Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)

1986-08-08 / 32. szám

pfröntöse sarkával napbarnította ftörölte a verejtéket, belépett a jurtába, néhány rövid tiindig mondott valami újdonságot adózóinak: lanék nemezt ványolnak. dék a szikesen legeltetik a birkát, íba elindult a lovait keresni, tbo visszajött a Hangajról. lesütött szemmel üdvözölte a lá- ink-félszegen köszöntötte a hiva- és a tűzhely mellé telepedett. semmit? Fiatalon s ereje teljében földhöz­ragadt, nincstelen szegényként tengődött. Még gyámoltalan kisgyermek korában ár­vaságra jutott, és szolgamunkára kellett elszegődnie, mások cselédjének - így szem elől veszítette az emberhez méltó élet útját. A téli fagyban ménest őrzött, a nyár hevében juhnyájat legeltetett; ősszel az aludni térő, tavasszal meg az elöbújó mormotáktól szomorítva fecsérelte éveit. Az ősök és a vének szaván kívül nem Tóth Ivana rajza 4 a vagy gyermeke egy csésze is tejet, falatnyi tejbekását rakott ighogy megette, átment a gazdag khoz, és féken tadotta a kiscsikót, kancát fejik. Bérül néhány korty dtak neki - meg is itta helyben, is múlt a nap egyik fele. Később nemesúrnál segédkezett a birka- i. Tőle lépet, vesét kapott - azt is >ekebelezte. Ezzel meg elment isik fele. a szűk pusztai világban élte: került el a Keleti Tariomány r, sohasem kelt át a Nyugati Folyó jjpra. Ugyan csoda-e hát, hogy értelme, élénk észjárása ellenére látott, hallott, mégsem tudott isméd más igazságot. Azt gondolta, hogy nincs is több út a földön, csak az, amelyik a téli meg a nyári, a tavaszi meg az őszi szálláshelyre visz. A felfordított üst belsejé­hez hasonlatos vaksötét, vad pusztán cseperedett fel, vált fédivá. Milyen sérel­mes, kemény élet, milyen szánni való ifjúkor! De hát miéd nem törekedett arra, hogy jobb világot lásson? Sivár létének szerencsétlen voltát a Régi Világ Fia bizony fel sem fogta. Vajon honnan tudhatta volna, hogy nyomorúsága a nemesek és lámák törvénytelenségeiből fakad? A megcsontosodott szokások bék­lyóiban a szenvedést örömnek, a viszon­tagságos sorsot jólétnek vélte. És majd­nem az egész nép őhozzá volt hasonlatos: szemét behunyva, fülét betömve nem látta, nem tudta, mi a valóság, s tudatlanságával a puszta széltében-hosszában az elmara­dottságot erősítette. Ám attól a naptól kezdve, hogy az egyik társa fegyved fogott a forradaloméd, a fel­fordított üst alá betöd a fény. Felocsúdott az egész mongol nemzet! Tudjuk már, hogy van föld a látóhatáron túl is, ismerjük az öt óceánt meg az öt világrészt. Leraktuk közösen az új élet útját. A kék mongolok vörös mongolok lettek. A Régi Világ Fia egy új világ fia lett. Micsoda boldogság! Micso­da öröm! \ (1939) Mongolból fordította: ZAHEMSZKY LÁSZLÓ jel, piros kartonruhájának kivágá- adon hagyja gömbölyű, izmos . rohanó szekéren rázódva, egy- gyújtogatja és hajigálja a sötétbe álakat, mintha nem venné észre, gimnazista átöleli, és az arcát, csókolja, a száját keresi. A lány el eltolja, az pedig, a bakonülő 4 miatt, készakarva hangosan és il mondja: ide a gyufát. Nem tudok majd ád, mindjári! - kiáltja a lány, és óbban egy gyufaszál, majd egy ám, s a sötétség még sűrűbb, atolhatatlanabb lesz a meleg töl, amelyben egyre úgy rémlik, szekér hátrafelé szalad. Végre igéd, ajkuk hosszú csókban forr ekkor hirtelen lökés rázza meg rekér mintha beleütközött volna - a legényke hidelen lefékezi komor-piros remegésében, amely a távol­ság ellenére, a vele suhanó füstárnyakkal együtt, mintha a szekédől egy versztányira lobogna, mind forróbban és félelmeteseb­ben tombol, egyre magasabbra, széle­sebbre csap a láthatáron - úgy rémlik, heve már arcukig, kezükig ér, sőt a fekete föld fölött már valamilyen leégett tető váza is feltűnik. Az erdőfal tövében pedig három jókora farkas áll, bíborvörösen, szürkén, és szemükben hol áttetsző zöld, hol meg vörös fény csillan - átlátszó és élénk színű, akár a forró ribizkelekvár. A lovak hidelen hangosan felhorkannak, és bősz vágtában oldalvást iramodnak, balra, a szántóföldre, a gyeplőit szorongató legényke hátrazu­han, a szekér pedig zörögve, recsegve, dülöngélve dobálózik^a földkupacon. Valahol az árok szélén a lovak nekiru­gaszkodtak, a lány azonban felugrott, és sikerült kiragadnia a gyeplőt a megrettent legényke markából. Hidelen átlendült a bakra, és valami vastárgyban felhasította az arcát. Egész életében megmaradt egy vékonyka sebhely a szája szögletében, és amikor megkérdezték, honnan ered, vidá­man, mosolyogva mondta:- Régmúlt napok dicső tettei! - és eszébe jutott a régi nyár, az augusztusi száraz nappalok és sötét éjszakák, a csép- lés a szérűn, a friss illatos szénaboglyák, meg az a borostás gimnazista, akivel esténként ott heved, s a hulló csillagok egy pillanatra felragyogó ívét nézte. - Ránk ijesztettek a farkasok, elragadtak a lovak - tette hozzá. Én meg heves vérű, elszánt voltam, hát odaugrottam, hogy megfékez­zem őket. Azok, akiket életében még ezután sze­retett, azt mondták, hogy legkedvessebb rajta a sebhely, med finom mosolyt vará­zsolt az arcára. GELLÉRT GYÖRGY fordítása JEVGENYIJ VINOKUROV Menekülés A családot, az otthont, mind, amit egy életen át munkáddal szereztél, otthagyni egy nap, minden javaid’ és elindulni, egyedül, egy estén... ,,Ezt nem, ezt nem lehet megérteni...“- szólnak a barátok, az ismerősök. De a kísértés mindig emberi. És vannak lázadók. És vannak hősök. „És a józan ész? A logika? Hol?“- Hiába érvek és bölcs magyarázat. Az ég alatt kását kanalazol s nézed a tábortűzbe omló ágat. Idő Bámulsz vagy fekszel, mozdulatlan, vagy előtted tányér, mosatlan, az idő zuhog, mint az áradat a hajó lékén, s minden tör, s szakad. Színházat nézel. Talán utazol. Vagy fáradtan végzed be a napot. Az idő zuhog, mint, ha valahol kinyitva felejtik a gázcsapot. MIHAIL DUGYIN Mondják... Mondják, hogy az emberi szónak társai emberi szavak, s hogy olykor a halk suttogás is a kiáltásnál hangosabb. Vannak többértelmű szavak, mint nyitott szemek a sötétben. Hallgass most. Most a hallgatásod minden szavát pontosan értem. LEONYID MARTINOV Egy idő óta Egy idő óta már, mint aki szikla ormán áll, és onnan néz a mélybe, végtelen-tág vidékre, egy idő óta - bár minden a régi -, de a csillagok fényét megérti, úgy érzem, és boldog vagyok, vitát már csak módjával folytatok, és alszom, egyre kevesebbet bár, egy idő óta már. ANTALFY ISTVÁN fordításai gy nem lesz ez meg az a kórus elnyerte a közönség rokonszenvét. De akiket külön hát ennyi elég volna, hogy magunk is énekeljünk? Végtére i. Erre csak is: nem ízetlen tréfa az egész? Mindezeket az aggályokat nagy szepegve közöltük Avrammal, ö azonban fölényesen etség nélkül kijelentette:- Én szemeltem ki magukat, én is fogom felkészíteni ;! Eddig még a társaságot. Az, hogy nincs hallásuk és énekhangjuk, ózott. Soha nem jelent semmit, legyen ez az én gondom, ne a maguké, az eszükbe! Még ma elkezdjük a próbákat. Különben hetente három­eny, a tekin- szór próbálunk. - Fémes tekintetét még egyszer végigjár- osszú karja tatta rajtunk, majd fenyegetően préselte ki a foga között: n végződött. - A próbákról való távolmaradásért, késésért, vagy ha irt bizalmat valaki végleg el akar maradni* nem ismerek el semmiféle kifogást! Mulasztásaiért mindenki viselni fogja a következ- k. Mi, mint ményeket, márpedig ^zok nem lesznek enyhék! Még ínekeit, sem egyszer: jegyezzék meg, ez nem tréfadolog! »ngjegyeket, Azon a napsütéses délelöttön megtartottuk az első n is érdekelt próbát, utána pedig, rendszeresen, háromszor hetente, ágban, hogy Esténként próbáltunk, néha éjfélig is elhúzódott. Fáradtan és kedvtelenül bandukoltunk hazafelé, még annyi erőnk sem volt, hogy dohogjunk, nemhogy lázadozzunk. Avram kitartó volt, gyakran kíméletlen és kegyetlen is, mi pedig igyekeztünk megfelelni a bizalomnak. Féltünk tőle. Nem­csak tőle, hanem azoktól a követelményektől is, amelyeket a legelején kilátásba helyezett. A közvéleménytől is tartottunk. Ha a helyi közösség úgy döntött, hogy itt karéneklés lesz, akkor az közakarat. Hát rúgjuk fel az egészet, és tegyük ki magunkat a közmegvetésnek, vagy hogy polgártársaink árulóknak nevezzenek bennünket? Ezenkívül Avrammal gyakran a városból is jöttek elvtársak a próbákra. Fontosságuk tudatában, kicsípve feszítettek a hosszú asztalnál, és Trninié titkárunkkal az élükön, jelentőségteljesen bólogattak. Minden helyi közösségbe ellátogattak így, föntről éppen az ilyen énekkarokkal voltak megbízva, úgyhogy tőlük is tartottunk. Legalábbis eleinte. Mert amikor egyikük odasúgta a másiknak, hogy talán mi vagyunk a legjobban felkészített kórus a városban, attól fogva büszkélkedni kezdtünk magunkkal. Alig vártuk, hogy újból eljöjjenek, s a jelenlétükben különösen törekedtünk. Avran Piletic, a karvezetönk, mind gyakrabban leordított, megalázott, összeszorított fogakkal szidalmazott bennün­ket, némelyikünket fel is pofozta. Lehülyézett, és bárgyú társaságnak, olyan entellektüeleknek titulált minket, akik­nek annyi eszük sincs, mint a tyúknak, egyik-másik frázist kénytelenek voltunk ötvenszer is elismételni egy este. Élvezettel gyötört bennünket, nekünk pedig sem bátorsá­gunk, sem kedvünk nem volt hozzá, hogy bármit is tegyünk ellene. Különben hát minden siker, még a legkisebb is, annyi áldozatot követel az embertől! A verseny ősszel kezdődött. Legelőször is a városban lettünk legjobbak, aztán a köztársaságban, végül pedig a szövetségi versenyen, csupa szakértőből álló, szigorú bírálóbizottság színe előtt szereztük meg az első helyet. Helyi közösségünk nagy sikere volt ez, de még nagyobb sikert aratott karnagyunk. Avram azonban csak bólintott, s magabiztosan kijelentette:- Ahol én vagyok, ott csak győzelemről lehet szó. Ezután az ünneplés napjai következtek. A helyi közösségben egymást követték a pohárköszöntők, kiláto­gattak a legtekintélyesebb városatyák meg az újságírók, s nagy ritkán eszükbe jutott egyik-másik kórustagunk. Ez az ö sikerük volt, nem a miénk. Ők szervezték meg, tőlük származik az ötlet, nem mitölünk. Ók nyomták az ügyet, ők tartottak ki mellette, egész idő alatt ók hittek a győzelem­ben, nekik köszönhető a mi nagy sikerünk. Trninió, helyi közösségünk titkára több kitüntetést kapott, és áttették- a városi pártbizottságba, Avram Pileticet pedig kinevezték az opera igazgatójának. Bennünket senki sem méltatott figyelemre, csupán megígérték, hogy legközelebb, ha valami hasonló tömeges verseny lesz, gondolni fognak ránk. Mivel szokásunkká vált, hogy hetente legalább háromszor találkozzunk, folytatni akartuk az éneklést, fönntartani a kórust, ők azonban csak legyintettek: nem kell, mindez már a múlté, a kórus eleget tett rendeltetésé­nek, most már semmi szükség rá. Az első napokat nehezen viseltük el, de azután visszavonultunk. Egyedül az vigasztalt bennünket, hogy csupán műkedvelés volt az egész, s hogy csak a sok rossz között voltunk mi a legjobbak. Otthon azóta is dudorásszuk azokat az áriákat, amelyeket akkor énekeltünk, amikor nekünk is kórusunk volt, olyan dalárdánk, amely helyi közösségünk legkivá­lóbb lakosaiból állt. Talán így fejezzük ki azt a tudat alatti vágyunkat, hogy egyszer majd ismét tagjai legyünk egy nagy együttesnek, még ha nem is lesz valami nagy klasszis. BORBÉLY JÁNOS fordítása mmmfmmmmmmmmmtam ■ ■ ■tsm ?_>­BRBBB mm SS 47 JSS 4tSS‘ 4SB&^. ' SS 47 ágT Sfk 7S.S7 JTgf |§j£’ r m vm JpeÜ mi4 Wm- Farkasok - rikolt fel. 5 Messze jobbról tűzvész pírja villan a szemükbe. A szekér a liget előtt áll, 5 ameTy a szárazvillámok fényében tárull , elébük. A liget a tüztől most feketére vált, , és egész hosszában fodrozódva reszket, / mint ahogyan reszket előttük az egész i mező is az égen mohón rohanó láng

Next

/
Oldalképek
Tartalom