Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)
1986-07-04 / 27. szám
N ehezen indul a beszélgetés. Nem azért, mert Frantisek Cudrák mérnök alezredes röviden, katonásan fogalmaz, hanem- azért, mert minduntalan felberreg a szolgálati telefon. Utasításokat ad a vonalban lévő határőrség ügyeletesének, vagy átveszi jelentésüket. Határozott, látszik rajta, hogy gazdag szolgálati tapasztalattal rendelkezik.- Nem készültem katonának - kezdi el élete útjának felelevenítését. - Szüleim hol itt, hol ott dolgoztak. így történt, hogy bár Fajkurtön (Hurbanovce) születtem, Prágában kezdtem iskolába járni. Harmadikos lehettem, amikor az akkori események miatt haza kellett jönni. A felszabadulás után nehéz volt a környéken munkát találni. Miután apját elvesztette, úgy határozott, hogy Prágában próbál szerencsét. Az egyik libeni gyárban élte át a februári eseményeket. Tizenkilenc évesen felvették a párttagok sorába. Gottwald felhívására jelentkezett katonának. Akkor még nem gondolta, hogy már le sem veti az egyenruhát.- Az előkészítő tanfolyamon leérettségiztem, majd két évet katonai iskolában töltöttem. A hadnagyi rangot, az első csapattiszti beosztást 1952-ben kaptam meg. Pályafutásomat a Sumavában kezdtem mint a soro- zatvetók ütegparancsnoka. Ma is jól emlékszem, hogy örültem, amikor az első éleslövészet jól sikerült. Alig voltam idősebb beosztottjaimnál, jól megértettük egymást. Később katonai akadémiára vezényelték. Nem tiltakozott, szorgalmasan tanult. Köz- ■ ben megnősült. A három év hamar elszaladt, és századosi rangban a szlovák főváros közelében állomásozó egyik magasabb egység parancsnokságára osztották be. Aztán a határőrséghez helyezték, mondván, ott van rá szükség.- Számomra nem az volt a fontos, hogy hol szolgálok, hanem az, hogyan tudom a feladataimat a lehető legjobban ellátni. Néhány hét alatt megismerkedtem a határőrség életével, dolgoztam és tanultam. Magyarul az iskolában megtanultam, oroszból és németből államvizsgát tettem. Mindez hozzásegített ahhoz, hogy a legnehezebb körülmények között is helyt tudtam állni. A mérnöki oklevelet 1961-ben kaptam meg. Az út, amelyet megtett, nem volt könnyű, gyakran éjszaka is felberregett a telefon, szolgálati helyére szólitotta a kötelesség. Elfoglaltsága ellenére a pártmunkából is kivette a részét. Évekig tagja volt a pártalap- szervezet vezetőségének, tiz éven keresztül a határőrség legfelsőbb pártszerve ellenőrző és revíziós bizottságában tevékenykedett.- Az államhatáron minden katona és tiszt harci feladatot teljesít. Mindig mindenkor ezt kell szem előtt tartani... Az elmúlt évek alatt sok mindent megértem. Több feltartóztatott határsértővel találkoztam, beszélgettem, ma sem tudom megérteni, hogy a jó módban élő fiatalok miért jutnak ilyen gondolatra, talán a kalandvágy kergeti őket. Voltak köztük bűnözők,a szocializmus ellenségei. Hogy az illegális határátkelés számukra nem sikerült, az katonáink érdeme. De része van ebben neki is. A magasabb határöregység, amelynek katonái az államhatár mintegy 350 kilométernyi szakaszán teljesítenek szolgálatot, évek óta csaknem százszázalokos biztonsággal őrködik. Büszke ezekre az eredményekre, arra, hogy ebben a magasabb egységben szolgál, amely országos viszonylatban is a legjobbak közé tartozik.- Fiatal koromban minden szabadidőmet a futballnak szenteltem -mutat egy fényképre. - Az 1955-ös országos spartakiádon is részt vettem. Ma már csak a hétvégeken jut idő a kikapcsolódásra, persze, ha nincs szolgálat vagy készültség. Szülőfalumban él 82 éves anyám, munkaszüneti napokon ót látogatom meg, rendbe teszem a kertjét. Ha más elfoglaltságom nem akad, olvasok, zenét hallgatok, vagy az unokámmal játszok. A két lánya felnevelésében a feleségének jutott a nagyobb szerep. Még szerencse, hogy pedagógus, az egyik alapiskola igazgatóhelyettese. A nagyobbik lánya gyermekorvos lett, a kisebbik repülőtéri alkalmazott. Előfordul, hogy naponta találkoznak, de ha közbejön valami, hetekig nem látják egymást. Ilyenkor telefonon hazaszól, s csak annyit mond: dolgom van, ne várjatok.- Két évvel ezelőtt már elértem a nyugdíj- korhatárt, de azt mondták, maradjak, szükség van rám, így hát, amíg az egészségem engedi, az államhatár védelmét szolgálom. Hogy aztán mi lesz? Nehéz előre megmondani. Azt hiszem, kettős életet élek majd: a nyarat a szülőfalumban töltöm, a telet pedig a szlovák fővárosban. Persze csak akkor, ha már a feleségem is nyugdíjas lesz. Bárhogy is alakul a sorsom, egyet határozottan tudok, nehéz lesz a határőségtől megválnom. Eredmények, kudarcok, jó barátok kötnek ide, és nem utolsósorban a hivatásszeretet. Mindenkor azt vallottam, és azt vallom ma is, hogy minden ember csak olyan munkát végezzen, amihez vonzalma van. Hogy" milyen ember, illetve parancsnok? Nyugodt, megfontolt, érzékeny. A szolgálat példás teljesítését beosztottjaitól, de önmagától is mindenkor szigorúan megköveteli. A párt hívó szavára jött a néphadseregbe, a határőrségnél is igyekszik tudása legjavát adni. Nemegyszer pillanatok alatt kell döntenie, mégsem panaszkodik. A személyes példamutatást tartja a legfontosabbnak. Több kitüntetés tanúskodik arról, hogy Frantisek Cudrák mérnök alezredes példásan teljesítette és teljesíti' feladatát, szolgálja a hazát. NÉMETH JÁNOS Fordulatra várva A munkafegyelem megszilárdításának új szempontjai M unkafegyelem, felelősség - a kongresszusi beszámolókban, felszólalásokban gyakran hangzottak el ezek a fogalmak. Voltak, akik reménykedve hallgatták, hiszen elérkezett az ideje annak, hogy a munkafegyelem valódi, szilárd és tudatosan vállalt fegyelemmé váljon, s a felelősség se legyen csupán a tartalmától megfosztott üres fogalom. Mások legyintettek, abban a meggyőződésükben, hogy ezúttal sem kerül sor az ö megrendszabályo- zásukra, mert hiszen voltak már más komoly és bölcs határozatok is, amelyek teljes megvalósítása mindmáig várat magára. Gyakran láttunk már neki a fegyelem és a felelősség megszilárdításának és gyakran akadtunk meg a félúton, mert mindig voltak sürgősebb megoldásra váró feladatok, s mert a fegyelem megszilárdítása sok helyütt múlott elsősorban olyan embereken, akik feladataik teljesítésében következetlenek és felelőtlenek voltak. Ez természetesen kampányjelleget kölcsönzött a munkafegyelem megszilárdítására tett intézkedéseinknek. Az egyes vállalatoknál határozatokat fogadtak el, állást foglaltak a munkafegyelem megszilárdítása mellett - aztán maradt minden a régiben. Ott pedig, ahol komolyan vették a feladatot, joggal tarthattak attól, hogy munkaerő-problémáik támadnak, mert a szigorúbb fegyelemre szorított dolgozók némelyike veszi a kalapját s átmegy a szemközti üzembe, ahol nem „zaklatják" a munkaidő jobb kihasználásával, a minőségi munka megkövetelésével ... T ény azonban az is, hogy a vállalatok vezetői gyakran rosszul fogtak hozzá a fegyelmezéshez és a kezdeti sikertelenség elvette a kedvüket a folytatástól. Már a kezdet kezdetén elrettentő példával akartak szolgálni, s az első adandó alkalommal - minden figyelmeztetés és a törvényes feltételek megtartása nélkül - szigorú fegyelmi büntetést róttak ki. A fegyelmivel sújtott dolgozó, ha méltánytalannak érezte, hogy éppen rajta csattanjon először az ostor, természetesen a bírósághoz fordult, amely általában hatálytalanította a törvényes szempontok mellőzésével kiszabott fegyelmi büntetést. A fegyelmi jogkörrel felruházott vezetők ilyenkor sértve érezték magukat, arra panaszkodtak, hogy a bíróságok nem ismerik a valódi helyzetet, még jobban rontják a már amúgy is megingott tekintélyüket, nem támogatják a fegyelem megszilárdítására tett erőfeszítéseiket, hogy gazembereknek nyújtanak védelmet, amikor formális okokra - például az eljárási szabályok megsértésére hivatkozva - hatályon kívül helyezik a fegyelmi határozatot. Az ilyen eszmefuttatásokkal gyakran sikerült is meggyőzniük hallgatóságukat, hogy éppen az igazságszolgáltatás akadályozza a fegyelem megszilárdítását. Sőt, még a statisztikai adatok is őket látszottak igazolni, hiszen a bíróságok a fegyelmi határozatoknak csupán húsz százalékát — vagyis minden ötödik fegyelmi határozatot - hagyták jóvá, ha perre került sor. Éppenséggel azt sem nehéz elképzelni, mit éreztek a becsületes dolgozók, milyen befolyással volt az a kollektíva munkaerköícsére, ha a köztudottan hanyag, felelőtlen s feladatait févállról vevő munkatársuk azzal tért vissza a bírósági tárgyalásról, hogy „győzött", neki adtak igazat, s hogy az ellene kiadott - s mindenki által helyesnek vélt - fegyelmit a "bíróság hatálytalanította. Az elhamarkodott, a törvényes előírások megteremtésével kiszabott fegyelmi határozatok a szó szoros értelmében a visszájára fordultak - a munkafegyelem megszilárdítása helyett a munkafegyelem fellazítását segítették elő. A z így kialakult helyzetért azonban nem a bíróságok voltak a felelősek. Csak a törvényes feladataikat teljesítették, a jognak szereztek érvényt akkor is, amikor az egyébként - a fegyelemsértés súlyával - indokolt fegyelmi büntetést hatályon kivül helyezték. Ez nem a bíróságoknak a valóságtól elszakadt, a törvényt lelketlenül követő gyakorlatának a bizonyítéka, hanem az érdekelt felek jogait és a társadalom érdekeit védő szocialista törvényességé. Elrettentő példával szolgálni, egyik napról a másikra csupán egy valakit büntetni szigorúan azért, amit korábban bárki szabadon megtehetett, netalán személyi sérelmeket fegyelmi úton orvosolni nem lehet, ugyanúgy mint kizárólag büntetésekkel szilárdítani a munkafegyelmet. Ezt a törvényhozó is tudatosította, s kötelességévé tette minden vezető dolgozónak, hogy a munkafegyelmet az erkölcsi és anyagi ösztönzők kihasználásával befolyásolják, hogy ne csak az egyes fegyelemsértésekkel szemben lépjenek fel, hanem a fegyelem megsértésének minden megnyilvánulásával szemben, s ha nem használ a jó szó, folyamodjanak segítségért a társadalmi szervezetekhez. Mindez bizonyos mértékig „formális" előfeltétele a fegyelmi büntetés érvényességének. Sok vezető azonban inkáb megfeledkezett említett kötelességeiről (bár a munkafegyelem náluk is a kötelességek teljesítését jelenti), hiszen „hálátlan" feladat differenciálni a fizetésekben, szóvá tenni a hibákat akár a termelési vagy a szakszervezeti értekezleteken, ahol esetleg a bírálatra bírálattal válaszolhatnak a vezetés színvonalával, a munkaszervezéssel elégedetlen dolgozók. így aztán teljesen világos az igazságügyet formalizmussal vádoló fegyelmi szervek érvelésének alibizmusa. N émileg új módon vetette fel a munkafegyelem kérdéseit a CSKP XVII. kongresszusa, de ugyanakor kifejezte azt is, hogy nincs szükség az érvényes munkajogi rendelkezések vagy a bírósági gyakorlat módosítására (a két kogresszus közti időszakban ugyanis egyesek olyan nézeteket is hangoztattak, hogy a munkafegyelmet csak új törvény elfogadásával lehet megszilárdítani). A munkafegyelem megszilárdítását nem öncélú feladatként fogta fel, elszakítva mindazoktól a tényezőktől, amelyek befolyásolhatják színvonalát. Még a munkafegyelemnél is többet foglalalkozott az olyan tényezőkkel, mint a dolgozóknak az irányításba való fokozottabb bevonása, az anyagi és erkölcsi ösztönzők fontossága, a bérezés, vagyis az elvégzett munka és a minőség szerinti differenciálás kérdéseivel, a szervezettség megszilárdításával, az alkotótevékenységet fékező tárcasovonizmus- sal, formalizmussal, bürokráciával, a szolgáltatások fejlesztésével, mert ezek a dolgozók szellemi és fizikai erejének megfelelő szinten tartását biztosítják stb. Mindezeknek a szempontoknak teljes érvényesítése nélkül ma elképzelhetetlen a kongresszus által kitűzött igényes feladatok teljesítése. Manapság ugyanis már nem csupán a munkafegyelem mechanikus megtartásának szükségességéről van szó, hanem arról is, hogy mozgósítani kell minden delgozó alkotó- készségét, rábírni mindenkit a gondolkodás képességének gyakorlására a munka hatékonyságának növelése érdekében. Az alacsony műszakigazdasági színvonalé gyártmányok, a rossz minőségű munka következményeit ugyanis ezentúl nem csuprán az ország, a vállalat viseli majd, hanem az egyén is. És persze azt is el kell érni, hogy a vezető és irányító tisztségekbe a párt káderpolitikájával összhangban ne magyarázkodó, a felelősséget másokra, más szervekre áthárítani igyekvő emberek kerüljenek, de azok, ,,akik tényleges eredményekkel, kezdeményezéssel, vállalkozószellemmel, felelősségtudattal, szervezettséggel, a kockázatvállalás hajlandóságával, az új feladatok meg nem alkuvó teljesítésével bizonyítják politikai öntudatosságukat, szakmai rátermettségüket, akik nem hátrálnak meg a problémák, a fegyelmezetlenség előtt, akiknek tekintélye arra épül, hogy képesek az alájuk rendelt dolgozókollektívákat a legjobb eredmények elérésére vezetni“. FEKETE MARIAN 1 4 1986. VII.
