Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)
1986-09-12 / 37. szám
Mert adtál magadból - s mert efogadtam - fájlalni lesz mit holtomig: nem az, hogy adtál s nyomban visszaadtam, hanem hogy ennyit s akkor s így! Nem az, hogy bújni s lopni kényszerültünk - magunkat adtuk s vettük el -, hanem hogy rosszul mértük meg szerelmünk s beértük ketten ennyivel. (Ténagy S.: Mert adtál magadból) P.B. elárusftónönek tanul, szeptemberben kezdi meg a 3. évfolyamot. A tavalyi esztendő eseményekben rendkívül gazdag volt számára. Tizenöt évesen szlovákiai bajnok lett tekézésben és nem sokkal később, 1985. július 9-én 3,29 kg súlyú, 49 cm hosszú, egészséges fiúgyermeknek adott életet. Az apuka szintén kiskorú ugyancsak 15 éves volt.-Az alapiskolában Janó volt a legszebb. Nem tanult jól, de bolondult érte minden lány. Fejlettebbnek tűnt, mint a többi srác - talán azért, mert hokizott. Velem lehet, hogy azért kezdett ki, mert én is sportoltam. Tetszett neki, hogy vannak eredményeim. Egyszer megfáztam, kiírt az orvos. Ó sem ment suliba. Felmentünk hozzájuk és megróbáltuk. Azelőtt még ő sem csinált ilyet. Azt hittem, hogy jobb lesz. Mikor aztán észrevettem, hogy baj van, azt mondta, ne szóljak senkinek. Megfenyegetett, hogy elhagy. Nem mondtam meg anyámnak, csak a hetedik hónapban tudta meg. Apám még később, agyon akart verni. Anyám valahogy megnyugtatta. Terhességemről az iskolában sem tudtak, anyám jött be megmondani május utolsó hetében, amikor már otthon kellett maradnom. Úgy beszéltük meg, hogy megszülöm a kicsit és intézetbe adjuk. Amikor meglett, már nem tudtuk ezt megtenni, olyan aranyos vélt. Két hónapig szoptattam, de tovább nem lehetett, mert suliba kellett mennem. A házban ahol lakunk, szerencsére találtunk egy nénit, aki havi 800 koronáért vállalta a pici gondozását. Janónak nincs apja. Az anyja csak 400 koronát tud havonta fizetni. Janó feleségül akart venni, de rájöttem, hogy cseppet sem vonzódom hozzá, ráadásul el is züllött. Már nem hokizik, iskolába se jár rendesen, csavarog. Szeptembertől talán sikerül bölcsődében elhelyezni a fiamat. Hogy hogyan képzelem el az életemet? Mindenekelőtt az iskolát akarom befejezni, aztán meg dolgozni. A tekézést nem hagyom abba, különben egyedül akarok maradni a fiammal. Férjhez csak akkor megyek, ha igazán szeretni fogok valakit. talatlan voltam. Az ablakommal szemben levő épületben arab és néger diákok laktak. Délutánonként és főleg estefele mindig jó zene szólt náluk. Kikönyököltem az ablakba, hallgattam ón is. Egy este kopogtattak nálam, összerezzentem, mert senkit sem ismertem még. Kinyitottam az ajtót, hát egy magas néger fiú állt ott. Mosolygott, mondta, hogy szeretne velem beszélgetni. Soha nem voltam ilyen helyzetben, nem tudtam, hogy mit tegyek - de közben ő már be is jött, otthonosan leült és udvarolni kezdett. Nem sokkal később egy atléta termetű cseh srác rontott be, leszidta a négert és elzavarta. Szörnyen örültem, kezdtem, albérletekben laktam. Teherbe estem Bélától. A gyereket elvetettem. Aztán Bélának sem sikerült az egyik vizsgája, ezért úgy döntöttem, hazamegyek, hogy nyugodtabban tanulhasson. Mielőtt még elutaztam volna, megvettük a gyűrűket. Ó akarta. Itthon kétségbeesve tapasztaltam, hogy megint terhes vagyok. Megírtam neki. Először nem válaszolt, de egy hónap múlva mégis hazajött. Szilveszter előtt megtartottuk az esküvőt és a férjem egy hónap múlva elment két évre katonának. A gyerekeket én mindig nagyon szerettem. Képzelheted, milyen érzés volt, amikor megtudtam, hogy szellemi fogyatékos gyereket szültem. Én mindjárt mondtam a nővérkének, hogy a gyerek furcsa, valami baja van. Hívták az orvost, mindenki próbált meggyőzni, hogy nincs baja - és adtak nekem egy injekciót. Később megtudtam, hogy a dédnagymamám az unokatestvéréhez ment feleségül. Mikor a kislányom megerősödött, elmentünk Prágába genetikai vizsgálatra. Azt mondták, ha újra teherbe esek, okvetlenül jelentkezzem náluk. A férjem katona volt. Elmentem meglátogatni. Teherbe estem. Z. S. - értelmiségi:- Minden problémámat együtt akartam vele megoldani, de ő ezt nem szerette. Kigúnyolt, hogy mindig beszélgetnie kell velem. Vagy másfél évig úgy-ahogy jó volt együtt, de aztán... Még tíz évig voltunk házasok, de ekkor már végleg elszakadt a lánc. Egyszerűen beleroppantam. Egy év alatt 15 kilót fogytam. Nem ismertem meg az embereket, depresszióba estem, egy hónapig ki sem engedtek a kórházból. A két gyereket anyámék vették magukhoz. Hogy, hogyan kezdődött? Nehéz megmondani. Sok a véletlen. Béla is abba a középiskolába járt, ahova én, de akkor még semmi nem volt közöttünk. Egy idősebb iskolatársunkba voltam szerelmes. Ö - minekután leérettségizett - Nyitrára (Nitra) került, a pedagógiai karra. Leveleztünk. Meglátogatott, az én továbbtanulásom is szóba került. Nekem minden szándékom az volt, hogy utána megyek Nyitrára. Vártam, hogy ezt mondja ő is. De nem mondta! Azt válaszolta, nekem kell eldöntenem, hogy mit akarok. Ezzel szörnyen megsértett. Dacból Prágába, a műszaki egyetemre jelentkeztem. És minden rossz itt kezdődött el! Egyedüli lány voltam, a fiúkkal egy internátusbán szállásoltak el. Naiv, tapaszhogy valaki megvódelmezett. Ez a cseh fiú aztán megmutatta nekem Prágát, átvette velem a cseh műszaki kifejezéseket- egyszóval kedves volt. Én 19 éves voltam. Talán életem második pohár borát ittam meg, amikor egy éjszaka együtt maradtam Jifí- vel. Az első férfi - és máris teherbe estem! Ezután ö el is tűnt. Mondom, naiv, buta lány voltam. Futkostam, mint egy nyulacska, de azt se tudtam, hova kell fordulnom. Mire megtudtam, már késő volt, a gyereket nem lehetett elvetetni. Rendszeresen járnom kellett egy doktornőhöz, aki rólam és a szüléimről mindent kinyomozott és rábeszélt, hogy mondjak le a gyerekről. Aláírtam. A kórházban a főorvos biztosított afelől, hogy nagyon jó kezekben lesz a kicsi, ha megszülöm. Mindegy, hogy kisfiú vagy kislány lesz- olyan körülmények között fog élni, amilyeneket én soha nem tudnék neki biztosítani. Megszültem. Nagyon szép kisfiú volt. Nem akartam lemondani róla. Kérdezősködtem, ki tudna nekem segíteni, hogy megtarthassam Nem adtak tanácsot. Elvitték a gyereket, kellett valakinek. Nevet még én adtam neki. Józsefnek hívják. Most 17 éves, de nem tudom hol van. A Prágában tanuló magyar diákok nagyon megvetettek, szinte kiközösítettek - azt terjesztették rólam, hogy néger gyereket szültem, azért nem hoztam haza. Egyszer rendőrök is felkerestek, kérdezték, hogy hol van a gyerekem. Szörnyen megijedtem. Később elárulták, hogy találtak egy halott újszülöttet, az anyját keresik. Nekem semmi papírom nem volt, szerencsére a kórház igazolta, hogy ott szültem. Mondom, borzasztó időszak volt ez, az évet is ismételnem kellett, de legjobban mégis az fájt, hogy a társaim lenéztek. Béla egyszer aztán mégis elhívott táncolni és hazakísért az Ady klubból. Nekem ez akkor igen jólesett. Jólesett, hogy van, aki beszél velem. Kiállt mellettem - bár igaz, hogy nagyon furcsa volt a kapcsolatunk. Mindenki, így ó is azt feltételezte, hogy tapasztalt nő vagyok. Neki is szinte bizonyítanom kellett, hogy nem úgy van. Később nem ment a tanulás, kiléptem, dolgozni A két gyerek között csak 19 hónap van, de a fiú egészséges, nincs baja. Jól is tanul, de az idegrendszere azért gyenge. Nem volt nyugodt házaséletünk. Nekem ameddig bírtam hallgatnom, vezekelnem kellett. Beleroppantam. Most már összeszedtem valahogy magam. Talpon kell maradnom. Anya vagyok, nem adhatom fel. T. L. gyermekgyógyász meséli:- Éva és László a barátaim voltak - egy faluból származunk. Kassán (KoSice) jártak műszaki főiskolára. Évfolyamtársak voltak, szerették egymást - szinte biztos volt, hogy ők aztán soha nem válnak el. Arról, hogy hogyan képzelik el a jövőjüket, baráti társaságban is szívesen beszéltek. Úgy tervezték, hogy előbb az államvizsga, aztán összeházasodnak, majd házat építenek és csak aztán alapítanak családot. Hát ez egy kicsit másként történt a valóságban. Éva terhes lett, jött a gyerek - úgyhogy az ötödik évfolyamban összeházasodtak. A kicsit intézetbe adták, néha elmentek meglátogatni, de a tanulmányaikat befejezték. Míg László tényleges katonai szolgálaton volt, addig Éva hazament szüleihez a kicsivel. Úgy tűnt, hogy most már minden helyrebillen, de mégsem így lett. László a szülőfalujától 200 kilométernyire kapott állást. Éva egyedül nem akarta elengedni, vele ment. Éva szülei dolgoztak, így a picit a hetven éves nagymamára bízták, öt évig voltak távol, a gyereket akkor vették magukhoz, amikor már iskolába kellett mennie. Én ennek a gyereknek a szomorú szemeit nem tudom elfelejteni! Ezt a gyereket még senki sem látta nevetni. Érzelmi depresszióban szenved. Egyedül játszik, a gyerekekkel nem kommunikál. Érzelmi fejlődése kétségtelenül visszamaradt, annak ellenére, hogy jó felfogású kisfiú. koromban ón is ilyen voltam. Tizennyolc évesen férjhez akartam menni, mert őrülten beleszerettem egy fiúba. Négy óv korkülönbség volt közöttünk. Két évig jártunk együtt. Az volt a szerencsém, hogy ő felismerte: nem illünk össze. Szakítottunk. Olyan barátaim, akikkel elmehettem moziba, természetesen ezután is voltak, de komolyabb kapcsolatom csak a főiskolán akadt. A barátnőm bántyja kezdettől fogva szimpatikus volt nekem - és minden bizonnyal én is neki, mert a barátságból szerelem lett. Férjhezme- nésre viszont ekkor már nem gondoltam. Vártam, hogy a dolgok maguktól alakuljanak. A negyedik évfolyam végén teherbe estem. Mi legyen - megtartani a gyereket, elvetetni? A kérdés természetesen felmerült. Tanulmányaimból is tudtam, hogy milyen felelősség gyereket vállalni, felnevelni. Tudtam azt is, milyen fontos, hogy ne csonka családban nőjön fel a gyerek. Péter akkor csinálta a kandidátusi munkáját, nekem is meg kellett írnom a diplomamunkámat és felkészülni az államvizsgákra. Annak örültem, hogy terhes vagyok, de egyben féltem is, hogy képes leszek-e megbirkózni mindezzel? Péter azt mondta, hogy feleségül vesz, el is jött hozzánk megkérni a kezemet. Ősszel volt az esküvőnk, utána Péter szüleihez költöztünk. Jól jött, hogy volt hova menni, de az új családba is be kellett illeszkedni. Nem ment könnyen. A teendők is sűrűsödtek. A diplomamunkám témája az alkoholizmus volt. A terhesség közepén voltam, amikor alkoholelvo- "nó intézetben és üzemekben végeztem felméréseket. Nehéz volt, de megcsináltam. Mikor megszültem, anyám is feljött hozzánk. Sokat segített, igaz az anyaságba (Fleischer György felvétele) ón is gyorsan beletanultam. Szép és jó érzés volt, amikor megszoptattam a kicsit. Csendes gyerek volt, elaludt mellettem. Ilyenkor elővettem a könyveket és tanultam. Két hónapos volt a fiam, amikor államvizsgáztam. Ez júniusban volt, szeptemberben a férjem elment katonának. A gyerekgondozási szabadság hamar letelt, hat hónap után munkába kellett lépnem, mert a katonaságtól kapott 1200 koronából nem tudtunk megélni. Találtam egy nénit, aki havi 650 koronáért vállalta a pici gondozását. Közel négy év után lett saját lakásunk. Az első három óv az életem legnehezebb időszaka volt. Nem tagadom, sokszor én is elkeseredtem, volt amikor sírtam is. Hasonló megpróbáltatásoktól sok házasság bizonyára fel is bomlik. A miénket a szerelem és a józan ész tartotta össze, meg a remény! Bíztam benne, hogy minden jóra fordul, csak ki kell birni. Tudatosan igyekeztem fékezni magam, hogy ne rontsak a dolgokon. Aztán valahogy kölcsönösen megtanultunk alkalmazkodni - tiszteletben tartani egymás egyéniségét, érdeklődését. Világos volt előttünk, hogy kettőnk kapcsolatától függ, mennyire lesznek kiegyensúlyozottak a gyerekeink. A második gyerekünk már „tervezett" volt. Berendezett lakásba érkezett és mi is túl voltunk a feszültségeken. Távol álljon tőlem, hogy magammal példálódzam, de el kell mondanom, a munkám során gyakran tapasztalom, hogy a mai fiatalok tűrőképessége milyen alacsony, nagyon keveset tudnak elviselni, az első kudarcnál feladják. Többnyire egyénieskedni akarnak, de kevésbé alkaimazkodók. Ez utóbbi az anyaság szempontjából pedig nem a legbiztatóbb jel... □ L. G. - pszichológus:- Mindenkinek van ideálja, mindenki álmodozik. Középiskolás Anyák, gyerekek, sorsok - és gondok. Gondok, amelyekről úgy érzem, talán nem tudunk eleget. Olyan anyák váltottak magukról, akik iskoláskorukban szültek először - jóllehet - és ezt el kell mondanom - nem volt könnyű szóra bírni őket. Ilyen témáról még ma sem szívesen beszélnek az emberek. Magánügyek - mondják. Lényegében így is van, de ezek az emberi sorsok nem lehetnek közömbösek a társadalom számára. Hazánkban 1981- ben 13 763 házasságon kívüli gyermek született, 1983-ban 14 831 - és ezek a számok a következő években sem csökkentek, sőt! De mit tudunk ezekről az anyákról, gyerekekről, és vajon mit tudnak ezek a fiatal lányok az anyaságról, a gyereknevelésről? Én úgy tapasztaltam, keveset. Sok esetben a szülök sem tudnak leányukkal beszólni erről a témáról, s az iskoláinkban a pedagógusok sem tesznek meg minden tőlük telhetőt. Elgondolkodtató az is, hogy Szlovákiában a felsőoktatási intézmények közül miért csak a kassai Állatorvosi Főiskolának van olyan óvodája, ahová gyermeküket a tanuló anyukák is elvihetik? Kérdés kérdést követne - nem sorolom tovább. Didaktikus tanulságokat sem kívánok levonni a riportból. Az olvasókra bízom - mindenekelőtt a fiatalokra! SZASZÁK GYÖRGY UNNI.. ^
