Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1986-05-30 / 22. szám
*A szűkös minőségellenőrző laboratóriumban beszélgetünk.-Az Ipolysági (Sahy) kenyérnek - szögezi le mindjárt az elején Balog Lajos, a nyitrai (Nitra) Nyugat-szlovákiai Malom- és Sütőipari Vállalat lévai (Levi- ce) üzeme ipolysági pékségének sokat tapasztalt vezetője - már a két világháború között is híre, neve volt. Az egykori belvárosi kis pékmúhely ízletes, foszlós bélú termékeit messze földön, még a budapesti boltban is pillanatok alatt szétkapkodták az emberek. Most vajon milyen kenyeret sütnek a határmenti palóc városkában? A sok esztendei lekiismeretes munkával kivívott hírnév ugyanis kötelez! Balog Lajos, a maholnap 57 éves üzletvezető pékmester 1948 óta dolgozik a sütőiparban. Kisujjában van hát a szakma csínja-bínja, minden apró fortélya.- Az esztendők során - mondja szerényen - tagadhatatlanul szereztem némi tapasztalatot. A kidagasztott tészta láttán meg tudom állapítani a készülő kenyér minőségét. Képletesen mondva, a jó péknek a ujjábán is van szeme. Az üzemvezető a belvárosi pékségben ismerkedett a mesterség alapjaival.- A második világégést követően - emlékezik - aránylag rövid idő alatt sikerült helyrepofozni a sütöde helyiségeit. Hamarosan munkába állhatták az emberek. Eleinte hagyományos módon, jókora fahasábokkal történt a kemence kifütése, s többnyire kézi munka folyt a vén falak között. Harmincötén voltunk, holott szinte csupán a város lakosai számára termeltünk. Nem panaszként mondom, de alaposan megdolgoztunk a bérünkért. Legtöbbször egyetlen, vagy jobb esetben két furgon szállította a kész árut az élelmiszerboltokba. A negyvenes évek végétől azonban már gőz hevítette a sütőgaratot... Aztán, esztendők múlva, a város szélén új „kenyérgyár“ alapjait fektették le. Már befejezéséhez közeledett az építkezés, amikor tüzet fogott, s a gyors beavatkozás ellenére is leégett, a lángok martalékává vált az öreg pékség fagerendás épülete. Az építők áldozatos, alapos munkájának, a feszített munkaütemnek köszönhetően azonban nem maradt sokáig saját sütésű kenyér nélkül Ipolyság: 1972 novemberében megnyithatta kapuit, termelni kezdett a korszerű péküzem.-Itt - magyarázza örömmel Balog Lajos - már olajfűtésű kemence gyomrában sül a kenyér, no meg a többi ínycsiklandó finom falat, s a különböző munkafolyamatokat gépek végzik. Az üzemvezető hetedik esztendeje irányítja a most is 35 tagú kollektíva mindennapi munkáját.- Jelen pillanatban - sorolja - barna, fehér és zsúrkenyeret sütünk, de készítünk zsemlét, kétféle kiflit, fonott kalácsot, brióst, mazsolás kalácsot, diós patkót, kakaós kuglófot, pogácsát, mákos és diós bejglit, lekváros táskát, sós ,,ropi“ rudakat, továbbá rétestésztát, valamint almás- és túrósrétest is. Balog Lajos több rangos kitüntetés, elismerő oklevél tulajdonosa. X - Javaslom - mondja -, ismerje meg a munkánkat részletesebben is. KukkantHarminc éve dolgozik a szakmában Hrincsár László son be minden irodába, a műhelyekbe, beszélgessen az emberekkel, adok kísérőt is. 2. Gyurkovicsné Köpöncei Erikával üzemlátogatásra indulhatunk. A 28 esztendős fiatalasszony vegyészeti szakközépiskolát végzett, munkaideje felét a nyersanyagok és a késztermékek szakszerű vegyelemzésével tölti, a fennmaradó napi négy órában pedig adminisztrációs ügyeket intéz.- Ez egyébként nálunk bevett szokás - jegyzi meg útra készen -. Az üzem dolgozói sokoldalúan képzettek, az alkalmazottak több munkafolyamat elvégzésére képesek. így aztán, ha történetesen betegség, vagy más, halaszthatatlan probléma miatt valaki nem tud a műszak- kezdéskor munkába állni, társa bizonyos időre átvállalja a teendőket helyette. Hasznos, okos kezdeményezés! Az üzemcsarnok hátsó traktusában jókora üstökben fehér massza kavarog. , Hrincsár László nagy körültekintéssel adagolja a lisztet, vizet, meg az élesztőt a kondérokba.- Negyvenöt éves vagyok, egy híján harminc éve dolgozom a szakmában- törli meg gyöngyöző homlokát -, ez az első munkahelyem. Úgy érzem, megbecsülnek, értékelik a munkámat, hát nem kívánkozom máshová. Múszakvezető vagyok. Édesapám is pék volt, mellette töltöttem gyakorlóidőmet. Az ö tanítását és a saját tapasztalataimat igyekszem fiatal, kezdő kollégáimnak továbbadni.- Néha - kapcsolódik be a beszélgetésben társa, Refka Gyula pékmester- végigsétálok a csarnokon. Jóleső érzés látni munkánk eredményét. Refka Gyuláról is érdemes néhány szót ejteni. Húsz esztendeje a pékség dolgozója, felesége Erzsébet asszony 14 éve ugyancsak a sági sütöde alkalmazottja. A szomszédos Gyerkról (Hrkovce) ingáznak naponta. A tésztaformázó és -szeletelő gépnél is megállunk egy pillanatra.- Kenyeret - tájékoztat közben Köpöncei Erika - minden műszakban sütünk, de délelöttként csak kenyér készül. A hét két napján, mégpedig kedden és szerdán sósrudakat és rétestésztát készítünk. Ekkor sütjük ugyanis a legkevesebb kenyeret. Az éjszakai műszakban leginkább kiflit és zsemlét készítünk. Egyébként vasárnap déltől a következő szombat reggelig három műszakban folyik a termelés. A nagyobb fizikai munkát és a kimondottan szakképesítést igénylő munkafolyamatokat általában férfiak végzik, ám a szeletelő, adagoló gépeknél, a kemencék kiszolgálásánál és a késztermékek raktározásában a nőké a döntő szerep. A sütőkemence szállítószalagjáról- kesztyűbe bújtatott kézzel - patyolattiszta fehér ruhába öltözött asszony kapkodja le a ropogósra, mosolygós barnára sült kenyereket.- Makrai Lászlónénak hívnak - mutatkozik be -, kereken tíz esztendeje vagyok az üzem munkása. A férjem viszont idestova negyvenéve pék Ipolyságon. Az urammal váltóműszakban dolgozom, így valamelyikünk mindig tud a gyerekekkel foglalkozni odahaza. Fiam, lányom, mindkettő alapiskolás, remélem valamelyikük követi szülei foglalkozását. Jó csapat vagyunk együtt, s a keresetemre sem panaszkodhatom: 2500 koronát minden hónapban megkapok. Az ipolysági pékség jókora körzet számára szállít kenyeret és egyéb pékárut. Gyúgy (Dudince) fürdőtelepülésen túl a Lévai járás mintegy 140 boltjába kerül termékük. Naponta 70-80 mázsa kenyér Balog Lajos üzemvezető (A szerző felvételei) Gyurkovicsné a nyersanyagokat elemzi sül, a hét végén, a következő hét első munkanapján még ennél is több: körülbelül 10—15 tonna. Fiatal gépkarbantartó áll meg mellettünk.- Két sütőkemencénk közül - panaszolja - már jó ideje csak az egyik üzemel. A gépek ugyanis elöregedtek, hiszen közel tizenöt esztendeje szinte szünet nélkül működnek. Eleinte egy műszakban üzemeltek, nem is volt velük semmi baj. Túlterheljük őket, s az alkatrészellátással is problémák vannak: ezeket a típusokat nem gyártják ma már. Hol egyik, hol másik masina áll le hibásodás végett.- Bizony - jelenti ki Erika asszony is - sok gondunk-bajunk akad mostanában a gépekkel. Éppen ezért az utóbbi hónapokban elég sok a panasz termékeinkre.- Való igaz - tanúsítja Matusov Anna minőségi ellenőr -, gyakran termelünk kenyeret prézlire mostanság. Holott az új gépek már egy ideje az udvaron állnak, csak nincs aki üzembe helyezze őket. Napi 24 óra alatt 7000 kiló kenyeret, 20 000 darab kiflit és 5000 péksüteményt készítünk. Csak alapos odafigyeléssel, pontos munkaszervezéssel tudjuk biztosítani a folyamatos termelést. A „Februári győzelem“ szocialista brigádnak Varga László a vezetője, s az üzem minden dolgozója a tagja. Az ügyes kezű férfi szintén 1948 óta pék, felesége is az üzemben dolgozik.- Tárolási gondokkal küzdünk - említi még Gyurkovics Lajosné -, s a lisztraktár is fűthetetlen. 3. Ismét az üzemvezetőé a szó.-A bajokról tudok - jegyzi meg -, viszont a gondok ellenére sem hagynak minket cserben dolgozóink. Igyekszünk is kellőkképpen honorálni kitartásukat. Munkásaink teljesítménybérben dolgoznak. A pékek mintegy 4000, a kocsikísérők pedig 3000 koronát keresnek havonta. A nők átlaoiövedelme 2500 korona körül mozog. Ám állítom, az embereket elsősorban a hivatástudat tartja péküzemünkben. Hajnalban, mire kinyitnak a város első élelmiszerboltjai, friss kenyér, kifli, péksütemény várja a vásárlók hadát. Sokan mit sem tudnak arról, milyen körülmények között termel számukra a város széli „kenyérgyár.“ ZOLCZER LÁSZLÓ JSZÚ 9 6. V. 30.- A beteg feszültté, depresszióssá válik, remeg. Ha szabadon lenne, újból inni kezdene. Itt gyógyszerekkel, tartalmas koszttal, sok folyadékkal, vitaminokkal, erőnlétének regenerációjával segítjük át a legnehezebben. Egyénektől függően egy-három hét után ráállítjuk az Antabus gyógyszerre. Persze az sem csodaszer és az igazsághoz tartozik az is, hogy kezeltjeink 10-15 százaléka nem reagál (nincs rosszul a gyógyszerre ivott alkoholtól) erre sem. Előfordul, hogy betegeink ecetivással próbálják hatástalanítani a gyógyszert, teljesen feleslegesen. Csak még nagyobb mértékben ártanak ezzel maguknak. Megtudtuk, hogy sok a visszaeső alkoholista, olyanok, akik már négyszer-ötször is részt vettek az önkéntes elvonókúrán. Egy ötven év körüli férfi áll a folyosón, mellette a földön megtömött utazótáska. Nem törődik senkivel, maga elé néz, majd idegesen jár-kel a folyosón. Ahogy kilépünk a főorvos szobájából, karon ragadja a doktort s ömleni kezd belőle a szó. Nem zavarja az sem, hogy én is jelen vagyok. - Kérem doktor úr, be szeretnék feküdni. - De hiszen tíz nappal ezelőtt bocsátottuk haza. Ivott? - néz a főorvos szigorúan a láthatóan remegő férfira. - Nem, egy kortyot sem, de ha most elküld, nem fogom tudni megállni. S amíg itt leszek elintézem a hosszantartó kezelést... Az osztály megtekintése után ismét a dolgozószobá ban beszélgettünk. Feltűnt, hogy találkoztunk néhány idősebb, mozgásképes, kedves öreggel, akiken nem látszott a betegség legkisebb jele sem. - Sajnos, van néhány olyan betegünk, akiket hozzátartozóik hoztak be - állítólagos elmebajjal. Nekünk kötelességünk alaposan megvizsgálni őket, megfigyelni reakcióikat. Ezekben az esetekben nyilvánvaló, hogy ,,csak" meg akartak szabadulni tőlük. Szóba került a nők alkoholizmusa és az egyéb toxikománia alakulása is. - A járásban a nők kevesebbet, illetve diszkrétabban isznak. Ezt úgy kell érteni, hogy több a zugivó. Ezért fennállásunk óta csak elvétve akadt női páciensünk, aki szükségét érezte az elvonókúrának. Akitől reggel megijedt, sajnos kivételt képez. Harmadszor van már nálunk... Az egyéb toxikománia? A gyógyszerezők vannak túlsúlyban, illetve a gyógyszerre alkoholt fogyasztók. Van itt egy betegünk. Ha hajtandó lesz, mondja elő az életét. A beteg hajlandó volt.- Orvos vagyok. Még a katonaság alatt történt. Fájt a fogam, s bevettem valami fájdalomcsillapítót. Sört ittam rá. Később jóleső, furcsa mámort éreztem... Bátrabb lettem, magabiztosabb. Akkoriban szakított velem a kislány, akit nagyon szerettem. Gyógyszerhez nyúltam, s ittam rá néhány deci bort. A katonaság után önkéntesen három hónapig Nyitrán (Nitra) kezeltettem magam. Azután megnősültem, kislányunk született. Boldog voltam, kiegyensúlyozott, nem tudom az okot, miért nyúltam ismét a gyógyszerekhez. Nappal olyanokhoz, melyek feldobtak, este altatókkal éltem. Nyolcvanháromban ismét Nyitrára mentem, nyolcvannégyben újból. A feleségem - ma már értem -, elvált tőlem. Nem is csodálkozhatom ezen, mert akkoriban nem érdekelt a család. Dolgoztam a rendelőben, este a tévé előtt elaludtam. Előfordult ugyan, hogy abba akartam hagyni, de akkor depressziós lettem, sírtam. Nem ettem, nem tudtam reálisan gondolkodni. A munkatársaim, barátaim kérdezték, mi történik velem, ajánlották, ha kell, segítenek. De én szakítottam mindenkivel, bevettem a gyógyszereket és vártam a feledtető mámorra. Az utolsó kezelés után két és fél évig kibírtam. Tavasszal ismét, nem tudom megmagyarázni minek a hatására, újból gyógyszerezni kezdtem. Amikor láttam, hogy a napi adagom már 30-40 tabletta, idejöttem. Ez az első két hét a legnehezebb. Kevés az akaraterőm, pedig tudom milyenek a következmények. Orvos vagyok... Az érsekújvári pszichiátriai osztály dolgozói, orvosok, nővérek, ápolók egyaránt, tudásukkal, emberszeretetükkel igyekeznek segíteni a rászorulókon. A felelősség súlya óriási. De vajon tudatosítjuk-e saját szerepünket? PÉTERFI SZONYA
