Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1986-01-17 / 3. szám
J úlius 21-én, vasárnap kora reggel a Dél-afrikai Köztársaság lakossága meghökkentő hírre ébredt: 36 körzetben bevezették a rendkívüli állapotot, A biztonsági erők, azaz a hadsereg és a rendőrség meghatározatlan időre korlátlan jogot kapott, hogy elfojtsa a zavargásokat, illetve, Pieter Botha szavaival, az „erőszakot“. És ezt egy olyan ember jelenti kh aki áldását adta arra, hogy az utóbbi hónapokban rendkívüli állapot nélkül is több mint 500 afrikait gyilkoljanak meg. A biztonsági erők őrizetbe vehetnek bárkit, akit gyanúsnak találnak, elfogatási parancs nélkül és — amint a Reuter hozzáfűzi - minden nyilvánosság kizárásával. Engedélyt kaptak házkutatásokra, kijárási tilalom bevezetésére, razziá- zásra. Már a vasárnapra virradó éjszaka megkezdődtek a letartóztatások, de nem azoké, akik „gyanúsaknak látszottak“, hanem a hatóságok számára nemkívánatos személyeké. Az a gyorsaság, amely a rendőrség e tevékenységét jellemezte, indokolja annak feltételezését, hogy korábban összeállított jegyzékei voltak a „zavargások" kezdeményezőinek tartott afrikai aktivistákról. Az első héten 1400-nál több személyt tartóztattak le: lelkészeket, ügyvédeket, szakszervezeti funkcionáriusokat, főiskolai és egyetemi hallgatókat, munkásokat. Az ellenük felhozott vádakat, senki sem ismerte. A rendkívüli állapot megszegése esetén azonban mindenkit 10 évig terjedő börtönbüntetés fenyeget. Ml IS AZ AZ APARTHEID? * ÚJ SZÚ 15 986. 1.17. „Küzdenünk kell azért, hogy a Délafrikai Köztársaságot irányíthatatlanná tegyük, hogy az apartheid rendszer ne működhessen - állapítja meg Dél-Afrika Nemzeti Kongresszusa (ANC) -, és haladéktalanul további erőfeszítéseket kell tennünk, amennyiben a hadiállapot miatt még tűrhetetlenebb lesz az apartheid rendszer. “ Az ország fajgyűlölő törvényei nem mai keletűek. Még a XIX. században vezették be őket. A fehér fajnak a fekete fölötti felsőbbrendűségéről alkotott áltudományos elméleten alapszanak. Fő céljuk, hogy az. őslakosság, az afrikaiak polgárjogainak megfosztásával biztosítsák a fehérek uralmát a feketék fölött. Ez volt az apartheid de facto. De jure 1948- ban hagyták jóvá, amikor a hatalomra jutott nacionalista párt a Dél-afrikai Köztársaság állami doktrínájának és politikájának nyilvánította az apartheidet. Mellesleg éppen e párt vezetői tették közkeletűvé az „apartheid" szót, amely a délafrikai rendszer megalapítóinak (ezek Dél-Afrika azon első holland telepeseinek leszármazottai, akik eredetileg búroknak nevezték magukat) nyelvén „elkülönülést“ vagy ,,megosztottságot“ jelent. Az apartheidnek mint államrendszernek az alapja a különböző faji csoportok elkülönítettsége, elszigetelt fejlődésük, ha ugyan fejlődésnek nevezhető a feketék tengódése. A dél-afrikai rendszer megalapítói osztályozták az egész lakosságot, a külső jegyek, főként a bőr színe alapján minden egyes lakost valamelyik faji csoporthoz soroltak: a fehér, a „színes", azaz a keverék, a fekete és a hindu csoporthoz. Mindegyiknek megadták a megfelelő igazolást. Egyszersmind törvényt fogadtak el a lakhelyről. Csak a fehéreknek adták meg lakhelyük meghatározásának jogát. A többieknek azon a helyen kellett lakniuk, amelyet kijelöltek számukra, és ezen semmiképpen sem lehetett változtatni. A feketéknek ezenkívül megtiltották, hogy külön engedély nélkül ide-oda utazgassanak az országban. Ettől az időtől kezdve a faji megkülönböztetés az élet minden oldalát áthatja: autóbuszok a fehéreknek - autóbuszok a feketéknek, vasúti kocsi a fehérek számára - vasúti kocsi a feketék számára... A feketéknek megtiltják, hogy egy fedél alatt lakhassanak fehérekkel. Szánalmas viskókban húzzák meg magukat, gazdaságok hátsó udvaraiban. A különböző fajú egyének között tiltották nemcsak a házasságot, hanem az intim kapcsolatot is. Egyébiránt a fehérek nem tartották valami szigorú tiszteletben „az erkölcstelen magatartást“ megbélyegző ezen „törvényt". Másképpen hogyan is kerülhetett volna a Dél-afrikai Köztársaságba annyi keverék ember, akik ráadásul afrikáner neveket viselnek? A feketéket a fehérektől elválasztó szakadék elmélyítését szorgalmazó nacionalista párti kormány a törzsi ismérv alapján az afrikaiak számára létesített rezervátumoknak autonómiát, sőt ezek közül négynek még fiktív függetlenséget is adományozott. E reform következtében a bantusztánok lakosai, miután saját „ho- melandjük" („hazájuk") állampolgárai lettek, elvesztették dél-afrikai köztársasági állampolgárságukat. A bantusztánok határain kívül ezen afrikaiak külföldieknek számítanak. A diszkrimináció bevezetésével a délafrikai hatóságok saját határozatukat a fehéreknek azzal a törekvésével igazolták, hogy ók meg akarják őrizni vérük tisztaságát. Ennek az indítéknak azonban csupán az volt a rugója, hogy álcázzák az apartheid igazi célját: megőrizni a fehér lakosság, pontosabban a jómódú felső réteg előjogait, az afrikaiak gátlástalan kizsákmányolásának lehetőségeit, meggazdagodni az afrikaiak elviselhetetlenül nehéz, alárendelt munkája árán. Hogy a Dél-afrikai Köztársaságban milyen kiáltó a társadalmi egyenlőtlenség, azt a legjobban a szántóföld elosztására vonatkozó adatok bizonyítják. Az afrikaiakat erőszakosan áttelepítették a ban- tusztáni területekre és a számukra kijelölt városi kolóniákba, aminek következtében a lakosság 1,5 százalékát kitevő fehéreké a föld 87 százaléka, az afrikaiaknak vagyis a lakoság 73 százalékának birtokában pedig a földnek mindössze 13 százaléka van. NŐTTÖN-NŐ AZ ELLENÁLLÁS Az ANC, miután meggyőződött arról, hogy az apartheid megszüntetése nem érhető el békés eszközökkel, áttért a fegyveres harcra, amelyet az Umkonto we Sizwe („A nemzet lándzsája") elnevezésű katonai szervezet osztagainak partizánjai vezetnek. 1964-ben az ANC magáévá tette felhívását, meghiúsítva ezzel a gondosan előkészített komédiát. A felbőszült fajgyűlölők egész sereg megtorló intézkedéssel sújtották az UDF vezetőit. Többet letartóztattak közülük, és a „hazaárulás" meg „terrorizmus" koholt vádjával bíróság elé állították. A FELKELÉS HATÁRÁN Már abban az időszakban, amikor az új alkotmány bevezetését készítették elő Dél-Afrikában, tömeges megmozdulások bontakoztak ki: a nép nem csupán az ország új alaptörvénye ellen tiltakozott, hanem a fennálló elnyomó rendszer egésze ellen, az apartheid ellen, ennek megszüntetése mellett szállt síkra. A rákövetkező hónapokban a mozgalom páratlanul fellendült, az országnak mind a négy tartományát átfogta. Eleinte a kormány az ellenállást rendőrségi erőkkel próbálta elfojtani, amelyek - 46 000, csendőrökre emlékeztető — kegyetlen emberekből állnak, akiket a legkorszerűbb fegyverekkel szereltek fel a „zavargások" széttiprására. Mindhiába. Akkor büntetóalegységek siettek a rendőrség segítségére a hadseregből. Együttesen meggyilkoltak néhányszáz afrikait, ám a felszabadító mozgalmat nem sikerült gyengíteniük. Sőt az apartheid ellen küzdő harcosok csoportjai kiterjesztették a hadműveleteket: állami objektumokat támadtak meg. vezetőit, Nelson Mandelát, Walter Max Sisulut és harcostársaikat letartóztatták, a fajgyűlölő bíróság életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte őket. Az 1950-ben betiltott Dél-afrikai Kommunista Párt illegalitásban küzd a fajgyűlölő rezsim megdöntéséért, a nemzeti-demokratikus forradalomért. Betiltottak még néhány más szervezetet is, amelyek ezzel a rendszerrel szembeszálltak, ám számuk mindenfajta megtorló intézkedés ellenére egyre nő. Az apartheid elleni mozgalomba sok vallási vezető is bekapcsolódott. Az ANC programdokumentuma a Szabadság Chartája (alapokmány). Ez kimondja, hogy az ANC az apartheid megszüntetéséért és egy olyan egységes demokratikus állam megalakításáért küzd Dél-Afrikában, amelyben majd minden közösség egyforma jogokat fog élvezni. A chartát több szervezet támogatta, egyebek között az Egyesült Demokratikus Front (UDF), amely kétmillió tagot számlál. Az UDF 1983-ban alakult meg annak a mozgalomnak a hatására, amely tiltakozott az ellen, hogy a Dél-afrikai Köztársaságban új alkotmányt léptessenek életbe. Ez három képviselőházból álló parlamentet irányzott elő: egyet a fehérek, egyet a „színesek", egyet a hindu származásúak számára. Ezek a csoportok első ízben kaptak választójogot, ám a parlament döntéseire semmiféle hatást nem tudnak gyakorolni. Elsősorban azért nem, mert sokkalta kevesebb képviselőjük van, mint a fehér közösségnek, másodszor pedig azért, mert a parlament dekrétumai csak az elnök aláírása után emelkednek törvényerőre. Úgyhogy a „színesek" és az indiaiak jogai lényegében a hivatali funkció gyakorlására korlátozódnak. Az egyik dél-afrikai újságíró megjegyzése szerint ők a „felhajtható üléseket foglalják el a parlamentben“. A látszatreform legnagyobb hibája azonban az, hogy rögzítette 23 millió afrikai jogfosztottságát: nem engedték őket részt venni a választásokon, tehát az államigazgatásban sem. Kárpótlásul jogot kaptak az afrikai települések helyi hatalmi szerveiben való részvételre, miközben e testületek tagjait ténylegesen az afrikai népesség ügyeivel foglalkozó speciális minisztérium vezetői nevezték ki. Az UDF bebizonyította tekintélyét, amikor arra buzdította a „színesek" és a hinduk köréből kikerülő választókat, hogy bojkottálják a választásokat. Legtöbbjük A Reuter június 27-i jelentése szerint „a fekete többség az apartheid elleni harcában szemmel láthatóan módosította taktikáját". Több olyan hónap után, amikor a lázongások résztvevői saját ké- szítményű benzines gyújtóbombákat dobtak a rendőrökre, azt követően egyszerre csak gránátokat, aknákat és bombákat kezdtek alkalmazni. Az apartheid ellen fegyvert fogó harcosok száma gyarapszik. Még a kormány szóvivői is bevallják, hogy ma az afrikaiak kétharmada erőszakos harci módszereket alkalmaz, mivel ezeket tartják megfelelő eszközöknek ahhoz, hogy változásokat érjenek el országukban. A hadműveletek oroszlán- részét a kormány szerint - és nem ok nélküli ez a feltevés - az Umkonto we Sizwe partizánjai hajtják végre. Az afrikaiak haragja azok ellen a társaik ellen is irányul, akik, mivel nem tudnak ellenállni bizonyos csábításoknak vagy illuziórikus javakat hajszolnak, gyakorlatilag a bankád másik oldalára álltak, a fajgyűlölők szolgálatába szegődtek. Az „afrikai radikálisok", a nyugati sajtó szerint, megtámadják a fekete rendőröket és a városi önkormányzati szervek tagjait, mert kollaboránsoknak és árulóknak tartják őket. A múlt év szeptembere óta 360 fekete bőrű rendőrre és 240 önkormányzati tagra rontottak rá, beleértve 27 polgármestert: vagy felgyújtották otthonaikat, vagy őket magukat kényszeritették arra, hogy hagyják abba a fajgyűlölőknek végzett tevékenységüket. Sok olyan afrikait megöltek, akik együttműködtek fehérekkel, rendőrségi informátorokként dolgoztak. A hatóságok által az utóbbi két esztendőben szervezett 38 községtanácsból csupán 5 maradt meg, de őket is lejáratták a lakosság szemében. Tehát teljesen megsemmisült az a rendszer, amelyet a fajgyűlölők az afrikaiaknak „adományoztak" a parlamentben való részvételük joga helyett. Kemény csapást mértek a fajgyűlölő rendszerre az afrikai bányászok. Határozatot fogadtak el arról, hogy augusztus 25-én általános sztrájkot kezdenek az arany- és szénbányákban, ha nem teljesítik a rendkívüli állapot megszüntetésére és a munkabér emelésére vonatkozó követeléseiket. Az afrikaiak nagy tömege olyan elszántsággal reagált a rendkívüli állapot bevezetésére, amely arra mutat, hogy bármi áron ki akarják vívni szabadságukat. Már sem a megtorlók golyói, sem a könnyfakasztó gránátok, sem a kinzókamrák fenyegető réme nem képes feltartóztatni a lelkesedéstől átfűtött megmozdulásokat, amelyek a fajgyűlölő rendszer ellen irányulnak. Botha nemcsupán eröbevetéssel kísérelte meg elfojtani az afrikaiak harcát. Nagy furfangosan engedményeket is tett, visszavont bizonyos fajgyűlölő törvényeket azzal a hátsó szándékkal, hogy ezenközben az apartheid alapjai érintetlenek maradnak. Megszüntették „a csak fehéreknek fenntartott" autóbuszokat, vasúti kocsikat, illemhelyeket. Abbahagyták az afrikaiak erőszakos áttelepítését a ban- tusztánokba és a látszatfüggetlenség adományozását az éppen soron levő hat bantusztánnak. Visszavonták a vegyes házasságokra vonatkozó tilalmat és az „erkölcstelen magatartásra vonatkozó törvényt". Ám mindezek a kozmetikai reformok pusztán a fehérek uralmának fenntartását célzó mesterkedések. Bot- hának még csak nem is fordult meg a fejében, hogy 23 millió afrikainak megadja a polgárjogokat. Szűkre szabott reformjai hidegen hagyták az afrikaiakat és azon vezetőiket, akik a leghatározottabban foglaltak állást az apartheid elleni harc mellett.- Mi - jelentette ki az ANC egyik vezetője - nem azért kelünk harcra, hogy egy liftben utazzunk a fehérekkel. Napnál világosabb, hogy az apartheid rendszere már réges-régen összeomlott volna, ha nem kapna kívülről roppant nagy támogatást. S HA A NYUGAT NEM VOLNA...- Az apartheid rendszer - állapította meg Desmond Tutu püspök - kizárólag azért folytathatja a feketék elleni terror aljas politikáját, mert az Egyesült Államok szárnyai alá vette, és a világon minden segítséget megad neki. A fajgyűlölő állammal való „konstruktív együttműködés" Reagan elnök által meghirdetett politikája valóban olyan politika, amelynek értelmében a Dél-afrikai Köztársaság széles körű katonai és gazdasági segítséget kap Amerikától. A Reagan-kormányzat törölte a Carter elnök által bevezetett embargót, amely a Dél-Afrikának átadandó legújabb - egyebek között nukleáris - technológia szállítására vonatkozott. A West Africa című londoni folyóirat véleménye szerint az Egyesült Államok ezen politikáját az magyarázza, hogy a Dél-afrikai Köztársaság mostani gazdasági és társadalmi berendezkedése felel meg a leginkább az amerikai érdekeknek Afrika egész déli részén. Pretoriában mindennél jobban tartanak két dologtól: a tőkebefektetéseknek a gazdaságból való kivonásától és a vele való kereskedelem beszüntetésétől. Az Egyesült Államok, amely több mint 14 milliárd dollárt fektetett be Dél-Afrika gazdaságába és annak legnagyobb kereskedelmi partnere (a két állam közötti kereskedelmi forgalom volumene eléri a 3,8 milliárd dollárt), megsemmisítő csapást mérre az apartheid rendszerére, ha kivonná tőkéit az ország gazdaságából és beszüntetné vele a kereskedelmet. Az Egyesült Államoknak azonban nincsenek ilyen szándékai, amit ismételten megerősített képviselője a Biztonsági Ta- náosban. Az USA tartózkodott annak a határozatnak a megszavazásánál, amely az apartheid rendszerének éles elitélését és a rendkívüli állapot megszüntetéséről szóló követelést tartalmazza, azután Angliával együtt vétót emelt a kötelező gazdasági szankciók módosítása ellen. Ily módon Pretoriát ismét kihúzták a csávából. A szankciók elutasítását indokolva, a Fehér Ház képviselője képmutatóan kijelentette, hogy nem így járna el, ha a szankciónak nem az afrikai nép látná leginkább kárát. Válaszában Desmond Tutu püspök nem minden él nélkül megjegyezte, hogy ő mit sem hallott arról, hogy az Egyesült Államok fontolóra vette volna a nép érdekeit, amikor szankciókat fogadtak el Lengyelország és Nicaragua ellen. Arról sem tud a püspök, hogy a fekete vezetők közül bármelyik is felemelte volna szavát a szankciók bevezetése ellen. A nyugati államok közül csak Francia- ország ítélte el élesen a rendkívüli állapotot. Hazarendelte nagykövetét Dél-Afri- kából, és leállította a beruházásokat. Washington sietett elítélni Franciaországot. Az EGK 10 országa szavazott amellett, hogy „konzultációk céljából" hívják vissza nagyköveteiket a Dél-afrikai Köztársaságból. A Dél-Afrikában várható események alakulását érintve az ANC megállapította: a rendkívüli állapot nem oldja meg az ország problémáit; bevezetése következtében csak „fokozódik az erőszakos konfrontáció a nép és az apartheid rendszere között". Botha lépéseit a kétségbeesés sugalmazza, ezek az apartheid végét jelentik. J. BOCSKARJOV (Novoje Vremja)
