Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1986-06-20 / 25. szám
KIagyjából úgy kezdődőt minden, IN ahogy az anyafarkas megálmodta, mikor a kölykei még kicsinyek voltak. Eljött az óra - a csoportos hajtóvadászat órája a sztyeppen. Eltelik még egy kis idő, és amint beköszöntenek a fagyok, a magányos farkasok falkákba verődnek és a tél végéig együtt fognak vadászni. Közben Akbara és Tascsajnar már a próbatételre, az első nagy szajgavadá- szatra vezették elsőszülöttjeiket. A farkasok a sztyepphez simulva haladtak, hol lépésben, hol ügetve, talpuk vadnyomvirágait a szűztiszta hóba nyomták - erő és összeforrott akarat pecsétjei." Hol lehúzódva mentek a bokrok között, hol meg árnyékként kúszva. És most minden csak tőlük függött - meg a jószerencsétől. .. Akbara menet közben felszaladt egy halom tetejére, hogy körülnézzen, mozdulatlanná dermedve kémlelte kék szemével a messziséget, és a szelek szagát szimatolta. A nagy szavanna felébredt; ameddig a szem ellátott a könnyű ködben, a szél mindenféle szajgacsordá- kat sejtetett; nagytömegű állatcsoportok voltak ezek, új csordába tömörült egyéves borjaikkal. Ez az esztendő nagyon* termékeny volt a szajgáknál, következésképp kedvező a farkasoknak is. Az anyafarkas jódarabig volt a csij- cserjével benőtt dombon, nyilván választás előtt állt - a szél alapján meg kellett határoznia, hová, a sztyepp melyik felére induljanak, hogy helyesen kezdjék el a vadászatot. És ekkor váratlanul valami furcsa zaj ütötte meg a fülét, valahonnan oldalról és felülről zúgás terjedt szét a sztyeppen, ám egyáltalán nem hasonlított a vihar dübörgésére. Teljesen ismeretlen hang volt, és olyan erővel zúgott, hogy Tascsajnar sem tudta türtőztetni magát, ő is felrohant az anyafarkashoz. Aztán mindketten hátrálni kezdtek rémületükben- az égbolton történt valami, feltűnt egy soha nem látott madár, ferdén és orrát kissé lefelé döntve iszonyatos dübörgéssel repült a szavanna fölött, tőle távolabb pedig mintha még egy ugyanolyan ormótlan tárgy repült volna. Aztán eltávolodtak, s a zaj fokozatosan elhalt. Helikopterek voltak. ' Tehát két helikopter úszott át a Mojun- kum egén, akár a halak, amelyek után nem marad nyoma a mozgásnak a vizen. Itt sem változott semmi, se fent, se lent, eltekintve attól a ténytől, hogy ez légi felderítés volt, melynek során a pilóták rádiógramokat bocsátottak az éterbe a látottakról, meg arról, hogy hol, milyen négyzeteken milyen bekötőutak vannak a Mojunkumban, amelyek alkalmasak terepjárók és vontatók számára... A farkasok pedig, nos, ugyan mi mást tehetek volna, miután egy pillanatra megzavarodtak, hamarosan elfeledkeztek a helikopterekről, tovább loholtak a sztyepen a szajgák felé, és minthogy a természet szűkén mérte nekik az észt, egyáltalán nem tudták, hogy mindannyiu- kat, a szavanna valamennyi lakóját észrevették, hogy már bejelölték őket a térkép számozott négyzeteiben, és hogy tömeges kilövésre vannak ítélve, már megtervezték az elpusztításukat, egyeztették elszállításuk forgalmi rendjét, és hogy számtalan motoron és keréken közeledik a vég... Honnan tudhatták volna a sztyeppi farkasok, hogy ősi jussuk - a szajga- most a húseladási terv teljesítéséhez kell, hogy a megyében szerfölött feszült helyzet alakult ki - „elmaradtak a tervvel" és hogy a megyei vezetésből egy agyafúrt valaki váratlanul a Mojunkum hústartalékainak stratégiájával hozakodott elő: az ötlet pedig abban foglalható össze, hogy nem is annyira a termelés a fontos, hanem a tényleges húsleadás, csak ez a megoldás őrizheti meg a megye tekintélyét a nép és az igényes felsőbb szervek előtt. Honnan tudhatták volna a sztyeppi farkasok, hogy a központokból egyre jöttek a megyébe a pillanat követelményét hangsúlyozó telefonok - ha a föld alól kerítik elő a húst, akkor is teljesíteni kell a tervet, már eleget húzták -, ez az év a terv utolsó esztendeje, mit mondunk a népnek, hol a terv, hol a hús, hol a vállalások teljesítése? „Feltétlenül meglesz a terv - válaszolta a megyei vezetés -, a legközelebbi dekádban. Vannak póttartalékaink, majd a helyszínen megnyomjuk, kiszorítjuk...“ A sztyeppi farkasok pedig ezalatt mit sem sejtve'mellékutakon lopakodtak hőn áhított céljuk felé. Akbara anyafarkas vezérletével nesztelenül lépdeltek a puha havon, közeledtek a támadás előtti utolsó határhoz, a magas tövű csijcserjékhez. Közéjük hatolva ugyanolyan barnás csomókra emlékeztettek. Onnan közvetlen közelről láttak mindent. A sztyeppi antilopok - mintha csak úgy válogatták volna össze őket: születéstől fogva mindnek egységesen fehér volt oldalt a szőre és gesztenyebarna a háta - óriási csordákban legelésztek a tamariszkuszokkal borított széles völgyben, még nem gyanították a veszélyt, és a friss hóval együtt mohón falták a lábuk alatti árvalányhajat. Akbara egyelőre még várakozott, feltétlenül várnia kellett, hogy ugrás előtt összeszedje magát és hirtelen ugorjon elő rejtekhelyéről, kapásból vesse magát a hajszába, a vadászat később majd maga sugallja, hol és hogyan manőverezzen. A fiatal farkasok türelmetlenségükben görcsösen összerándították farkukat, a felröppenő madarakhoz hasonlóan magasra húzták fülüket, forrt a vére a mértéktartó Tascsjnarnak is, kész volt rá, hogy agyarát az utolért áldozatba mélyessze, ám Akbara, elrejtve a szemében fellobbanó lángot, még nem adott jelt az elrugaszkodásra, várta a legmegfelelőbb pillanatot, csak akkor lehetett sikerre számítani - a szajgák képesek egy szemvillanás alatt úgy nekiiramodni, ahogy az egyetlen vadról sem képzelhető el. El kellett kapni a kedvező pillanatot. És ekkor az égbolton dübörögve újra feltűntek a helikopterek. Ezúttal villámgyorsan repültek, alacsonyan a föld felett, és tüstént fenyegetően a felizgatott szajgacsorda fölé emelkedtek, amely vad vágtába kezdett - el, csak minél mesz- szebb az iszonyatos bajtól. Mindez hirtelen, meghökkentő gyorsasággal zajlott le: a többszáz, tébolyodottságig riadt, vezéreit és irányt vesztett antilop pánikba esett, mivel az ártatlan jószágok sehogy sem tudtak védekezni a felülről rájuk támadó technika ellen. A helikopterek pedig mintha éppen ezt akarták volna - miután utolérték és a földhöz szorították a száguldó csordát, hozzáterelték egy másik, ugyancsak nagy létszámú szomszédos csordához, s minden újabb szembejövő csordát bevonva ebbe a mo- junkumi világvégébe, összezavarták a páni félelemben menekülő dezorgani- zált sztyeppi antilop-tömeget, és ez tovább súlyosbította az ilyesmit még soha nem látott szavanna párosujjú patás lakóira zúduló szerencsétlenséget. És nemcsak a párosujjúak, hanem elválaszthatatlan kísérőik és örök ellenségeik, a farkasok is ugyanebbe a helyzetbe kerültek. Amikor Akbara és falkája szeme előtt lejátszódott a helikopterek félelmetes támadása, a farkasok először elrejtőztek, rémületükben a csijcserja kiálló gyökerei közé bújtak, de aztán nem bírátk tovább, és futásnak eredtek, el az elátkozott helyről. El kellett volna tűnniük, el kellett volna hordani az irhájukat, valamilyen biztonságos helyre menni, de éppen ennek nem volt szabad megtörténnie. Még nem jutottak el a kellő távolságra, amikor mögöttük megremegett s fölmo- rajlott a föld, mintha vihar lett volna - az óriási szajgatömeg, amelyet a helikopter eltérített útjából és természetesen a neki megfelelő irányba hajtott a sztyeppen, utolérte őket. A farkasoknak már nem volt rá idejük, hogy kitérjenek vagy, hogy sebtében elrejtőzzenek előlük, és máris a viharfelhőként száguldó hatalmas tömeg mindent elsöprő élő folyamának útjába kerültek. Ha csak egy másodpercre is megtorpantak volna, a szajgapaták elkerülhetetlenül szétlapítják, eltapossák őket, olyan villámsebes volt ennek a tömör, minden kontrollt elveszítő állati óserőnek a gyorsasága. És a farkasok csupán azért maradtak életben, mert nem fékezték iramukat, hanem épp ellenkezőleg, félelmükben még sebesebb vágtára kapcsoltak, amennyire csak erejükből futotta. És így csapdába kerültek, e nagy - és ha jól meggondoljuk - valószínűtlen és elképzelhetetlen áradat kellős közepében; a farkasok együtt menekültek kiszemelt áldozataikkal, amelyeket néhány perccel előbb még készek voltak szétmarcangolni, darabokra szaggatni; most egy közös veszedelem elől menekültek, váll-váll mellett a szajgákkal, most mind egyenlöek voltak a kegyetlen sorsfordulatban. Hogy farkasok és szajgák egy kupacban száguldottak volna, ilyent a mojunkumi szavanna soha nem látott eddig - még a nagy sztyepptüzek idején sem. Akbara néhányszor megkísérelte, hogy kitörjön a menekülő tömegből, ám ez lehetetlennek bizonyult, hacsak nem akarta megkockáztatni, hogy eltapossa őt a mellette szélsebesen elzúduló száz meg száz antilop. Ebben az őrült, gyilkos vágtában még egy kupacban voltak a kölykei, és Akbara még láthatta őket a szeme sarkából - nicsak, a levegőben úszva teljes erejükből fokozzák iramukat az antilopok között a rémülettől kimeredt szemű csimótái - itt van Nagyfejű, itt a Gyorslábú is, ám egyre gyengülve, alig bír a nyomukban maradni Kedvenc, ott van mellette a páni rettegésben száguldó Tascsajnar és, a Mojunkum réme. Erről álmodott talán a kékszemű anyafarkas: hogy egy nagy vadászat helyett majd a szajgacsorda közepén fognak rohanni, képtelenül arra, hogy megmenekülésük érdekében bármit is tegyenek, meg hogy a szajgák úgy elsodorják őket, akár a folyó a forgácsot?... Elsőnek Kedvencet vesztette szem elöl. A csorda lábai alá bukott, csak a visítása hallatszott, amit egy szemvillanás alatt elnyelt a paták ezreinek dobogása... Az üldöző helikopterek rádión tartották egymással a kapcsolatot, s a csorda két szélétől egymás felé haladva ügyeltek arra, hogy a szajgák ne széledjenek széjjel, meg hogy a csordákat ne kelljen újból üldözőbe venni, és fokozva a riadalmat meg a sebességet, a szajgákat még gyorsabb futásra kényszerítették. A repülősisak-mikrofonban az üldözők izgatott hangja recsegett; - huszas, ide figyelj, huszas! Több lelkesedést! Mindent bele. — A helikopteresek felülről remekül látták, mi történik odalenn, hogy gördül végig a sztyeppen, a frissen hullott havon a vad rettenet fekete folyama. És válaszul derűs hang csattant föl a fejhallgatókban: — Igenis, mindent bele! Ha-ha-ha, nézd csak, farkasok is iszkolnak köztük. Ez már döfi, hurokra akadtatok, szürke bratyók! Vége, cimborák! Itt a „No várj csak!“ nem fog menni! így hajszolták a csordákat kifulladásig, ahogy eltervezték, és minden pontosan előre ki volt számítva. És amikor az űzött antilopok a nagy síkságra tódultak, ott már várták őket a vadászok, jobban mondva kilövők várták őket. Nyitott tetejű UAZ terepjárókon üldözték tovább a szajgákat, miközben géppisztolyból lövöldöztek rájuk, közvetlen közelről, célzás nélkül, mintha szénát kaszálnának a kertben. Mögöttük pedig pótkocsis teherautók haladtak — a trófeákat egymásra hajigálták a platókon, az emberek ingyentermést takarítottak be. Néhány tagbaszakadt fickó hamar kitanulta az új munka fortélyait, leszúrták a haldokló szajgákat, hajkurászták és szintúgy kivégezték a sebesülteket, a fő feladatuk azonban az volt, hogy a véres tetemeket lábuknál fogva megforgassák és egyetlen lendülettel a rakodótérbe hajítsák! A szavanna nagy, véres árat fizetett az emberisteneknek azért, hogy megmaradjon szavannának: a platókon hegyekben tornyosodtak a szajgák hullámai. És a mészárlás folyt tovább. A kilövök az autókkal egész egyszerűen belehajtottak a már erejüket vesztett, agyonhajszolt szajgák sürejébe, döntötték földre az állatokat, s ezzel még nagyobb pánikot és kétségbeesést idéztek elő a csordában. A rettegés olyan apokaliptikus méreteket öltött, hogy a lövöldözéstől hallását vesztett Akbarának úgy rémlett, hogy az egész világ megsüketült és elnémult, hogy körös-körül minden a káosz és a katasztrófa állapotába került, és hogy a föld is, meg az ég is az érzékelhető és az érzékelhetetlen, bom- lékony eleggyé változott, és hogy a nap is némán lángol a fejük felett, hogy azt is velük együtt kergetik ebben az őrült hajtóvadászatban, hogy az is vergődik és menedéket keres, villogó szilánkokra hullik szét, s hogy hirtelen még a helikopterek is elnémultak, megszűnt a zúgásuk, a süvítésük, és most - mint valami gigantikus néma kányák - hangtalanul keringenek a végtelenbe vesző sztyepp felett... A térdeplő géppisztolyosok is hang nélkül tüzeltek, más kilövők némán feküdtek az UAZ-ok platóján, a föld felett lebegve hangtalanul suhantak az autók, nesztelenül futottak, nesztelenül iramodtak az eszüket vesztett, agyonhajszolt szajgák, hangtalanul zuhantak a földre az őket szitává lyuggató golyóktól, és egy szempillantás alatt elöntötte őket a vér... És ebben az apokaliptikus csöndben Akbara meglátta az ember arcát. Olyan közel volt, olyan rettenetes volt ez az arc, s Akbara olyan tisztán látta, hogy rémületében csaknem a kerekek alá került. Az UAZ közvetlenül mellette robogott el. Az ember elöl ült, derékig kilátszott a vezetőfülkéből. Szélvédő szemüveget viselt, kékeslila arcát eltorzította a szél és a sebesség, fekete szája előtt mikrofont tartott, s helyéről fel-felugrálva, hang nélkül beleordított valamit a szavannába. Nyilván a hajtóvadászatot irányította, és ha az anyafarkas abban a pillanatban észlelni tudta volna a zajokat és hangokat, ha értette volna az emberi beszédet, megtudta volna, hogy az -ember mit üvöltött a rádióba: - A szélekre lőjetek! A szélekre durrantsatok! Ne középre lőjetek, széttapossák! Széttapossák, az ördög vigye el. - Arról volt szó, hogy a csorda közepén a megölt szajgák tetemeit széttapossa a száguldó állattömeg ... És ekkor a mikrofonos ember hirtelen észrevette, hogy mellette - szinte az autó közvetlen közelében - futva menekülő antilopok között egy farkas vágtat, mögötte pedig még néhány, összerándult, hangtalanul felüvöltött, rekedten és kár- örvendőn, elhajította a mikrofont és valahonnal alulról előrántotta puskáját, átdobta a másik kezébe, mindjárt a zá- várt is felhúzva. Akbara nem tehetett semmit, amikor a védőszemüveges ember megcélozta, nem értette a dolgot, de ha értette volna is, akkor se tudott volna csinálni semmit, lévén a csorda foglya, nem tudott volna se elinalni, se megállni; az ember pedig célba vette, igyekezett pontosan célozni - és Akbarát ez mentette meg. Élesen a lábai elé vágódott valami, mire az anyafarkas bukfencet vetett, de rögtön talpra is ugrott, hogy el ne tapossák, és az, amit a következő pillanatban meglátott - nos az az volt, hogy magasra röppent Nagyfejű, a legidősebb elsószülöttje, akit futás közben talált el a golyó, meg az, hogy milyen lassan hullott vissza a földre; elöntötte a vér, lassan az oldalára fordult, kinyúlt, lábait oldalra rúgta, lehet, hogy a fájdalom kiáltása szakadt ki belőle, lehet, hogy ez volt a halálordítása - az anyafarkas nem hallott semmit; a védőszemüveges ember diadal a puskát, a ke átugrotta Na akkor, mint e< betörtek a reá szat lármája, se, az autók kiáltozása, az se, a helikopt Több szajga f tői és fekve i jukkái, fuldo a szaggatott moccanni sen ott helyben le döfve át torkú meghimbálva bálták a görc kát. Szörnyű talpig vérrel t Ha az égi r fölött éberen i bizonyára látt ez és milyen f mi szavanna < tudta volna i ezután, és rr emberek... A mojunkui felé szűnt me üldözötteknek — elfogyott í alkonyodni k a helikoptere vissza kelleti állomásokról, dászatot, a fe körülbelül hár de lehet, hog\ hogy a moji leghomokosal légi felderítés állítólag még gacsorda vai a vidék feltára És mivel léte ebből szükse a feladat, ho említett tártál bevonják a tei junkumi „mec los alapja. D hivatalos tétel zott életviszor ténelem mem viszonyok pe emberek a ma délyeivel, a erényeivel, e álmodozásaikl mondásaival, a mojunkumi Azon az éjsza kodtak a sza akaratlanul ri tettnek. Akbara és akik egyedül i falkából, csak a sztyeppen, távolabb kerül terétől. De ro a hasuk alatt, szervük közti a keresztese a szőrzetük töltött nap ala lábuk sajgott, minden mozdi ték, fájdalmat, És a legjobb! visszatérhetne hogy feledést dúljanak mine boldogtalan fe Am ebben A tanyájukhc emberek jeler lat szélén, be kuszligetbe, a kerekeknél, A sötétben hangok hallat tak, aztán n< fordultak. Vali a pillanatban hasított a söte sokkal ellent nekik ez is ( nekiiramodtak elindultak, am nősen Akbare lábaira... Hoc olyan helyeke megmaradt a keserűen köv« helyeken nyor gai. A kölyk amely most e a háta mögött voltak... ZAHEh * A " regénj szerin
