk a stra­tégiáját, meghatároztuk a főbb utakat és fel­tártuk mindazt, ami akadályoz bennünket és amit helyre kell hozni. Meghatároztuk a kiin­dulópontokat. Most az átalakítást a gyakorlatban kell fejleszteni. A jelenlegi, 1987-es év sok tekin­tetben meghatározó lesz, mivel lényegében ma dől el az átalakítás sorsa és ma tesszük le a gyorsítás alapjait. Amint azt a központi bizottság januári ple­náris ülése hangsúlyozta, az átalakítás már nem csupán gondolat, hanem valóság. Meg­nyerte a tömegeket és ez azt jelenti, hogy működik és dolgozik - a szocializmus javá­ra, társadalmunk megújulása érdekében. Az átalakítást nem légüres térben hajtjuk végre, hiszen ott semmit sem tudnánk létre­hozni. Van mire büszkének lennünk és van mire támaszkodnunk, vannak olyan nagy ér­tékeink, amelyeket mindenek fölé helyezünk. Nagyszabású forradalom áll mögöttünk, amely élesen megváltoztatta az események alakulását országunkban s a világban is, s kitörölhetetlenül beíródott az emberiség történetébe. Hatalmas, sokarcú és még mindig nem teljesen meghonosodott tapasztalatokat sze­reztünk a szocializmus gyakorlati megvalósí­tása során, s ezekhez a tapasztalatokhoz szüntelenül vissza kell térnünk és meg kell tanulnunk lenini módon megoldani az élet által felvetett problémákat. Hatalmas gazdasági, tudományos-músza- ki és intellektuális potenciál áll mögöttünk, amely nagy országunk valamennyi nemzeté­nek energiája és képességei által jött létre és sokszorozódik. Igen elvtársak, nagy munkát végeztünk, s ez nehéz és hősi út volt. A nép forradalmi szelleme, hite a szocializmusban és a szocia­lizmus helyességében azonban kiállt minden próbát. Legyűrtük az összes akadályt. Példa nélkül álló fejlődést tettünk meg a faekétól és a szu­rokfáklyától az űrbéli utazásokig, s mérhetet­len örömöt éreztünk - a nagy tettek örömét. Hűség a forradalmi hagyományokhoz A munka és a közös ügyért érzett állampol­gári lelkesedés megbonthatatlan szövetsége, amely összekapcsolta a szovjet emberek va­lamennyi nemzedékét, hazafiságunk, a mun­kában tanúsított büszkeségünk, munkáslel­kesedésünk, határtalan összetartozásunk Október nagy hagyatékával - ezek rendsze­rünk legnagyobb vívmányai, amelyek nélkül ez a rendszer egyszerűen elképzelhetetlen lenne. Épp a dolgozó ember, s mindenekelőtt a munkásosztály és annak hűsége a forradal­mi hagyományokhoz, tehát épp ezek a leg­főbb hajtóerői a mai változásoknak. A szorga­lom mindig népünk legmagasabb erkölcsi értéke volt, s a fejlettség és a rátermettség mindig legfőbb tulajdonságai közé tartozott. Ma is vannak olyan emberek, akik igazi mesterei munkájuknak, akikről példát vehe­tünk és akiktől dolgozni tanulhatnánk. Ilyen ember például Vlagyimir Matvejevics Gvoz- gyev, a kemerovi terület Juzskuzbasszugol társulása Raszpadszkaja bányájának brigád­vezetője, Nyina Nyikolajevna Scserbakova, a moszkvai Triohgornaja Manufaktúra gya­potfeldolgozó kombinát szövőnője, Vaajno Alekszandrovics Szaar, a Tallinzstroj tröszt brigádvezetóje, Razifa Szalihovna Hanova, a Marx Károly kolhoz fejónóje Baskíriából, Valerij Makarovics Kolesznyikov, a kuznyecki kohókombinát hengerműjének operátora, vagy Jevgenyij Petrovics Razmjatov, a komp­lex brigád vezetője a Petropavlovszk-Kam- csatszkij-i kereskedelmi kikötőből. A mostani időszak, a forradalmi gyorsítás időszaka tette ismertté ezeket a neveket és ezernyi más nevet. Az emberek úgy nevezik őket, hogy az átalakítás sztahanovistái. És szerintem joggal. Ilyen emberek mindenütt, számos dolgozókollektívában megtalálhatók. Arra van szükség, hogy napról napra töb­ben legyenek azok, akik a társadalom megú­julásáért és az átalakításért harcolnak, de nem szavakkal és ígéretekkel, hanem tettek­kel és újító, becsületes munkával. Természetesen mindnyájan azt akarjuk, hogy a pozitív változások a lehető leghama­rabb beálljanak. A párt által kitűzött magas célok, a gazdaságban, a szociális és politikai szférában erősödő változások ahhoz vezet­tek, amit „a várákozás forradalmának“ ne­vezhetünk. Sokan türelmetlenek és gyors szociális és anyagi effektust szeretnének. Ez volt a benyomásom a lettországi és az észtor­szági dolgozókkal nemrég tartott találkozói­mon is. Őszinte leszek, elvtársak. A gyorsítást ki­zárólag úgy érhetjük el és egész életünk minőségét csak úgy fokozhatjuk, ha hatékony és magasan termelékeny , munkát végzünk. Az elosztás és az újrafelosztás bármilyen mechanizmusa önmagában semmire sem képes. Igen, a népgazdaság irányítási rendszeré­ben, a szociális politikai és ideológiai szférá­ban sok mindent tökéletesítenünk kell. Mint tudják, dolgozunk ezen, s továbbra is dolgoz­ni fogunk. A hangsúlyt azonban az általános munkaetikára kell helyezni. A központi bizottság januári plenáris ülé­sén nyíltan esett szó arról, hogy a párt és annak vezető szervei felelősek az országban kialakult helyzetért. Ez azonban csak az egyik oldala a dolognak, igaz, rendkívül fontos oldala. Van azonban másik oldala is. Senki számára sem titok, hogy sokaknak megfelelt és néhány embernek ma is megfe­lel az olyan munka, amelyben ahogy mondani szokás, nem szakadnak meg, megfelel nekik a munka nélküli kereset, a meg nem érdemelt jutalom, a kölcsönös igénytelenség, ellenőri­zetlenség és felelőtlenség légköre. Világos­nak kell lennie, ha azt akarjuk, hogy jogos anyagi és szociális elvárásaink teljesüljenek, akkor ahhoz időre, nagy erőfeszítésekre és gyakorlati tettekre van szükség. Az átalakítás azt jelenti, hogy mindenki a saját posztján fokozza teljesítményét: a munkás, a kolhozparaszt, a hivatalnok, a mérnök, a tudós, a tanár, a miniszter és a pártmunkás egyaránt. De távolról sem min­denütt és mindig van ez így. Amikor a központi bizottság januári plená­ris ülésén az elmúlt évben elért pozitív válto­zásokat értékeltük, rámutattunk arra, milyen nagy támogatásáról biztosítja a szovjet nép a párt politikáját és az átalakítás irányvonalát. Az évkezdet azonban megmutatta, hogy a pozitív változások még nem jelentenek tartós tendenciát a gazdasági fejlődésben. A nehézségek már a tavalyi év második fele óta nőttek a kohóiparban, a vegyiparban és az elektronikai iparban, de nem szenteltek ennek kellő figyelmet sem a minisztériumok, sem az Állami Tervbizottság, sem a Szovjet­unió anyagi-műszaki ellátási állami bizottsá­ga, és az ezekhez az ágazatokhoz tartozó számos vállalat dolgozói sem kezdték időben javítani a kialakult helyzetet. A januári eredmények megmutatták, hogy úgy a központban, mint a többi szinten sokan nem voltak képesek úgy felkészülni a munká­ra, hogy az megfeleljen azoknak a fokozott követelményeknek, amelyeket a vállalatok és társulások tevékenységével szemben tá­masztunk az új gazdálkodási módszerekre való áttérés során. A helyzet most már javul, de lassan. A párt központi bizottsága abban bízik, hogy a mun­kásosztály és valamennyi dolgozó tudatosít­ja, a kitűzött tervek sikeres teljesítése rendkí­vül jelentős a gyorsítás számára, s mind nagyobb mértékben fognak hozzájárulni a gazdaság fejlesztéséhez. Ma alapjaiban szeretnénk megváltoztatni a társadalomban kialakult helyzetet, mivel nem elégíthet ki bennünket az, ahogyan ez­előtt éltünk és dolgoztunk. Semmire sem leszünk azonban képesek, ha végérvényesen nem számoljuk fel a rossz beidegződéseket és fékeket, amelyek azáltal veszélyesek, hogy országunkat ismét visszavethetik a tár­sadalom megcsontosodottságát és szociális korróziót okozó stagnálásba és téli álomba. Szeretnék még egyszer szólni a januári plé­num céljairól. A társadalom időszerű szükségletei Mögöttünk van az 1985 áprilisi plenáris ülés. Természetesen nem volt véletlen jelen­ség. Képes volt kifejezni mindazt, ami a társa­dalomban kezdett felgyülemleni és amit a tár­sadalom kezdett egyre inkább tudatosítani. A társadalomban kialakult helyzetet kritikusan értékelte és síkraszállt a gyorsítás koncepció­jának kidolgozásáért. Amikor láttuk, hogyan reagál a párt és a nép az áprilisi plénum gondolataira, meg­győződtünk arról, hogy helyesen határoztuk meg és fogalmaztuk meg a társadalom idő­szerű szükségleteit. Az áprilisi plénum után, júliusban fontos tanácskozást rendeztünk a tudományos-technikai haladás kérdéseiről, ‘ s ennek alapján kidolgoztuk a gépipar és más népgazdasági ágazatok fejlesztésének fontos programjait és meghatároztuk a gazdasági mechanizmus tökéletesítését célzó intézke­déseket, amelyek gazdaságunk kölcsönösen összefonódó ágazatai csoportjainak irányítá­sára is vonatkoztak. Mindez kiindulópont volt ahhoz, hogy az áprilisi plénum alapján kidolgozzuk a XXVII. kongresszus koncepcióját, amelyet, elvtársak mindnyájan ismernek. A kongresszus után került napirendre a fel­adat, hogy a társadalmi-gazdasági fejlesztés meggyorsításának stratégiai irányvonalát a gyakorlatba helyezzük át. Mint tudják, az­előtt is számos jó intézkedést hoztunk a gazdaság fejlesztésére, de gyakran nem valósultak meg. Az SZKP Központi Bizottsága tudatában volt annak, hogy a gyorsítás nem kezdődik meg, ha nem kezdjük el a társadalmi élet átalakítását és ha nem javítjuk az egész légkört országunkban, a pártban és a társa­dalomban. Akkor kezdtük fontolgatni egy olyan központi bizottsági ülés előkészítését, amely kidolgozná az átalakítás elméletét és az új szakaszban meghatározná a káderpoli­tika feladatait. Ez volt a januári plénum fő célja. A plénum előkészítése azonban nehéz volt. Elég megemlíteni, hogy a plénumot há­romszor halasztottuk el, mert mégsem ülhet­tünk volna össze anélkül, hogy mindenben világosan láttunk volna. Mélyrehatóbban kel­lett elemezni az áprilisi plénumot megelőző helyzetet, le kellett vonni ebből a tanulságo­kat és mindenekelőtt arra kellett javaslatokat kidolgozni, mit tegyünk az átalakítás határo­zott előrelépéséért, azért, hogy az átalakítás ne álljon meg. Ha ezen a plénumon csak a hiányosságo­kat és a nehézségeket állapítottuk volna meg, és nem tettünk volna javaslatokat az átalakí­tás konkrét irányaira, ez csak kis hasznot hozott volna. Kötelességünk volt megvála­szolni az embereknek a fő kérdést, amely mindannyiunk lelkét nyomja: hogyan lehet elérni, hogy az átalakítás visszafordíthatatlan legyen és a hibák ne ismétlődjenek meg. A központi bizottság politikai bizottsága a következő egyértelmű következtetésre ju­tott: az átalakítás akadozni fog, ha a gazda­sági szférában éppúgy, mint a szociális és az irányítási szférában nem kapcsolódik be a legfőbb szereplő, tehát a nép. Az átalakítás­nak visszafordíthatatlannak kell lennie, nem szabad megismétlődnie a múltnak, minden­nek a nép ellenőrzésén kell átmennie. E fel­adatok teljesítéséhez egy út vezet - a szovjet társadalom széles körű demokratizálása. A januári plénum előtt mindenkit az a kér­dés foglalkoztatott, vajon nem áll-e meg ez a folyamat. A januári plénum a társadalomban meg­erősítette azt a meggyőződést, miszerint az átalakítás visszafordíthatatlan jelleget öltött. Ez most jelentősen aktivizálta a lakosság számos rétegének hozzáállását. Nem keve­sen voltak azok, akik csak várakoztak és szemlélődtek. Most csatlakoznak azokhoz, akik aktívan cselekednek. Ez a folyamat nem halad előre simán és problémák nélkül. Miért van ez így? Eddig tulajdonképpen a társadalmi-gazdasági fejlesztés koncepció­ját csak kidolgoztuk, akár az áprilisi plénumot, akár a XXVII. kongresszust vagy a júniusi plenáris ülést vesszük. Most azonban az átalakítás folyamata a tézisek síkjából eljutott a gyakorlatba, megmutatkozott, hogy sok em­ber érdekeit érinti: az egyik esetben a termé­kek állami átvétele, a másik esetben a gazda­ságosság és az önfinanszírozás, a harmadik esetben a tisztségek választhatósága és a negyedik esetben az ellenőrzés, a nyílt politika a kritika által stb. Ez nem váratlan dolog. Az átalakítás folya­mata a társadalmi élet mind több szféráját foglalja magába és valamennyi szociális cso­port érdekeit érinti. És ahogy az a valóban forradalmi változásokra jellemző, az átalakí­tás egyeseket ösztönöz és új erőket ad nekik, másokat zavarba hoz és megint mások szá­mára elfogadhatatlan. Elsősorban azok számára elfogadhatatlan, akik megszokták, hogy lassan dolgozzanak, hogy mindent csak úgy hányavetien csinálja­nak, akik közönyösek és passzívak. Nem felel meg azoknak sem, akik eddig korlátlanul uralkodtak a vállalatban, járásban, városban vagy laboratóriumban és keveset törődtek a kollektíva és a dolgozók véleményével. Nem beszélve azokról, akik sikkasztásra és munka nélküli jövedelemszerzésre használ­ták ki a jogtalan tolerancia légkörét és akik cinikusan megvetik törvényeinket és erkölcsi normáinkat. Innen ered tehát az átalakítással szembeni burkolt ellenállás, a gyakorlati tet­tekben való ingadozás és az a törekvés, hogy kivárják, mi lesz. Megismétlem, lényegében lehetett erre számítani. Sőt, az lenne a furcsa, ha az átalakítás mindenkinek megfelelne, a becsü­letes és a nem becsületes embereknek, a jól dolgozóknak és a hanyagoknak egyaránt. Ez azt jelentené, hogy politikánkban valamit nem gondoltunk végig, hogy valami nem működik, hogy valahol hiba van. Létezik azonban még egy politikai árnyalat, amelyet nem lehet figyelmen kívül hagyni. Tettem már említést az átalakítás önző ellen­zőiről. A pillanat bizonyos drámaisága azon­ban abban is rejlik, hogy az átalakítás ellenzői között önzetlen és becsületes emberek is vannak, akik azonban mind ez ideig a régi elképzelések foglyai és nem tudatosítják, mi­lyen sürgetőek és kritikusak a társadalom problémái. Meggyőződésünkkel kell rájuk hatnunk, azzal kell megnyernünk bizalmukat, hogy ügyünk helyes és az átalakítás sikeres lesz. Kötelességünk segítséget nyújtani ezeknek az embereknek ahhoz, hogy beálljanak a sor­ba. Az átalakítás most tulajdonképpen min- I denkit érint: a központi bizottság politikai bizottságának és a kormánynak a tagjait éppúgy, mint a munkásokat, a kolhozparasz­tokat és az értelmiségieket. Az egész társa­dalmat érinti. Szeretnék emlékeztetni Lenin gondolatára, miszerint alapvető és pillanatnyi osztályérde­keket kell megkülönböztetni. Igen, az átalakí­tás ma pillanatnyi érdekeinket érinti, megfelel azonban a dolgozók alapvető hosszútávú érdekeinek, ezt meg kell értenünk. Ennek elvi jelentősége van. Ez nagyon fontos tézis. Az átalakításnak a szocializmus potenciál­jának kihasználásához kell vezetnie, a társa­dalmat új győzelmekhez kell elvezetnie és biztosítania kell az élet új minőségét minden területen - a gazdasági, szociális és szellemi szférában egyaránt. Ez megfelel a dolgozók alapvető érdekeinek. Hogyha tehát ez vala­miképp mindnyájunkat érint, akkor mindent nyugodtan kell megoldani, objektív módon és az ügy javára kell értékelni a helyzetet, és gyakorlati lépéseket kell tenni a felmerült problémák enyhítésére. A társadalom jelenlegi feladatainak teljesí­téséhez elegendő politikai tapasztalattal és elméleti potenciállal rendelkezünk. Egy dolog biztos: minden esetben előre kell haladni az átalakítás útján. Ha az átalakítás megáll, (Folytatás az 5. oldalon) ÚJ SZÚ 4 1987. II. 27

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom