Új Szó, 1987. február (40. évfolyam, 26-49. szám)

1987-02-17 / 39. szám, kedd

Tanuljunk meg együtt békében élni

(Folytatás az 1. oldalról)

osszuk, ezt és ennek szellemében keressük az új alkotó hozzáállásokat a sokéves problémákhoz.

Nemcsak az emberi faj haladása, hanem pusztán fenntartása is egyszerűen attól függ, lesz-e elég erőnk és bátorságunk áthidalni azokat a veszélyeket, amelyeket a mai világ rejt magában.

Feltételezem, okkal bízhatunk ebben. Az utolsó évtizedet az jellemzi, hogy az emberiség történelmében először, és nem csak egyes képviselői, úgy kezd magáról, mint egészről gondolkodni globálisan látja az ember, a társadalom és a természet kölcsönös összefüggéseit és felméri kiterjedt anyagi tevékenységének következményeit.

Nemcsak tudatosítja ezt, hanem harcolni is kezdett a nukleáris veszély elhárításáért. Tagadhatatlan, hogy ez a harc nagy erkölcsi-politikai iskolává vált, amelyben emberek tömegei, egész nemzetek tanulják a békés együttélés nem könnyű, de feltétlenül szükséges művészetét.

Keresik a társadalmi és egyéni érdekek egyensúlyát. Merészen és tisztességesen tekintenek a jelenre és a jövőre, értelmezik azt, és egyben ennek megértéséből gyakorlati következtetéseket vonnak le. Az önök fóruma e folyamat egyik bizonyítéka.

Mielőtt részletesen szólnék e problémák lényegéről, szeretném önöket, a moszkvai fórum résztvevőit, politikusokat és közírókat, üzletembereket és tudósokat, orvosokat, a kultúra képviselőit és művészeket, írókat és a különböző egyházak képviselőit szívélyesen üdvözölni a Szovjetunió népe és kormánya nevében.

Rendkívül nagyra értékeljük magát azt, hogy egy ilyen fórum megvalósult és azt a körülményt, hogy a világ minden részéről ilyen sok kiváló és elismert ember gyűlt össze. Megértjük, hogy mindenkinek vannak kötelezettségei, munkája, önök ezeket mégis félretették és többezer kilométeres távolságokról összegyűltek, hogy kinyilvánítsák aggodalmukat, megosszák gondolataikat azokkal az emberekkel, akiket hasonló problémák nyugtalanítanak.

önmagában már ez is nagy jelentőségű, mivel a fórum résztvevői között a lakosság különböző rétegeinek, minden kontinensnek, több tucat országnak a képviselői vannak.

A fórum valóban a világ közvéleményének a megtestesítője.

A szovjet emberekhez közelállóak és érthetőek a fórum gondolatai, azok a gondok és indítékok, amelyek önöket ide vezérelték. Éppen ebben a szellemben fordulok önökhöz, köszöntöm önöket és köszönetot mondok az elmúlt napokban végzett munkájukért. Úgy vélem, meghallgatják a fórum hangját és mindegyikük szavát.

Nagyon fontos, hogy a fórum szelleme, gondolatai eljussanak a széles társadalmi és politikai körökhöz, s még fontosabb, hogy tükröződjenek azok tevékenységében, akik az államügyeket irányítják. A szovjet kormány nagy figyelmet fog szentelni annak, ami a fórumon elhangzott. Ez feltétlenül szükséges, mivel ezek a gondolatok a legsürgetőbb és legfontosabb feladatra vonatkoznak - hogyan lehet megvédeni az emberiség jövőjét.

A fórumon megvitatott problémákról van mondanivalóm és szeretném kifejteni kormányunk álláspontját. Ezt megelőzően azonban a következőkre szeretném felhívni figyelmüket:

Olyan időben jöttek önök a Szovjetunióba, amikor itt lényegüket tekintve forradalmi változások történnek. Ezek óriási jelentőségűek úgy társadalmunk, mint a szocializmus egésze és az egész világ számára. Csak az tudja helyesen értékelni nemzetközi politikánkat, aki megérti e változások tartalmát, értelmét és céljait. Népünk, önök és az egész világ előtt nyíltan mondom: külpoilitikánkat minden korábbinál jobban meghatározza belpolitikánk, az az érdekünk, hogy az országunk tökéletesítésére irányuló alkotómunkára összpontosíthassunk. Éppen ezért van szükségünk tartós békére, a nemzetközi kapcsolatok elóreláthatósá- gára és konstruktív irányvonalára.

Gyakran beszélnek - máig is halljuk - arról a veszélyről, amelyet állítólag a Szovjetunió jelent, a békét és a szabadságot fenyegető ,,szovjet veszélyről“.

Tehát: az átalakítás, amelyet olyan lelkesen kezdtünk meg és amely olyan visszafordíthatatlan, mindenkinek megmutatja, mire akarjuk összpontosítani forrásainkat, mire irányulnak elképzeléseink, milyenek valódi programjaink és elképzeléseink, vagyis mire kívánjuk fordítani társadalmunk intellektuális energiáját.

Fő célunk, hogy felszabadítsuk a szocializmus potenciálját azáltal, hogy ebbe a munkába bekapcsoljuk népünk alkotó erejét. Ehhez minden társadalmi és állami szervezet, minden termelókollektíva és alkotó szövetség minőségi és szabad működésére, az állampolgárok tevékenységének új formáira, a jogtalanul elfeledett formák újjászületésére van szükségünk. Ez egyben a megkezdett folyamatok visz- szafordíthatatlanságának legfőbb garanciája. Több szocializmust, tehát több demokráciát akarunk.

így folytatjuk most nagy forradalmunkat. Ez találkozott népünk lelkesedésével. Hogy kizárjam a különböző hamis értelmezéseket és spekulációkat (márpedig a Nyugaton elég ilyet lehet hallani), szeretném hangsúlyozni: változásainkat saját, szocialista választásunk szerint, a társadalmi értékekről alkotott saját elképzeléseink alapján valósítjuk meg, miközben a szovjet életmód mércéi alapján járunk el. Sikereinket és hibáinkat szocialista, és nem más kritériumokkal értékeljük.

Szeretnénk, ha megértenének minket. És reméljük, hogy az egész világközösség végül is elismeri: azáltal, hogy országunkat jobbá akarjuk tenni, senkinek sem lesz rosszabb, hogy ezzel az egész világ csak nyer.

Az átalakítás, ha hangsúlyozni akarom nemzetközi vetületét, a szocializmus békés versengési készségét jelenti bármely más társadalmi rendszerrel. Tettekkel fogjuk bizonyítani, hogy az ilyen versengés az általános haladást és a békét szolgálja az egész világon.

Ahhoz, hogy ez a verseny a 21. század emberéhez méltó civilizált formák között folyjon és fejlődjön, elengedhetetlen az új gondolkodásmód, elengedhetetlen annak a gondolkodásmódnak, azoknak a sztereotípiáknak és dogmáknak a leküzdése, amelyek a letűnt múlt örökségeként vannak jelen.

Az új gondolkodásmód problémájával társadalmunk, a szovjet vezetés nem tegnaptól foglalkozik. Sokat gondolkodtunk erről. Bíráltuk önmagunkat és másokat, nehéz, kényes kérdéseket tettünk fel, amíg eljutottunk a realitásig és az lett a meggyőződésünk, hogy a jelenlegi bonyolult és ellentmondásos világban, amely útkereszteződéshez jutott, elengedhetetlenek a nemzetközi problémák megoldásának új módszerei.

Olyan következtetésekre jutottunk, amelyek arra kényszerítettek bennünket, hogy felülvizsgáljunk valamit abból, ami korábban axiómának tűnt. Azért, mert Hirosima és Nagaszaki után a világháború már nem a politika más eszközökkel való folytatását jelenti. A nukleáris háború megsemmisíti ennek a politikának a szü- lóatyjait is.

Rákényszerítettük magunkat annak teljes megértésére, hogy a nukleáris fegyverek felhalmozásával és tökéletesítésével az emberi nem már nem halhatatlan. A halhatatlanságot kizárólag a nukleáris fegyverek megsemmisítése adhatja vissza.

Visszautasítottuk bármely ország vezetésének jogát arra, hogy halálos ítéletet hozzon az emberiség felett, legyen szó a Szovjetunióról, az Egyesült Államokról, vagy bármelyik más országról. Nem vagyunk bírák és az emberek milliárdjai nem bűnözők, akiket meg kell büntetni. Ezért kell széttörni a nukleáris guillotine-t. A nukleáris hatalmaknak át kell lépniük saját nukleáris árnyékukat és az atomfegyverek nélküli világba kell lépniük. Ezzel együtt meg kell szüntetni azt a gyakorlatot is, hogy a politika el legyen szakítva az egyetemes erkölcsi normáktól.

A nukleáris vihar elsöpri mind a szocialistákat, mind a kapitalistákat, az igazságosakat éppúgy, mint a vétkezőket. Vajon morális-e ez a helyzet? Mi, kommunisták, úgy véljük, hogy nem.

Elmondható, hogy nehezen jutottunk el az új gondolkodásmódhoz, amelynek meg kell szüntetnie a politikai gyakorlat és az egyetemes erkölcsi-etikai normák közötti ellentétet.

A szovjet társadalom legfelsőbb fórumán, a párt tavalyi kongresszusán megmagyaráztuk, hogyan tekintünk a világra, ismertettük a világ jelenére és jövőjére vonatkozó filozófiai koncepciókat. Ezt azonban nem szűkítettük le csupán arra, hogy meghirdettük elméleti doktrínánkat. Ennek alapján dolgoztuk ki a nemzetközi biztonság átfogó rendszerének konkrét politikai platformját. Épp ez az a rendszer, amely abból az elvből indul ki, hogy senki sem szavatolhatja saját biztonságát mások biztonságának rovására, s ez az a rendszer, amely szervesen összekapcsolja a fő szférákat, a katonai, a politikai, a gazdasági és a humanitárius szférát.

A katonai-politikai szférában előterjesztettük a nukleáris fegyverek 2000-ig történő felszámolásának programját. A szovjet nép nevében tizenhárom hónappal ezelőtt, 1986. január 15-én hirdettem ezt meg. Meggyőződésünk, hogy ez a dátum bevonul az emberiség pusztulása elleni küzdelem történetébe.

Még mielőtt előterjesztettük a valamennyi nukleráis robbantás megszüntetésére irányuló javaslatunkat, több alkalommal meghosszabbítottuk az egyoldalú moratóriumot. Reykjavík gondolata a miénk és ugyancsak mi tettünk ott olyan kezdeményezéseket, amelyek, feltéve, ha a másik fél válaszolna rájuk, a lázas fegyverkezés megszüntetése, a leszerelés, a nukleáris veszély felszámolása felé tett alapvető fordulatot jelentenék. Szövetségeseinkkel közösen merész és széles körű lépéseket tettünk az európai bizalom erősítését, a hagyományos fegyverzet és fegyveres erők csökkentését érintő intézkedések kérdésében. Készségünket fejeztük ki a vegyi fegyverek teljes felszámolására.

Vlagyivosztokban Ázsia és a csendesóceáni térség országait arra szólítottuk fel, hogy közösen keressük a biztonságot mindenki számára ebben a hatalmas és fejlődő térségben, s kölcsönösen előnyös és egyenjogú együttműködésre szólítottuk fel.

Aláírtuk a delhi nyilatkozatot, amelyben az atomfegyverektől mentes és erőszak nélküli világ megteremtésére vonatkozó filozófiai és politikai elveink összekapcsolódnak a nagy India és azoknak a milliárdoknak az állásfoglalásaival, akiket az el nem kötelezettek mozgalma képvisel.

Az új nemzetközi gazdasági rend elszánt híveiként megfogalmaztuk és megvitatásra javasoltuk a nemzetközi gazdasági biztonság koncepcióját.

Végül mindnyájan látják új hozzáállásunkat a humanitárius problémákhoz, amelyek a „helsinki harmadik kosárba“ tartoznak. Csalódást kell okoznom azoknak, akik azt hiszik, hogy ezek a javaslatok, ez az álláspontunk a Nyugat nyomásának eredménye, s hogy valakinek tetszeni akarunk és ezzel valamiféle titokzatos célokat követünk. Nem. Ez az új gondolkodásmód eredménye.

Filozófiai világlátásunk valamennyi irányát igyekszünk lefordítani a gyakorlati politika nyelvére, a konkrét tettek síkjára.

A nemzetközi biztonság új építménye természetesen csak a bizalmon alapulhat és erősödhet. Megértjük, hogy az ehhez vezető út nem egyszerű. Ezt az utat azonban nem csak nekünk kell megtennünk, bár, ha felelevenítjük történelmünket, a bizalmatlanságra több okunk van.

Nem szeretnék vitába bocsátkozni erről a témáról, csak azt kívánom leszögezni, hogy az új gondolkodásmód hiánya mellett mindenki érzi a bizalom hiányát is. Nem akarom most mélyrehatóan elemezni ennek a helyzetnek az okait, bár ezzel kapcsolatban sok mindent el lehetne mondani. Most előre kell tekintenünk és nem maradhatunk a múlt rabjai.

A bizalmat az együttműködés során szerzett tapasztalatokkal, a kölcsönös megbecsülés és a közös problémák megoldása útján kell megteremteni. Alapvetően helytelen a kérdés ilyen felvetése: először a bizalom és csak azután az összes többi - a leszerelés, az együttműködés és a közös tervek. Közös tettekkel kell eljutnunk a bizalomhoz, a bizalom megteremtéséhez, megszilárdításához és fejlesztéséhez. Ez az ésszerű út.

Ismétlem, mindenkinek önmagánál kell kezdenie. A nemzetközi kapcsolatokból nem hiányzik az egész világ feletti önjelölt bíráskodás póza, viszont sürgetően hiányzik mások megbecsülése és a saját társadalmára vonatkozó objektív és önkritikus nézet. Az átalakítás egyik legkomolyabb eredménye a Szovjetunióban, hogy társadalmunkban sokoldalúan és általánosan erősödik a bizalom. Ez szilárdítja meggyőződésünket, hogy az elengedhetetlen bizalmat át lehet vinni a nemzetközi kapcsolatokra is.

Az új gondolkodásmód egyelőre nehezen tör utat a nemzetközi politikában. A bizalom megteremtéséhez rendkívül sok munkára van szükség, ügy vélem, éppen ezért erősödik az a meggyőződés, hogy ennek a rendkívül fontos feladatnak a sorsát nem lehet kizárólag a politikusokra hagyni. Ez nemcsak a politikusok ugye. Élő tanúi vagyunk annak, hogyan terjed és erősödik az a hatalmas társadalmi mozgalom, amelyben mindenütt a világon tudósok, értelmiségiek, egyházi személyiségek, nők, fiatalok és gyermekek, sót, volt katonák, tábornokok is részt vesznek, akik közelről ismerik, milyenek azok a korszerű fegyverek. S történik ez mindazért, mert az emberek alaposabban tudatosítják, hová jutott a világ, milyen választóvonal előtt áll és mennyire reális az őt fenyegető veszély.

Úgy vélem, az önök fóruma rendkívül jelentős lépés a nukleáris fegyverek nélküli világért és az emberiség túléléséért küzdő társadalmi mozgalom fejlesztése irányában. A magam részéről üdvözlöm a moszkvai fórum hozzájárulását ehhez.

Szeretnék még külön szólni Reykja- víkról. Reykjavík nem volt kudarc, hanem áttörést jelentett. Nemcsak további tárgyalásokat jelentett, hanem az igazság óráját, amikor felvillantak a nukleáris fegyverek nélküli világhoz vezető út rendkívül fontos kilátásai.

Reykjavík azért váltott ki oly erős reakciókat mindenütt a világon, mert a nukleáris arzenálok korlátozásának problémáihoz teljesen új koncepcióval közelítettünk, amely szerint a probléma nemcsak katonai-technikai, hanem politikai és lélektani is.

És csaknem megtaláltuk a megoldást. De mit kezdjünk ezzel a „csaknemmel“, amely miatt Reykjavíkban nem jutottunk el a célba? Nem térek vissza a vitára arról, miért történt ez így. Remélem, ismerik a mi értékelésünket. Szeretném önöket figyelmeztetni a következő tényre: amikor Reykjavíkban a két fél egy bizonyos pillanatban megállapodott nukleáris arzenálja jelentős mértékű korlátozásáról és későbbi felszámolásáról, ez gyakorlatilag annak elismerését jelentette, hogy a nukleáris eszközök már nem szavatolhatják megbízhatóan a biztonságot.

Mindaz, ami Reykjavíkban történt, visszafordíthatatlanul megváltoztatta a világ jövőjéről folytatott viták jellegét és lényegét. Ez komoly politikai megállapítás. Egyeseket mégis megijesztett a Reykjavíkban felvillanó lehetőség és most igyekeznek visszakozni. De bármennyire is ragaszkodnak a múlthoz, ahhoz már nem lesz visszatérés. Meggyőződésem, hogy az emberiség levetheti magáról a nukleáris nehezéket és remélem, hogy ezt elég hamar meg is kezdi. Ezért azonban harcolni, valóban harcolni kell.

Az új politikai gondolkodásmód minőségileg magasabb szintre emeli a civilizációt. Már ebből is az ered, hogy nemcsupán az álláspont egyszeri korrekciójáról, hanem a nemzetközi ügyekben való eljárás módszertanáról van szó.

Nemcsak ebben a teremben, de talán másutt sem találni olyan embert, aki azt hinné, hogy a nukleáris fegyver ártalmatlan dolog. Sokan vannak azonban olyanok, akik őszintén hiszik, hogy ez a rossz elengedhetetlen egy nagyobb rossz - a háború - elhárításához. És épp ez a tézis képezi a nukleáris elrettentés doktrínájának alapját.

Mit szeretnék elmondani ezzel összefüggésben?

Először: Még ha ebből a doktrínából is indulunk ki, be kell ismerni, hogy a „nukleáris védelmi pajzs“ nem megbízható és nem örökérvényű. Bármelyik pillanatban az emberiség feletti halálos ítéletté válhat.

Minél több a nukleáris fegyver, annál kisebb a remény arra, hogy ezek „rendesen fognak viselkedni“. E fegyverek bővítése és a technikai rendszerek ezzel összefüggő bonyolítása, a nagyobb szállítási igények, valamint a műszaki hibák, az emberi gyengeség vagy a rosszakarat megnyilvánulásának szüntelen lehetősége - mindez együttvéve a véletlenek hatalmas halmazát jelenti, amelyektől az emberiség léte függ.

Másodszor: Nézzük meg az elrettentés doktrínáját másik oldalról. Ez lényegében a fenyegetőzések politikája. Minden viselkedési modellnek megvan a belső logikája. Ha a fenyegetés politikai eszköz, akkor természetes óhaj, hogy ezt a fenyegetést mindenki minden esetben komolyan vegye. Ehhez azonban rendszeresen tettekkel kell alátámasztani a fenyegetést. Adott esetben a katonai erő alkalmazásával. Ebből csak egyetlen következtetés vonható le: történelmi távlatokból nézve az elrettentés politikája nemhogy csökkenti, hanem ellenkezőleg, növeli a háborús konfliktusok kirobbanásának lehetőségét. Mégis, még Reykjavík után is sokan ragaszkodnak ehhez a doktrínához.

S teszik ezt leggyakrabban azok, akik a velünk való konfrontációban hajlanak arra, hogy az erkölcsre hivatkozzanak Hogyan festenek azonban ók ebből a szempontból, a jelenlegi normális morál szempontjából? Hiszen meggyőződésük, s ezt nem titkolják, hogy csak a fenyegetések, az erő és az erő alkalmazásának állandó lehetősége alapján lehet és kell párbeszédet folytatni és kapcsolatokat építeni másokkal. Hogyan viszonyulnánk

az ilyen emberhez, ha véletlenül találkoznánk vele az utcán? Ezt az egyes emberek közötti kapcsolatokban ősidők óta primitívnek tartott magatartást vajon miért tartják továbbra is az államok közötti kapcsolatok majdhogynem természetes normájának az olyan vezetők, akikről azt hihetnénk, hogy rendkívül műveltek.

Harmadszor: A leszerelésről folytatott vitákban időnként hallhatunk olyan véleményt, hogy az embernek állítólag természettől fogva van valamilyen ,,eró- szakösztöne“, „háborús ösztöne“, s ez az ösztön úgymond kiirthatatlan.

Vagyis ebből az következik, hogy a háború az embert mindig kíséri? Tehát elkerülhetetlen az emberek pusztítására szolgáló mind újabb eszközök létrehozása, tökéletesítése és halmozása?

Az ilyen nézetekbe nem lehet belenyugodni. Azokra az időkre emlékeztetnek, amikor a tökéletesebb fegyvereket más népek leigázására találták fel és használták, ezekkel kényszerítették őket arra, hogy valakire dolgozzanak, vagy egyszerűen hagyják magukat kirabolni. Az ilyen múlt értelmetlen a jövő számára, s főleg nem lehet minta. A 21. század küszöbén az ember mérhetetlenül sokat tud és tehet. Éppen ezért köteles tudatosítani a világ demilitarizálásának szükségességét. Hisszük, hogy az ilyen világ lehetséges és mindent megteszünk azért, hogy biztosított legyen a mai világ eme talán legjelentősebb társadalmi tettének végső sikere.

A nukleáris elrettentés témakörének van még egy vonatkozása. A politikában nem szabad megfeledkezni a racionális és irracionális problémájáról. Ez kiemelten érvényes bonyolult világunkban, ahol e fogalmak tartalmára rendkívül erősen hatnak a népek történelmi tapasztalatainak sajátosságai, a nagyon különböző politikai kultúrák, hagyományok és még sok minden más. Nagyon nehéz mindezt közös nevezőre hozni, olyanra, mely kivétel nélkül mindenki számára ésszerű lenne. Ezért megcáfolhatatlan igazság marad, hogy minél több a nukleáris fegyver, annál nagyobb a sorsdöntő csőd valószínűsége.

A még erősebb és rafináltabb - cinikusan egzotikusnak nevezett - fegyverfajták kifejlesztése azonban ennek ellenére folytatódik.

A helyzet egyedülállóságát, mondhatnám drámaiságát hangsúlyozza az a veszély, hogy a lázas fegyverkezést kiterjesztik a világűrre. Ha ez bekövetkezik, kompromittálódik a fegyverkezés feletti ellenőrzésnek maga a gondolata. Rohamosan növekszik a bizalmatlanság, a kölcsönös gyanúsítgatás és a kísértés, hogy megelőzzék a másik felet a mind újabb rendszerek kifejlesztésében. Azt hiszem, ez világos az olyan ember számára is, aki a katonai ügyekben teljesen járatlan. A destabilizáció valósággá válik és válságos jelleget ölt. Egycsapásra a sokszorosára növekszik a háború véletlenszerű kirobbanásának kockázata.

Sajnáljuk, hogy az amerikai kísérletek folytatása véget vetett moratóriumunk érvényességének, bár ez a lépés nem volt hiábavaló.

Moratóriumunkkal megmutattuk, hogy a kísérletek beszüntetése reális, csak politikai akaratra van ehhez szükség.

Ez előtt az elismert publikum előtt akarok kijelentést tenni és válaszolni így Lown doktornak, aki felszólított minket a moratórium meghosszabbítására. A Szovjetunió nem mond le céljáról, hogy véget vessen a nukleáris kísérleteknek és elérje a nukleáris fegyverek felhalmozott készleteinek lényeges csökkentését, majd e fegyverek felszámolását.

Ezzel összefüggésben szeretnék szólni azokról az indulatokról, amelyek az utóbbi napokban törtek fel a hadászati védelmi kezdeményezés elsó részének megvalósítása körül. Ennek az akciónak a hívei ragaszkodnak a rakétavédelmi rendszerek korlátozásáról szóló szerződés „tágabb értelmezéséhez“. Míg erről a témáról viták folynak mind Washingtonban, mind a NATO-beli szövetségeseik között, az USA kormánya Genfben már hivatalosan javasolta az ilyen értelmezés törvényesítését. Tehát a vita az adott esetben nem vezet el a közvélemény álláspontjának megismeréséhez. Közel áll a reálpolitikához, ha már nem vált azzá. Ez kell, hogy aggasszon bennünket. Valójában a rakétaelhárító rendszerek korlátozásáról szóló szerződés felszámolásáról van szó, mivel annak politikai, s ha úgy tetszik filozófiai értelme kezdettől fogva a stabilitás biztosításában rejlett, azáltal, hogy nem létezne rakétaelhárító védelem, s ez véget vetne az ősi és különösen veszélyes versengésnek a „pajzs" és a „kard“

(Folytatás a 3. oldalon)

új s;

2

1987. II