Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)
1986-12-19 / 51. szám
JURIJ BONDAREV FÉLTÉKENYSÉG A férfi az ablak előtt állt, és homlokát ráncolva nézte az üvegen patakokban alá- csorgó esővizet. Néha nyirkos zúgás zuhant végig az utcán sorakozó nyárfák csúcsain, a szél nedves leveleket csapott az ablaküveghez, kövér esőcseppek kopogtak a vaspárkányon, és az aszfalton fodrozódtak, hosszú sorba húzódtak a víztócsák.-Őszi badarság, és „Asszonyom, hull már a levél“ - mondta ingerülten a férfi.- Holnap pedig el kell repülnöm ebbe az istenverte Kirenszkbe, valósággal páratlan gyönyörűség! Megint hordhatok csizmát, dagaszthatom a sarat a tajgában, átázik a csuklyám... Hidd el, meguntam már ezt a csavargóéletet, mert nem vagyok húszéves, sőt negyvenesztendős sem. Egyszóval- nem vagyok kölyök... Az asszony hátulról odalépett hozzá, bizonytalan mosollyal ránézett őszülő tarkójára, és halkan kérdezte:- Irkutszkban persze átszállsz?- Igen, legnagyobb sajnálatomra. Köztudomású, nincs közvetlen kirenszki járat.- „Szerencsére“, ezt akartad mondani, nem pedig „sajnálatomra“. Bizonyára nyelvbotlás volt, drágám?- Valóban ezt mondtam: sajnálatomra. Nálam nem fordul elő holmi freudi nyelvbotlás, drágám. De mit akarsz?- Irkutszkban találkozol vele? A férfi bosszúsan fordult meg.- Miről beszélsz? Ki az a „vele“?- Ne tettesd magad, kérlek. Nagyon jól tudod, hogy kivel.- Ez inkvizitorhoz méltó kínzás. Féltékeny vagy rám, de nem tudom, ki miatt. Valamilyen képzeletbeli nőalakok merülnek fel a fantáziádban, az isten szerelmére, legalább az elutazásom előtt ne hordj összevissza mindenféle képtelenséget! Az asszony tenyerébe temette az arcát, és rövid hallgatás után, tettetett vidámsággal így szólt:- Elgondolkodtál-e legalább egyszer is azon, hogy én az egész életemet hiába éltem le? Hiszen minden időmet neked és a gyerekeknek szenteltem. De vajon érdemes volt ilyen áldozatot vállalnom?- Nos, kezdődik a családi jelenet, az első felvonás... Miről beszélsz?- Mindig ugyanarról, mindig ugyanarról, kedves férjem. Nem, ez nem színház. Az én egész életem jelentéktelen dolgok közepette telt el. Bevásárlás, főzés, mosás, enni adtam neked és a gyerekeknek, kitakarítottam a lakást, reggel elbúcsúztam tőletek, este fogadtalak benneteket. Csupa jelentéktelen apróság. És így múlt el az ifjúságom. A gyermekek szétszéledtek, te önmagaddal, a geológiáddal, a Szibériáddal vagy elfoglalva. És én egyedül maradtam, szegény asz- szony, a lakásod megszokott berendezési tárgya, a kényelmes moszkvai szeretőd... Nem, talán inkább az otthoni kedvesed. A férfi megfogta az asszony vállát, és ingerültségét elfojtva, a szemébe nézett.- Ugyan, miért teszel ilyén csípős megjegyzéseket az elutazásom előtt? Úgysem érzem jól magam, semmi kedvem elutazni, te meg ráadásul... És nem akarlak egyedül hagyni. El sem tudod képzelni, mennyire torkig vagyok ezekkel a repülőutakkal, a helyi repülőterekkel meg a vidéki szállodákkal!... Az asszony kibontakozott a férfi rákulcso- lódó kezének szorításából, s gúnyosan elmosolyodott.- Kérlek, ne tettesd magad. És ne csapj be engem. Nem akartam elmondani, de a születésnapodra érkezett gratuláló táviratok között észrevettem az ő sürgönyét - bocsáss meg szegény fejemnek. Fogalmam sincs, hogy lehetett annyira vakmerő, hogy Nagy Zoltán rajza csak egyetlen szót írjon neked: „Csókollak“ - és még alá se írja? Biztos vagy benne, hogy tőle jött ez a távirat?- Láttam a feladó címét: Irkutszk.- Hagyd abba, kérlek. Csak téged szeretlek - senki mást. Elhiszed végre?- Ó, micsoda érzelgősség! Mindjárt sírva fakadok, és te is. Együtt zokogunk majd a túláradó érzelmektől. Idill. Gerle-szimfónia. Trisztán és Izolda.- Kérlek, ne gúnyolódj azon, ami szent. Értsd meg, nem vagyunk fiatalok, és ez az egyetlen dolog, ami megmaradt... Az asszony színlelt gyengédséggel megsimogatta a férfi állát.-Tudod, mi jutott az eszembe? Emlékszel, amikor ötvenegyben találkoztam veled és ővele? Akkor összevesztünk, és te hozzáköltöztél... az első szerelmedhez, még az iskolából... Nem. inkább a mátkádhoz, ha az akkori katonai szókincsedet akarom felidézni. Hogy bosszants engem, ugye? Én akkor éppen az építészeti főiskoláról jöttem, a vizsgák előtt álltam, és összetalálkoztunk a Jaki- manka sarkán. Ma is emlékszem: te valamilyen csíkos, kurta zakót viseltél, bizonyára amerikai volt, aTyisinkán vetted, karon fogtad őt, mézesmázosan mosolyogtál, mondtál neki valamit, a hajad le volt nyalva, a melleden csilingeltek a kitüntetések. Ő pedig úgy ment melletted, mint valami királynő, a cipője sarka valósággal beléfúródott az aszfaltba. Ő mindig mesterkélt nőiességet színlelt. Olyan utálatos volt, hogy undor fogott el. Felfordult a gyomrom, ha így jobban tetszik!- Túlzol, mint mindig. Mire való ez? Az asszony elsápadt és határozottan mondta:- Csak arra, kedvesem, hogy az árulásod meglepett, megdöbbentett! Én meg, akár egy ostoba liba... Valóban ostoba liba voltam, egész éjszaka zokogtam, reggel pedig csúfosan megbuktam az első vizsgán, és a többivel meg sem próbálkoztam. Hát ezért nem iratkoztam be az építészeti főiskolára, és mentem az idegennnyelv-tanfolyamra. De te azt sem engedted elvégeznem, mert megszületett a lányunk...- I%ilván bűnös vagyok veled szemben. De hiába hánytorgatod fel azt, ami harminc évvel ezelőtt történt. Persze, nagy kár, hogy nem iratkoztál be az építészeti főiskolára. Mégis, te is hibás vagy. Nem volt benned elegendő kitartás, és vágy, hogy beiratkozzál ...- Igen, igen, kitartás és vágy - bólogatott gúnyosan az asszony. - És te most Irkutszkban találkozol vele? És megint elárulsz engem, elárulod azt, akiben nincs kitartás? A férfi még a szemét is összehunyorította s a fejét csóválta.- Könyörgök, ne nevess ezen. És hidd el: ő nincs Irkutszkban. Azt sem tudom, hol lakik most. Férjhez ment. Két gyereke van. Az asszony megint az arcára tapasztotta a két tenyerét.- önmagámon nevetek - suttogta. - Meg rajtad. Meg a múlton. Én nem tudok szánalmasan sírni, ezért nevetek. Ostoba kis bolond vagyok! A férfi roppantul kedvesen mondta:- De hát miért nem hiszel nekem? Semmilyen okot sem adtam rá... Nos, csókolj meg, én nem akarom felhánytorgatni a múltat, és nem akarpk veszekedni. Hiszen két hónapra elutazom. Két hónapig nem látlak...- Azt akarod mondani, hogy hiányozni fogok neked? Valóban? Hát így állunk? És az asszony mosolyt erőltetett az arcára, de nem csókolta meg, hanem összeszorított ajkával hozzáért a férfi szájához, ezzel a hűvösséggel mintegy azt jelezve, hogy hinnie kellene neki, de nem tud - azért most kénytelen csupán fegyverszünetet kötni, vagy ideiglenesen megadni magát a férfi nyájas hazugságának. Késő éjszaka, a látszólag békítő ölelkezés után, a férfi elaludt, az asszony pedig idegenül és a megszokott magányosságában, csendesen feküdt mellette, igyekezett elfojtani a sok év óta kínzó, gyógyíthatatlan fájdalom jajszavát, arcát a párnához dörzsölte és könnyeit törülgette. „ISMERTEM-E FIATALKOROMBAN?“ Valamilyen fekete ruha volt rajta, amely úgy zizegett, akár a páncéling, s éreztem, hogy szúr erősen. Kéjesen csókolt, miközben homályosan láttam a sápadt arcát, a fekete hajfürtöt a halántékán, arcvonásai azonban elmosódottak voltak, amikor felém fordult és szinte nyájasan, szerelmesen mosolygott. Ismeretlen utcán mentünk vagy a Za- moszkvorecsjén vagy a régi Rjazanyban, és bizonyára esteledett, körös-körül sötétedett, a nyári alkonyatban elmosódottan, némán álltak a házak, ö pedig arról beszélt, hogy el kell utaznunk valamilyen régi orosz kisvárosba, ahol senki sem ismer bennünket, hogy néhány napot töltsünk kettesben kis vidéki szállodában... Én mellette mentem, éreztem a lágy ajkát, a szúrós fekete ruhájának hízelgő zizegését meleg, ruganyos csípőjén (úgy látszik, ez valamikor tovatűnt ifjúkorunkban történt), elképzeltem, milyen boldog örömmel fogom ölelni ott, abban a titkos vidéki szállodában, milyen szenvedélyesen fog szeretni abban a roppantul csendes hotelszobában, amelynek nyitott ablakai a városi parkra vagy kertre néznek, melyet átjárt az alma illata, hogyan kószálok majd vele ennek a orosz kisvárosnak az éjszakai utcáin, a félig romba dőlt templomok, a kereskedők hajdani gabonaboltjai mellett, a holdfényben úszó, kihalt téren. Elképzeltem ezt az életet kettesben, csöndben és nyugalomban, s azt gondoltam, hogy ez nem lehetséges, ez természetellenes. Fiatal lányként láttam öt, rövid iskolai szerelmünk idején, de tisztában voltam vele, hogy ő akkor ugyanolyan idős volt, mint amilyen én most. Már leéltük az életünket, és a közeli kapcsolat közöttünk lehetetlennek látszott - két kor volt benne és bennem, s ez láthatóan szétválasztott bennünket, és szomorúan közel hozott egymáshoz annak emléke révén, ami nem teljesült. És mi csak mentünk, mentünk a néptelen utcán, és arról beszéltünk, ami nem valósult meg, nem teljesült az életünkben, ö pedig továbbra is mosolygott és odaadóan csókolt, azután, könnyed mozdulattal, a kabátom- ujjánál fogva megállított és hirtelen megtorpant, s fejét lecsüggesztve, valamiért fölfelé indult a kőlépcsőn egy sötét patika üvegajtaja felé - ilyen manapság nincs, de az én fiatalkoromban és az övében volt. Láttam, amint felment a lépcsőn, hátát kissé megfeszítve, zizegő kelmével körülfont derekát kissé ringatva, és nem értettem, miért kell ebbe a patikába mennie, és miért van rajta ez a fémszerúen kemény, kellemetlen ruha, amely olyan, akár a kígyópikkely. Tekintetéből, hűvös gyermekajkáról szomorú, becsületes hűség áradt, amely a vég nélküli boldogság várakozásával lengett körül mindkettőnket a háború előtti, gondtalan éveinkben, én azonban ugyanakkor tudtam és emlékeztem rá, hogy szeretem a feleségemet, nincs okom megcsalni, elárulni öt, hogy ennek a fekete ruhás lánynak és egyúttal idős asszonynak a kísértete, engedelmes szája tönkretesz engem meg a feleségemet, arról igyekeztem meggyőzni magamat, hogy nem szabad megérintenem, el kell felejtenem, nem kell rágondolnom, mivel féltem a leküzdhetetlen, vonzó hatalmától, a gyászruhájától, és a boldogság ígéretétől, amelyhez foghatót még sohasem éreztem. Ki volt ez a nő, akivel álmodtam? Ismertem-e fiatalkoromban? És miért volt gyászruhában? GELLÉRT GYÖRGY fordítása ____________ ZE LK ZOLTÁN* Este egy munkásvonal Mindig előkerül egy pakli kártya estefélé, a munkásvonaton. A térdeken már ott a szerszámláda és járja, járja, járja a talon. Csattog a lap, mint a madarak szárnyé a szerencse kinek kezébe száll? - megy a vonat. Kigyúl, himbál, a lámpa Füstből és fényből kevert félhomály. Füst s lámpafény... csak ennyi... így ily egyszerű anyagból, a varázs: fut a vonat volt, régi évek partján, amennyi emlék, annyi állomás: egy süppedt kocsma künn, a városszé arcok, arcok, sörhab a bajszokon... szekérzörgés... dézsában nőtt leándei egy eperfa a nyári udvaron... s a táj fölött egy lassan húzó nóta, mely szívünk mélyén évszám rejtezett s magunk se tudjuk s ajkunk már dúdi és kattogják a vonatkerekek. Oh mennyi emlék gyűl, tapad rád, lélel miként olajos, zsíros ujjnyomat a kártyára... Töltés mentén az évek zászlóval intenek, fut a vonat. Múltba? Akkor is, mindig a jövőbe! Kinek nincs múltja, jövőbe se lát, ki visszanézve nem talál egy lombot, egy nyári rétet, régi sztrájktanyát. De szóljon most, de csattogjon a kárty a férfiember kedves virtusa, évődés, tréfa összecsap szikrázva a füstös légben - álljon a tusa, mert olyan szép az, olyan szívig érő, jó diadal - nincs is rá semmi szó -, ha tökfilkót, királyt és ászt leverve, utolsót üt a piros ultimó! Vers a lehetr és a nem lehet 4 A nem lehetból mondjad, még lehet másképp lehet, vagy már csak így lehe hogy nem lehet más, csak a nem lehet Kimondanám már, hogy isten veled, de fölsikolt bennem a nem lehet! mert hajad, orrod, szájad és szemed - mert az leszek, jaj, megint az leszek, az a csordából kimart, seblepett, kölyke-se-volt, nősténye-elveszett csikasz, ki nyugtot csak akkor talál, ha puskavégre fogja a halál. De este lett, és olyan este lett, megleltem újra arcod és kezed, egymás szájába sírtuk: Nem lehet, hogy már csak így, hogy másképp nerr, és hajad, orrod, szájad és szemed. S ki azt hittem, hogy élni ébredek, megint csak itt, megint e dérlepett falak között, megint a nem lehet. Vacog a szív, veri a perceket, veri, hogy nem, hogy nem, hogy nem It Ha megyek már az utcán, úgy megyek, gázolva folyót, zihálva hegyet, mert voltak folyók és voltak hegyek és voltak évek, voltak emberek mi volt még! mi volt! és azután egy nyári perc december udvarán - a vén remény... és voltak reggelek, mikor veled, melletted ébredek és hajad, orrod, szájad és szemed s az ing s a váll s a paplanon kezed... Úgy szól a szó, mint az emlékezet - hát nincs szavam több és nem is lehet. * A költőre emlékezünk, születésénei dulóján.
