Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1986-06-20 / 25. szám
SZLOVÁKIA KOMMUNISTA PÁRTJA KÖZPONTI BIZOTTSÁGÁNAK NAPILAPJA ......-•....-..............................................—............................................................................-.......................... VA SÁRNAPI KIADÁS 1986. június 20. XIX. évfolyam 25. szám Ára 1 korona „Oroszország nagy, még sincs hova visszavonulni: mögöttünk Moszkva áll.“ (APN-felvétel) Június 22-e negyvenöt évvel ezelőtt is vasárnapra esett. A hajnal halált hozott. Beindult a német fasiszta gépezet: öt és fél millió katona, vagyis 190 hadosztály lendült támadásba a Szovjetunió ellen, hogy a Barbarossa- tervnek megfelelően, számbeli és haditechnikai fölényét kihasználva villámháborúban igázza le. A szovjet hadsereg kezdetben kénytelen volt harcolva visszavonulni, hocjy erót gyűjtsön, rendezhesse sorait és méltóan válaszolhasson a hitszegónek. Emlékezzünk csak a moszkvai csatára, a blokád alá vont Leningrád hősiességére, a sztálingrádi és a kurszki csatára, fél Európa felszabadítására, Berlin bevételére - a szovjet nép 1418 napig tartó nagy honvédő háborújára. Csaknem négy év hősies küzdelem. Percenként 9-10, óránként 587-588, naponta több mint 14 000 szovjet ember vesztette életét, összesen több mint 20 millió! Kötetek százait írták már meg erről a háborúról - hadtörténészek, politikusok, hadvezérek. Emlékeznek a túlélők, színpadon, filmen láthatjuk az emberi hősiesség dicső példáit. Kis és nagy, vesztes és győztes csaták. Másfél ezer nap háború... Az eltelt évek során azóta de sokszor elhangzott már, hogy elég, ne beszéljünk róla! De szabad-e hallgatni, amikor a nagy világégés „kicsinyített másai“ naponta ott szerepelnek az újságok hasábjain, a televízió képernyőjén? Amikor egyesek még mindig nem akarják megtanulni a leckét, a „nagy csatára“ készülnek, mely bizton az utolsó lesz? Meggyőződésem, helyes, ha a nagy háború után született nemzedékeknek is vannak „háborús élményeik.“ Hadd tudjanak azokról a borzalmakról, melyeket szüleik, nagyszüleik voltak kénytelenek átélni, hogy azt is tudják, mi ellen kell harcolniuk, mit kell megakadályozniuk. Ismerjék a béke árát, hogy értékelni tudják, féltsék, óvják, tiszteljék az emberi életet. Talán nem is a nagy csatákról, a nagy hadvezérekről kellene nekik mesélni. Hiszen a háború nem is annyira a csaták sorozata, mint inkább az emberi szenvedés, lemondás, önfeláldozás hétköznapjainak végtelen sora. Égő házak, városok, romokban heverő gyárak, tömegsírok, testben-lélekben megrokkant emberek, éhség, hideg, megfeszített munka, megalázó kiszolgáltatottság - embertelenség. A lövészárkok sorkatonái, a sebesültek ápolói, a megszállás alatt sínylődök, a hátországban a frontért dolgozók a háború igazi szemtanúi. Ók a hazafiasság, az emberiesség pótolhatatlan tanárai. Nem a heroikus háborús filmek, nem a nagyregények, inkább ók tanítanak meg minket arra, hogy az embert tisztelni, a háborút gyűlölni kell. A legmegrázóbb „háborús élményeimet“ asszonyoktól kaptam. Évszázadokon át azt tartották, s úgy vélik még ma is, hogy a háború, a harc a férfiak dolga. Sajnos még mindig vannak olyanok, akik azt állítják, a férfiak nem is tudnak meglenni háború nélkül. Biztosan nincs így, nem szabad, hogy így legyen. Tény azonban, hogy a háborúból az asszonyok is kénytelenek voltak kivenni részüket. A nagy honvédő háború frontjain több mint 800 ezer nő harcolt. A haza védelme megkövetelte, hogy öljenek azok is, akiknek életet kell adniuk. Megrendülve ültem a moszkvai Taganka Színház sötét nézőterén. A színpadon Szvetlána Alekszijevics „A háborúnak nincs nőies arca“ című nagy sikerű könyvéből írt darab ment. Aztán észrevettem, hogy a szomszédom, egy koros hölgy, hangtalanul zokog. A férje, csendesen, nyugtatóan simogatja a kezét. Három sorral előttünk, az előadás közepén egy nő felállt és hangosan sírva ment ki. A dübörgő taps után csendes sorakozás a ruhatárban. Senki sem szégyene kisírt szemét. Hogy mi dolga lehet egy nőnek a háborúban? Rengeteg. A fegyverforgatáson túl sebesülteket kell kihozni a tűzvonalból, de lehetőleg már ott be kell kötözni őket. A fegyverüket is ki kell mentenie. A katonának enni is kell, tiszta ruhára is szüksége van. Piszkos, éhes katonákkal nem lehet háborút nyerni, de még egy csatát sem. Volt már erre elég példa a történelemben. ,,Mi nem lőttünk, én sem lőttem. Kását főztem a katonáknak. Ezért kaptam a kitüntetést, az érmet.“ A nőknek jutott a feladat, hogy a fejreállt világot újra talpra állítsák. Nekik kellett beindítaniuk a termelést a hátországba evakuált gyárakban, ők szerelték össze a fegyvereket, sokszor a harckocsikat, a repülőgépeket is. Befogták magukat az eke elé, mert a lovak is „hadkötelesek“ voltak. Nem volt olyan férfimunka, amit el ne végeztek volna, de volt olyan munka, amit csak nő végezhetett. „.. .Alsóneműt mostam. Mostam végig, az egész háború alatt. Hozzák a mosnivaiót. Kopott, fekete, tetves. Ingzubbony ujj nélkül, szilánk hasította fel végig a mellrészen, nadrág nadrágszár nélkül. Könnyel mosom, könnyel öblítem. És hegyekben áll a mosniva- ló. Ahogy eszembe jut, most is fáj a karom.“ Voltak a szovjet katonalányok között híradósok és sofőrök, mesterlövészek és partizánok, tüzérek, matrózok, pilóták, felderítők, politikai dolgozók. A legtöbben azonban egészségügyiek voltak. Orvosok, ápolónők. A legnagyobb veszteségek a peremvonalak lövészeinek soraiban voltak. Nyomban utánuk az egészségügyiek következtek... ,,Amikor először láttam sebesültet, elájultam. Aztán ez elmúlt... Nem voltak egyforma sebek. A háború mindenkit másképpen rokkanton meg... Megőszültem, mire visszajöttem a frontról. “ A hatalmas veszteségek ellenére a Szovjetunió, az egész szovjet nép helytállt a kegyetlen háborúban. Nemcsak saját hazáját szabadította fel, hanem Európa 113 millió lakosát is. Az egykori dölyfös hitszegők térdre kényszerültek, nyüszítettek félelmükben. Még szovjet területen folytak a harcok, még ott garázdálkodtak a fasiszta hordák, amikor a szovjet emberek ezrei harcoltak már a fasizmus ellen az európai ellenállási mozgalmakban, a partizánosztagokban Franciaországban és Csehszlovákiában, Olaszországban és Jugoszláviában. Vasárnap kezdődött a nagy honvédő háború. Sokáig nem voltak ünnepnapok, csak a gyász és a harc napjai. Majd elkezdődött a kis ünnepek sorozata, de a díszlövések hangját még el-elnyomta a távoli csatazaj. De ez már a nagy ünnep közeledtét jelezte. „Én, Szofja Kuncevics, azért jöttem Berlinbe, hogy megöljem a háborút.“ A hazájukért harcoltak, az életért, a békéért. Értünk. Hajtsunk fejet az elesettek emléke előtt. Köszöntsük tisztelettel a túlélőket. Legyenek ők az utolsó veteránok. Dolgos hétköznapokat, békés vasárnapokat nekünk. GORFOL ZSUZSA J I I iff 11 LI J j | I j| I \ jf /1 jg [Ujj |i ul| 11
