Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)

1986-12-12 / 50. szám

P ár nap múlva kezdődik a Vietnami Kommunista Párt VI. kongresz- szusa, vagyis a harmadik az ország újraegyesítése (1976) óta. A legfelsőbb vezetés az utóbbi hónapokban - a kong­resszusi előkészületek jegyében - rend­kívül bírálóan értékelte az azóta elért eredményeket. A szeptemberi járási, majd az októberi-novemberi tartományi pártkonferenciákon elhangzottak alap­ján nyilvánvalóvá vált, hogy a tagság többsége új gondolkodásmódot, gyöke­res változásokat sürget a gazdasági, társadalmi és politikai életben egyaránt. Vietnam nehéz gazdasági helyzete nem írható csak a súlyos örökség számlájára, sok volt a szubjektív hiba is - hangoztatja a legfelsőbb vezetés: Igaz: Vietnamnak - Európává! szemben, ahol több mint negyven éve béke van - még másfél évtized sem adatott meg a békés építő- munkához, s elsősorban újjáépíteni kellett azt, ami a háborúban elpusztult. A háborús gazdálkodás kemény, centralizált irányítást tett szükségessé, ami napjainkban viszont már elavult, a haladás fékezője lett. ORSZÁGOS VITA Áprilisban tették közzé a gazdaságirá­nyítás átszervezésének tervezetét, az év második felében a politikai bizottság hatá­rozata pedig meghirdette a bírálat-önbírá- lat kampányát, ami jelzi: a gazdasági refor­mok nem valósíthatók meg a pártmunka eddigi gyakorlatának a megváltoztatása nélkül. A kongresszus elé terjesztendő po­litikai beszámoló tervezetéről folytatott vitá­ban voltak, akik úgy vélték, hogy a bírálatot nem szabad túlzásba vinni, s inkább az elért eredményeket kell hangsúlyozni. A Nhan Dan, a párt központi lapja vezércik­keiben viszont azt hangsúlyozza, hogy az eredményeket senki sem becsüli le, de az utóbbi években rengeteg probléma halmo­zódott fel az országban, s elsősorban ezek megoldására kell összpontosítani. A gazdasági reformtervezet egyik lénye­ges eleme, hogy nagymértékben növelni kívánják a vállalatok önállóságát, csökken­tik a kötelező mutatók számát. Vagyis a cél: felszámolni a háborús időkből visz- szamaradt központi bürokratikus-tervutasí­tásos rendszert. Ebben minden állami és szövetkezeti termelőegység az energiát, a nyersanyagot, a munkabért az államtól kapta, s a termékeket az államnak kellett beszolgáltatnia. Az 1982-es V. kongresszus után történtek bizonyos módosítások, a vállalatok a ,,b“ és a ,,c“ terv alapján is termelhettek. Vagyis: amit a kötelezőn felül termeltek, azt az állam pénzért vette meg a vállalatoktól (,,b‘‘), esetleg más vállala­toknak adhatták el (,,c‘‘). Az állami ener­gia-, nyersanyag- és alkatrészellátásban sok volt a hiba, ezért a vállalatok az utóbbi két tervre összpontosítottak az ,,a“ tervet elhanyagolva, ami további torzulásokhoz vezetett. Érdemes itt idézni Truong Chinh- nek, a VKP KB főtitkárának augusztusi beszédéből: ,,Az elmúlt években saját szubjektív hi­báink miatt túl hosszú ideig tartotta magát a centralizált, bürokratikus irányítás. Ez fékezte a termelésnövekedést, a dolgozók nem élhettek azzal a jogukkal, hogy ők az ország gazdái. Sok volt a megrendelő, á termelő viszont kevés. A termelékeny­ség, a munka minősége és hatékonysága állandóan csökkent. Mindez a gazdaság­ban hosszú távon ható nehézségekhez, inflációhoz, áringadozásokhoz és egy sor más negatív jelenséghez vezetett. A VKP KB a hibákat elemezve arra a következte­tésre jutott, hogy fel kell számolni a centra­lista bürokratizmust, s át kell térni a szocia­lista önelszámolásra. A KB 8. és 10. ülésé­nek határozatai, melyek az árakkal, bérek-. kel és pénzrendszerrel voltak kapcsolato­sak, a gazdaságirányítás szilárdítását cél­zó jelentős lépések voltak. Mivel - sajnos - nem mindannyian értettük meg e határo­zatok célját és tartalmát, az ár- és bérren­dezések, a pénzreform során egy egész sor hibát követtünk el, ami súlyos követ­kezményekkel járt. “ ELSIETETT LÉPÉS A hanoi vezetés nyíltan beszél arról, hogy az átfogó reformtervezet részét képe­ző, tavaly szeptemberben végrehajtott pénzreformot meggondolatlanul gyorsan vezették be. Tíz régi dongért adtak egy új dongot, s megszabták a beváltandó összeg felső határát. Ez természetesen spekulációkat szült, s főleg azokat sújtotta, akik bérből és fizetésből élnek, akik kima­radtak a szabadpiaci kereskedelemből. Az árak egy év alatt több mint a tízszeresére emelkedtek, a bérek pedig csak másfélszer lettek nagyobbak. A magánkiskereskedók a szabadpiacon a többszöri árstop ellenére felsrófolták az árakat. Az állami boltokban 4-5 dong egy kiló rizs, a szabadpiacon 40-50. De az állami boltokban tapasztal­ható áruhiány miatt sokan kényszerülnek a szabadpiacra. Ez volt az oka, hogy október elején a hanoi ipari üzemekben 40 százalékos béremelést hajtottak végre. Több helyen ismét be kellett vezetni a ko­rábban már joggal elavultnak minősített jegyrendszert, hogy biztosítsák a bérből élők minimális ellátását. A reform egyik kulcsszava tehát a szo­cialista gazdasági önelszámolás bevezeté­se. A terveket alulról felfelé dolgozzák ki, a vállalatközi kapcsolatok a gazdasági szerződésekre épülnek majd, s ezentúl egy vállalat csak egy felsőbb szerv hatásköré­i kongresszus előtt be tartozik, más főhatóság csak gazdasági szerződést köthet vele. Az ösztönzés érde­kében nem szabják meg a bérek felső határát sem* További fontos feladat Vietnamban az Észak és Dél közötti különbségek ésszerű felszámolása. S itt az ésszerűt alá kell húzni, hiszen a déli országrészben, s főleg Ho Si Minh-városban (az egykori Saigon­ban) a legnagyobb a magánkézben levő kis- és középüzemek, az állami-magán vegyesvállalatok aránya. ,,A szocialista átalakítást úgy erőltettük, hogy túl gyorsan akartuk felszámolni gazdaságunk nem szocialista szektorait. Egész felfogásunkra a kapkodás, a türelmetlenség volt a jellem­ző... Miután elmaradottságot és szegény­séget örökölve építjük a szocializmust, minden lehetséges erőforrást fel kell hasz­nálnunk“ - mondotta Truong Chinh. Ugyancsak meg kívánják szüntetni a ki­terjedt szubvenciós rendszert, s a nehéz­ipar túlzott előnyben részesítését, vagyis a beruházási politikában az aránytalansá­gokat, a fejlesztésre szánt eszközök szét- forgácsolását. Ezzel kapcsolatban a viet­nami vezető bírálta, hogy a szocialista országoktól kapott segítséget nem hasz­nálták fel elég hatékonyan. A MEZŐGAZDASÁG FEJLŐDÉSE Azt sem véletlenül hangsúlyozzák, hogy a termelés növelésében érdekeltté kell tenni az embereket, mivel e téren már vannak kedvező tapasztalatok, melyeket a mezőgazdaságban szereztek. Az V. kongresszus határozatait, célkitűzéseit éppen a mezőgazdaságban, a vietnami gazdaság egyik legfontosabb ágazatában (a parasztság alkotja a népesség nagyob­bik részét) sikerült megvalósítani. Lénye­gében az északi országrészben is meg­szüntették a beszolgáltatási rendszert, s ezt a szerződéses rendszerrel váltották fel. Ennek lényege, hogy a családok szer­ződést kötnek a termelőszövetkezet veze­tőségével arról, hogy mennyit és milyen áron kell termelniük. Amit pedig a kötelező­en felül termelnek, azzal saját belátásuk szerint cselekedhetnek, vagyis a szabadpi­acra vihetik. (Ne tévesszük össze a terme­lőket a szabadpiaci árakat felverő speku­lánsokkal.) Az agrárszektorban végrehaj­tott reformnak köszönhetően 18,5 millió tonnára nőtt - a hetvenes évek végi 12 millió tonnával szemben - a rizstermelés. Újítás a gazdaságirányításban és a politikai munkában. Nem egyszerű feladatok, s nem is oldhatók meg egyik napról a másikra. Szakértelem, követke­zetesség és türelem - ezek is a párt­munkával szemben támasztott követel­mények, s különösen a helyi irányítási szinteken. Az akarat és a dolgozók tá­mogatása adott, ezt igazolja az is, hogy az utóbbi hetekben naponta több ezer levél, javaslat érkezett a központi bizott­sághoz. (-nák) Integráció- valóság és koholmányok A szocialista gazdasági integrá­ció nemcsak a KGST-országok fej­lődésének fontos tényezője, ha­nem a világgazdaságé is. Éppen ennélfogva a Nyugaton fokozott fi­gyelemmel kísérik a tagországok gazdasági együttműködésének té­makörét. A burzsoá ideológusok megpróbálják a KGST-tagországok közötti együttműködésre is „alkalmazni“ a tőkés gazdasági viszonyok olyan elveit, mint a diktátum, a kizsákmányolás, az országok gazdagokra és szegényekre való felosztá­sa, valamint gondosan keresik a szocialista közösség egyes országai közötti „mély ellentéteket“. Elemzéseikben ugyanakkor szóval sem említik a KGST-országok koor­dinált fellépését elvi kérdésekben, az egy­más sikereiben való kölcsönös elvtársi ér­dekeltséget, az elfogadott kötelezettségek pontos teljesítését, tehát mindazt, ami az új típusú nemzetközi gazdasági kapcsolatok legfőbb jellemzői a KGST-egy üttműkö- désben. Ha a tagországok között az elhatározott feladatok megvalósításának módozatait il­letően felmerülnek is bizonyos vélemény- különbségek, azokat véleménycsere és az álláspontok egyeztetése alapján vala­mennyi tagország javára megoldják. Az ilyen hozzáállás példája a fűtőanyag- energetikai probléma megoldása. A szovjet kőolaj-, földgáz- és kószénszállítások, va­lamint az egyesített energetikai rendszer lehetővé tette a KGST-országok számára az energetikai források szerkezetének a ja­vítását és megteremtette a lehetőséget olyan iparágazatok fejlesztéséhez, mint a kőolaj-feldolgozó ipar és a petrolkémia, az ipari műtrágyák gyártása stb. A KGST- tagországok kőolajszükségletüknek 80, földgázszükségletüknek pedig száz száza­lékát a Szovjetunióból importált kőolajjal fedezték, míg a kőszén esetében ez a mu­tató több mint 60 százalékot ért el. Rendkívül nagy jelentőséget tulajdoníta­nak a földgázkitermelés növelésének és a tagországokba történő eljuttatásának. E célból közös együttműködéssel épül a Szovjetunió nyugati határait a jamburgi földgázlelöhellyel összekötő távolsági gáz­vezeték. A Szovjetunió fontos szerepet játszik a tagországok tüzelőanyag és ener­getikai helyzetének a javításában. 1985 végéig a Szovjetunió műszaki segítségével az európai tagországokban összesen évi 64,9 millió kilowattóra teljesítményű erő­műveket építettek, a közösen felépített kő- szénkitermeló kombinátokban a felszínre hozott energiahordozó mennyisége elérte az 58,6 millió tonnát, a kőolajfeldolgozás pedig az 55,5 millió tonnát. A szocialista közösség együttműködé­sének hatékonysága különösen megmu­tatkozott olyan esetekben, amikor bizonyos társadalmi-gazdasági kérdések közös megoldásáról volt szó. A legszemlélete­sebben ezt a válsághelyzetbe jutott Len­gyelországnak nyújtott támogatás bizonyít­ja. Olyan helyzetben, amikor egyes NATO- országok hitelblokádot alkalmaztak, külö­nösen nagy jelentőségű volt a KGST-or­szágok pénzügyi segítsége. A Szovjetunió félmilliárd dolláros térítésmentes hitelt és más kölcsönöket is nyújtott Lengyelország­nak. A lengyel gazdaság számára ezekből az összegekből vásárolták meg a nyugati piacokon mindazt, amire az iparnak sürge­tően szüksége volt. Nagy segítséget jelen­tettek a megnövelt szovjet nyersanyag- szállítások is. A megrögzött antikommunisták mind­ezek ellenére kísérletet tesznek a KGST- tagországok, de legfőképpen a Szovjetunió és kereskedelmi partnerei közötti kibékít­hetetlen ellentétek „leleplezésére“. A tag­országok közötti kölcsönös kapcsolatokat a valamiféle „centrum“ és „periférium“ közötti kapcsolatokként próbálják feltüntet­ni, ami kifejezetten a tőkés rendszer jellem­vonása. így próbálják elferdíteni a szovjet külgazdasági politika céljait, a Szovjetunió nemzeti és állami érdekeit a baráti orszá­gok érdekeivel szembeállítani és igazolni azt, hogy az utóbbiak számára „előnytele­nek“ a Szovjetunióval fenntartott gazdasági kapcsolatok. Ezzel párhuzamosan bizony­gatni próbálják azt a tézist, hogy a KGST- országok több időszerű problémáját csak a Nyugattal való gazdasági együttműködés révén oldhatják meg. A Szovjetunió természetesen a szocia­lista közösségen belül különleges helyzet­ben van, mivel minden baráti ország leg­főbb kereskedelmi és gazdasági partnere. A többi tagországhoz viszonyítva nagyobb ipari potenciállal, hatalmas nyersanyagfor­rásokkal, világszínvonalú tudományos és műszaki bázissal rendelkezik és nagy mé­retekben részt vesz jelentős népgazdasági létesítmények építésében a baráti orszá­gok területén. A „centrum“ és a „periférium“ közötti egyenlőtlen kapcsolatokról egyáltalán nem lehet beszélni. A Szovjetunió például 1975 óta a megkötött kereskedelmi megállapo­dások értelmében a népgazdasági tervek egyeztetése alapján olyan áron adott el kőolajat a tagországoknak, amely a közel­múltig jóval alacsonyabb volt a világpiaci árnál. A kőolaj világpiaci ára és a Szovjet­uniótól vásárolt kőolaj ára közötti különb­ség az 1976-80-as évek között a tagorszá­gok számára lehetővé tette több mint 5 mil­liárd rubel megtakarítását. A Nyugat gyakran a tagországok „ki­zsákmányolásaként“ próbálja feltüntetni azt, hogy a KGST-tagországok részt vesz­nek a Szovjetunió területén épülő fűtő­anyag-energetikai komplexumok létreho­zásában és bővítésében. Itt-ott szólnak csak azokról az előnyökről, amelyekhez a Szovjetunió partnerei jutnak abból kifo­lyólag, hogy hosszú távú szerződésekben garantálják a közösen épített üzemekben előállított termékek szállításait. Számos ilyen példát hozhatnánk fel. Említsük meg a hmelnicki atomerőmű első reaktorá­nak az üzembehelyezését, amelyet négy KGST-tagország épített. A Szovjetunió évente Magyarországnak 2,4 milliárd kilo­wattóra villamosenergiát, Lengyelország­nak 6 milliárd, Csehszlovákiának pedig 3,6 milliárd kilowattóra elektromos energiát szállít majd. Vagy más példa: az NDK szakemberei kiszámították, hogy a Szov­jetunióból országukba a Szövetség távol­sági gázvezetéken keresztül áramló szov­jet földgáz hozzávetőleg 20 millió tonna barnaszenet pótol. A barnaszénlelöhelyek kiaknázásaikét és félszer többe kerülne annál az összegnél, mint amennyit az NDK a gázvezeték építésére fordít. A burzsoá ideológusok a Szovjetunió­nak a szocialista gazdasági integrációban betöltött szerepe lejáratása céljából rámu­tatnak a tagországok tudományos-műszaki fejlesztésének 2000-ig szóló komplex programjára, és kinyilvánítják, hogy ennek legfőbb célja úgymond a többi tagország tudományos potenciáljának a bevonásával a technológiák innoválása csak a Szovjet­unióban. Teszik ezt annak ellenére, hogy a program mindenekelőtt a szovjet tudo­mányos-műszaki eredmények gyakorlati hasznosításából indul ki. A burzsoá közgazdászok támadják a szocialista gazdasági integráció egyik kiemelt célját - a tagországok gazdasági szintjének a kiegyenlítésére való törekvést. Mindennemű bizonyítékok nélkül azt állít­ják, hogy az egyenlőtlen gazdasági fejlő­dés nemcsak a kapitalizmustól örökölt, ha­nem ezt az egyenlőtlenséget a szocializ­mus is „provokálja“. Vietnam, Kuba és Mongólia belépését a KGST-be annak a tézisnek a védelmezésére próbálják ki­használni, miszerint „kiéleződik a gazda­sági szintek kiegyenlítődésének problémá­ja és nehezebbé válik a kiegyenlítődési folyamat“. A valóságban viszont épp az ellenkezője történik: a fejlődési szintekben tapasztalt eltérőségek fokozatosan csökkennek. Míg a KGST megalakulásának időszakában a közösségen belül az egy lakosra eső legnagyobb, illetve legalacsonyabb nem- zetijövedelem-szint az európai tagorszá­gokban 3,1:1 volt, addig jelenleg ez az arány 1,5:1-hez. A KGST-tagországok tehát a szocia­lizmus előnyeit a szoros és termé­keny együttműködés javára használják ki és ezzel cáfolják az antikommunista teore­tikusok koholmányait, s általánosan elismert eredményeikkel bizonyítják a szocialista típusú gazdasági együttműködés életké­pességét. EDUARD SEJNYIN, a közgazdaság-tudományok kandidátusa, a KGST Titkárságának tanácsadója

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom