Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)
1986-12-24 / 52. szám
„ Számomra az a fontos, hogy az ember mindig önmaga legyen“ - hallom a hangját, s most mégsem a saját arcával, hanem maszkban jelenik meg előttem. Az aranyhegyek urát játszotta nemrég egy nálunk forgatott nyugatnémet mesefilmben. Csak a szemét lehetett látni; arcát vastag festékréteg takarta, ami bizarr jelmezével együtt torz, meghatározhatatlan lénnyé varázsolta. Ha hallgatott, ha szerepe szerint szótlanul pislogott, elképesztő volt, de ha beszélt vagy nevetett, egyenesen mulatságos. Jifi Krytinár harminckilenc éves. Szerepeit tehetségének - és százhuszonöt centijének köszönheti. Nincs nála alacsonyabb színész az országban. ,,Az a nyugatnémet mesefilm, amelyben ősszel játszottam, a harmincharmadik filmem volt. Vörösre csípte az arcomat a sok festék, tizenkét kilót nyomott a jelmezem, mégsem vártam a forgatás végét. Pedig voltak napok, amikor délután kettőtől éjjel kettőig dolgoztunk. Nem érdekes. Én bírom a strapát. A jó munkát meg kimondottan élvezem. Első filmszerepemet 1969-ben, huszonkét évesen kaptam. De nehogy azt higgye, hogy mentem az utcán és belém botlott egy rendező. Az ám! Én magam harcoltam ki a lehetőséget. Egy Jihlava melletti kis faluban él a családom, s tudja, volt nekem egy nagybácsim, aki külföldi újságokat olvasott. Nála került a kezembe egy londoni lap, amelynek utolsó oldalán egy 120 centis angol színész váltig azt hajtogatta, hogy le fogja lőni a kedvesét. A hölgy ugyanis manökenként dolgozott, 178 centi magas volt, s hogy is mondjam... gyakran félrelépett. Mi, hát egy akkorka ember is lehet színész, mint én? Akkor miért kell nekem órákat javítani? Még aznap feladtam a levelet a Bars a fényképemen a címem alá a magasságomat is feltüntettem. Fél év sem telt bele, már jöttek is értem. Ladislav Rychman Hat fekete lány cimű filmjében léptem először a kamera elé. Egyébként apám akarta, hogy órás legyek. Én könyvtárba vágytam, könyvek között akartam élni az életem. Nagy kalandregények között a csendben, mindig így képzeltem. Olvasni, reggeltől estig olvasni akartam. Klasszikusokat, huszadik századiakat, mindent. De főleg Jack Londont. Mert őt imádtam a legjobban. Én miattam akár éjszaka is bújhatod A harmincharmadik film után (Gyökeres György felvétele) randov igazgatójának. Igaz, én nem vagyok féltékeny senkire sem, s kisebbségi érzésem sincs, de azért alkalomadtán szívesen filmeznék. Ennyit írtam csak neki a mellékelt újságkivágás mellé, a könyveket, mondta apám, csak ne legyél könyvtáros. Féltelek. Ki fognak gúnyolni. Rajtad fog nevetni az összes gyerek. De ha órás leszel, a felnőttek között sokkal könnyebb lesz az életed. Nem kellett sokáig győzködnie - egyik napról a másikra feladtam a tervemet. Különben én vagyok az egyetlen alacsony növésű a családban. Apám 176, anyám 175 centi, két testvérem pedig a 180-at is meghaladja. Hároméves koromban volt egy súlyos betegségem, orvosaim szerint az gátolta meg a növekedésem. Néha magam sem hiszem, de pontosan tiz évet töltöttem a műhelyben. Főleg zsebórákat meg régi faliórákat javítottam, mert azokat szerettem a legjobban. Aztán mégis abbahagytam. Amikor jobbnál jobb ajánlatok között válogathattam, már nem izgattak a vekkerek. A film, a színház teljesen új értelmet adott az életemnek. Olasz, francia, amerikai rendezők jöttek: volna egy érdekes szerep. Volna? Akkor ide vele! És már mentem is. Egyszer ördögnek szegődtem el, máskor artistának, megint máskor királyi szolgának, de voltam én már állatidomár, udvaribolond, liftboy, a jó ég tudja, mi minden. Hol egy véres drámában, hol egy fergeteges komédiában, hol egy hajmeresztő horrorban volt szükség rám. Aki egyszer dolgozott velem, higgye el, az másodszor is megtalál. Miloé Forman Amadeusában tizennégy méter magasból kötélen lógva kellett színpadra szállnom. Az angol szöveget három hétig magoltam, a repülést egyetlen nap alatt megtanultam. Barbra Streisanddal a Yentlben dolgoztam együtt. Az is egy felejthetetlen élmény. Hogy micsoda munkabíró az a nő... és hogy mekkora varázsa van! Baleset? Egyetlen egy volt. Olaszországban. Valami kalandfilmet forgattunk. Ne kérje tőlem a rendező nevét, nem tudom. Csak a film címére emlékszem: Az ismeretlen asszony. Egy lovas hírnököt játszottam benne; engem üldöztek éjjel-nappal, szélben és esőben. Sosem felejtem el: már csak egyetlen nap, egyetlen jelenet volt hátra, amikor a nagy vágtázás közben leestem a lóról és eltörött a lábam. Hat hét kényszerszünet... azt hittem, belehalok. Nem is bírtam addig. Négy hét után szóltam az orvosnak: vegye le a lábamról a gipszet. Malato, malato, mondta, s mutatta, hogy nem lehet. Mi, méghogy beteg? Hisz már rég meggyógyult, erósködtem. Rendes volt az orvos. Nem kellett sokáig könyörögni neki. Másnap, nehogy megerőltessem a lábamat, a karjaiban vitt a lóhoz a rendező asszisztense. De mert spicces volt, megbotlott és elesett. Még jó, hogy egész éjjel esett. A nagy sár talán egy újabb lábtöréstől mentett meg. Igen, szabadúszó vagyok. Ezt akartam, ez is sikerült. Ott játszhatok mindig, ahol jór érzem magam. Tegnapelőtt a prágai Pantomimszínházban léptem fel, tegnap meg a My fair Lady dalait énekeltem a Vencel-téri Alhambra revü- ben. Munkám van bőven, tudom, hogy szükség van rám, s ez csodálatos érzés. Nincsenek nekem rossz napjaim sosem. Legfeljebb rossz óráim. Például ha látom, mennyire pénzéhesek, önzők és felszínesek az emberek. Az el tudja venni a kedvemet. Kérdezzen még valamit. Én imádok beszélgetni. Nehogy azt gondolja, hogy engem csak a film tud lekötni. Imádom a természetet meg a zenét is. Mozartot vagy Bachot reggelig is el tudnám hallgatni. Akár a dzsesszt. Hogy mindez miért olyan fontos nekem? Azért, mert csak így tudok színes, tartalmas életet élni.“ SZABÓ G. LÁSZLÓ Egy hétköznapi asszony a mozivászonról Annie Girardot életéről nem lehet pikáns sztorikban bővelkedő, izgalmas beszámolót irni. Sorsa a filmezésen kívül jelentéktelen, egyhangúnak, szürkének tűnik. Hagyományosan „civiles“ az életrajza is. Kitüntetéssel végezte a párizsi drámaművészeti központban a tanulmányait, később egyik kiválósága lett a párizsi konzervatóriumnak. A diploma kézhezvétele után azonnal szerződtette a francia főváros leghíresebb színháztársulata, a Comédie Francaise. Jobbnál jobb szerepeket kapott 1954 és 1957 között, és már az első filmjeivel sikert aratott. 1962-ben férjhez ment a neves olasz színészhez, Renato Salvatori- hoz, a házasságból egy leánygyermekük született - Julia. Eseménytelen krónika egy világsztárról szólva, nincs flört, látványos bukás, kisiklás, csak a családi tűzhely, az otthon és a mindenki előtt ismert munka. Holott Annie Girardot élete egyáltalán nem irigylésre- méltó. Jóllehet szinte sohasem beszél önmagáról, a szívós, kitartó újságírók egy eszes, bátor, mély érzésű asszony gondosan titkolt harcaira, szenvedéseire, szorongásaira derítettek fényt. Főként az 1981 -es esztendő volt Girardot számára kegyetlen, embert próbáló. Látszat szerint úgy élt, mind addig. Filmezett a tőle megszokott színvonalon, tizenhat éves lányával együtt - a bakfisnak az volt a bemutatkozása. A világhíres filmcsillag mama természetesen mindent megtett, hogy segítse elsöfilmes leánya sikerét. A bemutató után a művésznő általános meglepetést keltve részt vett a francia kommunista párt lapja, a L'Humanité fesztiválján. A neves sztárt addig úgy ismerték, hogy távol tartja magát a politikától, s az újságírók szívós faggatózását azzal hárította el, hogy a film, amelyben lányával együtt játszott, teljesen megváltoztatta. „Tudják - mondta végül -, én sohasem csináltam nagy ügyet abból, hogy színésznő vagyok. Ez a hivatás szerintem ugyanolyan foglalkozás, mint az orvosé, az ügyvédé vagy a többieké. A különbség mindössze annyi, hogy mi napról napra más ember bőrébe bújunk. Én el tudom hitetni önmagámmal - a hiteles alakításhoz el is kell -, hogy gyilkolni tudnék, máskor, hogy elbűvölő és nagylelkű vagyok. Azt hiszem, bármire képes vagyok, és ezt hivják tehetségnek. Ebben rejlik egyúttal a szakmánk veszélye is. Igaznak hazudjuk azt, ami valójában csak játék. Végül a színész sem tudja, hogy ki is valójában. Ebben a filmben önmagámra ismertem, és mondhatom szörnyű volt a találkozás.“ Miről szól hát a „sorsfordító" film? Az élet megy tovább, Mose Mizrahi impresszionista alkotása, ahogy mondani szokták, az „élet egy kis darabja“. Girardot egy szürke, jelentéktelen nőt játszik benne, aki hűséges asszony, jó családanya. Minden bizonnyal egyhangúan, de elégedetten telnének továbbra is a napjai, ha férje nem hunyna el hirtelen. Ettől kezdve a megélhetés minden gondja a nyakába szakad, míg találkozik Pierre-rel, aki látszólag magányosan él, amióta a felesége elhagyta. Új, boldog élet alakul a nő számára, ám nem tart soká. Újabb csapások érik, s az élet megy tovább! Ennyi a történet. Mi rázhatta meg oly mélyen ebben a hétköznapi sorsban a művésznőt? Talán túl sok a párhuzam a saját életével. Hisz ö is élte a családanya hagyományos életét, míg nem sokkal e film forgatása előtt férje elhagyta. Ó is egyedül maradt a leányával, aki az apai szigor hiján, s mivel anyja a válás után a munkába menekült, nem érezte az anyai szeretetet, rossz társaságba keveredett. Lézengő, tehetős, ám kizárólag az élvezeteket hajhászó fiúk, lányok fogadták maguk közé. Anyja szemrehányásaira, kérlelésére szemtelen dac volt a válasz: - Te csak azt a rohadt filmet imádod, mit törődsz az én életemmel! Annie Girardot ekkoriban találkozott azzal a férfival, akihez férje után először igaz szerelem kötötte. Bob Decout filmrendező biztatására három évig nem vállalt filmszerepet. „Szegény Bob mit kapott a producerektől, amiért nem engedett a kamerák elé állni. Pedig valójában ö csak magára vállalta az én elhatározásomat. Hirtelen ráébredtem, hogyan élek. Ott volt előttem Romy Schneider példája, aki elveszítette annyira szeretett fiát, mert nem volt ideje vigyázni rá, nem volt ideje szeretni saját gyermekét. Nem akartam, hogy a munka teljesen kiraboljon. Tudni akartam azt is, hányadán állok önmagámmal, a lányommal, Bobbal és a világgal. Addig csak rövid szünetek voltak az életemben két film forgatása között. Most hirtelen szabad lettem. Először is rengeteget utaztunk együtt, Annie Girardot leányával, Júliával bejártuk Kanadát és az Egyesült Államokat. Azután itthon, Párizsban, a lakásban üldögéltem a televízió előtt. Megérte. Tudják, nekünk színészeknek az a bajunk, hogy valójában sohasem látjuk a munkánk eredményét. Úgy belemerülünk a film „csinálásába“, hogy arra már nem marad időnk, hogy megtudjuk: miként reagál filmünkre a néző, az úgynevezett egyszerű ember. Én például a televizóban láttam először egyik filmemet, amelyet évekkel ezelőtt forgattam Jean Gabinnel. Meglepett, milyen hiteles csábító voltam, el sem képzeltem ezt magamról. Szóval, szükségem volt arra a három esztendőre.“ Igaz, Annie csak a filmhez volt hűtlen, a három év alatt gyakran lépett fel a Casino de Paris színpadán önálló estjeivel, s 1983-ban is ö lett a legnépszerűbb francia színésznő. Talán nem akart közönségének csalódást okozni, s ezért 1984-ben ismét a kamerák elé állt, egyszerre több filmben is vállalt szerepet. A Feketelista cimű filmet forgatta többek között Alain Bonnot-val, majd egy neki való szerepet, egy tehetséges rendezővel, Claude Lelouch-sal, akivel 1969-ben forgatott utoljára a Férfi, aki tetszik nekem című filmben. Girardot boldogan nyilatkozott: „Nagy örömmel játszom ismét Három évig egymás után utasítottam vissza a jól fizető ajánlatokat, mig elértem, hogy valóban nívós szerepet kínáljanak. Sok-sok kártékony és ellenszenves nőt alakítottam, gyakran saját ellentétemet. A jó nőknek ugyanis korábban nem volt helyük a mozivásznon. Az a felfogás, ahogy ma a nőt az egyes amerikai, olasz és francia filmekben ábrázolják, egészen újkeletű. Korábban az utcanő, a végzet asszonya, a csábitó volt a színészek számára a nagy szerep. Ezeket a szerepeket aztán olyan nőkre osztották ki, akik tüneményesen szépek, csábitó vampok voltak, de szerepük szerint nem gondolkodtak. Divatosak voltak a házasságtörési történetek, konfliktus a férj és a szerető között, nem is beszélve az utcanők sztorijairól. Ilyen tartalmi mondaniva- lójú filmet nem forgatnék többet. Olyan nő vagyok, mint a többi, és úgy élek, mint bárki más. Két célom van: nyugodtan élni és sikeresnek lenni. Nem a karrierre gondolok, hanem a családra, a gyerekekre, az anyaszerepre, a felelősségre. Ezért kell tudnom, mi történik a világban. Ha kell, szavazni is elmegyek a jó ügy érdekében. Most kezdem érteni, mit jelent az: elkötelezett művésznek lenni. Ezért akarok olyan filmekben játszani, amelyek olyan problémákkal foglalkoznak, ami azoké, akik engem néznek a filmvásznon, akikkel találkozom az után. Én is úgy szeretnék élni a társadalomban, mint ők. De egész életemben sosem volt olyan férfival dolgom, akire ezekben az ügyekben támaszkodhattam volna. így hát mindent magamra kell vállalnom, és egyedül végigcsinálnom.“ BARCS ENDRE ÚJ SZÚ 14 1986. XII. 24.
