Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1986-06-13 / 24. szám
tf ÚJ szú 3 iiiiiiiiiiiiniiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiniiiiiiiiii H onnan van a kommunistákban olyan nagy harci kedv? Mi lelkesíti őket, hogy minden erejüket, idejüket, képességüket, s ha kell, életüket is adják a pártért? Igaz-e, hogy mindenkinek, aki belép a Portugál Kommunista Pártba (PKP), fel kell adnia személyiségét? Igaz-e, hogy a PKP egységét a kaszárnyafegyelem és a felső utasítások zokszó nélküli végrehajtása biztosítja? E sorok szerzőjének többször volt alkalma hallani, hogy a portugál kommunisták milyen türelmesen és kimerítően válaszoltak az effajta kérdésekre a legkülönbözőbb hallgatóság előtt. A kérdések jellege és hangneme nem véletlen. Mindenekelőtt az emberek lankadatlan érdeklődése tükröződik bennük a PKP iránt, amelynek sorsa bámulatosan drámai: ez az egyetlen olyan politikai szervezet Portugáliában, amely nemhogy nem hullott szót a Salazar- rezsim (1926-1974) csapásai alatt, hanem még az illegalitásban és az üldöztetések közepette is az antifasiszta ellenállás vezető erejévé nőtt. Sokakat ámulatba ejt, milyen határozottan, milyen szenvedélyesen és a harc végső sikerébe vetett rendíthetetlen hittel védelmezik a kommunisták immár 11 éve az 1974-1975-ös demokratikus forradalom vívmányait a belső és a nemzetközi reakció támadásaival szemben. Némelyek kérdéseibe ugyanakkor ösztönös gyanakvás nyilvánul meg a párt iránt, amelyről annyi ellentmondó, „titokzatos“ dolgot beszélnek országszerte, s érezhető még magától a „kommuniszmus“ szótól való félelem is. S ebben nincs semmi különös. A fasiszta rezsim 48 évig folytatott elkeseredett antikommunista kampányt, s ez mély nyomokat hagyott a portugál társadalomban. Az állami tömegtájékoztatási eszközöknél még manapság is azok az erők dominálnak, amelyek semmitől sem riadnak vissza, hogy lejárassák a kommunista pártot. Az élet megköveteli a kommunistáktól, hogy folyamatosan leleplezzék az ideológiai ellenfeleik által terjesztett hamisításokat. E feladat megoldásában nagy segítség Alvaro Cunhal elvtársnak, a PKP főtitkárának „Párt üvegfalakkal" c. könyve, amelyet az „Avante!“ kiadó tett közzé, a PKP KB Politikai Bizottsága hozzájárulásával. Már maga a cím is mintegy invitálja az olvasót, hogy a szerzővel együtt tekintsen be az „épületbe“, amely a portugál kommunisták közös müve, ismerkedjék életükkel és maga vonja le a következtetést, hogy léteznek-e egyáltalán azok a „titkok“, amelyeket a burzsoá propaganda a PKP-nak tulajdonít. A könyv bevezető fejezete korunk jellegéről és tartalmáról szól, valamint arról, hogy a munkásosztály forradalmi pártjának a társadalom gyökeres átalakításáért vívott harcban szükségszerűen figyelembe kell vennie egyfelől a szocialista fejlődés általános törvényszerűségeit, másfelől a nemzeti sajátosságokat. A szerző figyelmeztet a marxista-leninista elvek gyakorlati alkalmazásában tapasztalható két leggyakoribb torzításra. Az egyik véglet az, amikor abszolutizálják a tudományos szocializmus klasszikusainak műveit, a változó valóság elemzése helyett a jól ismert formulákra és idézetekre hivatkoznak. „A marxista-leninista ... - írja Cunhal - sohasem tagadhatja le a valóságot... azzal az ürüggyel, hogy azt a klasszikusok nem látták elő“ (23. old.). Nem kevésbé veszélyes a másik véglet sem, amikor egyesek a pillanatnyi politikai előny kedvéért feláldozzák a tanítást, úgy „újítják meg“ a marxizmust, hogy leválasztják róla a leninizmust. A történelmi gyakorlat azt mutatja - jegyzi meg a szerző -, hogy aki „szembeállítja Marxot Leninnel“, tagadja Lenin elméleti hagyatékának világméretű jelentőségét, az „végeredményben megtagadja magát Marxot is“ (24. old.). Az 1965-ben, a PKP VI. kongresszusán elfogadott program kulcsfontosságú határozatait elemezve a szerző hangsúlyozza, hogy a kommunista párt eddigi történelmének minden szakaszában az egyetlen olyan politikai erő volt és marad Portugáliában, amely önzetlenül védelmezi a nép érdekeit, az ország szuverenitását és igazi függetlenségét. Éppen itt a PKP egyik „titkának“ a megfejtése, nevezetesen az, hogy egyre nő a tömegek bizalma a párt iránt, hogy még a reakció 1976-tól kezdődő, az áprilisi forradalom elleni frontális támadása ellenére is tovább gyarapodik a párt taglétszáma. (1975 márciusában, a forradalom tetőfokán a PKP-nak 100 000 tagja volt, 1983 decemberében ez a szám meghaladta a 200 OOO-et. összehasonlításként megjegyezzük, hogy Portugália két vezető pártjának - a Szocialista Pártnak és a Szociáldemokrata Pártnak - a taglétszáma 40 000, illetve 60 000. - A szerk.) A könyv meggyőzően bizonyítja, hogy a PKP a munkásosztály élcsapata, nem pedig egy szétfolyó társadalmi bázisú szervezet. A párt osztálymeghatározottsága megnyilvánul ideológiájában és politikájában, összetételében, felépítésében, harci formáiban, és módszereiben. Manapság a kommunistáknak több mint a fele ipari vagy mezőgazdasági munkás. A párt őrzi azt a hagyományt, hogy a Központi Bizottságban és más vezető szervekben a munkások vannak túlsúlyban (például a KP Politikai Bizottságának 25 tagja és póttagja közül 13 munkás). Mindemellett a PKP még azoknak a monopóliumellenes osztályoknak és rétegeknek az érdekeit is képviseli, amelyek az állammonopolista kapitalizmus restaurációjának terheit viselik. Igaz ugyan, jegyzi meg a szerző, hogy egyes pártszervezetek szigorúan csak a munkásosztályra koncentrálnak, lebecsülik a társadalmi középrétegek problémáit. Ezt a közéleti szférában és az ország egyes területein visszafogja a PKP befolyásának a növekedését (58. old.). A kommunista párt vezetője felhívja a figyelmet még egy körülményre, amelyen mielőbb változtatni kell. Arról van szó, hogy a választási eredmények nem tükrözik a PKP valódi tömegbefolyását. A kommunisták és szövetségeseik a választásokon átlagosan a szavazatok 20 %-át szerzik meg. A párt célul tűzte ki, hogy nagyobb arányban kell megszerezni a szavazók támogatását. A könyvben a szerző kimutatja az antikommunista propaganda egyik legvul- gárisabb tételének a tarthatatlanságát, azt ugyanis, amely antidemokratizmussal vádolja a PKP-t. összehasonlítva a PKP tevékenységének stílusát a Portugáliában működő más politikai szervezetek mechanizmusával, hogy a pártdemokrácia mélységét illetően egyik sem állja a versenyt a PKP-val. A demokrácia valódi tartalma - írja Cunhal - messze túlnő a szervezeti kritériumok és normák keretein (100. old.). A pártdemokrácia nemcsak a demokratikus centralizmus elvének feltétlen megtartását jelenti a gyakorlatban, hanem feltételezi a kollektív munka és a testületi vezetés tapasztalatainak állandó bővítését, az individualizmus, a szubjektivizmus és a karrierizmus megnyilvánulásainak a kiküszöbölését, a testvéri és humánus kapcsolatok fejlesztését a kommunisták között, az egész párt intenzív bevonását a fő irányvonal kidolgozásába és megvalósításába. A burzsoá sajtó nemegyszer fejezte ki értetlenségét azzal kapcsolatban, hogy a portugál kommunisták milyen egyetértésben és lelkesedéssel fogadják el a határozatokat kongresszusaikon és konferenciáikon. Ezt a „titkot“ a nem kommunista pártok bevett szokásai, hagyományai alapján próbálják megfejteni. Végső soron a PKP egységét (a jobboldali sajtó monopolizmusnak nevezi ezt) a küldöttek gondos kiválasztásával, a pártapparátus mindenhatóságával, a szigorú katonás fegyelemmel, a párttagokra nehezedő nyomással és kényszerrel, sőt azzal magyarázzák, hogy a párt tagjai „politikailag és szellemileg nem teljes értékűek“, és állítólag „gondolkodás nélkül megszavaznak bármilyen javaslatot“ (114—115. old.). Az effajta értékelések a PKP felületes és elfogult megítéléséről tanúskodnak. Valójában azt, hogy a javaslatokat a pártkongresszuson egyhangúlag fogadják el - írja a szerző -, mintegy betetőzi azt a hatalmas politikai, felvilágosító és szervező munkát, amely ezeket a kongresszusokat megelőzi. A dokumentumtervezetek megvitatása és kidolgozása az előkészítő szakaszban valóban tömegméreteket ölt.) A PKP X. kongresszusára (1983 december) való felkészülésben mindössze két hónap alatt több mint 3000 gyűlést tartottak, amelyeken 55 000 kommunista vett részt. A kongresszus címére több mint 3500 kiegészítés és módosítás érkezett. Ezek 57 %-a bekerült a kongresszus záródokumentumába. - A szerk.) A vitában részt vesz valameny- nyi pártszervezet, pártcsoport és pártsejt; a kommunisták tízezrei teszik meg javaslataikat; a dokumentumokba több ezer kiegészítés és módosítás kerül be. Ez a széles körű véleménycsere páratlan Portugália politikai életében. Cunhal részletesen ismerteti az olvasóval a pártélet stílusát, majd kifejti a kollektíva és a személyiség szerepével kapcsolatos gondolatait. A kollektiv munka - írja a szerző - megköveteli, hogy minden egyes kommunista képességét, tehetségét és tudását felhasználjuk a párt érdekében, de a kollektív munka sohasem akadályozhatja az egyéni kezdeményezés fejlődését (83. old.). Mindazonáltal fontos elejét venni az individualizmus és az egocentrizmus megnyilvánulásainak, mert az engedékeny magatartás autoritárius és vezéri tendenciák kialakulásához vezethet. A könyvben kiemelt helyet kap a vezetési stílus problémája. Minél több joga van a,párt tisztségviselőjének, annál nagyobb a felelőssége, annál szigorúbban kell értékelni a munkáját. „Vezetni nem azt jelenti - írja a szerző -, hogy előírni, parancsolni, rendelkezni és rákényszeríteni másokra a saját véleményünket“ (123. old ). A vezető legrosszabb tulajdonságai közé sorolja a fölényt az alacsonyabb beosztású tisztségviselőkkel szemben, azt a szokást, hogy valaki egymaga dönt mindenben, a gőgöt, az önelégültséget és a sematizmust. Nagy veszélyt jelent a párt számára az is, amikor valamelyik vezető láncszem (bármely szinten) megpróbál elkülönülni, eltávolodik a tagságtól. A PKP főtitkára határozottan fellép a hízelgésnek és a dicsőítésnek a gyakorlata ellen. Az effajta légkör árt a párt moráljának, aláássa etikai alapjait, kedvező talajt teremt az olyan veszélyes és a kommunista erkölcstől oly idegen jelenség számára, mint a személyi kultusz. A PKP vezetője nagy figyelmet szentel a káderek kiválasztásának és felkészítésének, a bürokratikus tendenciák elleni harcnak, beszél arról, hogy a kommunista párt az illegalitás évei után biztosítani tudta a vezető szervekben a tapasztalat és a fiatalság harmonikus egybekapcsolását. Egy szervezet politikai egészségi állapotát jól jelzi a folyamatosság, a vezető mag folyamatos megújítása, a friss káderek beözönlése a pártba. A továbbiakban Cunhal arról beszél, hogy a PKP igazi gazdagságát az emberek - a hozzáértő, becsületes és odaadó emberek - alkotják. A könyv zárófejezetében Cunhal szembeszáll az osztályellenségek ideológiai nyomásával, akik azt követelik, hogy a PKP „bizonyítsa be“ „függetlenségét“ és „tekintélyét“. E kampány ösztönzői azt „tanácsolják" a kommunistáknak, hogy tagadják meg a marxizmust-leninizmust, szüntessék meg a baráti kapcsolatokat a Szovjetunióval, bírálják a Szovjetuniót és a többi szocialista országot, szakítsanak a proletár internacionalizmussal, mondjanak le a szocialista strukturális átalakítások követeléséről Portugáliában és járuljanak hozzá a különféle árnyalatú pártok létéhez. Az effajta „tanácsadóknak“ a szerző azt válaszolja, hogy a kommunista párt nem enged az ellenfél politikai zsarolásának, hanem a korábbiakhoz hasonlóan erősíti függetlenségét, továbbra is a marxizmus- -leninizmus és a proletár internaiconaliz- mus eszméi vezérlik, fejleszteni fogja a testvéri kapcsolatokat az SZKP-val és más kommunista pártokkal. Nem változtatja meg osztályarculatát, sohasem válik olyan párttá, amilynnek a burzsoázia szeretné látni! Már több mint fél év telt el a könyv megjelenése óta, de az érdeklődés nem csökken iránta: Portugáliában öt kiadást ért meg, és változatlanul szerepel azon az országos listán, amely az olvasók által leggyakrabban keresett könyveket tartalmazza. Nos, meg lehet érteni a portugálokat: még soha egyetlen portugál politikai párt sem tárta ki így az „ablakait", hogy bárki benézhessen. Az ilyen lépés csak az erősek és a becsületesek sajátja, akik biztosak igazukban. SERGIO TATAIS Meggyőződés és optimizmus Gyorsítás, átalakítás, realizmus - ezek a tágan értelmezhető fogalmak hangzottak el a leggyakrabban az SZKP XXVII. kongresz- szusa küldötteinek felszólalásaiban. Több mint hatvanan vettek részt a tanácskozáson elfogadott dokumentumok vitájában. Hozzászólásaik szókimondóak, konstruktív jellegűek voltak. Szavaikból kiviláglott az a felelősség, amelyet a párttagság az ország ügyeinek javításával, az előrehaladást gátló tényezők kiküszöbölésével kapcsolatban érez. A kritikai elemzésből lényegében a szovjet társadalom életének egyetlen területe sem maradt ki. A küldöttek több millió szovjet ember nevében is szóltak. Hiszen a kongresszust megelőző országos vita során csupán a párt új szövegezésű programjával kapcsolatban több mint hatmillió vélemény érkezett be. A párt szervezeti szabályzatát illetően mintegy kétmiilióan mondták el véleményüket. Voltak köztük munkások, kolhoztagok, tudósok, tanítók, mérnökök és orvosok, a hadsereg és a hadiflotta katonái, kommunisták és pártonkívüliek, veteránok és fiatalok. Ténylegesen országos vita tárgya lett A Szovjetunió gazdasági és társadalmi fejlődésének 1986-1990-re, illetve 2000-ig érvényes fő irányai elnevezésű terv. Mintegy 110 millió állampolgár mondta el véleményét. A dolgozó kollektívák országszerte gyűléseket rendeztek. A résztvevők helyeselték a párt politikai irányvonalát és gyakorlati tevékenységét. Elhangzott, hogy energikus és összehangolt munkával kell támogatni az ország gazdasági-társadalmi fejlődése meggyorsításának a XXVII. kongresszuson kidolgozott stratégiáját, többek között azt a tervet, hogy a század végéig megkétszerezik a gazdaság ütőerejét. Ezzel kapcsolatban nagy figyelmet fordítanak a párthatározatok gyakorlati végrehajtására: a szovjet demokrácia tökéletesítésére, a rend és a fegyelem megszilárdítására, a bátor alkotó kutatáshoz és a munkához szükséges kedvező feltételek megteremtésére, a társadalmi igazságosság elveinek következetes érvényesítésére, valamint a szovjet társadalom erkölcsi alapjainak megerősítésére. Vaszilij Gorin, a belgorodi kolhoz elnöke a következőket mondta: ,,Az egész országban, minden dolgozó kollektívában most folyik az átszervezés és a megújhódás nehezen kibontakozó, de - erről meg vagyunk győződve - visszafordíthatatlan folyamata. Áthatja a szovjet emberek minden tettét, és mindenkitől teljes odaadást követel.'1 E szavak midenkihez közel állnak, mindenki számára érthetőek. Mert a párt céljainak nagysága összhangban áll a reális lehetőségekkel, és mert a nép elé kitűzött hatalmas feladatok egyben minden ember, minden család érdekeit szolgálják. Emlékeztetünk rá: az egy főre jutó reáljövedelem az elkövetkezendő tizenöt évben 1,6-1,8-szo- rosára nő. Bővül a lakásépítés, több lesz c- szociális-kulturális létesítmény. A tizenkettedik ötéves tervben 20-23 százalékkal nő majd a társadalmi alapok volumene. 1986. VI. 13. APN
