Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1986-05-30 / 22. szám
A neves állami-díjas szovjet író, az SZKP XXVII. kongresszusának résztvevőjeként válaszolt a Szovjetszkaja Kultúra munkatársának kérdéseire. Az alábbiakban ezt a vitára sarkalló, némelyik részében talán vitatható, ám mindenképpen elgondolkoztató beszélgetést kissé rövidítve közöljük. • Az oroszországi írók kongresszusán elhangzott felszólalásában ön felhívást intézett az irodalmárokhoz, hogy élesebben reagáljanak a társadalmi változások szükségességére és az új jelenségekre. Mi az, ami önt mint állampolgárt és írót ma a leginkább foglalkoztatja?- Minden, ami a mai családot érinti. A mai család állapota nézetem szerint rendkívül aggasztó, akár újságírói, akár írói szemszögből nézve... Úgy vélem, hogy a családok széthullása, aminek napjainkban tanúi vagyunk, országunknak még nagyon sokba fog kerülni. Mindez már most érezhető mind erkölcsi, mind pedig gazdasági és demográfiai vonatkozásbein. A családra és a termelésre egyaránt negativem hat a lakosság tömeges vándorlása, a toborzási rendszer, a szervezett munkaerővándorlás. A hosszú utazások nem kifizetődőek sem társadalmilag, sem pedig gazdaságilag... Azután itt van a munkásszállások problémája. Akár be is bizonyíthatom: a munkásszállások nem járulnak hozzá sem eiz erkölcsök, sem a munkaaktivitás javításához, ha mindezt nem az azonnali adminisztrációs előnyök szempontjából, hanem az állami érdekek szempontjából vizsgáljuk. Az emberek sehol sem eresztenek gyökeret, könnyen költöznek. A munkaeróvándorlás és a munkaerőhiány ennek a jelenségnek az egyik következménye. Nézetem szerint, amíg az emberek munkásszállásokon laknak, a munkaerővándorlást lehetetlen megállítani. Azt szokták hangoztatni, hogy a munkásszállás - közösség, kisebb lehetőség nyílik az individualista megnyilvánulásokra. Szerintem ennek az ellenkezője igaz. Az otthon, a lakás helyhez .köti az embert, lehetővé teszi a család- alapítást. A lakásviszonyok javításának távlata az embereket egy bizonyos munkahelyhez köti, ami jobb munkára ösztönöz, s nemcsak a család gyarapodását segíti elő, hanem a munkatermelékenység növekedését is. Ha jól meggondoljuk, az alkoholizmus is részben a munkásszállások átka, a gyökértelen, tartós agglegényi életmód velejárója. Ennek a fordítottja, a család, a lakás, az otthoni tennivalók, a gyerekekről való gondoskodás igazi értelmet ad az emberi életnek. Már maga ez az életmód visszatart az idő és az egészség elfecsértésétöl. Az italozás bizonyos társadalmi jelenségek következménye, amely ellen elsősorban úgy vehetjük fel a harcot, hogy megszüntetjük a kiváltó okokat. Már az írókongresszuson is elmondtam, és nem félek megismételni, hogy országunk népe szíwel-lélekkel támogatja a párt központi bizottságának és a kormánynak az alkoholizmus elleni kihívását, s még határozottabb, még radikálisabb intézkedéseket vár az alkoholizmus megfékezésére. Én, személy szerint a „száraz törvény“ mellett szavazok, amelyet a helyi tanácsok kezdeményezésére fogadtak el. Nem értek egyet azokkal a „mértékletes narkotógusokkal“, akik azt a nézetet vallják, hogy az embereket meg kell tanítani kulturáltan inni. Vajon lehetsé- ges-e a narkotikumok „kulturált" fogyasztása? Azt is rebesgetik, hogy ha teljesen betiltanák az alkoholfogyasztást, elfajulna a kisüsti-készítés. A valóságban azonban ez fordítva igaz: a tiltott alkohol- fogyasztást csak ösztönzi a „törvényes“ kínálat. Azt beszélik, hogy a radikális intézkedések nem képesek megszüntetni a bajt, s hogy bárhol vezessék is be a „száraz törvényt“, az csak ártani fog. Ez pedig óriási tévedés! Az embereknek egyszerűen nincsenek ezzel kapcsolatban kellő tapasztalataik. Ha valahol ég a ház, nem szokták mérlegelni, hogy milyen módszerrel kell a tüzet eloltani, s hogy melyik módszer nem a legmegfelelőbb. Ilyenkor minden lehetséges eszközt felhasználnak! Az alkoholizmus felmérhetetlen károkat okoz a társadalomnak. És mi van azokkal a gyerekekkel, akik testi fogyatékossággal jöttek világra? Ez fjedig a mostani alacsony születési arány mellett nem lehet közömbös számunkra. • Vaszilij Ivanovics, ön a műveiben gyakran visszatér az erkölcsi és a munkára való nevelés kérdéséhez. Mit tart ezzel kapcsolatban a legfontosabbnak?- Megint a család gondjairól kell szólnom. Az iskola önmagában nem képes leküzdeni a munkához való negatív hozzáállást. Én azt vallom, hogy a gyerekeket a családnak kell nevelni. Nemrég olvastam Marquez nyilatkozatát a Litye- ratumaja Gazetában - ö is ugyanezt vallja... Szerintem képtelenség, hogy a szülők élnek, a gyermekeiket pedig nevelőotthonokba dugják. Ez nem használ sem a gyerekeknek, sem pedig a szülőknek. Emlékszem, gyermekkoromban milyen keserű és rettenetes érzés volt számomra, amikor anya egész napra elment otthonról. Aztán micsoda örömmel fogadtuk és micsoda megköny- nyebbüiést éreztünk, amikor végre hazaérkezett! Újra napsugaras lett a világ! Milyen élete lehet azoknak a gyerekeknek, akik hétéves koruktól bentlakásos intézetben laknak, akik szüleiket nyolc- kilenc hónapig sem látják... Sok fiatal egyszerűen nem akar, nem mer gyereket vállalni. Mások viszont szeretnének gyereket, de nem lehet nekik, vagy még megházasodni sem tudnak... Régen, a parasztcsaládokban ilyen problémák valahogy nem léteztek. A házasságközvetító irodák létezése engem mosolyra derít... Úgy néz ki, hogy már egy férfi sem talál feleséget magának! Ez nem is lehet igazi férfi... Ifjú házasoktól egyre gyakrabban hallani: „Minek úgy sietni a gyerekkel, nekünk is kell élni!“ Vajon ez a „nekünk is kell élni" nem a kispolgári egoizmus magasabb formája, az anyagias életszemlélet egyik megnyilvánulása?... Az iskolákban a nyelvtanítási és irodalomórák számát nevetségesen lecsökkentették. A formalizmus és a racionalizmus kitartóan igyekszik behatolni az iskolába. Már az olyan élő természettel foglalkozó tantárgyakba is, mint a földrajz és a biológia, matematikai módszereket vezetnek be. Ilyen a tudomány fejlődésének logikája. Csakhogy élő, érző és együttérző embereket nem lehet a számítástechnika segítségével nevelni. Éppen ezért nekem az a meggyőződésem, hogy az irodalomnak kellene lennie a legfontosabb iskolai tantárgynak. • On egyszer kifejtette azt a gondolatot, miszerint a művészi alkotás befogadása a néző esztétikai felkészültségétől, erkölcsi-kulturális színvonalától függ... — A néző, a hallgató, az olvasó is fokozatosan alakul. A folyamat kisgyermekkorban kezdődik, és az iskolában csak folytatódik. Az irodalomórák a gyerekből elsősorban jó olvasót hivatottak formálni. Az irodalom iránt érdeklődő olvasó később saját maga is képes formálni ízlését és gondolkodási készségét, hogy értékelni tudja az élet egyes jelenségeit. Sajnos, sokan azt hiszik, hogy megismerték Tolsztojt és Dosztojevszkijt azáltal, hogy megnéztek néhány filmet, amely a nagyszerű írók regényei és elbeszélései nyomán készült. Ez a téves eszme azért is veszélyes, mert a filmrendezők nemegyszer meglehetősen fonákul kezelik a klasszikus alkotásokat. Én úgy látom, hogy a rádió, a televízió és az esztrádmúfaj mintha becsapná az ifjúságot, mert gyakran meglehetősen primitív, könnyed műsort kínál. Mintha nálunk már túltengene a rock-zene ... Sokan hozzászoktak ahhoz, hogy a fiatalokat valakinek szórakoztatnia kell, úgynevezett „kultúrával" kell ellátni. Már volt alkalmam szólni a tömegkultúra „félvezetői" jellegéről, amely leginkább az egyirányú utca fogalmára emlékeztet. Az emberek két csoportra oszthatók: az egyik csoport énekel és táncol a színpadon (termel), a másik pedig azt lentről nézi és hallgatja (fogyaszt). Az amatőr művészi tevékenység, amelyben kivétel nélkül mindenki részt vehetne, a klubtevékenység keretein belül nem megoldható. Bármely színpad feltételezi a nézőközönség jelenlétét, tehát afféle passzív fogyasztóét. Talán el kellene gondolkodni azon, nem lenne-e helyes visszaállítani a népünnepélyek hagyományát, amelyből erejéhez mérten mindenki kiveheti a részét. Mindenki énekel, táncol, ki jobban, ki rosszabbul, de mindenki, és ez a lényeg. • A szellemi fogyasztói szemlélet valószínűleg az anyagi fogyasztói társadalom terméke. Napjainkban egyre gyakrabban hallhatjuk erről a tudósok figyelmeztető szavait. A fogyasztói életszemlélet lélektana - a legnagyobb veszély, amely ma az emberiséget fenyegeti. Ez ugyanis fosztogatáshoz vezet, a természeti kincsek elfecsérléséhez, pedig ezek mennyisége nem határtalan, hiszen már ma látható a határ...- Igen, ez engem is állandóan foglalkoztat... Szőkébb hazámban ezt a jelszót láttam az egyik vasúti állomáson: „ötezer köbméterrel túlteljesítjük a fakitermelési tervet!“ Azt még megérteném, ha mondjuk a tervezettnél ötezerrel több hűtőszekrényt akarnának gyártani, de ha az erdőkkel nem gazdálkodnak kellő megfontoltsággal, ha nem gondoskodnak a fák utánpótlásáról, vajon dicsőségnek tekinthetjük-e a tervek túlteljesítését? Ezen a Vologdához közeli vasúti állomáson félóránként áthalad egy fát szállító szerelvény, amelynek uticélja talán egy papírgyár. Minden ilyen szerelvény — nagyszabású erdőirtás eredménye. A vologdai körzetben pusztulás fenyegeti a tajgát. Aggodalommal tölt el bennünket némelyik városunk mértéktelen növekedése, a „megapoliszok“ létrehozása is. Lehet, hogy Japánban vagy Mexikóban nincs más kiút, mivel a természeti adottságok csak ezt a megoldást teszik lehetővé. Én ezzel nem azt akarom mondani, hogy most már mindenki éljen falun, de egy parasztház szerintem stratégiai szempontból egy tengeralattjáróhoz hasonlítható, amely sokáig képes önerőből úszni... Ezek a gondolatok nemcsak Tyihomirban, abban a házban jutnak eszembe, amelyet még dédapám. Mihaji Grigorjevics épített. Ezek a gondolatok Moszkvában is velem vannak: éltetnek. Cz. I. Vaszilij Belov nyilatkozata a Szovjetszkaja Kultúrában elmúlt hetekben hagyta el a galántai (Galanta) nyomdát a dunaszerdahelyi (Dunajská Streda) Csallóközi Múzeum évkönyvének, a Múzeumi Híradónak kilencedik évfolyama. A kiadvány megjelenési éveként 1985 van ugyan feltüntetve, ez azonban — nyomdai viszonyainkat ismerve - igazán elhanyagolható késés. A dél-szlovákiai viszonylatban aránylag nagymúltú kiadványsorozat először negyedévenként, igénytelen, sokszorosított formában jelent meg. A nyolcadik évfolyamtól kezdve tértek aztán át az évente egy füzetben, nyomdai kivitelezésben megjelenő formára. Igaz ugyan, hogy az előbbi számokban is jelentek már meg értékes, figyelemreméltó dolgozatok, e kis ismertetés azonban mégsem pótolhatja csaknem egy évtized recenzensi mulasztását (nem emlékszem ugyanis, hogy lett volna e külső szerény, ám tartalmában értékes füzeteknek kritikai visszhangja sajtónkban). Ezért az alábbiakban csupán a két utóbbi, „évkönyvszerúbb" publikációval foglalkozom. A füzetekben tallózó aránylag sok természetrajzi írást talál, főleg a Csallóköz faunájáról, de olvasható egy előzetes jelentés a nagy port kavart gabéíkovói több ezer éves tölgyleletek vizsgálatának részeredményeiről is. Nézze el most nekem az olvasó, ha ezekre bővebben nem térek ki. A nyolcadik évfolyamban Mag Gyula, a Csallóközi Múzeum jelenlegi igazgatója tekinti át az intézmény húsz esztendejét. Az egykori somorjai (Samorín) Csallóközi Múzeum 1927-ben alakult Khin Antal fáradhatatlan szervező- és gyűjtőmunkája eredményeként. Ez az intézmény azonban az ötvenes évek végén megszűnt, s csak 1964-ben alakult újjá, immár dunaszerdahelyi székhellyel. Nos, Mag Gyula ennek a múzeumnak két évtizedét tekinti át, számbavéve ■■■ az eredményeket, miközben nem feledkezik meg a somor- L jai kezdet értékeléséről sem. írásában nem említi, pedig hát ebben is a szép hagyományt ápolják, hogy 1927-ben jelent meg a helyi múzeumegyesületnek színvonalas évkönyve. Csallóközi Múzeum címen. Abban az időben, sajnos, folytatásra nem tellett, így a mostaniak akár annak is tekinthetők. Kovács László a mai Dunaszerdahelyi járás mezőgazdasága szövetkezetesítésének kezdeteiről közöl ugyanebben a füzetben egy összefoglaló igényű dolgozaSzakszerűbb folytatást A Csallóközi Múzeum évkönyvéről tot, Nagy Kornélia pedig három csallóközi képzőművész három alkotását mutatja be. A Csallóköz néprajzának alapos ismerője, Marcell Béla a tájegység jelesnapi szokásait mutatja be két részben. Először a téli ünnepkör szokásvílágát veszi számba, majd a kilencedik évfolyam füzetében a tavaszi, a nyári és őszi ünnepkör hiedelmeit, szokásait tárgyalja. Áttekintése jó vázlat egy minél hamarabb elvégzendő alapos, differenciáltabb népszokáskutatáshoz. Szintén Marcell Béla tudósít bennünket röviden az 1984 őszén megnyitott gabcíkovói tájházról. A Csallóközt a régészek térképén szinte napjainkig fehér folt jelzi csupán, ugyanis feltűnően kevés lelet került itt elő. Ezt aztán könnyen hajlamosak vagyunk azzal magyarázni, hogy az egykor mocsaras vidéket hajdanán nem is lakta ember. Megengedve, hogy valóban ritkább betelepültségü volt mint a szomszédos dombos, teraszos folyóvölgyek, hozzá kell tennünk, ehhez a leletstegénységhez nagyban hozzájárult, hogy a múzeumnak a legutóbbi időkig nem volt képzett archeológusa. Régészeti leletek persze kerültek be a múzeum gyűjteményébe már a kezdetektől, amiről a Csöllóközi Hírlap hasábjain a húszas-harmincas években megjelent híradások is tanúskodnak. Ezekben a múzeum vezetősége a gyűjteménygyarapítók adományait köszöni meg, fölsorolva azt is, hogy milyen tárgyakkal bővítették a leltárt. Krásny Sándor, a múzeum fiatal régésze aki a Dunaszerdahelyi járás őskori és kora- középkori lelőhelyeit tekinti át a múzeum gyűjteménye és a szakirodalom alapján, szintén utal ezekre a korai leletekre is. Rövid, tájékozódó jellegű áttekintése jó alap lehet a jövőben meginduló átgondoltabb, módszeresebb csallóközi régészeti kutatásokhoz. Az összképet tekintve ügyszeretet és lelkesedés, valamint több-kevesebb szakmai hozzáértés jellemző a fentebb ismertetett két „évkönyvszerű“ füzetre. Idézőjelbe tettem minduntalan az évkönyvet, mégpedig azért, mert ezek a kiadványok kívülről ugyan kezdenek már kacérkodni ezzel a publikációs formával, ám a hevenyészett szerkesztés, a kialakulatlan belső szerkezet, elrendezés ezt még nem jelzi. A kezdetekre persze mindenütt jellemző ez. Ha végignézzük a többi dél-szlovákiai múzeum ugyancsak nem nagy múltú hasonló kiadványait, akkor ugyanezeket a hiányosságokat tapasztalhatjuk, ügy vélem, a rendszeres gyakorlat meghozza majd itt is az igényesebb, szakszerűbb tálalást. A Csallóközi Múzeum ügybuzgó kutatógárdájában ehhez látni vélem a kellő alapokat. LISZKA JÓZSEF V. 30. iMuknfl
