Új Szó, 1987. január (40. évfolyam, 2-25. szám)

1987-01-26 / 20. szám, hétfő

V ekerdy Tamásról nem a ha­gyományos értelemben vett, múlt századi, bogarászó szobatudós jut eszünkbe, örökké vitázó alakját, fürge szellemét és szellemességét jól ismerjük rádiós kerekasztal-be- szélgetésekból, a tévé képernyőjé­ről. A gyakorlati-kísérleti pszicholó­gia és pedagógia aktuális kérdései ezúttal is jobban érdeklik őt az elmé­amiról hajlamosak vagyunk megfe­ledkezni: miközben azt hisszük, hogy kamaszunk lusta, szemtelen, cinikus és hazudik, tudomásul kell vennünk, hogy élete legnehezebb periódusát éli. Le kell válnia szüleiről, el kell távolodnia családjától azért, hogy önállóan is megállja helyét a világ­ban, ő is családot alapíthasson egy­szer, s elmondhassa kamaszgyer- mekéról, hogy lusta, szemtelen és hazudik, .v Vekerdy kedvesen, közérthetően értelmezi a jeleneteket, elemzi a serdülő lélektanát, s pedagógiai tanácsokat ad a jó szándékú szülők­nek. A Móra Kiadó azonban - jog­gal! - 14 éven felülieknek ajánlja a könyvet. A gyűjtemény egyik legjobb rög­tönzése „az utolsó vacsora". A résztvevők egy nagy család tagjai: nagyapa, nagyanya, apa, a meg­Az olvasás szociológiája Felnőtté válás közben Vekerdy Tamás: Kamaszkor körül létnél. Kamaszkor körül című köteté­nek nagyobb része nem „íróasztal mögött“ készült. 1981-ben a tévé ötrészes sorozatot sugárzott a ka­maszokról. Ezekben az adásokban 13-16 éves gyerekek rögtönöztek drámajátékokat, jeleneteket, me­lyekben mindennapjaikat, önmagu­kat és a hozzájuk legközelebb álló személyeket - szüleiket, barátaikat, partnereiket - mutatták meg úgy, hogy a játék eszközével sikerült el­kerülniük mindenfajta didaktikussá- got. Vekerdy ezeket az improvizáci­ókat rögzíti s teszi közkinccsé, jelez­ve, hogy a kamasz szenved ugyan a felnőtté válás közben, de ha van módja az önkifejezésre, tárgyilago­san tudja jellemezni nemcsak a fel­nőtt világot, hanem önmagát is. A jelenetek végül is mind arról beszélnek nekünk, felnőtteknek, csalt anya, egy fiú és egy lány. Vacsora közben mindenki igyekszik elterelni a figyelmet a válságról. Ele­inte csak lappangó indulatokról ve­szünk tudomást, a beszélgetés nem a lényeges dolgokról folyik, hanem mindig másról, mígnem elszabadul a gyűlölet, s végleg szétrombolja a családi kötelékeket. A válások, a csonka családok, a diszharmónia korában egyetlen kérdés maradt megvála­szolatlan számomra, amikor letet­tem a könyvet: mi lesz azokkal a gyerekekkel, akiknek még az ilyen „utolsó vacsora“ sem adatott meg, mert sohasem ismerték a vitázva féltő-szerető családi környezetet?! (Móra, Iránytű) SASVÁRI MÁRTA Világkönyvtár • A berlini Volk und Welt kiadó XX. századi világirodalmi antológia­sorozatot indított Ad libitum címmel. Eddig két szám jelent meg ismert szerzők műveivel. Ezek között volt Bemard Malamud, Danyiil Granyin, Jorge Amado, Umberto Eco, Tade- usz Róžewicz és Örkény István. A kiadó évente három-négy antoló­giát szándékozik kiadni, s ez egyben a világirodalmi folyóirat szerepét is betölti. • A francia irodalmi díjak teljes adómentességét iktatták törvénybe. Az intézkedésnek elsősorban a nagy pénzösszeggel járó díjak jutalmazottjai látják hasznát. Ez el­sősorban a Proust-díj és a Morand- díj jutalmazottjait érinti, hiszen az előbbivel ötvenezer dollárt, az utób­bival háromszázezer frankot vehet­nek át. • Szentmihályi Szabó Péternek Gellért püspök életéről írt regényét a prágai Vyšehrad kiadó Erna Roz- gonyiová fordításában jelentette meg. A magyar történelem I. István halála utáni években formálódó idő­szakáról rajzol képet ez a könyv, amely a cseh olvasókhoz elsősor­ban a magyar államiság létrejöttét hozza közelebb. • Gabriel Garda Marquez a címe annak a monográfiának, amely a népszerű kolumbiai író életművét mutatja be. Szerzője a neves szovjet irodalomkritikus, Valerij Zemszkov. A dél-amerikai író müveinek fordítá­sán kívül Zemszkovnak köszönhető az indián irodalmak antológiájának orosz nyelven való megjelentetése is. Ezenkívül ő az egyik irányítója és szerkesztője az öt kötetesre terve­zett A latin-amerikai irodalom törté­nete című munkának is. „Még századunk elején történt, hogy az ismert orosz bibliofilt, bib­liográfust és írót, Nyikolaj Alek- szandrovics Rubakint látszatra egy­szerű gondolat kezdte foglalkoztatni: az ember nagyjából hetven évig él. Élete első tíz évében ismerkedik a könyvvel, az utolsó tíz évben egy­re nehezebben olvas - romlik a látá­sa, fáradékonyabb Eszerint - ma­rad ötven éve az aktív olvasásra. Mennyi ez az ötven év? összesen 600 hónap. Ha havonként egy köny­vet olvas el, egész életében 600 könyvre jut ideje. Vajon milyenek legyenek ezek a könyvek, hogy álta­luk az ember hivatást szerezzen, művelt, kulturált emberré váljék? És Rubakin nekilátott, hogy összeállítsa az ajánlott olvasmányok listáját. Több mint hatvanéves munkássága során vagy tizenötezer ilyen listát készített... Havonta természetesen nemcsak egy könyvet lehet elolvas­ni. A lényeg az, hogy minden nem­zedék megismerkedjék azokkal, amelyek az egyetemes kultúra mag- vát képezik. Vitathatatlan, ez a kincs lenne hivatott meghatározni a műve­lődéspolitikán belül a könyvkiadási szempontokat. “ Ebből a gondolatsorból indul ki Szergej Plotnyikov professzor a Szovjetszkaja Kultúrában megje­lent cikkében, amelyben a szovjet könyvkiadás és a szociológia kap­csolatát elemzi. „Ha a szociológus szemszögéből nézzük, nyilvánvalóvá válik szá­munkra, hogy a kiadók gigantikus mechanizmusa, a nyomdaipar, a könyvtári hálózat, százezrek mun­kája egyetlen történelmi jelentőségű társadalmi jelenség - az olvasás- szolgálatában áll. Éppen ennek, az olvasáskultúra ellentmondásos és egyre aggasztóbb állapotának- nagyon kevés figyelmet szente­lünk. Nem tudjuk, mennyiben növek­szik (vagy mennyiben csökken) a la­kosság, az egyes rétegek igénye az olvasás iránt. (...) A szociológiai kutatások kimutatták, hogy a sza­badidő eltöltésének struktúrája az utóbbi húsz évben jelentősen meg­változott, átcsoportosult; megnöve­kedett az újságok olvasására fordí­tott idő, hirtelen a négyszeresére nőtt a televíziózás időtartama, csök­ken a mozi-, a színház- és a hang­versenylátogatásra szánt idő, s a sportrendezvényekre is keve­sebbet járunk." A szovjet könyvtárak helyzete is megváltozott. A kimutatások szerint az olvasók igényeinek a felét nem sikerült kielégíteni. Az utóbbi hat év­ben egy olvasó átlagosan 21 köny­vet vagy folyóiratot kölcsönöz a Szovjetunióban. A szerző felsorolja a nyugati or­szágok olvasási statisztikáját is. Álmából riadt fel, s könyvei között találta magát. A könyvespolc, mint roggyant viskó teteje a zsindelyek súlya alatt, úgy görnyedt meg a rajta maradt, lapjukra dőlt könyvek töme­gétől. Ijedten kapkodta volna össze az ágyán és a padlón heverő kötete­ket, ha azok a mozdulatai keltette leheletnyi légmozgástól nem libben­tek volna odébb. Vékony papírlapok súlyánál könnyebbnek tetszettek. Keze érintésére némelyik lebegni kezdett. A nehézkedés fordítottsá- gát akkor észlelte először, amikor a Háború és béke háromkötetes díszkiadását akarta felemelni. A vaskos kötetek felszálltak a föld­ről, és szállongani kezdtek. Ijedten kapott feléjük. Mozdulata nyomában újabb könyveket emelt magasba a légáramlat. Kapkodott. A szoba megtelt fel- és leszálló könyvekkel. Szinte kiszorították a levegőt, ügyel­nie kellett, hogy amikor lélegzik, ne­hogy arcának ütközzön a még egy­más mellett úszó köteteivel a „má- zsányi“ Magyar Remekírók sorozat. Igazában akkor rémült meg, amikor észrevette, hogy a most összedőlt könyvespolc alá gyömöszölt dobo­zok is a mennyezet felé szállnak. A beléjük szorított krimik, lektűrök, az évekkel ezelőtt valamilyen tétova órán vett laza gondolatiságú irodal­mi giccsek lassan szétszóródtak a légtérbe. A szoba megtelt köny­vekkel. Hiába igyekezett egyenként összeszedni a szétszóródó kötete­ket. Minden megragadott könyv nyo­mában legalább kettő-három libben tova. Egyre kétségbeesettebben kapkodott, miközben a könyvek mind áttekinthetetlenebb kavargás­Álom ba kezdtek. A sorozatok egysége bomlott örvénnyé változott. Másutt merész formai kísérletek eredmé­nyeként született regények simultak a lányos könnyedségű kisregények­hez. Ósz gondolatokkal átitatott asz- szonyi önéletírások ,,nehezedtek“ egyetlen másodpercig a fiatal írók kamaszos zavartságot hordozó no­vella-antológiáira. Magányos far­kasokként számon tartott írók köny­vei találtak társakat maguknak a ri­gorózus szempontok alapján szer­kesztett sorozatok darabjai között. Mélylélektani kézikönyv tapadt a mennyezetről lógó terebélyes lám­pa üvegbúrájához, amelynek tejüve­ge mögött papírkötésű rémregény lebegett. Filozófusi bölcselkedések szálltak a polcokon soha melléjük nem került bizonytalanul dülöngélő élet-magyarázatok mellett. Letűnt idők költőinek versei ezúttal szinte elfedték a polcokon dölyfösen ural­kodó maiak köteteit. A díszkiadások mégiscsak nagyobb légköbmétert sajátítottak ki maguknak, a mostani vékonyka kötetek levegószükségle- ténél. Egy ideig még kapkodott a könyvek után, de erőfeszítésének hiábavalóságát látva, fáradtan visz- szafeküdt az ágyra. Nem tudta, mennyi ideig - talán néhány perc lehetett - csüggedten pihent. Köz­ben bizonyára elalhatott, mert ami­kor felébredt, nem látta a könyveket. A szoba levegője ismét azzal a hó­szaggal volt tele, amely a rosszul illeszkedő ablakkeretek nyílásain át beáramlik, ha éjszaka kint hó hull. Az ébredés első kábult pillanatai után nyomban a könyveket kereste. A polc ott állt a helyén, mintha mi sem történt volna. Visszaállt a rend, amelyben saját értékítélete a kény­szerítő hatalom. Visszaemlékezve az álomra, mindinkább arra gondolt, hogy akaratán kívüli erő rendezgeti könyvtárát. Az álom terhével súlyos­bodott ébredése. DUSZA ISTVÁN Eszerint 100 francia közül 58 soha életében nem olvasott könyveket. A New York Times adatai szerint 1974-ben az amerikai fiatalok 37 százaléka nem olvasott. Az NSZK- ban minden harmadik család ottho­nában egyetlen könyv sincs; minden negyedik ember úgy nyilatkozott, hogy az adott évben egyetlen könyv sem volt a kezében. A Szovjetunióban ennek a jelen­ségnek az ellenkezője mutatkozik, „könyvéhségről" beszélhetünk, ha azt a tényt vesszük szemügyre, hogy milliós példányszámok mellett még mindig könyvhiány van. A la­kosság igényeit nagyjából csak 40—45 százalékra tudják kielégíteni. Ugyanakkor aggasztó az a jelenség, hogy évről évre növekszik az el nem adott könyvek száma a könyvpia­con. Ily módon az a helyzet alakult ki, hogy „a könyvesboltok tele van­nak könyvekkel, mégsincs mit vásá­rolni". Változtatni kell tehát a könyvkia­dás eddigi gyakorlatán. Az a kérdés, hogyan. A cikk szerzője rámutat, hogy gyakorlatilag nincs aki felmérje - komolyan, tudományosan - milye­nek az olvasók igényei. Pedig a könyvkiadás mechanizmusát ilyen hatalmas országban csakis tudomá­nyos alapokon lehet megfelelően irányítani. A könyv, az olvasás „ tu­dományos kutatóintézetét“ kellene létrehozni, mint azt sok ország gya­korlata is példázza. Az intézetben egyúttal állandó könyvkiállításokat lehetne rendezni, ahol illusztrátorok munkáit, ex libriseket, híres bibliofi­lek gyűjteményeit lehetne bemutat­ni, irodalmi esteket, vitákat, olvasói összejöveteleket rendezni, mint ahogy az szokásos volt a régi Moszkvában. Az intézet megren­dezhetné az országos könyvnapo­kat, illetve a könyv hetét, ahogyan az egyes országokban már szinte nemzeti ünnepnek számít. A fiatalok körében is jelentős ismeretterjesztő munkát végezhetnének az intézet munkatársai. ötlet tehát van elég, s ezek az ötletek tulajdonképpen nem is te­kinthetők eredetinek vagy merőben újszerűnek a Szovjetunióban, hi­szen az októberi forradalom után egy évvel az akkori fővárosban - a Pétervári Egyetemen - megnyílt a Könyvintézet, amelynek feladatai közé tartozott „... a könyv és az olvasás mint társadalmi jelenség ku­tatása“. Az intézet körülbelül húsz évig működött, azután „eltűnt a hét­köznapok ködében“. Jó hírnevet ha­gyott maga után: könyveket, eszmé­ket. „Felújítása az egész ország hasznára válna“ - fejezi be cikkét Szergej Plotnyikov professzor. H. I. ÚJ KÖNYVEK Dávid Teréz: UTÓIRAT Az írónő élményekben, szenve­désekben és sikerekben gazdag életre tekinthet vissza. Könyv alak­ban megjelent és színpadra írt mű­veinek forrása szinte magától értető­dően elsősorban a saját élete. Utó­irat című könyvében, mellyel most nyolcvanadik születésnapját ünne­peljük, azt mondja el, amit más élet­rajzi fogantatású műveiből eddig ki­hagyott: fiatalkori nagy szerelmét, első és második házasságát, íróvá fejlődésének történetét... talán kevesebb figyelemre méltatott oldalairól sem. t Dávid V.J JL V/ IRAT« a tftm ^ eljut _ ^ otTáig... ■ Ladislav švihran: BARÁTUNK VERNE GYULA Vernét bátran nevezhetjük a tu­dományos-fantasztikus regény első igazi művelőjének. Sok jeles szemé­lyiség - író, tudós, felfedező - tekin­tette példaképének. Ismerjük-e azonban eléggé a népszerű köny­vek íróját; tudjuk-e, hol élt, milyen környezetből jött, hogyan alkotott? Nemcsak a fiatalabb, de még a mű­velt felnőtt olvasók is zavarba jönnek a kérdések hallatán. Valójában sok­kal többet tudunk a Verne-regények hőseiről, mint magáról az íróról. La­dislav Švihran könyve teljes képet igyekszik adni a nagy francia íróról. A legújabb kutatásokra támaszkod­va végigkíséri a szerző életútját, bő­vebben szól az ismert, a magyar olvasók által is kedvelt Verne-regé­nyekről, de nem feledkezik meg az író munkásságának egyéb, eddig Zdenék Pluhar: HATKOR AZ ASTORIÁBAN Zdenék Pluhar regénye széles társadalmi tabló hátterén mutatja be a háború utáni nemzedék életét, fejlődését. A szerző itt elsősorban hősei erkölcsi arculatának ábrázolá­sára törekedett. A regény gerincét a hősöknek önmaguk megismerésé­hez vezető útja alkotja. Az érdekfe- szítö cselekmény szálai Krčma gim­náziumi tanár, a nagy erkölcsi alap­elvek és haladó nézetek képviselője, valamint hét tanítványa körül futnak össze. Zdenék h Ü Pluhar Hatkor az 0 Astoriában I § © madách ÚJ S3 4 1987. I.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom