Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)
1986-08-01 / 31. szám
I^^lével véletlenül ibe, gyorsan elsimí- irta forgáccsal és >gy apám is így tett, a fáról. Megkérdez- nindez. i - mondta anyám, abad sebet hagyni rted a Földet, mind- - folytatta anyám., ágást, hogy hamahogy nem szabad annak szent nevét, v. a Földét. Különö- •r, nagy ünnepek ágos pillanatokban, ilnak hozzá, akkor núgy pedig egysze- Nyilván a sűrű neve, elhalványul nak. Bizonyára a Föld minden embere - az Ő gyermeke, Rápillantottam anyámra és az jutott eszembe, hogy az én anyám is érzi az Ülő Anya fájdalmát, a Föld fájdalmát. Láttam én azt az arcán, amikor a fejsze éle belehasított a földbe. Megkérdeztem:- Anya, te érzed a Föld fájdalmát? Figyelmesen rámnézett, elrévedezett egy ideig, aztán elgondolkodva mondta: yám szavai, hogy ke. Lelke van az ának, a fűszálnak, aminek lelke van, öldnek is van lelke, ámtól: re? slelte. - Emlékszel, Jat, fájt? képzeltem az Ülőt: nyörú asszony, mi nk vállain és néha edést okozunk ne- it Ó, hiszen ugyan- ágos, akár az én gyerekek időnként Nevezik Ülő Anyá- Lehet, hogy néha érzem... Számomra akkor még ismeretlen volt a természet fájdalma. Később megértettem, hogy minden élet gyökerének a töve a Földben van. A fa gyökere, maga a fa, a termése, a bogarak, csúszómászók, a vadak, madarak és az emberek... Minden összefonódik, minden egyazon gyökérbe torkollik, és ez a gyökér a Földbe vezet. És aki a Földet megsérti, minden gyökerek tövét sérti meg. Ha kezet emel a gyökérre, elsősorban önmagára és az emberiségre emel kezet. De kezdetben a fájdalmat csak nagyon kevesen érzik meg, amíg a végsőt majd mindenki. Hallgattam anyámat s új kérdést tettem fel:- És amikor azzal az éles ásóval ássuk a földet, akkor nem okozunk neki fájdalmat?- Nem, az ásóval nem okozunk fájdalmat- mondta meggyőződéssel anyám. - Amikor szükséges dolog miatt ássuk a földet, vagy építünk rá valamit, akkor a Föld még örül is. Ilyenkor nem haragszik az emberre... Elgondolkoztam az értelmesen és értelmetlenen a Föld életében. Anyám hozzáfogott magyarázni, miért nem szabad fájdalmat okozni Földünknek. Minden emberféle, minden népség, minden vad és madár, fák és füvek, mind a Földön élnek. Mindet a Föld tartja fenn. Ha nem lesz Föld, nem lesz élet. Hát ezért kell kímélni a Földet. Ezért kell gondolni rá utolsó percünkig. Ez az utolsó perc pedig igen hamar eljött, és anyánk lement a földbe. Amíg anyánk élt, a világ olyan volt, mint mindig, nélküle teljesen más lett. Irigykedve néztem azután mindenkire, akinek anyja volt. Úgy tűnt, nem tudják igazán megbecsülni, az egészet felfogni... Nem tudták, nem is sejthették, mi az, gyerekként anya nélkül maradni. Anya nélkül nevelkedni, anya nélkül élni... Anyánk lement hát a földbe. Nemzetségünk férfiai sötét arccal vágták a Földet. Fejszével vágták a megjegesedett januári földet. Némán vagdalták. Mi, Liza nővéremmel, a túz mellett ültünk és könnytelen néztük őket; rég elsírtuk már minden köny- nyünket. Egyedül kuporogtunk. Húgainkat nem hozták el, hisz a legkisebb csak kéthónapos volt. Bölcsőben feküdt, márpedig a szokás szigorúan tiltotta, hogy bölcsős gyermeket hozzanak ide. És láttuk, ahogy a Föld fagyott rögei hullanak a megfeketedett hóra. Azt a Földet vágták, amit anyánk annyira szeretett. Azt, amelybe oly korán ment le, reggel, épp napkelte után halt meg- időnap előtt a hiedelem szerint. Anyánknak vágták a Földet. És fájt. És fáj azóta is... SCHMIDT ÉVA fordítása c bőréhez hasonlít; szőrzete megfakul, is. A száraz föld ól, igy könyörög, esdekel, kiszáradt lered fölfelé: esőt! ;ra az égbe, de ott maga is: a nap /es föltöri a csontiál, öngyilkosságra újra ültet szomorúiké, mint a beton, ecsemő. Erőlködik csőre kicsorbulva ; ki zsákmányért át hátára illesztve , áldjuk a fényt, yakozunk. Hallgat- lyekben csak a mi Jt: elmossa, vagy i föld, néz az esők ra, a hegy északi rét táborra oszlik i kenyértermelők, nyér természetes, ikorom óta érzem, volt. Legtöbbször or apám. Óhajunk rótt. Én a pihenés miatt vártam. „Eső lesz“ — mondtam örömmel. Jólesett egy fél délután tartó szünet is, még jobban a hetes eső. „Jó hetes eső, jól megáztatja a földet“ - mondták. „Jó hetes eső, lehet aludni, olvasni, barátokhoz járni“ - gondoltam én, mert bún lett volna kimondanom. Vézna gyerekkarjaimmal kellett kaszálnom, normában kévét dobálnom, s borral itattak, hogy bírjam. Éjjel félálomban hánykolódtam, úgy folytattam a meghajlást, karnyújtást, húzást tovább. Esők nélkül mi lett volna velem? Kiszáradtam, megszakadtam volna én is. Ázzanak be, csírásodjanak ki búzakeresztjeim, befülledve penészedje- nek meg a boglyák! Sokat aludni, elolvasni hosszú regényeket, vizes réten futballozni - ezt hozta az én drága esőm. Hozta, bár jött mennydörgéssel. Vasszerszámaimat eldobva kellett menekülnöm a legközelebbi házig, vizözönben, bőrig ázva, esendően, mint a bevizelt kisgyerekek. De elvonulása után ránk hagyta a megmosdatott világot, a nagy láthatárt a Bakonytól az Alpokig, nyugaton a Fehérhegyig, ahonnan száz-kilométerek távolából szikrázott a hó. Megláttatta velünk, milyen magas az ég: elfoszlott felhők közt végtelen. Roppant uralkodásától reszkető idegeinket szivárvánnyal nyugtatta meg, rózsaszín gilisztákkal, ezüstnyomú csigákkal, gőzölgő fürjekkel és nyulakkal népesítette be útjainkat. Fölszabadított, érzékeny lettem és szabad. Esőben csak egyszer dühöngtem igazán. Az az eset a parasztok és az én gondolkodásom közötti különbség legpontosabb kifejezése volt. A Horváth Jóska okozta az egészet. Jött a vihar, kévéket adogattam a szekérre, füstölgött már a Ság-hegy, aztán sötét rojtú függöny mögé került tájaival. Jól tudtam, még egy búzakeresztet föladogatok, és nyakunkon a víz. „Csak még egy keresztet! Csak még egy keresztet!“ - hallottam fölülről, aztán a szekeret is lekötöztet- te velem a jégverésben. A kévék eresze alatt összegörnyedve hajtotta a lovakat, ahogy épp mászni tudott. Én meg rohantam a legelső ház felé. „Csapna a szekeredbe a villám Horváth Jóska!“ - kívántam gondolatban kiabálva. Most szeretném ezt a repedezett földet, ezeket a szomorú virágokat akkori dühömmel megváltani. DÉNES GYÖRGY Harmaneci emlék A deszkabarakk bádog tetején hasalt a részeg éjszaka; úgy éreztem, nem vagy már enyém, mert nincs az éjnek hozzám jó szava. A fülledt barakk gyanta szagú priccsén hevertem fáradt munkások között, napközben július üszkén aszalódtunk s belénk döfködött a nap, a dárdás mennyei fegyör, s már verejtékben raktuk a falat, tudtuk, a robot életünkre tör, de húsén legyint majd az alkonyat az épülő gyár udvarán, ahol friss víz fakadt a vörösréz csapból s a fenyőrigó szlovákul dalolt, míg szellőt dajkált távol a pagony. Csak ne várt volna este a barakk,- s a deszkapriccsen vágyam és hiányod; feküdtem sorsom igája alatt, százszor véresre haraptam a számat. Sötét van már Elhull a végső, tört reménysugár, szepeg az emberben a félsz, kettéroppan a szélben a sudár fenyő... S te életet cserélsz. Mert minden szépség eltörik, miként a drága váza: antik lehelet, sötét van már, de vágyód még a fényt, bolond lélek, hát mi van teveled? * et, félelem húzó! - szólt Szühbá- itod, a monarchia i végóráit éli. oarancsnok elviz égre; odafent r körözött. Nem a tűző naptól ébe. Központi Bizott- tt: megalakítják iyt, és a Bogdo- rű egyeduralkotájában lezajlott ak ceremóniája, t a palota előtti nyos léptekkel szetákolt emel- Jalán vörös és lobogtak. Az lés nélkül hall- Testvéreim, barátaim! Véget értek a szolgaság évszázadai. A nagy Szovjetország segítségével szétszórtuk az idegen hódítókat, visszaállítottuk hazánk függetlenségét. A mongol nép érdekeinek és szabadságjogainak védelmére népi kormányt alakítottunk. - Mély lélegzetet vett, szigorú tekintetét a magas méltóságú lámákra és hercegekre szegezte, akik összekulcsolt kezüket a hasukon nyugtatva az emelvény bal oldalán álltak. - A Népi Kormány Urgában forradalmi módon is felléphetett volna. De figyelembe véve, hogy önök nem tanúsítottak ellenállást, és számolva az országban kialakult sajátos helyzettel, kormányunk úgy döntött, hogy néphatalmat teremt, melynek korlátozott jogkörű fejévé a Bogdo-gegent nyilvánítja. A régi miniszterek lemondanak hivatalukról, és teljes rendben átadják ügyeiket... Július tizenegyedike úgy vonul be a történelembe, mint a mongol nép forradalmi győzelmének napja! Rövid beszéde közben a főparancsnok egy pillanatra sem feledkezett meg arról, hogy Urga bevétele távolról sem minden. Számos tennivaló áll még előttük, hogy a mongol nép elnyerje az igazi szabadságot. A lámák és hercegek még fondorlatos terveket szövögetnek, az ország nyugati részén még ott garázdálkodik a fehérgárdista Ungern... Ám a szívét mégis elöntötte a boldogság: Győzelem! Győzelem! Noha az új hatalom egy ujjal sem nyúlt Bogdo palotájához, az Elő Isten az egyik dührohamot a másik után kapta. „Istentelenek, velejükig rothadt bűnösök! Majd még lesújt rájuk az Ég bosszuló keze! Meglátjuk, hogyan fog megbirkózni a kormányzással ez a fékevesztett söpredék!“ Egészen kimerült tehetetlen dühében, és selyemkendójével minduntalan gennyedző beteg szemét törülgette. „És a hercegek meg a lámák, a főpapság - a sárga vallás gyámköve, színe- virága! Azok is megérik a pénzüket! Oktondi birkák, heréit tökfilkók. A fényes- séges Bogdót, legfőbb urukat és paran- csolójukat egyetlen tollvonással megfosztották attól a jogától, hogy törvényeket hozzon, büntessen és kegyelmezzen. Egy se akadt, aki szólt volna egy szót, elítélte volna az égbekiáltó igazságtalanságot ... No csak várjatok, lesz még nemulass!“ A harag fekete kígyója fojtogatta a torkát. Szobájában forróság volt, úgy érezte, hogy a falakból dől ez a tikkasztó hőség, amely összevegyült az áldozati gyertyák kiszellőztethetetlen bűzével. Nem kapott levegőt. Könyörgő pillantásokat vetett a mindenható Fehér Dhára bronzszobrára. A félig fedetlen testű istenasszony törékeny karja légies mozdulatával mintha hívogatta volna. Arcán földöntúli üdvözült mosoly. Ám a Bogdónak úgy tetszett, hogy az istennő gúnyosan mosolyog. Hatalmába kerítette a rémület.- Szolgák, ide hozzám! - kiáltott segítségért. De csak hitte, hogy kiabál, valójában gyámoltalanul motyogott. Aztán elcsigázva lehunyta a szemét, és elnyomta az álom. Szühbátar, az új kormány honvédelmi minisztere kissé megilletődötten lépett be a volt hadügyminisztérium épületébe. A kitárt aprócska ablakokon aranyos patakként ömlött be a napfény. Csodálatos, sosemvolt nyár köszöntött Mongolföldre ... A futár egy halom borítékot rakott elé a zöld posztóval borított íróasztalra. Szühbátar kinyitotta a legfelsőt. A főváros lakóinak üzenete volt. Rövid üdvözlés, jókívánságok, aztán a Népi Seregbe jelentkező önkéntesek aláírásai végeláthatatlan sorban... Kemény kézzel megdörzsölte az arcát, mintha a mosolyt akarta volna letörölni róla... Esztendeje sincs, hogy a mozgósításokat pokolra juttató parancsnak tartották az emberek! Óvatosan visszatette a papírlapot a borítékba és ráírta: „Sürgős!" A következő borítékon ismerős kézírással állt a címzés, az ,,r“ betű vége jellegzetesen kunkorodott hátra. Jandzsi- ma! Édes, fájdalmas érzés moccant meg a szívében. Milyen rég nem látták egymást! Jóbarátai Kjahtába vitték feleségét és kisfiát, ott nagyobb biztonságban voltak, mint bárhol másutt. Valami keményet tapintott a borítékban. No nézd csak, fénykép! A felvételről tágra nyílt szemű takaros fiatalasszony nézett rá. A fényképésznek sikerült élővé varázsolnia Jandzsima arcát, azt ragadta meg benne, amit Szühbátar a legjobban szeretett: kedves mosolyát, szemének huncut csillogását. „Látod, milyen vidám vagyok - írta Jandzsima a kép hátára. - Vigyázz magadra, drágám, miattunk ne aggódj.“ Most is olyan, mint mindig: se egy zokszó, se szemrehányás az elhagyott családi tűzhely miatt... Eszébe jutott egy régi emlék... Fát vág az erdőszélen, mellette egy lány áll a kékesszürke havon, rókaprém sapkája mélyen a szemébe húzva... Milyen megértő, hű társ lett belőle! Sóhajtva dugta a zsebébe a levelet. Este a szállásán majd újból elolvassa... Mongolból fordította: ZAHEMSZKY LÁSZLÓ * 2 3 * 2 3 ' Részlet az író Túl a Sarkcsillagon című, Szühbátarról írott életrajzi regényéből. ' Ulánbátor régi neve. 2A mongol buddhista egyház feje, s egyben az ország uralkodója. 3 A köztársaságot 1924-ben, a Bogdo halála után kiáltották ki. I g o I 1 o
