Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)
1986-09-19 / 38. szám
w ► ► Aj szú 3 SWX. 19. A nyolcvanas évek kapitalizmusának sajátosságai Hetven éve jelent meg Lenin „Az imperializmus mint a kapitalizmus legfelsőbb foka“ című könyve. Az évforduló alkalmából a Béke és Szocializmus elméleti problémákkal foglalkozó bizottsága Prágában nemzetközi szimpóziumot rendezett „A nyolcvanas évek imperializmusa“ címmel. Az alábbiakban részleteket közlünk Heinz Jung fő referátumából. A nyolcvanas évek imperialista rendszerének fejlődési tendenciáit csak akkor elemezhetjük eredményesen, ha Leninnek az imperializmusról szóló tanítására támaszkodunk, amelyet a kapitalizmus marxi elmélete keretében dolgozott ki. Ez a tanítás ma különösen fontos ahhoz, hogy tanulmányozhassuk az iparilag fejlett tőkés országokat mint állammonopolista rendszert, más szavakkal: a társadalmasítás olyan magas fokára emelkedett' kapitalizmust, amelyen jellemző vonássá vált a monopóliumok és az állam erőinek az egyesülése. Az NSZK marxistái úgy fogják fel, hogy saját elemző munkájuk része az imperializmust vizsgáló nemzetközi marxista-leninista kutatásoknak, melyeknek eredményei az SZKP XXVII. kongresszusának anyagában, más kommunista és munkáspártok dokumentumaiban tükröződnek. A lenini koncepció szerint a XX. századi tőkés társadalomban az uralkodó tulajdonviszonyok és a politikai hatalom gerincét a monopóliumok és a finánctöke alkotják. Ezek törvényszerűen jönnek létre a tőkés társadalmasítás eredményeképpen, a folyamat ellentmondásainak a hatására. Ugyanakkor Lenin az imperializmust olyan nemzetközi rendszerként vizsgálta, amelynek jellemző vonása az anyaországok uralma a periféria fölött, az államok versengése, a monopolista és finánctőkés csoportok konkurenciája. Ennek a rendszernek az evolúciója az egyenlőtlen fejlődés törvényének megfelelően megy végbe. Az imperializmus lenini értékelése ma is érvényes. Ebből kiindulva elemezhetjük a nyolcvanas évek állammonopolista kapitalizmusának fejlődésbeli sajátosságait. Ugyanakkor a mostani szakasz jelentős eltérést is mutat, s ez abban áll, hogy a szocializmus létrejötte és a gyarmati struktúrák összeomlása nyomán az imperializmus már nem osztatlanul uralkodó világrendszer. Világtörténelmi síkon a kezdeményezést a szocializmus ragadta magához, s ez meghatározza a mai kor jellegét. Az imperializmus vizsgálata lehetővé tette Leninnek, hogy feltárja kora szociális ellentmondásainak és osztályharcainak specifikumát, kidolgozza a proletariátus forradalmi stratégiáját. Különösen fontos meghatározni az osztályviszonyoknak és a burzsoázia uralmának az egyes konkrét történelmi körülményekre jellemző konkrét formáit. Ez a módszertani eljárás ma is igen fontos a forradalmi munkásmozgalom számára. A kérdések kérdése ma vitathatatlanul a béke és a leszerelés. Ez dominál a mai imperializmus valamennyi oldalának vizsgálatában. E legfontosabb probléma megoldása, az emberi civilizáció megőrzése szemszögéből a marxista kutatók ma arra figyelnek, miképpen differenciálódnak az imperializmus uralkodó erői, milyen változásai vannak a fejlődésnek az állammonopolista kapitalizmus meglevő rendszereiben, milyen típusúak a nemzetközi kapcsolatok, hogyan oszlanak meg a politikai és társadalmi erők országos és nemzetközi méretekben. A békeharc, a demokratikus mozgalmak és az osztályharc kölcsönhatása az atomkorban új vonásokat öltött, s a kommunistáknak mindenképpen figyelembe kell venniük ezeket az állammonopolista kapitalizmus körülményeihez és a békemozgalom fejlődéséhez alkalmazkodó stratégiai irányelveikben. Az állammonopolista kapitalizmus fejlődése a nyolcvanas években egészében véve úgy jellemezhető, hogy alkalmazkodik a megváltozott belső és külső feltételekhez, amelyeknek az ellentmondásosságát és aránytalanságát a hetvenes évek derekán világosan megmutatta a kapitalizmus világméretű gazdasági válsága. Az állammonopolista kapitalizmus háború utáni rendszerét a monopoltókés burzsoázia azért hozta létre, hogy leküzdje vagy enyhítse azokat a gazdasági és szociális ellentmondásokat, amelyeket az osztályharc nemzetközi és társadalmon belüli tényezői váltanak ki. S ez a rendszer olyan válságba jutott, amely nemcsak mind a mai napig tart, hanem sok tekintetben egyre jobban ki is éleződik. A TERMELÉS ÉS AZ ELLENTMONDÁSOK INTERNACIONALIZÁLÓDÁSA Az állammonopolista kapitalizmus belső evolúcióját a mai viszonyok között nem érthetjük meg, ha nem elemezzük az imperializmus nemzetközi rendszerének sajátosságait. A tőkés világ gazdaságának internacionalizá- lódása már a hatvanas években azzal járt, hogy ez a gazdaság új nagyságrendben monopolizálódott. Nemzetközi konszernek alakultak: transznacionális vállalatok. Ezek alaptőkéje túlnyomórészt egyik vagy másik ország nemzeti határain belül honos. Ugyanakkor állandóan növekszik e konszernek termelésének és értékesítésének az a hányada, amely külföldi ügyletekkel függ össze. Ez a sajátosság jellemző például az NSZK valamennyi nagy monopóliumára. Ezek nem csupán áruk és szolgáltatások fő exportőrei, hanem a töke - profitok és termelöberuházá- sok - nemzetközi áthelyezésének fő hordozói is. Az utóbbi években a transznacionális cégek mind nagyobb mennyiségben exportálnak kölcsöntőkét, tevékenyen részt vesznek nemzetközi pénzügyi és hitelműveletekben. E cégeknek a világpiacra való orientálódása nagy hatással van az állammonopolista rendszerekre, ami olyan gazdaságpolitikai koncepciókban fejeződik ki, mint „korszerűsítés a nemzetközi versenyképesség biztosítása céljából.“ Éppen a transznacionális cégek érdekeltek a kínálat politikájában, amely a profit növekedését hivatott biztosítani, háttérbe szorítva a belső kereslet kielégítésének problémáját. Ily módon eltérés támad a monopóliumok profitérdekeltsége és a belső piac fejlődésének szükségletei között. Végső soron a monopóliumok profitnövelő stratégiája az oka annak, hogy kiéleződik a gazdasági folyamatok szabályozó mechanizmusának válsága. Hozzájárul ehhez több más tényező is. Először, a tudományos-technikai haladás ma egyre inkább döntő tényezője a nemzetközi monopolista konkurencia kiéleződésének, a hazai erőforrások mozgósítására ösztönöz. Az állammonopolista kapitalizmusnak a tudomány és a technológia területén folytatott politikája, amely (különösen az Egyesült Államokban és kisebb, de egyre növekvő mértékben az NSZK-ban) a katonai tervekkel függ össze, erősíti a katonai-ipari komplexumot, növeli befolyását. Másodszor, fejlődik a nemzetközi tőkepiac és valuta- rendszer, amely a fináncoligarchia ellenőrzése alatt áll és a nemzeti szabályozás számára hozzáférhetetlen. Ez a folyamat közvetlenül a tőke strukturális túlhalmozásával függ össze. Nemzetközi méretekben erősödik a kölcsöntőkének és a fiktív tőkének a nemzeti újratermelési mechanizmusoktól való viszonylagos függetlensége. Felhajtják a kamatlábakat, óriási mennyiségű tőke áramlik át az Egyesült Államokba, a fegyverkezést a fizetési mérleg deficitje révén finanszírozzák stb., s mindennek az a következménye, hogy a pénzügyi, hitel- és valutáris viszonyok ma a legkényesebb szálai lettek a tőkés világon belüli nemzetközi gazdasági kapcsolatoknak. Ezeket a legerősebb imperialista országok is csak szűk keretek között befolyásolhatják. Ezen a területen a harc került az imperialisták közötti vetélkedés előterébe. Itt is növekednek az állammonopolista kapitalizmus nemzeti rendszerei és a nemzetközi méretekben működő monopol- és finánctőke közötti ellentétek. Harmadszor, felvetődik az állammonopolista kapitalizmus további internacionalizálódásának kérdése, az, hogy ez miképpen függ össze nemcsak az olyan regionális integrációs képződmények fejlődésével, mint az Európai Gazdasági Közösség, hanem az olyan típusú nemzetközi intézetek és szervezetek fejlődésével is, mint a Nemzetközi Valuta Alap, a Világbank stb. Az államok és a monopóliumok mellett ezek vitathatatlanul a nemzetközi kapitalista kapcsolatok olyan új alanyai, amelyek a monopoltöke érdekeinek megfelelően töltik be gazdasági és politikai funkcióikat. Itt az imperialisták közötti ellentéteknek egy viszonylag új szférája nyílik meg. Ugyanakkor ezek a nemzetközi intézetek a kollektív imperialista uralom szerveiként működnek, olykor jelentős szerepet töltve be a válságfolyamatok erősödése elleni fellépésben. Az ilyen intézetek révén a nemzetközi gazdasági és politikai kapcsolatok új struktúrái jönnek létre. Ezt az állammonopolista kapitalizmus internacionalizálódásának tendenciájaként értelmezhetjük. Ami az imperialista országok közötti konkurenciát illeti, a mostani évtizedben dől majd el, mennyire helytálló a még a hatvanas években kidolgozott marxista koncepció a versengés három centrumáról (Észak-Amerika, Japán és Nyugat-Európa). Napjainkban a tőkés világban acentripe- tális tendenciák dominálnak, elsősorban a gazdaság inter- nacionalizálódása következtében. Ez azonban nem szünteti meg az ellentéteket és a velük kapcsolatos centrifugális tendenciákat. Mindamellett sok közgazdász véleménye szerint aligha lehet arra számítani, hogy a három centrum együttműködése megtorpan, mert futótűzként terjed a protekcionizmus, vagy mert összeomlik a tőkés pénzügyi, hitel- és valutáris kapcsolatok rendszere, amikor, mondjuk, kitör a nemzetközi pénzügyi és adósságválság vulkánja. Inkább arra lehet számítani, hogy meg fogják találni az imperializmus alapvető érdekei biztosításának módját a válságfolyamatok nemzetközi szabályozása útján. Ez az értékelés helytálló Nyugat-Európát illetően is. A gazdasági integráció fejlődése nem szünteti meg az egyes országok tőkéseinek, elsősorban a nyugatnémet imperializmusnak a versengését és hegemonista törekvéseit. Monopóliumai érdekeit szem előtt tartva a nyugatnémet imperializmus sok területén önálló irányvonalat követ, mellőzve az Európai Gazdasági Közösséggel való kapcsolatokat. Nyilvánvaló, hogy a nyugat-európai imperializmus igyekszik a maga perifériáján a függő államok gyűrűjét létrehozni (loméi egyezmény) mint saját közvetlen befolyási övezetét, de azért nem viszi kenyértörésre a dolgot a NATO-val és az amerikai imperializmussal. Nyugat- Európa monopóliumai a „kollektív uralom“ rendszerét próbálják létrehozni, ez viszont ellenkezik az amerikai imperializmusnak az egyedi hegemónia megszilárdítására irányuló törekvésével. Ezen a talajon differenciálódás megy végbe a monopoltőkés burzsoázia körében, stratégiájának különböző változatai jönnek létre, ami tükröződik az EGK intézeteinek és szerveinek tevékenységében. Ez eléggé világosan megmutatkozott abban, hogy eltérő álláspontokat foglaltak el a hadászati védelmi kezdeményezés (SDI) Reagan-féle tervével, a Heuréka-tervvel stb. kapcsolatban. A nemzetközi imperialista rendszer fejlődésének képe nem lehet teljes, ha nem veszi figyelembe e rendszernek a fejlődő országokra gyakorolt hatását, ezeknek az országoknak a roppant eladósodását és fokozódó kizsákmányolását. Az új nemzetközi gazdasági rend létrehozása ellen harcoló imperializmus rontja a nemzetközi kereskedelem feltételeit és a harmadik világ országainak gazdasági helyzetét. Ez viszont fékezi a gazdasági növekedést az iparilag fejlett kapitalizmus övezetében. Az állammopolista kapitalizmusnak meg kell oldania sok válságos külgazdasági problémát, s ez növeli belső ellentmondásait. A GAZDASÁGI SZABÁLYOZÁS VÁLSÁGA A kapitalizmus mostani válságának lényegét feltárják a tőkefelhalmozási folyamatok változásai is. Ezzel kapcsolatban mindenekelőtt azt kell figyelembe venni, hogy a transznacionális cégek milyen körülmények között uralkodnak a gazdaságban. Ami az NSZK-t illeti, itt már vagy húsz éve meghonosodott az újratermelés intenzív jellege. A tudományos-technikai forradalom „elektronikus“ szakaszában, amelyet a nemzetközi konkurencia kiéleződése forszíroz, az újratermelésnek ez a típusa több új vonást ölt. A hatvanas évek vége óta gyengült a beruházási tevékenység az építőiparban és az állami szektorban. A következő évtizedben megindult a termelés racionalizálására irányuló beruházások strukturális átalakítása. És ennek eredménye az, hogy a termelés fő szféráiban mindinkább érvényesül a felhalmozás munka- és tőkekímélő mechanizmusa. Ily módon bővítik a kapacitásokat termelési költségek megtakarítása, vagyis munkaerő és tőke felszabadítása mellett. Kiéleződnek a termelés és a piac ellentmondásai, mert mind a beruházási kereslet, a tőkések részéről, mind a fogyasztók tömeges kereslete elmarad az újratermelés szükségletei mögött. Ugyanakkor a fölös tőkét nem fektetik be az ökológia szférájába, vagy a tömegközlekedés fejlesztésébe, az anyagi és szociális infrastruktúra átalakításába, mert az a profitráta növekedéséhez vezetne. A monopóliumok útját állják annak is, hogy állami segítséggel tökéletesítsék az infrastruktúrát, mivel ennek előfeltétele az újraelosztás mechanizmusának komoly átalakítása volna, ami pedig a profitot sújthatná. v Az így kialakuló helyzetben a monopoltöke előnyben részesíti a kifelé való terjeszkedést. Amikor magas fokú az internacionalizálódás; ez erősíti a monopóliumokban a belső piacról való „lekapcsolódás“ tendenciáját. Ez a magyarázata annak a paradoxonnak, hogy a belső piac pang, a külgazdasági műveletekből profitot szerző konszernek pedig felvirágzanak. A túlhalmozás ma nemcsak abban a formában nyilvánul meg, hogy kihasználatlan kapacitások vannak a válság sújtotta szférákban, hanem úgy is, hogy viszonylag fölösleges pénztőke jelentkezik a dinamikusan fejlődő ágazatokban. Ilyen eredménnyel jár az, hogy a termelésben új technikát és adatfeldolgozó rendszereket honosítanak meg, ami lehetővé teszi a tőke megtérülésének meggyorsítását, a raktárgazdaság csökkentését, a piaci folyamatokra való rugalmasabb reagálást. Mindez a kölcsöntőke, a többi között a fiktív tőke növekedését hozza magával. Mérhetetlenül megerősödnek a legnagyobb monopolista bankok pozíciói és fokozódik a finánctöke élősdisége, amint erről annak idején már Lenin is írt. AZ ALKALMAZKODÁS STRATÉGIÁJA A mai imperializmus elemzésében különösen fontos szerepe van annak a kérdésnek, hogy a mai állammonopolista kapitalizmus miképpen próbál alkalmazkodni a nyolcvanas évek közepének feltételeihez. Ezzel kapcsolatban a vizsgált bázis- és újratermelési szférák alapján célszerű elemezni a monopóliumok, az államapparátus és az egész társadalom együttműködésének szervezeti mechanizmusait. Ezért fel kell tenni a kérdést, hogy az állammonopolista tökének mi a szerepe a XX. század végi kapitalizmus rendszerében. Nemcsak az állami vállalatok mai formáiról van szó, hanem az állami alapoknak és a gazdaságpolitikának a magántőke felhalmozási folyamatával való összefonódásáról, is. Nyilvánvaló, hogy az imperialista állam nemcsak hagyományosan garantálja a tőkés tulajdonosok politikai osztályuralmát, hanem a tőkének mint osztálytulajdonnak a realizálásához szükséges gazdasági feltételekről is gondoskodik. Ennek a funkciónak a teljesítését szolgálja ma a szervezeti struktúrák tagolt összefonódása, amelyben központi szerep jut a vállalkozó monopóliumok által ellenőrzött egyesüléseinek. Mindenképpen figyelembe kell venni, hogy az állammonopolista komplexumoknak mint az állammonopolista töke szervezeti formáinak a fejlődése nem szorítkozik a hadiipari szférára. Ez szélesebb folyamat, amelynek során a monopóliumok és az állam együttműködésének viszonylag új rendszerei honosodnak meg. Ez megy végbe az atomiparban, az energiagazdálkodás, a távközlés stb. területén. Ebből a monopóliumok által az államapparátusra gyakorolt többé-kevésbé tartós befolyásnak új formái alakulnak ki. Ezzel a tendenciával kapcsolatban a piac és az állam kapcsolatai körül sok, nyilvánvalóan osztályszínezetű vita támad. Milyen formákban és milyen irányokban kívánatos a további társadalmasítás? A piacgazdálkodás burzsoá propagandája nemcsak a kapitalizmus anakronisztikus szükségleteit védelmezi, hanem a monopóliumok érdekeit is kifejezi, mondván, hogy a konkurencia és a társadalmasítás magánmonopolista formái előnyben részesitendók ezek etatista formáival szemben. Következésképpen az állammonopolista kapitalizmus viszonyai között a társadalmasítás jellege kiváltképpen érinti az osztályviszonyokat. Ezt mutatja a szociálpolitika és az állam szociálpolitikai funkcióinak a mai feltételekhez igazodó átalakítása körüli harc. Az ilyen politika feltételezi a nemzeti jövedelem jelentős újraelosztását, ami a .munkásosztály nyomását tükrözi. A konzervatívok támadásai ma arra irányulnak, hogy általában véve jelentős mértékben korlátozzák a szociális kiadásokat és csökkentsék ezen a területen az állam szerepét. A többi között arra törekszenek, hogy biztosítsák a magántőke szabadságát a szociális gondozás, a művelődés, az egészségügy és a szabadidő-eltöltés rohamosan növekvő rendszereiben. Mindezek a területek a foglalkoz(Folytatás a 4. oldalon)
