Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)
1986-09-05 / 36. szám
VILÁG PROLETÁRJAI, EGYESÜLJETEK! SZLOVÁKIA KOMMUNISTA PÁRTJA KÖZPONTI BIZOTTSÁGÁNAK NAPILAPJA 1986. szeptember 5. XIX. évfolyam Ára 1 korona A Póton Szénbányák bányászai 1985-ben az évi termelési tervet túlteljesítve 1 millió 13 ezer tonna barnaszenet küldtek a felszínre. A kitermelt mennyiségnek mintegy 87 százaléka energetikai szén volt, amelyet a Nováky-i Hőerőműben égettek el, s csak 130 ezer tonnányi került az egyes széntelepekre. Felvételünk a pótori bányaüzem egyik munkahelyén készült. (Zolczer László felvétele) Mindannyiunk életében vannak olyan számontartott napok, amelyek az éppen érintettek számára többet jelentenek, mint azt, hogy egy év elszaladt... Ilyen például szeptember kilencedikén a bányászok és energiaipari dolgozók napja, amikor a nehézkezű bányászok, a széntüzelésű hőerőművek fűtői, az atomerőművek vezérlőpultjainál dolgozó szakemberek, vagyis munkások, mérnökök és ügyintézők egyformán ünneplőt öltenek. A kívülállók is tudomásul veszik ezt a tényt az újság, a rádió vagy a tévé révén, de talán túlságosan nem is figyelnek oda, elvégre még nyár van, s ilyenkor ki gondol az energiára, amely legtöbbünk számára a fútőidény beköszöntésével válik igazán fontossá. Pedig napirendünkből „kihúzni" sosem lehet. Már csak azért sem, mert hogyan is kezdődik számunkra az év legtöbb napja? Reggel megszólal a vekker - gyakran elektronikus, konnektorból táplálva - s utána irány a fürdőszoba. A csapból meleg víz folyik, amely gáz vagy villanybojlerban melegszik, a konyhában a tűzhelyen elkészül a reggeli, esetleg kávé. Utazás a munkahelyre - buszon, trolin, villamoson — a munkahelyen pedig vár az esztergapad, a villanyírógép, megszólal a telefon... Délután folytatódik a visszaúttal, megfő a vacsora, bekapcsoljuk a tévét - vagy kezdődik a második műszak mosógéppel, vasalóval... Mindebből kitűnik, hogy nincs egy percünk energia nélkül, persze, mindezt akkor tudatosítjuk, ha valahol ebben a láncban zavar áll be. Nemcsak bányásznapi, hanem mindennapjaink egyik kulcsszava lett tehát az ENERGIA, sőt néhány éve az energiatakarékosság is. Amíg azonban idáig eljutottunk, „szükség volt" két energiaválságra is. Az 1973-74-es energiasokkból még nem tanult eléggé az emberiség, de bekövetkezett a másik is, hogy 1978-79 telén végre mindenki megértse: a takarékos energiafelhasználás nem fölösleges szócséplés csupán. Az energetikusok - a hó- és vízerőműven kívül atomerőművekből is szolgáltatják manapság az áramot, fényt, meleget - energiát, méghozzá növekvő mennyiségben. Azonban a hazai energiaszükséglet nagyobbik felét még mindig szénből kell fedezni. Abból a szénből, amelynek fútőórtéke az elmúlt két évtized alatt kilogrammonként annyival csökkent, hogy évente mintegy 15 millió tonnával kell többet termelni, mint amennyivel fedezni tudnánk a szükségletet a húsz évvel ezelőtti minőségű szénből. Úgy is mondhatnánk: ennyivel kell több ugyanannyi fútőértékhez. Egy 90 megawattos hőerőmű napi „étvágya" pedig csaknem 20 ezer tonna szén. Amikor az energiaválságokat követően elkövetkezett a megoldások keresése, számbavették a pazarlás okait, és a leggyakoribbak között a gépek üresjáratai, a fölösleges világítás, valamint az utcák „fűtése“ szerepelt. Az elmúlt, mintegy háromnegyed évtizedben pozitív változás következett be. Ma már össztársadalmi szempont, kiemelt mutató lett az energiafogyasztás mértéke. A gazdaságos termelés igénye egyre nagyobb szerepet kap a párt- és a gazdasági vezetés irányadó dokumentumaiban. Egyre gyakrabban készülnek kimutatások arról, hogy egy tonnányi felhasznált energiahordozóra milyen teljesítmény, mekkora volumenű árutermelés jut, hogy a fajlagos energiafelhasználásról minél pontosabb képet kapjanak az illetékesek, s keressék a még létező tartalékokat. Mert hát megtanultuk mi is, hogy a népgazdaság ugyan milliókban, sőt milliárdokban „gondolkodik“, de ezek az összegek is csak „aprópénzből“ gyűlnek össze. Ha megtermeljük és- megtakarítjuk... Felmerül a kérdés, hogy hol lehet - és kell - leginkább takarékoskodni. Nyilvánvaló, hogy a nagyfogyasztóknál van a legtöbb tartalék. De kik is ezek? Szlovákiában a legnagyobb energiafelhasználó a 2iar nad Hronom-i Alumíniumkohó, aztán az Istebnéi Fémkohászati Müvek és a Kelet-szlovákiai Vasmű kohói igénylik a legtöbb villamos energiát, de összességükben nagyfogyasztóknak számítanak a nagyvárosok kisfogyasztói, míg a minőségi (!) elektromos energiát elsősorban a vegyipar igényli. (Nem mindegy ugyanis, hogy megvan-e a szükséges feszültség, vagy az 50 herzes frekvencia). Nos, közülük a nagyfogyasztók takarékosságát akár bírságolás árán is könnyebb befolyásolni. Ha viszont egy-egy lakásban hideg van, lakója azonnal bekapcsolja a. hősugárzót. Nem számít- neki »-, hogy mibe kerül. A hideg téli napokon pedig ez már-már tömeges „népszokássá“ is válhat, s aztán következnek be a sorozatos hálózati meghibásodások. Folytathatnánk a sort a takarékosság lehetőségeinek további sorolásával, s egyéb érveket is felhozhatnánk a bányászok és valamennyi energiaipari dolgozó munkájának méltatására. De talán e nem pirosbetús ünnepnapon ennyivel is felhívhattuk a figyelmet az energetika hétköznapjaira, amelyekről a leggyakrabban számadatok formájában értesül a kívülálló. Azok mögött azonban valahol mindig ott van az ember is, a bányász, a fűtő, az energetikus. Előttük pedig ilyenkor tisztelegni illik. Máskor pedig munkájukat jobban megbecsülni... MÉSZÁROS JÁNOS
