Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)
1986-07-25 / 30. szám
■HB- Dél - mondta a kapitány.- Igen ám - felelt a legénység -, csakhogy itt kint az úrben nincsen irány.- Mikor a Nap felé utazik az ember- válaszolta a kapitány -, és minden sárga lesz és meleg és lusta, akkor csak egy irányba mehet. - Lehunyta szemét, a parázsló, meleg, távoli tájra gondolt, és lélegzete alig moccant a szájában.- Dél. - Lassan bólintott magának.- Dél. Űrhajójuk a Copa de Oro volt, de Prométheusz-nak vagy Ikarusz-nak is mondták, és céljuk valóban a tűző déli Nap volt. Ragyogó kedvben csomagoltak Í be kétezer savanyú limonádét és ezer fehér kupakos sört útjukra, e végtelen Szaharába. És most, amikor ott forrt előttük a Nap, verssorokra és idézetekre emlékeztek......szép arany almáit a nap"?- Yeats.- „Nap nem éget már, ne félj“?- Természetesen Shakespeare.- „Egy marék arany“? - Steinbeck. - „Aranykancsó“? - Stephens. - No és a fazék arany a szivárvány végében? Szavamra, ez a jó név a röppályánknak! Szivárvány!- Hőmérséklet?- Ezer fok Fahrenheit! A kapitány kibámult a roppant, sötét lencséjú kabinablakon, és csakugyan, ott volt a Nap; elmenni ahhoz a Naphoz, és megérinteni, és örökre ellopni egy darabkáját, ez volt csendes és egyetlen vágya. Ez a hajó egyesítette a hűvösen finomat a hideg célszerűséggel. Jeges, zúzmarás folyosókban ammóniaszél fújt, és hópely- hek kavarogtak. Ha szikra csapna be onnan a hajótest kérgén túl égő irdatlan tűzhelyből, ha bármily kicsiny túzlehelet szivárogna be - telet találna, amely itt szunnyad, mint február leghidegebb órái. Az audiohőmérő suttogott a sarki csöndben. Hőmérséklet kétezer fok! Hullunk, gondolta a kapitány, mint egy hópehely a június, a forró július és a vad, tikkasztó kánikulai augusztus örvényeibe. - Háromezer fok Fahrenheit! A hómezők alatt vágtattak a motorok, óránként tízezer mérföld hűtőfolyadékot szivattyúztak a deres óriáskígyó-tekercsekbe.- Négyezer fok Fahrenheit. Dél. Nyár. Július.- ötezer Fahrenheit! És végül megszólalt a kapitány, hangjában az út egész nyugalmával:- Most érintjük a Napot. Szemük olvadt arany, ahogy rágondoltak. Hétezer fok!- Különös, hogy az automatahőmérö- nek izgalom remeghet a szavában, pedig csak közömbös acél a hangja.- Hány óra? - kérdezte valaki. Mindenki elmosolyodott. Mert most már csak a Nap volt, csak a Nap, csak a Nap. Minden látóhatár és minden égtáj. Elégette a másodperceket, az óraüvegeket, az órákat; elégetett minden időt és minden örökkévalóságot. Égette a szemhéjat és a sötét világ szérumát a szemhéj mögött, a retinát, az elrejtett agyat; és égette az álmot és az álom édes emlékeit és a hűvös alkonyokat.- Nézzétek!- Kapitány úr! Bretton, az első tiszt, elzuhant a téli fedélzeten. Védőöltönye sípolt, ahol, felszakadva, a melegsége, az oxigénje, az élete fagyott gőzzé virágzott.- Gyorsan! A másik hőmérőre meredtek, amely az élő telet mutatta ezen a havazó hajón. Mínusz ezer fok. A kapitány a fagyott szoborra bámult és" a viliódzó kristályokra, amelyek jéggel vonták be, amíg ö nézte. Dermesztő irónia, gondolta, valaki a tűztől fél, és megöli a fagy. A kapitány elfordult. - Nincs időnk. Nincs időnk. Hagyják. - Érezte, hogy mozdul a nyelve. - Hőmérséklet? A mutató négyezer fokra ugrott.- Oda nézzen! Látja? Olvadt a jégcsap. A kapitány hátravetette fejét, és a mennyezetre nézett. Mintha egy filmvetítő egyetlen, világos, bekeretezett emléket villantott volna a fejébe, egész elméje, nevetségesen, egy gyermekkorból előkorbácsolt jelenetre összpontosult. Tavaszi reggelen, gyermekkorában, kihajolt hálószobája ablakán, a hóillatú levegőbe, és nézte, hogyan szikrázik a Nap a tél utolsó jégcsapján. Fehér bor csepegése; a hűvös, de melegítő április vére csorrant a tiszta kristály pengén. Percről percre életlenebbé vált december fegyvere. És végül a jégcsap egyetlen pendüléssel a kavicsos ösvényre esett.- Eltörött a segédszivattyú, kapitány úr! Fagyasztás. Fogy a jegünk! Meleg záporeső csapott rajtuk végig. A kapitány jobbra-balra vetette a fejét.- Látják, hol a baj? Ne ácsorogjanak, a krisztusát, nincs most arra időnk. Az emberek rohantak: a kapitány lehajolt a meleg esőben, szitkozódott, érezte, amint végigszalad keze a hideg gépen, érezte, hogy turkál és kutat, és míg dolgozott, látta a jövőt, amelytől most már csak egy lehelet választotta el őket. Látta, hogy az űrhajó-méhkasról lehámlik a bőr, az emberek rohannak, rohannak, hangtalanul ordít a szájuk. Mohos, fekete kút az úr, üvöltő félelemmel fullad meg benne az élet. Sikoltás, iszonyú sikoltás, de az űr elfújja, még mielőtt a torokból kibuggyant volna. Tülekedő emberek, hangyák a lángoló gyufásskatulyában; a hajóból folyik a láva, puffan a gőz, semmi!- Kapitány úr! A rémlátomás elrebbent.- Ide! - dolgozott a lágy, meleg esőben, amely a felső fedélzetről hullott. A segédszivattyún matatott. - A fene!- Megrántotta a tápvezetéket. Ha enged- jön a halálozás történetében a leggyorsabb halál. Egy pillanat, üvöltés; meleg villanás, aztán csak az űr tüzének milliárdszor milliárd tonnái susognának nem is hallhatóan a térben. Belepöckölve, mint egy szem szamóca a kohóba, s miután testük megsült, elszenesedett, fluoreszkáló gázzá vált, gondolataik egy hosszú lélegzetnyire elidőznének még a levegőben.-Azt a...! - Megszúrta a segédszivattyút egy csavarhúzóval. - Hogy az a...! — Megborzongott. A tökéletes megsemmisülés. Lehunyta a szemét, összeszorította a fogait. Úristen, gondolta, ráérösebb halálhoz szoktunk, percekkel, órákkal mérhetőhöz. Mint még húsz másodperc is lassú halál a kinn várakozó éhes idióta halálos, gyors harapásához képest.- Kapitány úr, kifutunk vagy maradunk?- Készítsék a csészét! Ezt itt fejezze be. Rajta! Megfordult, kezét az óriási csésze irányító mechanizmusára tette; ujjait a ro- botkesztyübe bújtatta. Kezének egy mozdulata gigászi kezet mozdított, gigászi fémujjakat a hajó zsigereiből. Most, most a hatalmas fémkéz kikúszott, és belemerítette az óriási Copa de Orót lélegzetvisszafojtva a vaskemencébe a nap testetlen testébe, hústalan húsába. Millió éve, gondolta a kapitány, gyorsan, gyorsan, gyorsan, míg a kezet és a csészét mozgatta, millió éve, hogy egy csupasz férfi egy magányos északi ösvényen látta, hogy villám ütött a fába. És míg a horda elmenekült, ő puszta kézzel letépett egy vastag tűzágat, megperzselte ujján a húst, de vitte diadalmas rohanással, testével óvta az esőtől, vitte a barlangjába, ahol sikító nevetés szakadt ki belőle, míg az ágat egy levélhalomba taszította, és nyarat adott a népének. És a törzs reszketve a tűz köré mászott, megrebbenó kezüket kinyújtották, érezték barlangjukban az új évszakot, kicsiny sárga foltját a változó időnek, és végül idegesen elmosolyodtak. És övék lett a tűz adománya.- Kapitány úr! Négy teljes másodpercig tartott, míg az óriási kéz az üres csészét a tűzbe lökte. Hát eljutottunk, gondolta, egy új ösvényre, merítünk egy csészével az értékes gázból és vákuumból, kiszakítunk a másféle tűzböl, hogy visszafussunk a hideg űrbe, megvilágítva utunkat, hogy elvigyük a Földnek a tűz adományát, amely mostantól örökké égni fog. Miért? Ki sem mondta a kérdést, már tudta a választ. Mert az atomok, melyeket a Földön megmunkálunk kezünkkel: szánalmasak; és szánalmas az atombomba és kicsiny, és a tudásunk is szánalmas és kicsiny, és igazán csak a Nap tudja, amit tudni akarunk, és csakis a Napé a titok. És különben is jó játék, igazi lehetőség, nagy ügy ide jönni, fogócskázni, ipiapacsot játszani. Talán nincs is oka, talán csak a kis emberbogarak büszkesége és hiúsága: megráncigálni az oroszlán bajuszát és elugrani a mancsa elől. Úristen, elmondhatjuk, hogy mi megtettük! Itt van egy csésze energia, tűz, rezgés, nevezzük, ahogy jólesik, amely bőven elláthatja erővel városainkat, hajthatja hajóinkat, világíthatja könyvtárainkat, megbarníthatja gyermekeinket, megsütheti mindennapi kenyerünket, és főzheti tudományunkat, helyettünk, világegyetemünkben, ezer évig, amíg jóra használjuk. Itt a csésze, tudomány és vallás derék emberei: igyatok! Hadd melegedjetek a tudatlanság éjszakájába^, babonák hosszú havazásában, a hihetetlenség hideg szeleiben és a félelemben, melyet a sötétség ébreszt. íme: kinyújtjuk a kezünket a koldus csészéjével...-Ó! A csésze megmerült a Napban. Kimert egy keveset Isten húsából, a világegyetem véréből, a tűző gondolatból, a vakító filozófiából, amely elindított és táplált egy galaktikát, megállított vagy siettetett pályájukon futó bolygókat, és felébresztett vagy pihenni kényszerített életeket és életformákat.- Most lassan - suttogta a kapitány.- Mi történik, ha behúzzuk? Ha ez az adag hő bekerül a hajónkba, kapitány úr.- Indíts! A szivattyú nekiugrott.- Most csukják le a csésze fedelét, és befelé, lassan, nagyon lassan. Kívül a hajón megremegett a szépséges kéz, mozdulatának hatalmasra nagyított mása, és olajozott csendben süllyedt a hajó testébe. A csésze, a sárga virágokat és féhér csillagokat csöppent- ve, a mélybe kúszott. Az audiohőmérő felsikoltott. A hűtőberendezés rúgkapált, s folyékony ammóniák dobolt a falakban, mint rikoltozó őrült fejében a vér. A kapitány becsukta a külső légzsilip ajtaját.- Most! Vártak. A hajó érverése megugrott. A hajó szive rohant, vert, benne aranyával a csésze. Kerengett a hideg vér körbe, körbe, le, át meg át, körbe, körbe, le át meg át. A kapitány megkönnyebbülten sóhajtott. A mennyezetről már nem csöpögött a jég. Megfagyott újra.- Gyerünk, kifelé! A hajó megfordult és futott.- Hallgassátok csak! A hajó szíve lassult, lassult. A számlapok mutatói forogtak az ezreseken át: a tűk cirpeltek láthatóan. A hőmérő hangja az évszakok változását énekelte. Mindnyájan egyet gondoltak most; kifelé, kifelé a tűzböl és lángból, a hőből és olvadásból, a sárgából és fehérből. Gyerünk, gyerünk a hidegbe, a sötétbe. Húsz óra múlva talán leállíthatnak néhány hűtőt, engedhetik halni a telet. Hamarosan éjszakában mozognak majd, oly hidegben, hogy talán szükséges lesz használni a hajó új kazánját, meleget szerezni a védett tűzböl, amelyet magzatként hordoz a hajó. Hazamennek. Hazamennek. És miközben a kapitány odalépett Bretton teljes, fehér hópadon fekvő holttestéhez, eszébe jutott egy sok évvel azelőtt írott verse. Úgy látom, néha, égő fa a Nap, arany gyümölcs leng és felragyog, almáim élnek s imádatukat hozzák emelik ember-rovarok, s látják, hogy égő fa a Nap... A kapitány sokáig ült a halott mellett, és különös érzései voltak. Szomorú vagyok, gondolta, és jól érzem magam, és úgy érzem magam, mint egy fiú, amikor hazamegy az iskolából, és tele van a keze tátikával.-Hát akkor? - kérdezte a kapitány, ahogy ott ült és sóhajtott, és a szeme csukva volt.- Hát akkor, hova megyünk, most, hova megyünk? Érezte, hogy emberei ott ülnek vagy állnak körülötte, meghalt bennük a félelem, nyugodt a lélegzetük. Ha az ember hosszú, hosszú utat járt be, a Napig, és megérintette, és ott időzött és aztán megugrott és elhúzott a közeléből, hova megy akkor? Ha az ember elmegy a hőségből és a déli verőfényből és a lustaságból, akkor hova megy? Emberei vártak, hogy ő mondja ki. Vártak, hogy összegyűjtse a hűvösséget és fehérséget és a fejükben feltámadó szó várva várt, frissítő fuvallatát, és látták, hogy ízleli a szájában, mint a fagylaltot, és lassan formálgatja.- Egyetlen irány van, innen kifelé, a térben - mondta végül. Vártak. Vártak, míg a hajó sebesen futott a hideg sötétségben, el a fénytől.- Észak - mormolta a kapitány. - Észak. És mosolyogtak mindnyájan, mintha szél támadt volna hirtelen a forró délután kellős közepén. KUCZKA PÉTER fordítása mikor Vágjbeneky Kázmér megkapta a horgászengedélyt, elhatározta, hogy tervszerűen fog neki a dolognak. Nem úgy fog ő horgászni, mint a laikus, aki csak ül a vízparton, várja a jó szerencsét. Tanulmányozni fogja a halak életét, szokásait; kiszámítja, mikor van kapás, mikor nincs; mikor táplálkoznak ezek a kiszámíthatatlannak hitt jószágok. Lehetetlen, hogy az ö életükben ne legyen valamiféle rendszer, csak rá kell jönnie, mi az, s hálás lesz neki a horgászok egyre bővülő társadalma. Reggel vagy este harapnak-e jobban? - ez volt az első kérdés, amelyet tisztázni akart. Ezt azonban nem sikerült megnyugtatóan eldöntenie. A megkérdezett hatvan horgász közül ugyanis tíz az esti, tíz a reggeli kapás mellett szavazott, negyven pedig azon az állásponton volt, hogy a hal akkor harap legjobban, ámikor éhes. S e negyven közül harminckettő állította, hogy a halak éhségét nem is a napszak befolyásolja, hanem az időjárás. Kázmérnak a reggeli horgászathoz amúgy sem volt kedve, mert nem szeretett korán kelni. Az estit meg azért nem szerette, mert csípték a szúnyogok. Szívesen elhitte hát, hogy az időjárás az a tényező, amelyet a horgászat eredményessége szempontjából vizsgálnia kell. Ehhez pedig elég volt, ha nyolc-kilenc órakor ellátogat az egyesület halasított tavához, ahol még mindig ül néhány naiv horgász azok közül, akik nagy bosszúságára már hajnali három-négy órakor berregtették Babettájukat és Jawájukat, amitől ő vizelési ingert kapott. Amikor a legközelebbi szombaton kilenc órakor Bretton plasztiksisakjának belsejében már homályos mintává rajzolódtak a tejkristályok. Lehajoltak, hogy lássák.- Szerkezeti hiba az öltönyében, kapitány úr! Meghalt!- Megfagyott.- ön szeri- Én kifor ban... Ez ig teljesen figy kérem. Én ic jött... Egyen szett is! Éz i fütyörészik \ kérem önhii beképzelt. A gondol magi lassított, jött, hogy pirosb; nem azért, I nekem! Hát aki csak úgy- És ön rr- Az utarr tehettem vol került, kérné hanem lassi szépen, ahe továbl». Mer Könözsi István f< megállt Trabarí Károly barátja i gadta:- Ilyenkor kel a koldus már a Kázmér titi s kérdéssel váls- Hát te mit fi- A horgászt akinek ugyan neve, de olyan csallóközi horgi dani; Így ö n a Potyka nevet, az évi hetven-r maga szerezte volt rá), másrés kerékbe törik a- Ma aligha fog botot - tette mé- Miből gondi a fülét, hiszen adat következik,- Hogyhogy i désen Potyka. milyen idő van' perzsel a nap. I a fákon. Az i horgászatra.- Akkor net- állapította m s úgy döntött, r a tó mellett. A következő lan hideg fog< ajtón. Erre mc évszakhoz kéf. a tóhoz! - háti Karcsit talán rv az engedélyezi guldott.
