Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)
1986-11-07 / 45. szám
IVAN SULIK t986. XI. 7. I A Nővé slovo Node fa című mellékletinek 41. számában jelent meg az ismert szlovák kritikus tanulmánya, amelyet az alábbiakban kissé rövidítve közlünk. A nyolcvanas évek elején, amikor visszatekintettünk a szlovák próza elmúlt időszakának sikereire, megállapítottuk: kiemelkedő történelmi és szociális témájú nagyepikai alkotások születtek, de ezzel együtt hangot adtunk annak a véleményünknek is, hogy kívánatos lenne, ha legalább ilyen elmélyültséget tapasztalnánk a napjainkban játszódó művek szerzőitől is. Fontosnak tartottuk elemezni azt, hogy a prózában miképpen érvényesül a szocialista elkötelezettség, az írók milyen nézőpontból, milyen eszközökkel és milyen szinten tárják fel napjaink égető erkölcsi és egyéb fontos kérdéseit, s milyen tükröt tartanak mozgalmas korunk elé. A művekben ábrázolt realitások, életigazságok ugyan közel álltak az any- nyiszor hangoztatott „totális hitelességhez“, ám nem feledkezhettünk meg arról a követelményről sem, hogy a próza napjaink valóságával való közvetlen kontaktusai során sem mondhat le az ábrázolás irodalmi, esztétikai igényeiről, habár a kortárs prózában ez az irodalmi igény azért - jó, és olykor rossz értelemben is - ott munkált. Ami leginkább hiányzott (s hiányzik a mai napig is), az a színvonalas, eleven irodalmi igényű publicisztika. Vladimír Mi- náő az irodalmi publicisztika kétségtelen hiányát az elzárkózás új formájának vagy legalábbis a legfontosabb csatatérről való csendes visszavonulásnak minősítette. A nyolcvanas évek elején a társadalmi átalakulásokat, s a fejlődést mélyrehatóan elemző pártdokumentumok is arra ösztönözték az írókat, hogy sajátos eszközeikkel vizsgálják és ábrázolják a különböző társadalmi és erkölcsi jelenségeket. A prózaírót saját tapasztalata, felismerése is az elmúlt évtized irodalmi hagyományainak, s a jelenlegi helyzetnek az értékelésére késztette. A szocialista realizmus és a társadalmi elkötelezettség elvei ugyancsak aktív munkára, a hazafias, az érzelmi és a szellemi értékek megőrzésére és gyarapítására ösztönözték a művészeket. M indannyian örülünk annak, hogy 1981-ben az SZLKP kongresszusán a JozefLenárf elvtárs által előterjesztett beszámolóban méltatták a szlovák epika eredményeit: „az olvasók több olyan művészi szempontból meggyőző regényt vehettek a kezükbe, amelyekből egyetlen korban, egyetlen irodalomban sincs túlzottan sok". Ebben a beszámolóban is megfogalmazódott az az igény, hogy napjaink valóságának, a pozitív hős életének és munkájának ábrázolását is ilyen színvonalon kell elvégezni. Ugyanezen a kongresszuson Miroslav Válek is hangsúlyozta, hogy az irodalom nem húzódhat vissza a passzív kivárás állásaiba, hanem ellenkezőleg: legfontosabb feladata a progresz- szív, a szocialista társadalmunk fejlődését elősegítő kezdeményezések, erőfeszítések támogatása. A kongresszusi és a társadalmi elismerés elsősorban L adislav Ballek, Peter Járóé, Ivan Habaj, ■■■■■■■■■■■■■ Anton Bálái, Emil Dzvonik és Vincent éikula regényeit, valamint Józef Kot, Alfonz Bednár, Jozef Pué- káé és Ivan Hudec mai tárgyú prózai alkotásait illette. Az irodalom legközelebbi feladatait az írószövetség legutóbbi kongresszusán Peter Colotka így foglalta össze: „az irodalom feladata, hogy sajátos eszközeivel úgy formálja-alakítsa az ember tudatát, hogy az megfeleljen napjaink, s a jövő követelményeinek, a megismerés meggyőződéssé erősödjék, aktív életszemléletté alakuljon, s értelmes tettekre ösztönözze az embert. Legyen akarata a nehézségek és az akadályok leküzdésére, legyen megfelelő képessége az új, gyakran bonyolult feladatok megoldására". Az irodalomra tehát 1982 után még inkább az a feladat várt, hogy formálja napjaink emberének szellemi látóhatárát és életvitelét, növelje társadalmi kezdeményezőkészségét és elkötelezettségét. A szlovák próza a hetvenes évek végén, s a mostani évtized elején több kiemelkedő művet produkált - többek között Jozef Kot, Jozef Puékáé, Ján Johanides, Alfonz Bednár, Rudolf Sloboda és mások alkotásaira gondolunk de még így sem tudott teljes egészében megfelelni annak a társadalmi elvárásnak, hogy mélyrehatóan elemezze és széles körűen láttassa jelenünket. Bálái intellektuális prózájának, az Üvegházi Vénusznak (Sklenikova Venuéa) a szintjét más alkotás nem érte el. Ebben az időben fontos szakmai kérdésekről is viták folytak, elsősorban a korszerű próza lehetőségeiről és eszközeiről. Dzvonik műveiben fölöslegesen bonyolította az idősíkokat, Chudoba pedig ismét jól ismert eszköztárába nyúlva használta továbbra is sajátos jelkép- rendszerét. A próza digitális számítógépek időszakának ridegsége ellen úgy akarja fölvenni a harcot, hogy ötvözni akarja a korszerű, sztenografikus szemléletet az epika klasszikus feladataival, miközben nem tud és nem is akar megszabadulni attól a hagyományos feladatától, hogy elbeszélje a történetet. Az elbeszélés „mankójáról“ való lemondás, és az egyenes vonalú, dokumentarista tárgyilagosság igénye viszont ellentétes a szerzőknek azzal az ambíciójával, hogy szubjektiven is kifejezzék irodalmiságukat, tehát jelen akarnak lenni nemcsak a történetben, hanem kedvük van a különböző zsánerek lehetőségeinek kipróbálásához is. Ilyen szempontból is a legnagyobb érdeklődést Rudolf Sloboda A kételkedő (Rozum) című, 1982-ben megjelent regénye váltotta ki. Az alkotó ember aprólékos műgonddal megrajzolt portréja - ez az ember fájdalmas önvizsgálat során értékeli át egyéni ambícióit - ahhoz a felismeréshez vezeti az olvasót, hogy az alkotó energia nem éri el a kívánt eredményt az életben, ha az nem a konkrét társadalmi gyakorlatot gazdagítja. Az érett korban, szellemi képességeinek csúcsán lévő férfi fájdalmas portréja szinte mementóként sugallja üzenetét azok számára, akik szintén nem tudják kiszabadítani magukat a passzivitás, a fatalizmus és a céltalanság béklyóiból. Kár, hogy Sloboda következő regénye, az Elveszett paradicsom (Strateny raj, 1983) már nem érte el előző alkotásának színvonalát. A nyolcvanas évek elején viszonylag fiatal - akkor harminc és negyvenegynéhány év között lévő - írók voltak azok, akik kifejezték nemzedéküknek azt a véleményét, hogy nekik is kötelességük megőrizni az összekötő szálakat apák és fiaik között. E művek közül kiemelkedik Ivan Habaj novellája, A gyermekkor üzenete (Posolstvo detstva, 1982), valamint Hét elbeszélés című (7 poviedok, 1983) kötete, amely azt igazolja, hogy ö a szlovák irodalomban az egyik legeredetibb szociálisan gondolkodó író. Habaj etikai látásmódja világos: a világ szerinte az egyik oldalon a szűklátókörű pragmatizmus képviselőiből, az érzelmek iránt érzéketlen, továbbá a minél többet birtokolni vágyó, az anyagiakat hajszoló emberekből, a másik oldalon pedig azokból áll, akik igyekeznek tovább éltelni apáik sajnos mindinkább elhalványuló proletár szerénységének jellemvonásait, értékeit. A szerző nagy tisztelettel szól azokról az értékekről, amelyeket apáink hoztak létre, s megbecsüléssel ír az emberi munkáról, a fejlődés, a nemes tulajdonságok kialakulásának fontos tényezőjéről. Figyelemre méltó ezeknek az íróknak az a törekvése is, hogy osztályszempontból is kifejezően jellemezzék a falu és a kisváros társadalmi rétegződését. A nyolcvanas évek elején végérvényesen nyilvánvalóvá vált, hogy a realista ábrázolás- mód lehetőségei közül valamennyi olyan megoldás életrevaló, amely magas esztétikai szinten objektivi- zálja a szerzőnek a világgal való többrétegű kapcsolatát, a múltat, a jelent és a jövőt behatározó szemléletét. Az eszmei és esztétikai kritériumok egységét és fontosságát húzták alá Duéan Duéek művei. Az ifjabb középnemzedék e jeles képviselője elbeszéléseivel és prózai miniatűrjeivel hatásosan ellensúlyozta azokat az olykor egészségtelen törekvéseket, amelyek csak a regényben látták a próza fejlődésének lehetőségét. Duéek kisepikáiból erős etikai üzenet sugárzik. A szerző értékrendjében olyan ember áll az élen, aki az idő vagy a sors szorítása ellenére is megtartotta arculatát, elpusztíthatatlan optimizmusa, szociális megérzése és igazságérzete révén. Az elmúlt években napvilágot látott új szlovák prózai alkotások nem kis részének középpontjában a mai ember áll, aki nem valamiféle elvont irodalmi hős, hanem igazi hús-vér típus: örömökkel, gondokkal, széles körű társadalmi elkötelezettséggel. Több regény az ökológia és a közgazdasági szempontok közötti ellentétek erkölcsi oldalát világítja meg, hangsúlyozva, hogy a konfliktusokat ésszerűen csupán a kellő felelősséggel gondolkodó és tevékenykedő ember oldhatja föl. Anton Bálái Itt kell élned (Tu musíS iif, 1983) című regényében is több olyan társadalmi jelenségről, gondról ír, amely ma már nem csupán néhány illetékes szakember dolga, hanem közügy. Az író rámutat azokra az erkölcsi és más károkra is, amelyeket felelőtlen egyének okoznak, ám ludas ebben a gyenge és következetlen társadalmi ellenőrzés is. A regény egyik nagy erénye, hogy Bratislava munkáskörnyezetében játszódik, s a szerző hatásos eszközökkel eleveníti föl a munkásszolidaritás szép hagyományait. Hasonló témáról ír Jozef Kot is a Tekézők (Kolkáreó, 1983) című novellájában, pregnánsan bemutatva egy vezető dolgozó , s az erkölcsi szempontból erős ellenfelének ismeretlennek semmiképpen sem mondható ellentétét. Különben több orvosi, újságírói, iskolai környezetben játszódó új prózai műben is találkozhatunk olyan állhatatos emberekkel, akik vállalják a harcot a társadalmi igazság érvényre juttatásáért, a különbző szubjektív érdekekkel, mesterkedésekkel szemben. Ezek közé tartoznak Milka Zimková hősei Na és aztán (No a őo, 1985) című regényéből. Más szemszögből világít rá a különböző visszaélésekre tavaly megjelent regényében, a Jobb emberekben (Lepő! Tudia) Peter Andruéka. Mint a mű címe is sejteti, az ismert szlovák Író, úgynevezett menő emberekről ír, akik törvényellenes üzelmeiket jó összeköttetéseikkel, a hasonszőrű emberek összefogásával iparkodnak palástolni. igazság kedvéért mindenképpen hozzá kell tennünk, hogy több új szlovák regényhez hasonlóan - amelyekben ugyancsak föllelhetók a krimi motívumai is - Andruéka szociális vizsgálódása és kritikai realizmusa jórészt megmarad a tények rögzítésénél, s az ábrázolt jelenségeket nem erősítik föl gondolati mélységek, vagy átlagon felüli esztétikai értékek. Szakmai szempontból mindenképpen figyelemre méltó Duéan Mitana regénye, A játék vége (Koniec hry, 1984), amely a nyolcvanas évek kortárs szlovák irodalmának egyik kiemelkedő alkotása. Mitana látszólag szintén egy detektívtörténetet írt meg, ám a fabula mögött újabb réteg is föllelhető: a szerzőt a törvénytelen és végső soron társadalomellenes tevékenység erkölcsi és közösségi okai érdeklik. Mitana a halott apa és a harácsoló fia jellemének összehasonlításával, a két figura árnyalt és lélektanilag is motivált jellemzésével erősíti föl mondanivalójának hatását, figyelmeztetve arra, hogy a mai és az elkövetkező nemzedékek sem feledkezhetnek meg azoknak az erkölcsi, etikai üzenetéről, példát mutató életéről és tetteiről, akik harcoltak a kommunista eszmék győzelméért és lerakták az új társadalmi rendszer alapjait. A nyolcvanas évek szlovák prózáját természetesen nemcsak a kortárs témák jellemzik. Hana Zelinová befejezte liptói trilógiáját, Peter Járóé pedig új regényében, a Néma fül, süket szem (Nemé ucho, hluché oko) címűben folytatja a Pichanda család történetét. A félmúltat ábrázoló müvek közül feltétlenül említést érdemel Ján Johanides Elefántok Mauthausenben (Slony v Maut- hausene, 1985) című novellája, amelyben az ember erkölcsi lezül- lésének, meghasonulásának veszélyeire hívja föl a figyelmet. Kritikusan meg kell állapítanunk, hogy a szlovák nemzeti felkelés, majd hazánk felszabadulásának 40. évfordulója tiszteletére több „időzített“ szépirodalmi mű látott napvilágot, ám egyik sem aratott átütő sikert. Annál kedvezőbb visszhangot váltott ki Bohu- slav Chóoupek A pecsét feltörése (Lámanie peőatí, 1984) című visz- szaemlékezése, amelyben a szerző nemcsak érdekes és izgalmas tényeket, eseményeket sorol föl, hanem eleven stílusban esztétikai értékeket fölcsillantva írja le mindezt. Mondanivalója történelmi és esztétikai értékei révén kétségtelenül ez a könyv gazdagította a leginkább a háborús és felkelési tematikájú irodalmat hazánkban. H a értékeljük a nyolcvanas évek eddigi prózai termését, akkor bízvást megállapíthatjuk, hogy ha várakozásaink nem is teljesültek egészen, azért több értékes alkotás látott napvilágot, örvendetes, hogy mind több író fordítja figyelmét azokra a kérdésekre, amelyek napjainkban leginkább izgatnak bennünket. Mind többen iparkodnak művészi eszközökkel ábrázolni azokat a konfliktusokat, amelyek bennünk és körülöttünk zajlanak, s így is hozzájárulnak a visszahúzó erők, az önelégültség, az elkényelmesedés elleni nem könnyű harc sikeréhez.- Napjaink valóságának sok arca van, mindegyiket meg kell ismernünk - mondta a CSKP XVII. kongresszusán elhangzott vita - felszólalásában Miroslav Válek. S mi bízvást hozzátehetjük, hogy az irodalom feladata minél sokrétűbben, semmi lényeges jelenséget sem elhallgatva ábrázolni napjaink valóságát. Az írók is felelősek napjainkért. Az ő feladatuk is, hogy sajátos eszközeikkel segítsenek az alapvető társadalmi igazságok érvényesülésében. A nyolcvanas évek szlovák prózája egyértelműen igazolja, hogy az írók nem akarnak félreállni, hanem éppen ellenkezőleg: minden tőlük telhetőt megtesznek a szocialista eszmék újabb térhódításáért, ember- és társadalomformáló céljaink megvalósításáért. Az írók, s különösen a kommunista ihle- tettségú alkotók mindig is hallatták a hangúkat, ahol kemény harc folyt. S ma, holnap, az elkövetkező hónapokban és években is ilyen kemény küzdelem részesei leszünk. Olyan küzdelem ez, amely a tartalmasabb életért, társadalmi előrehaladásunkért, a béke megőrzéséért, jelenünkért és jövőnkért folyik. Stanislav Tropp: ACÉLMUNKÁSOK ÍH IHffiE Äl
