Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)
1986-08-15 / 33. szám
Jelena Szerebrovszkaja 9 Szemrevaló teremtés volt, fölöttébb tetszett a férfiaknak. Esztrádénekesnö, mindig csinosan öltözve, alig észrevehető sminkkel. Érthető. A háború idején neki is hoztak gyász- jelentést. Őszintén, szívből sírt. Nagyszerű ember volt a férje. És a Győzelem előestéjén esett el! A munkáját szerette, az mentette meg. Sokszor lépett föl katonai egységeknél. Mindig megbámulták, és ö úgy fogadta ezt, mint jogos adót. Miért ne? A becéző férfitekintetektöl még nem lesz kisebb. Semmi olyat nem engedett meg magának. Vidám természet - ez minden. Még jó is, könnyebben viseli a bánatot. Egyszer valami tudományos kutatóintézetben kellett fellépnie, a Néva egyik mellékágának a partján. Nem este, hanem késő délután, munka után. A hangversenyen szerepeltek néhányan, nagy pompával fogadták őket. Az ének végeztével, az elcsituló taps közepette a színpadról a kis oldalszobába ment. Néhány tükör lógott a falakon, a művészek itt készülődtek. Ott volt az 6 táskája is, amellyel érkezett. Leült a székre és meglátta, hogy a szemközti kis ajtón egy férfi lép ki. Idősödő, barátságos, a fején akkurátus kis kopasz folt, de az alakja még jó. Kezében egy csokor tulipán.- Regina Szergejevna, köszönöm önnek! Engedje meg... - és átnyújtotta a művésznőnek a virágot. ,- Köszönöm — mondta ő, a maga részéről elmosolyodva a kellemes meglepetéstől. - Még a nevemet is tudja...- Sokat tudok önről - felelte a férfi sejtelmesen. - Nem egy koncertjén voltam már. örülök, hogy legalább a figyelmességnek ezt az apró jelét tanúsíthatom ön iránt. Szemei ragyogtak a boldogságtól. Elégedetté, boldoggá tenni az embert - a legnagyobb elégtétel. Látni, amint a szemed láttára kivirul. Ráadásul nem kerül semmibe. Pompás! Á férfi fölsegítette a rövid kis bundát a művésznőre, és engedélyt kért tőle, hogy hazakísérhesse. Minden magabiztosság nélkül tette ezt, s szemében ott villogott a kockázat fénye. „Eh, lesz ami lesz!“ Megengedte. Nem keltett olyan benyomást, mint aki rá fog ragadni, vendégeskedni akar, kettesben maradni vele. Egészen nyílt volt, és kendőzetlenül örült annak, hogy minden olyan jól megy. A házhoz érve azonnal búcsúzkodni kezdett. De azért megkérdezte: „Volt már a kiállításon?“ Azokban a napokban mindenki a kiállításról beszélt, amelyet a katonáink megmentette képekből rendeztek. Hamarosan haza kellett őket juttatni. Azonnal elértette a kérdést. Nem, még nem volt érkezése rá. A férfi mintha még örült is volna ennek, és meghívta, mepjen el vele. Fél év múlva a felesége lett. Hogy miért? Maga se tudta pontosan. Nem, nem szeretett belé. De olyan ember volt, akit könnyen magához engedett. Minden belső ellenkezés nélkül, bár nem Is lelkesen. De valóban, meddig kakukkol- hat az ember magányosan? És ó olyan gyöngéd volt, annyira lágy. Úgy szerette ót. Nem volt szentéletú ember, két házassága is volt már. De az első felesége elhagyta, a második egy sikertelen műtét után meghalt. Az első házasságából lánya felnőtt és férjhez ment. Moszkvában lakik. Ó meg egyedül él. A tudományok kandidátusa, a jövője biztosítva. Van egy gyönyörű szobája a belvárosban. Regina egyszobás lakásába költöztek, hogy később majd lakást cseréljenek és véglegesen letelepedjenek. Reginának nem volt gyermeke. Továbbra is folytatta szeretett munkáját, gyakran szerepelt. Néha virágcsokrokkal tért haza a hangversenyről. A férjének esze ágában se volt féltékenykedni. Csodálkozott, ha nem volt virág. Vaszilij Vasziljevics elvitte magával a feleségét az intézeti ünnepségekre. Egy alkalommal pedig egy bujtást kért tőle az asszony szobáját díszítő filodend- ronról. Intézeti asszisztensnői elhatározták ugyanis, hogy az előadótermet kizöl- dítik. Ez a növény pedig igénytelen és ugyanakkor meglehetősen mutatós. Levegőben lógó, gyökeres lián... Regina azonnal lenyesett egy jó ágat, tiszta, nedves rongyba, majd újságpapírba csavarta. Hiszen még a bujtás hosszú szárán is nagyok voltak a levelek. A férje aztán arról kezdte faggatni, hogyan kell gondozni a virágot, mivel öntözzék. Regina mesélt neki a húsléről meg a ricinusolajról. A férfinak szemlátomást jólesett, hogy az ő útmutatásait megoszthatja az asszisztensnőivel. Egyszer az esti újságban megjelent egy cikk Regina koncertjéről és a tehetségéről. A szerző elfúló hangon írt. Még így is látszott, hogy igyekszik visszafogni magát, mérsékelni indulatait, csakhogy ez nem mindig sikerült neki. Vaszilij Vasziljevics a feleségétől tudta meg, hogy a cikk szerzője, egy Kulik nevű újságíró kétszer is volt náluk, beszélgetni. Anyagot gyűjteni. A cikk után Regina valahogy más lett. Estére úgy elfáradt, hogy azonnal álomba merült. Külön aludtak. Amikor a férfi becéző szavakkal odament hozzá, elfordult, vagy eltakarta a szemét, és azt mondta: „Vaszenyka, a feleséged megöregedett... Aludna egy kicsit...“ A férfi megszánta és igyekezett nem kételkedni benne. Igaz, kicsit korai még ez az öregség - mi az a negyven év manapság egy nőnek! Ráadásul nem látszott többnek harmincnál. Továbbra is Regina lakásában laktak: nem volt idő a lakáscserével foglalkozni. Egyszer valaki a férj jelenlétében telefonált neki. Valahogy zavartan, idegesen beszélt. Máskor olyankor hívták, amikor fellépése volt. Vaszilij Vasziljevics megkérdezte, milyen üzenetet adjon át. Azt felelték: mondja meg, hogy Kulik kereste. Épp ő? Vaszilij Vasziljevics átadta. Regina kigyúlt és áthatóan nézett a férjére. Semmit nem mondott. Este a férfi szokatlan állapotban talált rá a konyhában: sírt.- Mi a baj. Regina? Ki bántott?«Csak szólj, én majd ellátom a baját! Regina idegesen törölgette a szemét. Egészen megcsúfult: az orra megduzzadt, a szemhéja feldagadt, kivörösödött. Egész este hallgatott. Amikor pedig levetkőzött, az ágyba bújt, és a férfi odament hozzá, hogy gyengéden megérintse a vállát, hirtelen fölült az ágyban és azt mondta:- Vaszja, én nem tudok alakoskodni. Gondolj rólam, amit akarsz, de hazudni nem tudok. A barátom vagy, de nem szeretlek. Bocsáss meg nekem, te olyan jó vagy. De nem tudok a másik nélkül élni. A férfi valósággal megdermedt, aztán leereszkedett egy székre. Ném szólt. Ó pedig kuszán arról beszélt, hogy nem becsülhetné többé magát, ha, anélkül, hogy szeretné, vele élne. Hogy el kell válniuk, méghozzá mielőbb.- Rendben van... De minek elválni? - kérdezte a férfi csöndesen.-Jó, külön fogunk élni. De minek válnánk el? Hátha elmúlik ez az egész... Regina ragaszkodott a váláshoz. Minden más megoldást becstelennek érzett. Közben a Kulik iránti érdeklődése kezdett lanyhulni. Nemsokára nullára csökkent. Ez a Kulik nem volt valami ügyes. Egyszer, a buszon, meglátta egy fölöttébb érdekes, fekete szemű hölggyel karon fogva. Ez még nem jelentett volna semmit, de minthogy a szó szoros értelmében három méterre voltak tőle, Regina elkaphatta a férfi tekintetét, amellyel a hölgyön csüngött. Pontosan olyan, de ugyanolyan volt, mint amilyennel őt is megajándékozta. Nem, Regina nem volt az a fajta, aki szaglászik, nyomoz, kikönyörgi magának a figyelmet. Még meg is könnyebbült: minden érdeklődését elveszítette a férfi iránt. Az élet tovább gördült a maga útján. Regina vendégszereplésre Lengyel- országba utazott. Volt a csoportjukban egy moszkvai férfi, tehetséges szavalóművész, a költészet szerelmese. Egyszer csak meg-megjelent Leningrádban, Regina pedig el-elment hozzá Moszkvába. Valami rendkívüli megbabonázó hangja volt. Halk, nyugodt, ugyanakkor mégis parancsoló. Bársonyos? így is lehet mondani. Reginának, úgy látszik, kifinomultak a hallóidegei. Nem fontos még a külső sem, csak a férfi hangszíne... Aztán új ismeretségek, más találkozások jöttek. Megértette: a magánélete kudarc. Se családja, se gyereke. Legyünk hálásak azokért a percnyi örömökért, amelyek kijutnak nekünk! Szépen keresett, önállónak érezte magát, senkitől se függött. Az évek teltek. Egyszer megcsörrent a telefon. Egy ismeretlen női hang szólt bele:-Regina Szergejevna... Holnap temetjük Vaszilij Vasziljevicset. Mégis, együtt éltek hat évig. Ha akarja, jöjjön el a polgári gyászszertartásra. Tizenegy harminckor gyülekezünk a tanszéken. Eljön? Köszönöm. Hiszen úgysincs egyetlen rokona sem Leningrádban. A lánya, épp a legrosszabbkor, külföldi kiküldetésben van. Az Államokban, még repülővel se érne ide. Istenem! Meghalt... Tizenöt perccel a megjelölt időpont előtt ott volt. Mindenféle ismeretlen nők néztek rá kérdő szemmel. De előkerült az idős asszisztensnő is, akivel a férje annak idején összeismertette. Köszöntötték egymást. Aztán az asszisztensnő így szólt:- Van még időnk. Nem akarja megnézni a virágját?- Miféle virágot? - értetlenkedett Regina.- Menjünk. Ez itt. Beléptek egy nagy előadóterembe. A három méter magas ablakok a Névára néztek. A nap beömlött az óriási ablakokon. Vakítóan ragyogott a fa széles, legyezószerú levelein. Nem fogta föl azonnal, mi ez. Egy nagy favödör állt a padlón. Egy fatörzs nőtt ki belőle, erős, több éves nyírfáéhoz hasonló, csak feötét. És az egész szobát, mindhárom ablakot keresztül-kasul behálózták a gallyak. Mintha csak széttárta volna hatalmas karjait a filodendron. És rajtuk - nedvdús, óriási, egészséges levelek. Még csak nem is hasonlítanak az ő szobájában nyíló, szánalmas, csene- vész levélkékre. De a fényt, bármilyen különös, nem fogták el. Ez lenne az a kis satnyaság, amit annak idején egy darab rongyba tekerve Vaszilij Vasziljevicsnek adott? Az asszisztensnő hallgatott. De le nem vette a szemét őróla. Szinte bosszú- szomjasan nézte. Egy ilyen kiváló embert nem érteni, nem szeretni! Hiszen itt mindenki istenítette! Lett volna csak ő Regina helyében... Regina álmélkodva bámulta a fát. Rettegve! A filodendron! Lám, mivé nőtt megfelelő körülmények közt elegendő fény és emberi gondoskodás mellett! Nem ilyen volt-e annak az embernek a szerelme is? Akadozó, nyílt, a legparányibb önzés nélkül való. Szép. Miért is történt így mindez? Miért is nem tudta megszeretni? A filodendron állt, egyetlen levele se rezdült. Óriási volt, erőteljes, hatalmas. Itt nem volt szükség szavakra. Magamagáért létezett és beszélt. KÓNYA LILLA fordítása FARNBAUI Esszé „Azí rosszallóan, akárha 6 i Mert I Ebben az ala désben a sí - a reflexió. „Saját" kulc Bár másokb megzavart ö S amsonas Katinélis teljesen elmerül a képes folyóiratban. Sokáig időzik a divatoldalon, ahol szétvetett lábbal áll a divatárusnő ruhakoszorúval, aztán gyorsan átlapoz a téglát tartó brigádvezetőn és beleütközik a hat kérdésből álló kérdőívbe: 1. Miről ábrándozik a legtöbbet? 2. Hogy képzeli el a saját boldogságát? 3. Melyik évszakot szereti a legjobban és miért? 4. Van-e valami hobbija? Mi az? 5. Ki a kedvenc írója? 6. Hogy szereti eltölteni az ünnepeket és a szabadságát? ' A kérdések, be kell vallani, 'közel álltak Samsonas leikéhez. Határozottan arra ösztönözték, hogy koncentráljon, figyelmesebben szemügyre vegye saját magát, összeszedje gondolatfoszlányait, kellemes emlékeit... Mintha ki lenne számítva, zsebében ott hever a ceruza, és Samsonas, aki pár éven át férfiasán ellenállt a folyóiratok kérdőívtámadásainak, most beadja a derekát. Vesz egy papírlapot, és lelkiismeretesen, semmit sem titkolva, mintha gyónna, válaszol a szerkesztőség halálosan komoly kérdéseire: 1. Leggyakrabban azokról a nőkről álmodom, akik illatosak, elnézőek, mosolygósak, telt lábszárnak, és ha lehet, anyajegy van az arcukon. 2. Boldogságomat így képzelem el: könnyű munka, nagy fizetés, ízletesen elkészített konyhai étel, jól varrt öltöny, vasalt könnyű mellénnyel. 3. A legkedvesebb évszakom az, amikor nem üldöz a négy volt feleségem. 4. Igen. Az új ismeretségek (lásd az 1. választ). 5. Az írók hidegen hagynak. De hadd írjanak. 6. A szabadságomat legszívesebben a fürdőhelyeken töltöm, ahol igyekszem teljes tüdőből lélegezni; ünnepeken, érthető, felhajtok egy-két kupicával (valamiért idegesít az arab rum). A válaszokat szépen letisztázva és aláírva, Samsonas K., Katinélis leragasztotta a borítékot, bedobta a postaládába és mosolygott magában. Lelkiismerete sohasem volt ilyen tiszta, s léptei ilyen nyugodtak. Ahogy ment, szemébe nézett az embereknek, és fejét úgy felemelte, ahogy csak a nyaksálja engedte. Lelke mélyén Katinélis azt remélte, hogy a folyóirat szorít egy kis helyet őszinte, tisztességes válaszainak. hallgatják a titáni Beethovent, megértik a zseniális Shakespeare-t, nem veszik le a szemüket Ciurlionisról, s a Marsra repülvén, mezei kamillát vinnének magukkal... Samsonas megtapogatta égő fülét, és úgy érezte magát, mint a vadász, aki egy lövéssel hat nyulat terített le... De ezek virágok voltak, s a termés a lap alján ért be, ahol kövér betűkkel ékeskedett a szerkesztőség megjegyzése: „A szerkesztőség a kérdőívre száz meg száz válaszlevelet kapott. Helyszűke miatt az egészet, érthető okokból, nem közölhetjük. De a válaszokat összegezve örömmel állapíthatjuk meg, hogy milyen magas szintre jutottak Vytauté Zilinskaité 0] i ir 1. 1 T __ JU M D 1 1 Ezért mohón kapott a folyóirat új száma után, amelyben közölték az olvasók válaszait. A válaszok betöltötték két nagy oldalt, és Samsonas máris tüzetesen olvasni kezdte az egészet sorra egymás után. De már az első sorok láttán lógott a tisztára borotvált álla, a bal szemöldöke megrándult. A válaszok özönéből kitűnt, hogy rajta kívül az egész köztársaságban nem találni egyetlen embert, aki rajongana a gyönyörű nőkért, aki ünnepnapokon szeretne felönteni a garatra, és aki óhajtaná a nagy fizetést. Ilyesmi szóba se jöhet! Kiderült, hogy bárhová megy az ember, mindenütt csak aszkéták és puritánok vannak, behúzzák a hasukat és kifordítják üres zsebeiket, fáradhatatlanul embertársaink. Roppantul megnőtt az emberek vonzódása a szellemi értékek iránt, megvetik a kispolgári életmódot, készek lemondani egyéni érdekeikről a köz javára, helyesen ítélik meg a férfi és a nő kölcsönös viszonyát - bár nem mondják el mindazt, ami a mai embert jellemzi, az alkotót, az állampolgárt. Mint üröm az örömben, olyan Samsonas K. válasza. Bevallja, hogy a csinos, karcsú lábú nőket kedveli; nem titkolja (sőt talán dicsekvéssel mondja), hogy már négyszer vált el; tiszteletreméltó történelmi ünnepeink az ő számára ivászati alkalmak, bármelyik drámaírót vagy novellistát elcserélné sült krumplira... Vajon ezeket a sorokat olvasván, elvörösödik-e, vagy helyette i mellény c tűzzenek! test a mi i Samso üldögélt a .kezdett, a egy óriási fekete leg nas olyan kell távoli sanda tek egy mási „kicsinye; filkó“! Talán c hogy tál; irodában ban nem I cipelje be Vagy mé a másodil megoldás nek: a há még a cs szabb szí most vak holnaputa legyek ez Katinél megnézte azt a cer megvárja aztán...
