Új Szó, 1987. január (40. évfolyam, 2-25. szám)
1987-01-12 / 8. szám, hétfő
A mutatványos bódé előtt télen- nyáron ott áll a kezdetleges játékautomata. Üvegfala mögött egykoronások sora rajzol mértani alakzatokat. Rendszerint félórát várakozik a fővárost a keleti végekkel összekötő autóbusz, így néha havonta többször is figyelem a masina rr\ükölyásolható, irányítható, de ezek a masinák nem.) Először a művelődési intézmények üzemeltette „játéktermekben“ tűntek fel az elektronikus és video- rendszerű játékok. Majd vándormutatványosok egész kamionnal hoz- ták-vitték városról városra. A játék időtartamától és nehézségi fokától függően egy-, két- vagy ötkoronás érmekkel működtethetők. Sípolnak, csipognak, süvítenek. Illúzióját keltik a csillagháborúknak, tankcsatáknak, vad autóversenyeknek. Kell hozzájuk kézügyesség, türelem; főleg, ha a játékoson múlik, mennyi ideig játszhat. Legendáik is vannak az effajta játéktermeknek. Állítólag megtörtént: a felügyelő elküldte az egy órája játszó tízéves gyereket. Nem az ügyessége láttán, hanem mert megsokallta, hogy száz koro- nányi pénzérmével etette meg a masinát. Annyival, amennyiből egy maZsebmetszö játékok és a komputer dését, de a működtetőket is. Elég, ha egy koronája van, s a szerencsés halandó megnyeri - vagy elveszíti- a járási székhelyből a falujába esedékes buszköltséget. Csekélység! Kopottas külsejű, cigarettázó férfi nyüstöli a „dobozt“. - Már a tizedik érmét nyelte az átkozott masina- morgolódik, miközben jobbról is, balról is lesúlyt bosszúálló ökle. Hiábavalóság. Később dühével félreáll, amely még növekszik is, miután egy tizennégy éves suhanc tíz koronát nyert egyetlen érmével. Úgy tűnik, dühöngő „barátunk“ bemelegítette a masinát. A gyerek, kifogyva a nyert érmékből, egy kétkoronással kering a megállóban. Van, aki csak úgy szívességből ad neki egy koronát. A kosarakat őrizgető kofának véletlenül akad tarisznyányi aprópénze. A kamasz ismét jön, játszik, és veszít. Ez már a szerencsejátékok törvénye. Miközben még zsebeiben kotorászik, a pókerre, az „itt a piros, hol a piros“-ra gondolok. Hazárdjátékok, ezért tiltják törvényeink. A szerencsejátékoknak azokhoz a fajtáihoz tartoznak, amelyekben észrevétlenül lehet csalni, meg aztán kiszámíthatatlan a nyereség. Logikai készség, tudás, szellemi erőfeszítés nélkül a vakszerencsére bízza a pénzét a „játszó“. (Ezt a szót nem véletlenül tettem idézőjelbe, hiszen a játék, mint emberi tevékenység, tudatosan befogafajta kispénzű nyugdíjasnak egy hétig kell étkeznie. Szerencsére, ezek a pénznyelő szörnyek mindeddig megmaradtak a kulturális tárcához tartozó intézmények kiváltságainak. A vendéglátóipar ebből végleg kimaradt. így nem véletlen, hogy akadnak művelődési házak, ahol az előcsarnokban nemcsak az asztali foci, de az elektronikus játék is megtalálható. Ezeknek a „pénzbegyűjtőknek“ a haszna feltehetőleg az adott intézmény bevételét gyarapítja. Csak feltehetőleg, ezért jó lenne egy-két felirat, amelyek tudatnák a játszókkal, hogy pénzüket köszönettel fogadják, és a művelődési ház amatőr művészeti csoportjainak, szakköreinek a támogatására fordítják. Ebben az esetben talán a magamfajta garasoskodók is befizetnének egy-egy körre Illik arról is szólni, hogy egy-két esztendeje némely művelődési házban megjelentek a személyi számítógépek. Előrelátó népművelők már jóelőre megindították a basic-prog- ramnyelv tanfolyamait, megszervezték a számítástechnikai szakköröket. így mire a „csodagép“ megérkezett, akadt néhány gyerek, fiatal, aki le mert ülni a személyi számítógép elé. Talán az eddigiekből is kiderült, hogy a szerencsejátéknak, amely egyre inkább elektronizálódott, hány fajtájával találkozhat a szórakozni vágyó halandó a művelődési intézményekben. Mert azt mondanom sem kell, hogy a buszmegálló „pénznyelője“ is valamely művelődési és pihenőpark tulajdona. Bérlői zsebére szorgalmasan gyűjtöget, hiszen bizonyossággal állíthatom, hogy legalább két éve tanyáznak ezen a helyen, de, garanciát nem vállalva, négy esztendőt is gyanítok, így lehet igaz a mondás: Van aki a kultúráért, van aki a kultúrából él. Bárcsak hihetném, hogy néhány éven belül, a személyi számítógépek elterjedése után, ezeknek az „érmezabáló“ masináknak befellegzik. A játékprogramok ideális esetben nemcsak szórakoztatnak, időt rabolnak, hanem matematikai gondolkodásra, egyértelmű, logikus fogalmazásra kényszerítik használóikat. Ehhez azonban előbb meg kell tanulniuk programozni. A művelődés tehát garantált. Sőt: a számítógépnek nincs pénzbedobó nyílása. Remélem, nem is lesz. Amíg azonban minden művelődési házban zümmöghet majd egy személyi számítógép, addig talán mégis működtetni kellene a játékautomatákat. De írják fölé, hogy pénzünk tényleg nem veszik kárba. A buszmegálló masinája fölé pedig legközelebb krétával írom: Vigyázat, zsebmetsző! DUSZA ISTVÁN LEMEZ A kicsi kígyókirályfi Téli csendélet Meseországban minden megtörténhet. A csúf kígyókirályfi átváltozik daliás termetű legénnyé, mátkája győzedelmeskedik a Hold, a Nap, a Szél és, szerelmük segítségével, a kígyókirály átka felett. Találkozhatunk „tyúkszemű“, „lütő eszű“, „csepü nyelvű", de világszép „lejá- nokkal“, „süsüféle“ kanászlegény- nyel, bugyuta farkassal, furfangos kisnyúllal, eszes lóval. Elnyeri jutalmát a hit, a szülői szeretet, a hűséges, odaadó szerelem. Győz a furfangos, az éles eszű és pórul jár a tehetetlen, ügyetlen, feledékeny férj, megszégyenül a hiányosságokat elrejtő anya és három lánya. Ebben a gazdag, színes mesevilágban Kóka Rozália vezet bennünket, aki négy, maga gyűjtötte mesét mond el A kicsi kígyókirályfi című lemezén. Két-két bukovinai székely (A három leján, A tréfás farkas) és moldvai csángó (Véka búza, véka rozs, A kicsi kígyókirályfi) mesét hallhatunk. Őrzik hagyományaikat, szokásaikat, köztük népdalaikat és népmeséiket hozták magukkal. Ma is gyakran ebből a „tiszta forrásból" merítenek. A gyűjtők távolról, a keleti Kárpátokon túlról hozták a moldvai csángó meséket. Az itt gyűjtött mesék archaikus nyelvezete tulajdonosaik számára természetes, a néprajzosok számára féltve őrzött kincs. A mesemondó Kóka Rozália, közel két évtizede vállalja ezt a szolgálatot, küldetést, összegyűjtött meséit, történeteit, magával viszi mindenhova. Szívesen látott vendég mindenütt, mert ismerteti és bemutatja a bukovinai székelyeket és a legkeletibb magyar népcsoport, a moldvai csángók múltját, jelenét. A nyelvjárás szépsége, az előadásmód megszemélyesítő és jellemábrázoló ereje rabul ejti a hallgatót. Ugyanúgy Gulyás Ferenc furulyajátéka, aki bukovinai és moldvai dallamokkal oldja a mesék izgalmát és feszültségét. Kalmámé-Horóczi Margit festményének reprodukciója látható a védőborítón, amelyen „életre kel“ a mese színes birodalma. A szó, a zene és a kép művészetének együttes eredménye a Hungaroton gondozásában megjelent lemez, amely örömet és tanulságos szórakozást nyújt kicsiknek és nagyoknak egyaránt. HUSHEGYI GÁBOR Egyszer volt Budán kutyavásár (Gyökeres György felvétele) A fenti című hanglemez Mátyás király tréfái alcímmel jelent meg. Olyan népmeséket tartalmaz, melyekben az igazságos Mátyás király valóban mindig alaposan megtréfál valakit. Nincs meg egy király, akiről annyi történet született volna, mint éppen Mátyásról, aki a humanizmus és a reneszánsz korának egyik jeles uralkodójaként igazságszeretével, emberbecsülésével vívta ki a nép tiszteletét. A Mátyás királyról szóló népmesék közül nyolcat hallhatunk a lemezen. Az Okos Katica, a Mátyás kovács, A három bakkecske és a Mátyás király Gömörben című népmeséket Schütz Ha, az Egyszer volt Budán kutyavásár, A kolozsvári bíró, A cinkotai kántor és a Róka fogta csuka című népmeséket pedig Garas Dezső mondja el. A két kiváló magyar színművész, akikről tudjuk, hogy a groteszk ábrázolás mesterei is, ezúttal a mesemondás nehéz feladatára vállalkozott tehát. A fantasztikus elemekkel, groteszk helyzetekkel, helyzetkomikummal teli népmeséket valóban nem könnyű előadni. A lemez tanúsága szerint mindkét művész remek mesemondónak bizonyul. Úgy mesélik el a történeteket, hogy azokat a gyerek és felnőtt egyaránt élvezettel hallgatja. Szurkolunk az igazság győzelméért, és szinte érezzük, hogy a két mesélő velünk együtt szurkol, tehát egyáltalán nem pártatlanok. Hanghordozásuk, természetes előadásmódjuk érdekfeszítövé is teszi számunkra a mesehallgatást. A lemez sikeres dramaturgiájának köszönhető, hogy a mesélés nem válik egyhangúvá, monotonná, unalmassá. A két színművész felváltva meséli el a négy-négy mesét, tehát hol Schütz llát, hol Garas Dezsőt halljuk. A korabeli muzsika, mely a Ca- merata Hungarica előadásában (művészeti vezető: Czidra László) szólal meg az egyes mesék között, dramaturgiai szempontból még érdekesebbé teszi a lemezt. SÁGI TÓTH TIBOR Az otthon udvarában CERUZAJEGYZETEK Korántsem biztos, hogy az az ember választja a könnyebbet, aki a szülőföldjén marad, mindvégig. Szegény nagyanyám is ott volt az Amerikába ,,kitántorgó“ ,,másfél millió emberünk“ között, aztán három év múlva hazajött, a szülőföldön kezdeni új életet. Amely azonban úgy alakult a számára, hogy időről időre kitört belőle: ,,Bár süllyedt volna el az a hajó, ne sikerült volna betapasztani a léket“. Máskor meg elvágyódott, ,,elmenni bárhová, valamelyik nagyvárosba, csak nem itt élni“, mondogatta csehovi figurákra emlékeztetve unokáját. A közösségben mégsem ó volt a ,, különleges“ ember, és, eltekintve a kivételektől, nem számítottak, számítanak annak mások sem, akiknek a szülőföld a szűkebb életterük, örökre. Úgy tetszik, egy-egy közösség ma is inkább azt az embert tartja ,, figyelemre méltónak“, aki elhagyta ,.fészkét“ s oda már csak vendégként jár vissza, ha visszajár. ,,A mi fiunk volt. Lám, »ki« lett belőle?“. Hogy vagy? Hogy élsz? Család? Gyerekek? Lakás? Kérdések, hozzám - ismerőstől, régi baráttól, egykori osztálytárstól, tanítóimtól, volt utcabelitől, munkatárstól. A szülőföldemen, a Bodrogközben, ahová idestova másfél évtizede én is csak látogatóba járok. Mit tagadjam, jólesik ez az érdeklődés. Egyik hiteles igazolása annak, hogy otthon vagyok. Nincs a világnak még egy közössége, amelyben ezekkel az egyszerű emberi kérdésekkel fordulnának feléd. Csak otthon. Pedig nem vagy különleges ember. Csupán annyi, hogy te elmentél, a felnevelő közösséged pedig érdeklődik irántad. Van is ebben valami természetes. Aki maradt, arról tudnak. Mindenesetre boldogító érzés: kilométerekben számolva. bármilyen messzire is vagy a szülőföldedtől, élhetsz azzal a biztonságot adó hittel, hogy továbbra is közülük valónak tartanak, akikhez egykor ilyen vagy olyan szálak kötöttek, kiépítve benned az otthon érzetét, xxx Újságíró-olvasó találkozóra hívnak az egyik faluba. Sok éve már, hogy utoljára jártam ott, szívesen megyek. Emlékeim is vannak róla. Amikor kiderült, hogy apám egészségi állapotán mégiscsak nyomokat hagyott az ötvenes évek nagy lendülete, az orvos tanácsára kénytelen volt felhagyni addigi, nem kevés álmatlan éjszakát okozó munkakörével. Ebbe a faluba került, hivatalnoknak. Többször magával vitt engem kis irodájában működésének rövid egy esztendeje alatt, és vitt volna még bizonyára, ha nem hal meg. Persze, előtte is jártam a faluban (hova nem csavarog el a gyerek), utána is (hova nem megy el lányok után a legény). A népművelő, a fiatalasszony, akitől most a meghívást kaptam, gyermekkori ismerősöm, kislányként egy-két hetet a szomszé- déknál töltött a nyári szünidőből. Talán ezért esett rám a választásuk? Ná- lamnál jóval nevesebb bodrogközi tollforga- tók, írók, költők is itthon vannak most - miért éppen én? „ Téged ismerünk, te meg fogod érteni, ha csak négy-öten lesznek a találkozón, mint a legutóbbin, amikor egy író-költő járt nálunk. Előtted talán nem kell annyira szégyellnünk magunkat." Nyolcán voltak. És ez is a szülőföld, noha a jelenség, vagyis az efféle ,,műsorok“ iránti érdektelenség nem csupán e vidékre jellemző. xxx Az egykori Zemplén vármegyéről szóló régi könyv bizony nem rajzol valami kedvező képet a híres borvidék pincéiről, mégis azt kell mondanom, varázsuk, sajátos hangulatuk és illatuk van ezeknek a ma is létező föld alatti termeknek, melyekbe a Bodrogközben is sok helyütt több méter hosszú, alagútszerú folyosók vezetnek le. Persze, életveszélyesek is tudnak lenni ezek a pincék - a must erjedésé- nek-forrásának idején. Hogy mennyire, azt jómagam csak a múlt év őszén tapasztaltam először. Úgy illett, hogy hazai borral térjünk ,,haza" a szülőföldről. Elmentünk hát barátom öccsé- nek a pincéjébe, hármasban. Illetve a pincéjéhez, mert bemenni bizony nem lehetett, a hosszú léc végére erősített gyertya lángja nyomban elaludt, amint egy kicsivel beljebb került a fokozatosan lejtő folyosó „légterébe“. Még egy óra múlva is bor nélkül voltunk, valami három métert jutottunk előre. Már hagytuk volna az egészet, amikor mentóötle- tünk támadt: gyöngyhalászok módjára oldjuk meg a kérdést. Hárman vagyunk, ez három tüdő. Ha teleszivjuk, legalább fél percig kibírjuk lent. Felváltva csináljuk természetesen, így is történt. Először a gazda ment le, kinyitotta a dróthálóból készült belső ajtót és kihúzta a hordóból a dugót, aztán rohanás fel. Én következtem: gumicső be a hordóba, a másik vége a demizsonba, miután elindítottam a bort. Aztán a barátomon volt a sor: ellenőrizni, ki ne fusson. És így tovább: rohangáltunk le-fel, a végén már-már kiszakadni akaró tüdővel, de azért mindvégig tréfálkozva, derülve magunkon, hogy milyen m...ák is vagyunk, felnőtt létünkre. Utólag elgondolkoztam azon, miért mentünk bele ebbe a kétórás „játékbaNem Kiss Egon Károly: A Csonka-vár elsősorban a bor miatt, az biztos, hiszen bort, hazait, találhattunk volna kevésbé veszélyes helyen is. Bizonyára csábított a kaland lehetősége. Meg aztán mégiscsak furcsa lett volna, ha három felnőtt ember - férfi - úgy hátrál meg a veszély elől, hogy meg se próbálja elérni a célt, amely ráadásul egy karnyújtásnyira van tőle... xxx A Latorcánál. Hűvös őszi reggel, levelek ereszkednek alá a holtág vizére, itt-ott összefüggő takarót alkotva. Alatta a halak már a télre készülődnek. Bennem emlékek sorjáznak. Közömbösen, üres szívvel állni ezen a helyen - számomra elképzelhetetlen. És már nemcsak azért, mert gyermekkorom paradicsomi tájai közé tartozott ez a holtág és környéke, hanem azért is, amit két hónappal ezelőtt nyújtott, amikor a családommal töltöttem itt néhány napot a nyáron. Mutatta játékait arcának, kínált tiszta levegőt, és minden víznél bővebben adott halat horgainkra. Egy-egy hely varázsát végül is emlékeink adják. És az emlékek azok, melyek szüntelenül hívnak - vissza. BODNÁR GYULA ÚJ szú 4 1987. I. 12.
