Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)
1986-09-19 / 38. szám
kJ szú M últheti számunkban megállapítottuk, hogy a stratégiai fegyverek terén a számszerű egyensúly a Szovjetunió és az USA között a hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején alakult ki. Ehhez hozzá kell tenni: a hadászati egyensúly fogalmát semmi esetre sem szabad leszűkíteni, többet jelent a rakéták, a ki- lotonnák egyszerű számtani összegénél. A paritás tette lehetővé, hogy a felek tárgyalóasztalhoz üljenek, megpróbálják mederbe terelni a fegyverkezési versenyt. SALTDOKUMENTUMOK A több évig tartó előkészítő megbeszélések után 1972 május 26-án írta alá Leonyid Brezsnyev és Richard Nixon a SALT-I néven emlegetett dokumentumokat (SALT: Strategic Arms Limitation Talks - tárgyalások a stratégiai fegyverek korlátozásáról). A következő okmányokról van szó: Szerződés a rakétaelhárító fegyverrendszerek korlátozásáról és Ideiglenes megállapodás a hadászati támadófegyverekkel kapcsolatos intézkedésekről. Május 29- én pedig aláírták A Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége és az Amerikai Egyesült ÁllaNézzük a dokumentum egyes pontjait. Az I. cikkely 1. pontja: ,, Mindkét fél kötelezettséget vállal rakétaelhárító védelmi rendszerének (ABM: Anti-Ballistic Missile - rakétaelhárító rakéta) korlátozására, valamint más, a jelen szerződés javaslataival összhangban levő intézkedések megvalósítására.“ A 2. pont azt hangsúlyozza, a két fél vállalja: „... nem telepít ABM rendszereket országa területén, nem teremt bázist az ilyen rendszerek számára, nem telepít rakétaelhárító védelmi rendszereket egyes körzetekben, kivéve a jelen szerződés harmadik cikkelyében megjelölteket. A II. cikkely azt foglalja pontokba, miből áll egy ABM-rendszer, a III. cikkely pedig két ilyen rend- szér telepítését engedélyezi, de az 1974-es megállapodás értelmében mindkét fél csak egy-egy rendszert telepített. A Szovjetunió Moszkva védelmét választotta, az USA pedig Grand Forksban, az interkontinentális rakéták kilövőállásait vette körül a védelmi gyűrűvel. A megállapodás értelmében az ABM rendszert 150 kilométer sugarú körben lehet telepíteni, legfeljebb 100 ABM-kilövöállás- sal és összesen 100 rakétaelAz amerikai úrfegyverkezési terveket úgy szeretnék Washingtonban beállítani, mint valamilyen „választ" a szovjet akciókra. Ez a módszer nem tisztességes, hiszen a Szovjetunió - s ezt fegyverzetellenőrzési szakértők több ízben megerősítették - nem szegte meg a szerződésben vállalt kötelezettségeit. A tengerentúliak a szovjet légvédelmi rendszerre hivatkoztak, amely szerintük „sok aktív elemet tartalmaz, s állandóan korszerűsítik". Kiagyalt érvelés ez, hiszen a NATO hasonló rendszerekkel rendelkezik Európában. Nem is beszélve arról, hogy a légvédelmi eszközök nem esnek korlátozás alá, semmi közük a rakétaelhárító rendszerekhez. Weinberger hadügyminiszter egyik múlt évi nyilatkozatában azt mondotta, hogy a Szovjetunió „közel áll saját stratégiai védelmi kezdeményezésének a létrehozásához". Az állítás valótlan, a moszkvai vezetés nem egyszer megerősítette: nem fejlesztenek ki csapásmérö űrfegyvereket, s nem is áll szándékukban ilyeneket telepíteni. A Szovjetunió ezeknek az eszközöknek a betiltásáért száll síkra. A példákat a SALT-l-el kapcsolatban tovább is lehetne sorolni. A fegyverzetkorlátozás időszerű kérdései 2. mok közötti viszony alapelvei című dokumentumot. További hét évet kellett várni, amíg 1979 június 18- án Bécsben Brezsnyev és Carter aláírhatta a SALT—ll-t, vagyis a hadászati támadófegyverek korlátozásáról szóló szerződést. Ezt az USA nem ratifikálta, de eddig tartotta magát a rendelkezéseihez. Már volt szó a kard és a pajzs logikájáról, vagyis arról, hogy a védelem eszközeinek tökéletesítése maga után vonja a támadó fegyverek fejlesztését, s ez fordítva is érvényes. A fegyverkezési verseny ördögi spirálja ez. A veszélyes növekedés megállításában óriási jelentősége van az 1972-es megállapodásnak a rakétaelhárító rendszerek korlátozásáról. Mivel a nagy hatótávolságú ballisztikus rakéták ellen jelenleg nincs hatékony védelem, s miután a felek képesek kölcsönösen elpusztítani egymást, ezért amikor szerződésben lemondtak a védelem kiépítéséről, az egyben megkönnyíti a támadófegyverek csökkentésének folyamatát. A kölcsönös elrettentésen alapuló egyensúly ez, mivel a kölcsönös elpusztítási képesség mellett kölcsönösen hiányzik a védelem is. Lényegében a korlátozások, s az egész stratégiai egyensúly mechanizmusa is erre épül, ez pedig mindmáig elég hatékonynak bizonyult ahhoz, hogy megakadályozza az atomkonfliktus kirobbanását. Az SDI-vel, vagyis az űrbe telepítendő rakétaelleni védelmi rendszerrel, az USA e koncepciót akarja felrúgni. A ,.tökéletes“ védelem megteremtésének illúziója ugyanis végzetes lépéseket vonhatna maga után. Ráadásul az a májusi Reagan- bejelentés, hogy a SALT-ll-t sem tartják a továbbiakban tiszteletben, hanem túllépik a támadófegyverekre megszabott korlátokat, igazolja: nem pusztán védelmi szándékok rejlenek a „védelmi kezdeményezés" mögött. KI MIT SÉRT MEG? Hagyományos amerikai propagandafogás, amikor Washington újabb fegyverkezési tervekbe kezd, akkor a Szovjetuniót vádolja ugyanazzal. Ez a helyzet a SALT-I esetében is. Az amerikai SDI-program szöges ellentétben van a rakétaelhárító rendszerek korlátozásáról szóló szerződéssel. hárító rakétával, s meg van szabva a radarkomplexumok száma is. Az V. cikkely 1. pontját érdemes szó szerint idézni: ,,Mindkét fél kötelezettséget vállal arra, hogy nem hoz létre, nem kísérletez ki és nem fejleszt ki olyan ABM-rend- szereket, vagy azok elemeit, amelyek tengeri, légi, világűri vagy mozgó szárazföldi támaszponttal rendelkeznek. továbbá a VI. cikkely b) pontja kimondja: „... nem telepít a jövőben hadászati ballisztikus rakéták támadásának előrejelzésére radarállomásokat, csak országa területének pereme mentén és kifelé irányozva. “ E szerződéssel a felek hivatalosan is elismerték, hogy ha bármely oldalon több ABM-rendszer jelenne meg a megengedettnél, az a stratégiai egyensúly felborításához, az atomháborús veszély növekedéséhez vezetne. Azért, mert az ilyen lépés kiváltaná a másik fél válaszát: a támadó eszközök mennyiségi és minőségi növelését; ugyancsak az új rakétavédelmi rendszerek létrehozását; s az olyan eszközökét is, amelyek e védelmi rendszer hatástalanítását szolgálnák. Az amerikai SDI- program sérti a szerződés I. cikkelyét azért, mert a rendszer az USA egész területére kiterjedne, az V. cikkelyt pedig azért, mert egyes elemeit a világűrbe telepítenék. A felek közötti egyezség értelmében tilos az új fizikai elveken alapuló rendszerek (amelyek képesek a hagyományos ABM-elemek helyettesítésére) telepítése az engedélyezett térségen kívül, (lásd a III. cikkelyt). Ezt a lényeges megállapítást az USA-ban figyelmen kívül hagyják, amikor megpróbálják bemagyarázni, hogy a SALT-I ellentmondásos, s a szerződés ,,szűkebb“ és ,,tá- gabb“ értelmezéséről beszélnek. A szerződés egyértelmű, s a bele- magyarázás egyedüli célja, hogy megpróbáljanak „jogot" keresni a fegyverkezési hajsza folytatására. A VI. cikkelyt sérti az, hogy az USA radarállomást épít Grönlan- don és Nagy-Britanniában, s amerikai területen is olyanokat, melyek paraméterei megfelelnek a rakétaelhárítás követelményeinek. A szerződéssel ellentétben a mobil radarrendszerek és elemeik fejlesztése, valamint a több robbanófejjel ellátott rakétaelháritó rakéták kísérletei is folynak. Ami a SALT-ll-t illeti: a Pentagon a tervek szerint még az idén felszereli a százharmincegyedik B-52-es hadászati bombázót robotrepülőgépekkel, s ezzel túllépi a hadászati támadófegyverek korlátozásáról szóló szerződés kereteit. Az Egyesült Államokban árra hivatkoznak, hogy a Szovjetunió kifejlesztette az új, SS-25-ös rakétát. Ezt Nyugaton SS-25-nek nevezett) rakéta nem más, mint az RS-12M, vagyis az RS-12 korszerűsített változata. A korszerűsítést a megállapodás engedélyezi, s erről részletesen is tájékoztatták az amerikai felet. Washington szándéka átlátszó: ilyen „érvekkel“ próbálták indokolni a mobil inditóállású Midgetman típusú rakéták fejlesztését. Hasonló kampányt bontakoztattak ki arról, hogy a Szovjetunió állítólag megengedhetetlen módon kódolja a rakétakísérletek te- lemetrikus adatait. Szergej Szoko- /ov marsall, szovjet honvédelmi miniszter az üggyel kapcsolatban tavaly novemberben a Pravdában leszögezte: a SALT-II pontosan rögzíti, hogy mely (a szerződés megtartásának ellenőrzéséhez szükséges) adatok nem kódolhatók, s ezt a Szovjetunió következetesen megtartja. ,,A kérdés megoldása érdekében javasoltuk az amerikai félnek, közöljék velünk, hogy véleményük szerint pontosan mely adatok nem kódolhatók. Ajánlatunkat azonban elutasították, ami bizonyítja, hogy egyáltalán nem áll szándékukban a probléma megoldása. “ De talán Washingtonban sem gondolják komolyan, hogy a szovjet lépésekre adandó válaszként akarják felszámolni a SALT-ll-t, hiszen a Pentagon vezetői az utóbbi hónapokban már minden kertelés nélkül hangoztatják, hogy a szerződés nem előnyös az USA számára, mivel a fegyverkezési programok megvalósításának útjában áll. S mindent le akarnak rombolni, ami gátolja a fegyverkezést. AZ EGYENSÚLY STABIL MARAD A SALT-I aláírása óta eltelt másfél évtizedre visszatekintve egyértelmű: a fegyverzetek gyors ütemű fejlesztését minden esetben az Egyesült Államok kezdeményezte. Nem is titkolva azt a reményt, mely szerint a Szovjetunió nem fogja bírni a versenyt - sem gazdaságilag, sem műszakilag. Egyébként ennek az ábrándnak ma is sok híve van a Pentagonban, bár egyre nyilvánvalóbb, hogy elképzeléseik irreálisak. A Szovjetunió nem engedte és nem engedi felborítani az erőegyensúlyt, s ez az Egyesült Államok világuralmi törekvéseinek is gátat szab. Az a tény, hogy a Szovjetunió az erőviszonyokat képes volt kiegyenlíteni, majd lépést tudott tartani az amerikai fejlesztésekkel, jelzi: a washingtoni stratégák nem számíthatnak arra, hogy belátható időn belül lekörözik a Szovjetuniót a stratégiai támadófegyverek terén. Új koncepciót kerestek tehát: az elrettentés egyensúlyának elméletét feladva létrehozták az USA „tökéletes“ biztonsága - az úrvédelmi rendszer által - megteremtésének elméletét. Az amerikai SDI-program lényege, hogy egyes elemeit a világűrbe kívánják telepíteni, s a cél az, hogy a támadó rakétákat és atomtölteteiket a röp- pályájukon (s lehetőleg annak első szakaszán) semmisítsék meg. S mivel a szándék az abszolút, a tökéletes védelem, ezért a tervek a több szakaszos védelem megteremtésével számolnak. A rendszerből jelenleg csak a felderítő eszközök (műholdak) léteznek, a többi kutatási, kísérleti stádiumban van vagy még abban sem. Köteteket írtak már össze arról, hogy az SDI műszakilag megvaló- sítható-e. A vélemények többsége megegyezik abban, hogy a technika jelenlegi szintjén a száz százalékos védelem megteremtése lehetetlen. Szakértői becslések szerint ha a hatékonyság „csak“ 90 százalékos lenne - a támadó fegyverzetek jelenlegi szintjét figyelembe véve — több száz atomtöltet jutna át a védelmi gyűrűn, s ez is jóval nagyobb veszteséget eredményezne annál, ami az USA számára elfogadható. Egyelőre azonban a kilencven százalékos hatékonyság is csak ábránd, nincs arányban a lehetőségekkel. VESZÉLYES ILLÚZIÓK Illúzió tehát az abszolút védelem gondolata? Ma még az, s feltehetően az is marad, még akkor is, ha elfogadjuk azt a nézetet, hogy a technikai fejlődés előtt nincsenek határok. Ez esetben Washingtonban számolni kell azzal is, a technika fejlődése nem valami amerikai privilégium, annak a Szovjetunió nagyon aktív részese lesz. A szovjet vezetés pedig már most is hangsúlyozta, - meggyőződésünk, hogy nem alaptalanul -, hogy meg fogják találni az SDI hatékony ellenszerét, s ráadásul az olcsóbb lesz, meg egyszerűbb is a bonyolult amerikai rendszernél. Ha illúziókról beszélünk, tegyük hozzá: költséges illúziók. Egyes becslések szerint ezer miliiárd, mások szerint ezerötszáz milliárd dollárt is felemészt egy működőképes rakétaelhárító rendszer létrehozása. Az SDI amerikai bírálói közül sokan azzal is érvelnek, hogy megvalósítása rendkívül hosszú időt venne igénybe. Még felbecsülni is nehéz, hogy mennyit, hiszen rengeteg a ma még megoldhatatlannak látszó probléma. Másrészt pedig: igaz, vannak bizonyos laboratóriumi eredmények pl. a lézerfegyverek terén. Hosszú út vezet azonban a laboratóriumtól az űrbéli körülmények között is működőképes rendszerig. A felsorolt kifogások ellenére sem lehet lebecsülni azokat a veszélyeket, amelyeket e program rejt magában. Az említett fegyverek a szakértők szerint a műholdak elleni harcra, vagy földi célpontok megsemmisítésére is alkalmassá tehetők (az eredeti fejlesztési céloktól eltérve). Azok, akik kétségbe vonják a ballisztikus rakéták elleni tökéletes védelem megteremtésének lehetőségét, veszélyesnek tartják a programot, mert a rendszer egyes elemeinek létrehozása magyarán szólva azt jelenti, hogy új típusú veszélyes fegyverek, katonai célokat szolgáló úrobjektumok stb. születnek. Magyarázatként tegyük hozzá, akik az SDI-t megkérdőjelezik, nem állítják azt, hogy az új eszközök létrehozása lesz technikailag lehetetlen, ellenkezőleg. Abban kételkednek, hogy a bonyolult elemekből álló komplexum, mint összehangolt, egységes egész, mint rendszer képes lesz-e száz százalékosan működni. Az SDI hívei ugyanis mintha teljesen figyelmen kívül hagynák a másik fél lehetőségeit, válaszlépéseit. Szentesi György a Külpolitika c. folyóiratban a következőket írja: ,,Az amerikai komplex rakétaelhárító védelmi rendszer létrehozása azért jelent különösen nagy veszélyt, azért csökkentheti jelentősen a nemzetközi biztonságot, mert éppen a valódi körülmények közötti kipróbálhatatlansága miatt fejlesztői, gyártói, üzembentartói 100 százalékos hatékonyságúnak értékelhetik, s ezt a valóságosnál jóval magasabb hatékonyságot el is hitethetik a világpolitikát döntő módon befolyásolni képes kormányzatukkal. A nemzetközi biztonság szempontjából katasztrofális lenne, ha egy 15-20 évvel későbbi amerikai kormányzat az abszolút biztos rakétaelhárítás téves tudatában cselekedne, politizálna, próbálná akaratát a többi országra ráerőszakolni. “ Sok szó esett az elrettentés egyensúlyáról. Tévedés ne essék, nem e mellett vagyunk, mert bár igaz, hogy eddig hozzájárult a nukleáris összecsapás kirobbanásának elkerüléséhez, de nem tudott gátat szabni a fegyverkezési versenynek. S ha a verseny ilyen ütemben folyik tovább, az elkerülhetetlenül a pusztuláshoz vezet. Ezért- semmilyen védelmi kezdeményezés sem jelenthet megoldást. Az egyedüli ésszerű alternatíva a békés egymás mellett éles, a nukleáris fegyverek csökkentésének, majd teljes felszámolásának útja. MALINÁK ISTVÁN (Julo Polák karikatúrája) I8&IX. 19.
