Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)

1986-10-10 / 41. szám

ÚJ szú 15 1986. X. 10. Az első csehszlovák kato­nák könnyekkel a szemük­ben 1944. október 6-án lép­tek hazai földre. Ahhoz, hogy erre sor kerülhessen, a kárpát-duklai hadművelet­ben 11 550 katonának kellett elesnie; a szovjet hadsereg tagjai közül 47 200-an sebe­sültek meg, s az eltűntek . száma elérte a 27 500-at. To­vábbi tízezrek a Csehszlová­kia felszabadításáért vívott harcokra mindmáig emlé­keznek. .. Szerencsés véletlen A belorusz fővárosról elnevezett szál­loda portása a legapróbb részletekig el­magyarázza, hogyan jutok el a Nagy Honvédő Háború Történelmi Múzeumá­ba. Minden egyszerűnek tűnt, megkö­szöntem az információt és kiléptem az utcára. Néhány perc elmúltával rendkívül hideg, mínusz 23 fokos fagy ösztönzött a gyorsabb haladásra, de tájékozódási képességem csődöt mondott. Beburko­lóztam kabátomba, amelyet nyilvánvaló­an nem az itteni viszonyoknak megfelelő­en varrtak. Körülnéztem, kitől kérhetnék segítséget. A sarok mögül egy magas, egyenes tartású férfi lépett elő, és sétálva haladt felém. Nagyon készséges volt, mint mondta, ő is a múzeum irányába tart. Néhány perc múlva kiderült, hogy vélet­len társam, Nyikolaj Alekszandrovics Gu- zovszkij, építészmérnök és jelenleg az általam keresett múzeum, valamint más műemlékek gondozásáért is felelős. Va­lóban szerencsém volt, a lehető legjobb kísérőbe botlottam.- Kissé talán szokatlan, építészmér­nök egy múzeumban? - kérdezem.-Tudja hány szakmám volt már... és hány helyen jártam?! A múzeumban csak harmadik éve dolgozom - hangzik a vá­lasz.- És azelőtt? Mintha nem is hallotta volna kérdése­met, bevezet a múzeum kellemesen fű­tött előterébe, elkísér a ruhatárhoz, majd onnan arra a folyosóra, ahol az irodák vannak. Bekopogtat a múzeumi kísérők ajtaján és bemutat vezetőjüknek. A Csehszlovákiából érkezett újságíróról, természetesen, megkülönböztetett figye­lemmel gondoskodnak. Nem kell cso­porttal mennie, amelyekből egyébként egész évben sok látogat el a múzeumba. Nyikolaj Alekszandrovics búcsúzik, de hozzáteszi:- Azt kérdezte, mit csináltam azelőtt? Megvárom magát, ha megtekinti a kiállí­tást, nézzen be az irodámba. Ha akarja, főzök egy forró teát is... Kényszeredetten elmosolyodtam és megígértem, feltétlenül benézek. Ekkor még nem tudtam, milyen meglepetést tartogat számomra újdonsült ismerősöm. Csaknem három órán át jártam a kiállí­tási részlegeket, s kísérőm büszkén mu­tatta azoknak a csehszlovák katonáknak a fényképeit, akik a második világháború idején a szlovák hadseregből dezertáltak és csatlakoztak a belorusz partizá­nokhoz. Fáradt lábamnak elkelt a pihenés, ezért örömmel nyitottam be Nyikolaj Alekszandrovics irodájába, s fogadtam el a puha karosszéket, az illatot árasztó teáról nem is beszélve. Egy fiú Goméiból- Jól emlékszem a kérdésére: mit csi­náltam ezelőtt? Amikor egyetértőén bólintottam, áttet­szőén kék szemével rám nézett, elmoso­lyodott, majd legyintett egyet, mintha azt mondta volna, mindez a múlté. De aztán kiegyenesedik, kisportolt alakja tökélete­sen leplezi, korát.- Valóban sok szakmát próbáltam ki, de mindenekelőtt katona voltam, a szov­jet hadsereg tisztje. Asztalának fiókjába nyúl, s egy dosszi­éból fényképeket vesz elő, közöttük egy megsárgult portré: Guzovszkij őrnagy díszegyenruhában, mellén kitünteté­sekkel.- Milyen fegyvernemnél szolgált?- A légierőnél. A kitüntetések között kutatva azt remé­lem, hogy csehszlovák kitüntetést is talá­lok. De nem látok egyet sem. Szomorú­an fordulok felé:- Nyikolaj Alekszandrovics, csehszlo­vák kitüntetése nincs?- Nincs, bár Csehszlovákiához emlé­kezetes élmények fűznek... Mit gondol, miért hívtam meg magát? Tudja, a cseh­szlovák fiúkkal közösen vívott harcokra szívesen emlékszem vissza. Épp ezért szeretném bebizonyítani mindazoknak, akik Csehszlovákiából érkeznek, s példá-. ul eltévednek, mint maga, hogy Belorusz- sziában szívesen látott vendégek, nekem ráadásul erre személyes okaim is vannak, s ezek a legkegyetlenebb időkben gyöke­reznek. Duklánál harcoltunk...- És hogyan jutottak el Dukláig? - sza­kítom félbe, talán illetlenül.- Az hosszú elbeszélés lenne - vála­szolja, de végül hagyja magát meg­győzni. Egy fiú élettörténetét hallgatom, aki Gomel közelében, vasutascsaládban született. Tizenöt éves korában kezdett dolgozni, rögtön amint befejezte a vasu­tas szakiskolát. Egy gőzmozdonyon volt fűtő, de szíve feltartóztathatatlanul a re­pülőgépekhez húzta. Felvették a lenin- grádi repülős iskolába, s már a pilótaka­binban látta magát. Ám az intézményt átszervezték és mint fedélzeti technikus fejezte be tanulmányait. A fiatalember a Don melletti Rosztovban egy hatalmas négymotoros repülőgépen lett fedélzeti technikus.-Emlékszem az 1938-as „csehszlo­vák válságra“ - folytatja történetét - , amikor tárgyalások folytak arról, ho­gyan nyújthatna a Szovjetunió segítséget Csehszlovákiának egy hitleri támadás esetén. Teljes harci készültségben vára­koztunk Ogyesszában, a vadász- és har­ci gépek és a mi bombázóink egymás mellett felszállásra készen sorakoztak. Tényleg jól fel voltunk készülve. Sajnos azonban az önök burzsoá kormánya le­mondott a segítségünkről. Moldáviától Sztálingrádig A háború kirobbanásakor Moldáviában teljesített szolgálatot, ekkor már ezred- mérnökként. Büszkeség látszik a szemé­ben, amikor a harcok első napjaira emlé­kezik. Ezredének vadászgépei tizenhá­rom fasiszta repülőgépet lőttek le. Ám ö is megsebesült, s ennek történetét így meséli el:- Amint a repülőgépraj visszatért a ki- rovogradi iskola repülőterére, riadót ren­deltek el, mivel a fasiszták légitámadást indítottak. Az eget szinte eltakarták a va­dászgépekkel kísért bombázók. Én egy benzinnel teli tartálykocsi mellett szalad­tam volna az óvóhelyre. Mondja, mit tehettem volna mást, beugrottam a veze­tőfülkébe, beindítottam a motort, s teljes gázt adtam, hogy minél hamarabb elvi­gyem a veszélyes gépkocsit a repülőtér területéről. Hittem, hogy minden rendben lesz. A repülőtér szélén, nem messze tőlem egy bomba robbant fel, megsebe­sültem, s elveszítettem eszméletemet. Amikor magamhoz tértem, zubbonyomon keresztül vér szivárgott. Mégis határtalan örömet éreztem, hogy sikerült... Akkor még csak harmadik hete tartott a háború, s amikor a katonai kórházból visszatért alakulatához, a Harci Érdeme­kért kitüntetés várta, (gy élte át a háború első napjait, de hány következett 'még azután? — Akkor is, amikor Sztálingrádnál har­coltunk, ugyanolyan szörnyű hideg volt, mint most. És sokan voltunk, akik mind­végig kibírtuk... A sztálingrádi csata kezdetén a fasisz­ta légierő jelentős túlerőben volt. Nyikolaj Alekszandrovics megindultan emlékszik vissza harcostársaira, akik nem ismerték a fáradtságot, a félelmet, hősiesen har­coltak. Nem volt ritka az olyan nap, amikor több hullámban csaknem 500 re­pülőgép bombázta Kotyelnyikovo, Le- nyinszkaja, Proletarszkaja és Rosztov re­pülőterét. ..- Gépeinknek általában tíz harci beve­tést kellett akkor kibírniuk. Néhány repü­lőgép azonban már az első bevetés al­kalmával megsemmisült, mások viszont több mint tízet is kibírtak. Egyszóval, sok volt a megrongálódott repülőgép és a mi feladatunk volt, hogy használhatóvá te­gyük őket a további bevetésekre. A lezu­hant vagy kényszerleszállást végrehajtott repülőgépeket igyekeztünk megmenteni, kijavítani. Hangárok, nagy sátrak nem vol­tak, ezért a szabad ég alatt kellett dolgoz­nunk. Képzelje el, a mínusz 23 fok sem volt ritkaság. Kezünk, de még inkább lábunk majd megfagyott, nekem még ma is problémát okoz a sok járás... Igaz, sokan közülünk még rosszabbul jártak, kéz- és lábujjukat kellett amputálni. Duklán át Prágáig Egy pillanatra elgondolkodik, bizonyá­ra azon, folytassa-e az elbeszélést a rosztovi 9. légiezredről, amelynek ö is tagja volt. Megindultan emlékezik vissza Lavrinyenkóra, Ahmed Khan Szultánra, Aleljuhinra és Lovacsocra, a Szovjetunió Hőse cím kétszeres kitüntetettjeire, har­costársaira. Rajtuk kívül az ezredből még húszán kapták meg ezt a legmagasabb kitüntetést. A sztálingrádi harcok után a rosztovi ezred megkezdte a felkészü­lést a további harci feladatok végrehajtá­sára, a kurszki csatára... A visszaemlékezésben mintha elérzé- kenyülne, észrevétlenül még barátibb hangnemre vált, mintha már hosszú évek óta ismernénk egymást.- Hogyan is magyarázhatnám el ne­ked? Az, amit most mondok, egyáltalán nem mese! A kurszki csata idején pilótá­inknak már nagy tekintélyük volt, s amikor a fasiszták felismerték őket, a harcból kivonták saját „ászaikat“. Egyszerűen féltek, nem akarták őket elveszíteni. A le­vegőben már mi voltunk az „urak“! Kérdéseimre rendkívül készségesen válaszol, csak magáról nem szívesen beszél. Mégis megtudom, hogy Duklánál már a szovjet hadsereg őrnagyi rangját viselte, s kitüntették a Honvédő Háború Érdemrenddel, a Sztálingrád Védelméért Érdemrenddel, a Vörös Zászló Érdem­renddel és két ízben A harci érdemekért éremmel. A 8. légi hadsereg légi szolgá­latának vezető mérnöke volt akkor.- A mi hadseregünk kötelékében Duk­lánál egy csehszlovák légi hadosztály is harcolt. Mind újabb és újabb pilóták ér­keztek, akiket tábori körülmények között tanítottunk arra, hogyan kell bánni a szovjet technikával, amely különböző volt. Voltak bombázóink, vadászgépeink, s ezek típusai is mások és mások voltak. A csehszlovák pilóták és technikusok mindent megtettek azért, hogy minél ha­marabb elsajátítsák a korszerű technikát. És amikor megrongált gépeikkel vissza­tértek a bevetésből, segítettek nekünk a javításokban. Harci sikereikre mi is 0 Ez a kép Nyikolaj Alexandro- vics Guzovszkijról 1945-ben Csehszlovákiában készült... (A szerző archívumából) büszkék voltunk. Azután áthelyezték őket a szlovák nemzeti felkelés repülőterére, Tri dubyra. Mi továbbra is gondoskodtunk róluk. Duklára úgy 1944 október vége felé tértek vissza. A duklai harcok után a 8. légi hadsereg Ostrava felszabadítására készült. Gu­zovszkij őrnagy itt is szinte naponta talál­kozott csehszlovák pilótákkal. Mosolyog­va magyarázza, hogyan „gyógyította“ a csehszlovák hadosztály harci gépeit. Konkrétan az ö gondjaira a vadászgépek voltak bízva.- Egységeink a prágai hadműveletben is részt vettek. Még a fasiszta Németor­szág kapitulációja után is, egészen 1945. május 15-ig harcolnunk kellett Schörner hadseregének maradványai ellen. Pilótá­ink közül néhányan ekkor vesztették éle­tüket. .. Nem tudott ellenállni... Az asztalfiókból további fényképeket vesz elő, s kezébe kerülnek a családi fényképek is. Felesége, aki hosszú hóna­pokon keresztül, Sztálingrádnál is vele együtt harcolt; lánya, aki a Horizont üzemben dolgozik, s fia, aki építész. A családi fényképen a háttérben egy Moszkvics látható. Büszkén meséli, hogy veterán gépkocsiról van szó, még 1943- ban készült. Állítólag egész Minszkben nincs még egy ilyen. Rendkívül jó állapot­ban van még ma is, s vendéglátóm ma már csak azért nem ül a volán mögé, mert 1979-ben egy infarktus után az orvosok nem hosszabbították meg gép­járművezetői jogosítványának érvényes­ségét. Aztán az asztalon egy másik fény­kép bukkan elő, amelyen lökhajtású re­pülőgépek mellett látható egy pilótacso­port.- Ez a kép életem új fejezetét doku­mentálja. A világon az első olyan ezred tagja voltam, amely lökhajtású repülőgé­pekkel volt felszerelve. Mint vezető mér­nök, részt vettem az 1947. május elsejei ünnepi díszszemlén is, amelyen Moszkva fölött első ízben mutattuk meg a világnak új haditechnikánkat. A hadseregből 1960-ban, 29 évi szol­gálat után szerelt le. A nyugállományba helyezett ezredes túlon túl békés napjai azonban nem voltak ínyére. Az aktivitás, a kapcsolat az emberekkel, a mozgás - mindez hiányzott neki. Jelentkezett egy újsághirdetésre és rögtön az iskola­padba ültették. Cégvezető lett egy hűtő­gépgyárban.- Legelőször gózmozdonyon voltam fűtő, majd katonatiszt, később cégvezető. És most., de ez is egy külön történet. Amikor még fűtő voltam, volt egy moz­donyvezető barátom. Ö most köztársasá­gunk ipari minisztere. Egyszer találkoz­tunk egy aktívaértekezleten és egyből lerohant: „Már harmadik éve, hogy le­szereltél, s nem is jelentkezel. Mérnök vagy, gyere hozzánk, Belorussziát fogod építeni!“ Természetesen ment, s egy távközlési objektumot építő tröszt főműszerésze lett. Mosolyogva meséli, ez a munka sem volt könnyebb a katonai szolgálatnál. Ke­mény férfit igényelt, de tizenöt évig kibír­ta. Keresztül-kasul bejárta Belorussziát, kábeleket fektetett a Dnyeper medrébe és a hegyekben is... Csak azután döntött úgy: végleg nyugdíjba vonul! Csak a könyvednek, a turisztikának, a sport­nak, az úszásnak fog élni! Mindezt ugyan máig is csinálja, de öt év elteltével nem tudott ellenállni a múzeumigazgató hivá­Sanak LADISLAV TAKÁŐ REPÜLŐGÉPEK „GYÓGYÍTÓJA“ Találkozás Nyikolaj Alekszandrovics Guzovszkijjal, a duklai harcok résztvevőjével i

Next

/
Oldalképek
Tartalom