Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)
1986-11-28 / 48. szám
Október második hetében zárultak le Hagy-Britanniában a hagyományos őszi pártkonferenciák. Rendhagyó tanácskozások voltak ezek, hiszen a szokásosból eltérően a négy párt nem az évi mérlegkészítéssel volt elfoglalva, hanem a jövővel: lehet hogy már 1987- ben, de legkésőbb 1988 júniusáig mindenképpen meg kell tartani a szigetországban a parlamenti választásokat Ez magyarázza, hogy a szónoklatok kimerítették mindazt, amit egy választási kortesbe- szédtöl csak el lehet várni - az ígérgetésektől kezdve egészen az ellenfél lerohanásáig. IGEN IS, MEG NEM IS A klasszikusnak számító brit kétpárti rendszer - ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy csak két kormányzóképes párt létezik, s mindeddig vagy a Konzervatív Párt, vagy a Munkáspárt alakított kormányt - felbomlani látszott néhány évvel ezelőtt a szociáldemokrata-liberális (SDP-LP) pártszövetség létrejöttével és előretörésével. Vagyis a hatvanas évek végéig a két nagy párt, a toryk és a labou- risták kapták a szavazatok több mint 95 százalékát, majd csökkenni kezdett a rájuk adott voksok száma: 1970-ben 89,4 százalék, 1974-ben 75 százalék, 1979- ben 80,8 százalék. Az 1983. évi parlamenti választásokon a szociáldemokrata- liberális koalíció már a szavazatok több mint 25 százalékát szerezte meg, úgyis lehetne fogalmazni, hogy elhalasztása a két nagy, főképp a Munkáspárt elöl. Emlékezetesen nagyot bukott a Munkáspárt a legutóbbi két választáson, először 1979-ben, akkor váltotta fel a munkáspárti Callaghan-kabinetet Margaret Thatcher kormánya. A vereség súlyos megrázkódtatásokhoz vezetett a Munkáspártbein: széthúzások, frakcióharcok, majd David Owen volt külügyminiszter vezetésével a tagság egy része kivált a pártból, megalapítva az SDP-t. A labou- risták 1983-ig sem tudták rendezni soraikat — ekkor tartották a Thatcherék által előrehozott választásokat - és ismét súlyos vereséget szenvedtek. Szándékos ez a megfogalmazás, hiszen 1979-ben és 1983-ban is az volt az általános vélemény, hogy nem a toryk győztek, hanem a labouristák vesztettek, s ez a szójáték érzékelteti a konzervatívok programjáról alkotott véleményeket is. A mostani konferencián a Munkáspárt már demonstrálni tudta az egységet, s a legújabb közvéleménykutatások szerint népszerűbb a toryknál Az idei konferenciákon központi téma lett az ónálló brit atomerő kérdése, ekörül lángoltak fel a legszenvedélyesebb viták is. Nézzük a tanácskozásokat időrendi sorrendben. Először a Szociáldemokrata Párt tartotta konferenciáját, amely a megfigyelők szerint a későbbi viharos eseményekhez képest eléggé lagymatag volt, semmi újat nem hozott. Bombarobbanáshoz hasonlítják viszont a liberálisok konferenciáját. Hiába kötött egyezséget David Steel pártvezér Owen szociáldemokrata vezetővel, a liberálisok a két párt közös programjának leglényegesebb pontját megváltoztatták: nemet mondtak a közös brit francia nukleáris ütőere létrehozására. s ígértek: ha a liberálisok kormányra jutnának, eltávolítanák az országból az atomfegyvereket. Az SDP-LP koalíció egyik tagja tehát igent, a másik nemet mondott az atomfegyvereknek. Mindenesetre furcsa helyzet egy pártszövetségben. Csak a jövő titka, hogy ez milyen hatással lesz a koalícióra. Egyesek annyit máris megjósoltak, hogy előretörésüknek befellegzett: nemigen számíthatnak a szavazók bizalmára, ha még saját szövetségükön beiül sem tudnak rendet teremteni. ANTINUKLEÁRIS PROGRAM A Munkáspárt blackpooli tanácskozása a pártegység és a választási győzelem reményében folyt. Az elfogadott határozatok a választási győzelem esetén hivatalba lépő munkáspárti kormányt arra kötelezik, hogy szerelje le a brit atomfegyvereket; távolítsa el az országból az összes amerikai rakétát; szüntesse be az atomfegyver-kísérleteket és csatlakozzon az ezek tilalmát kimondó (majdani) nemzetközi szerződéshez; azonnali hatállyal mondja fel az amerikai „csillagháborús“ programban való brit részvételt; tiltsa meg a vegyi és biológiai fegyverek kutatását és gyártását. A küldöttek leszavazták a radikálisoknak azokat a követeléseit, hogy számolják fel a brit területeken levő amerikai támaszpontokat és a szigetország lépjen ki a NATO-ból. Mindenesetre elmondható, senki sem számított arra, hogy a jelenlevők egyöntetűen felsorakoznak az antinukle- áhs program mögé. Az egységet főként két tényezőnek lehet tulajdonítani: az egyik a már említett választási győzelem reménye, a másik pedig Neil Kinnock személye. Ö a „szélsőbalos“ hangadók kizárása után a jobboldalt is meg tudta győzni, illetve a pártegység érdekében a jobbszámy hagyta meggyőzni magát az általa túl kockázatosnak tartott program helyességéről. A Munkáspárton belül ugyanis már jó két évtizede folyik a vita az atomellenes balszárny, az elrettentést feladni nem akaró jobbszámy és a kettejük között ingadozó centrum között. E belharcok vezettek a nyílt szakadáshoz is. S most furcsa mód az amerikai „héják“ is besegítettek abba, hogy az antinukleáris program körül kialakuljon az egység. Caspar Weinberger amerikai hadügyminiszter ugyanis a munkáspárt konferencia első napján egy interjúban azzal vádolta a labouristákat, hogy a brit atomerő tervezett felszámolásával és az amerikai rakéták eltávolításával felbomlasztják a NATO egész katonai rendszerét. Erre még rátett egy lapáttal Charles Price amerikai nagykövet, aki a BBC-nek nyilatkozva azt mondotta, hogy Weinberger az egész Reagan-kormányzat nevében figyelmeztette a Munkáspártot. Kin- nockék ezt egy önálló ország és párt belügyeíbe való megengedhetetlen beavatkozásnak tekintették. A munkáspárti vezér válasza az volt, eszükbe sem jutna a NATO bomlasztása, s utópiának nevezte, hogy Nagy-Britannia a NATO nélkül oldja meg katonai feladatait. A belpolitikában Kinnock azt ígérte, hogy hatalomra jutásuk esetén 1 millióra szorítják le a jelenleg majdnem 3,5 milliós munkanélküliséget, ötéves foglalkoztatási és tízéves gazdasági tervet dolgoznak ki az ipari-műszaki megújulás biztosítására. Megígérte a gyáripar talpraállitását és a Thatcherek által magánkézre adott vállalatok újraállamosítását. THATCHERÉK NEM VÁLTOZTATNAK E három szó jellemzi a legjobban a labouristák tanácskozását követő torykon- ferenciát, s ez mind a bel-, mind a külpolitikára vonatkozik. A kormány folytatja az állami vállalatok reprivatizálá- sát, nem emeli a jelentősen megnyirbált szociális kiadásokat, egyszóval azt a politikát követi, amely ilyen nagyra növelte a munkanélküliek arányát (a munkaképes lakosság kb. 13,5 százaléka). Weinbergerrel egyetértésben hevesen támadták a labouristákat az antinukleáris program miatt. Kijelentették: aki elutasítja a rakétákat, a haza védelmét teszi kockára. Többen feltették a kérdést, hogy végül a rakétavitában elfoglalt álláspont fog-e majd dönteni a választásokon. Egyértelmű választ még nem adhatunk, de egyes felmérések szerint a szigetországban erősödik az antinukleáris mozgalom, állítólag a megkérdezettek 46 százaléka elutasította az önálló brit atomerö szükségességének gondolatát. Ugyancsak figyelemre méltó körülmény, hogy a Munkáspárt a középrétegeket célozta meg, miután az utóbbi évtizedben éppen a munkások körében csökkent szavazóinak tábora. Kinnock is figyel meztetetett arra, hogy a gazdaság- politikai változtatásokat szerinte nem lehet egyik napról a másikra végrehajtani, hanem csak szép lassan, vagyis tartózkodik minden „szélsőséges“ megnyilvánulástól, nehogy elriassza a „fehérgallérosokat“. Egyes szakértők már évek óta a Munkáspárt „dezideológizálásáról“, az osztályszempontok feladásáról beszélnek. Emlékezzünk csak vissza a nagy bányászsztrájkra, az akkori Kinnock-féle re- vizionista-opportunista állásfoglalásokra. Módszerei miatt Kinnockot sokan Harold Julo Polák karikamrája Wilson egykori munkáspárti miniszter- elnökhöz hasonlítják, beleértve Wilson „rugalmas taktikai képességeit", hogy művészien tudott manőverezni. Még a brit konzervatív sajtó is arról cikkezett, hogy a Kinnock-féle vezetésnek köszönhetően a munkáspárti konferencia sikeres volt. Az ott vázolt program az első olvasásra szimpatikusán hangzik. De tudjuk, hogy kiváltképp a politikában nem szokás forrón enni a kását. Kérdés, hogy győzelme esetén mit valósítana meg programjából a párt. Ez az antinukleáris jelszavakra is vonatkozik. ígérni ugyanis könnyű, főleg ha egy párt ellenzékben van, és bővíteni szeretné szavazótáborát. A kormányaidnál ülve sokan más lencsén keresztül nézik a dolgokat, mint korábban, s a Munkáspárt történetében is nem egy példa volt már arra, hogy mást ígért a választások előtt és mást tett győzelme után. E hónap elején a londoni Trafal- gar-téren tartott nagygyűléssel tetőzött a kelet-angliai Jarrow város munkanélkülijeinek ötszáz kilométeres menetelése. Pontosan tíz évvel ezelőtt volt hasonló akció, melynek végén a résztvevők akkor is munkát követeltek a kormánytól. (Telefoto: ŐSTK) GAZDASÁGI ÉS SZOCIÁLIS PROBLÉMÁK Az eddig vázolt politikai mozgások csak akkor válnak érthetővé, ha röviden bemutatjuk a szigetország belső gondjait is. Elöljáróban dr. Kiss J. Lászlónak, a politikatudományok kandidátusának, a Magyar Külügyi Intézet tudományos munkatársának „Új politika", vagy politikai hagyományok? című tanulmányából (Külpolitika, 1986/3) idézünk: „Az 1980- as évek elejének szigorú monetarista- deflációs gazdaságpolitikája a hagyományos angol ipar jelentős részének a leépítéséhez, ezzel a szociális problémák megnövekedéséhez vezetett. A Munkáspárt tömegbázisát adó és a világméretű gazdasági visszaesés által leginkább sújtott »köményes«iparvidékekről a modern iparágak súlypontja azokra az Európa felé nyitott kelet- és dél-angliai, valamint a kelet-skóciai régiókba került, amelyek hagyományosan a Konzervatív Párt befolyása alatt állnak. A csúcstechnikát alkalmazó iparágak és a szolgáltatások részarányának a növekedése felgyorsította a társadalmi átrétegződés folyamatát is: jelenleg a munkavállalóknak az 50 százaléka »fehérgalléros«, azaz nem fizikai munkakörben dolgozik, s értékpreferenciáiban sokkal közelebb áll a középosztályhoz, mint a hagyományos munkásosztályhoz." A szigetország gazdasági helyzetéről közölt nagy cikket a hamburgi Der Spiegel ez év márciusában Nagy-Brtitannia Európa páriája lett? címmel. Érdemes idézni a nyugatnémet hetilap egyes megállapításait. A cikk szerint „... egész Britannián végighúzódnak az ipari üzemek romjai: elhagyott gyárak, üres dokkok és hajógyárak, fűvel benőtt teherpályaudvarok. Ott, ahol a XVIII. században megkezdődött az ipari forradalom, most az ipar előtti korszakba való visszatérés veszélye fenyeget, vagyis a belépés a termelőalapok nélküli jövőbe... “ 1984- ben fordult elő először, hogy Anglia több ipari cikket importált, mint amennyi a kivitele volt, s az egy lakosra átszámított nemzetközi összterméket tekintve visz- szaesett a tizenhetedik helyre. Tegyük hozzá, nem egyedüli jelenség ez, de amíg Nyugat-Európa más fejlett ipari országainak csak egyes vidékeit sújtotta a visszaesés, addig ez Nagy-Britanniá- ban szinte az ország egészében tapasztalható. A Spiegel szerint az utóbbi tíz évben az iparban alkalmazottak száma 25 százalékkal csökkent, majd a lap idézi a Bank of England egyik tanulmányát, amelv óva intett azoktól a reményektől, hogy a szolgáltatások helyettesíteni tudják a feldolgozóipari kapacitások csökkenését. ,,A Dél-Angliába és a fővárosba látogatók még nem tapasztalhatják ennek az országnak az ipari hanyatlását... A londoni City még mindig Európa legfontosabb pénzügyi és bankközpontja, csak a New York-i Wall Street előzi meg. Margaret Thatcher - aki magas kamatlábakkal, amelyek a tizenhét százalékot is elérik, és a font magas árfolyamával csak meggyorsította az ipari hanyatlást - vezető szerepe meggyengült, de még nem került komoly veszélybe. “ A cikk elemzi a régi ipari központok helyzetét is. „A nagyvárosokban a munkanélküliség kétszer akkora, mint az országos átlag, például Liverpoolban meghaladja a 25 százalékot. Ez a város, ahonnan a Beatles elindult, a legszomo- mbb példája annak, hogy milyen mélyre süllyedt egy nagyváros. “ „Miért nem tudtak az angolok lépést tartani a nemzetközi fejlődéssel, és miért nem tudták gazdaságukat a megváltozott feltételekhez igazítani? Ehhez kétségkívül hozzájárult Margaret Thather monetarists politikája, ami a kamatok és a font árfolyamának növekedéséhez vezetett, s ez pedig nehezítette a kivitelt és a beruházásokat is“ - írja a hetilap. xxx Mindehhez nem kell sokat hozzáfűzni, egyértelmű, hogy rendkívül bonyolult a brit politika és (a súlyos) gazdasági helyzet. Ez utóbbiért a szigetországban is egyre többen a mostani torykormányt teszik felelőssé, de nem kisebb azok tábora sem, akik a munkáspárti ígéreteknek sem hisznek, nem bíznak az ó politikájukban. Éppen ezért korai lenne jósolgatni, a választásokig még van idő, s különösen a brit politikai életben sosem kizárt a gyors változások, fordulatok lehetősége. MALINÁK ISTVÁN
