Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1986-05-16 / 20. szám
f I FRANTIŐEK ŐVANTNER I Azon az estén nagy kedvet éreztek hozzá, hogy vonzalmukat még jobban elmélyítsék. Talán ennek tudatában nyitották ki a kertkaput, és léptek rá a legfélreesöbb zugba vezető ösvényre, oda, ahol szándékosan hagyták szabadon nőni a fákat és a bokrokat, hogy egy saroknyi vadont alkossanak. A nap éppen lenyugodott, a fák zsenge virágai megsötétedtek, és nehéz illatot árasztottak. Ez csak meggyorsította közeledésüket. Hirtelen meg kellett állniuk, mert szivük hevesen dobogni kezdett. Marta mintegy mellékesen, letépett a virágágyásból egy vörös szegfűt, és Marko gomblyukába akarta tűzni, de tekintetük félúton találkozott, egymásba mélyedt, s így ahelyett, hogy Marta a vörös szegfű szárával játszadozott volna, karjával erősen átfonta Marko nyakát. Sosem tett magának szemrehányást, hogy így történt. Ó, nem. Azok a percek maradtak meg az emlékezetében a legfrissebben. Mindannak meg kellett történnie, mert ő maga akarta. Egész évben erre a pillanatra várt, és várt még tovább hosszú ideig. Miért is jött olyan hirtelen a kijózanodás? Ha két szív amely hosszan keresi egymást, találkozik, nehezen éri be a józansággal és szerénységgel. Velük sem történt másképp. Az első ölelést túl gyengének és langyosnak találták. Talán ügyetlenül álltak szemben egymással, talán nem találták meg azonnal egymás ajkát, talán a szemérem gátolta őket, ezért pár lépés után ismét megálltak, aztán újfent, aztán megint és végül teljesen megfeledkeztek róla, hogy lélegzetet vegyenek, s hogy óvatosnak kell lenniük. Elveszett számukra a világ, nem látták sem a földet, sem az eget, arról is megfeledkeztek, hogy lenyugodott a nap. Csak a közeli léptek zajára ocsúdtak fel, eszükbe jutott, hogy Mária vacsorával várja őket. Hirtelen nem tudták, mitévők legyenek, mert Mária valóban meglepte őket. Valóban megállt előttük. Nem történt semmi különös, csak azt akarta mondani, hogy kihűl a vacsora, ha sokáig elmaradnak. De úgy látszik, rosszkor jött. Valóban nagyon alkalmatlan volt a pillanat. Mindkét oldalon kellemetlen zavart keltett. Mária ajkára ráfagytak az utoló szavak, amilyen gyorsan csak tudta, lehunyta értetlen tekintetét, megfordult, és szinte futott a házba vezető úton. Marko dünnyögött valami mentegetőzésfélét az orra alatt, amit valószínűleg ő maga sem értett, talán vissza akarta tartani Máriát, de nem tudott határozni, először kétségbeesett, aztán összeros- kadt, majd megalázottan Mária után indult. Történt valami? Marta nem tudta. Ott feledkezett azon a helyen, ahol Markóval állt. Ó, ez a Mária! Talán kellemetlenül lepte meg a dolog. Nem titkolhatja tovább előtte Markóhoz fűződő érzelmeit. Mindent bizalmasan el kell mondania. Máriának joga van tudni, mi történik vele. Hiszeó a nővére, az anyját helyettesíti, és sok gondja lesz, ha Marko megkéri. Erre pedig most bármely pillanatban sor kerülhet, ezért hát nem szabad késlekednie. De Mária megint megelőzte. Este már ágyban feküdt, az égbolton gyorsan előbújó csillagokat bámulta az ablakon túl, amikor Mária felkönyökölt az ágyban, és így szólt:- Marta, nagy munka vár ránk! Ó, igen, tudja. A nyárral sok munka elkezdődik, s számukra ez mindig gond, mivel többnyire férfimunkák adódnak.- Nem arról van szó - folytatta Mária nyugodt hangon. - Az májd elintéződik valahogyan. De Marko hozzánk akar jönni lakni. Talán hibát követtem el, hogy már korábban nem szóltam róla. Tudod, régóta figyelmes hozzám, bizalmas velem szemben. Ma este pedig, miután visszatért a kertből, különösképpen kedves volt hozzám, és megkérte a kezem. Beleegyeztem. Nyilván neked sincs ellene semmi kifogásod. Elvégre kellemes ember. Vasárnap megtartjuk az eljegyzést, aztán egy hónap múlva az esküvőt. Marta először szeretett volna kiugrani az ágyból és felsikoltani, igen, teli torokból felkiáltani, hogy ez nem igaz, hogy ez mind hazugság, de egyetlen hangot sem adott ki magából, csak még mélyebbre süllyedt a párnák közé; szemét tágra nyitotta, egész éjjel mereven bámult maga elé, de nem látott többé egyetlen csillagot sem, csak sötétséget, egész éjjel csak fekete sötétséget. Azután gyorsan követték egymást az események. Vasárnap eljegyzés, majd az esküvő, a költözködés, a város, az új életmód kezdete. Marta senkitől sem kért magyarázatot, önmagától sem. Ez hát szerelmének története. Gondosan rejtegette a szivében, és azt hitte, melengető emlék marad csupán. De most minden új értelmet és új irányt kapott, mintha valaki az ő érdekében avatkozott volna bele a világ dolgainak és sorsának rendjébe. Táviratot kapott: Mária a halállal viaskodik. Talán ma, talán holnap szabaddá teszi Marko mellett a helyet, s az ő szerelme még él, még olyan erős és olyan friss, mint évekkel ezelőtt. Hogyan viselkedik majd Marko? Egész úton ilyen gondolatok gyötörték, félt az emberek szemébe nézni. Inkább beérte a sarokban a hellyel, a függöny mögött. Csak késő este, amikor a kocsiban elült a nevetés meg a beszélgetés, mert új utas nem szállt fel, az a néhány pedig, aki vele együtt utazott, a pádon bóbiskolt, csak akkor vette a bátorságot, és kinézett az ablakon a sötétségbe. Éppen megeredt a sűrű őszi eső. Vigasztalan látvány tárult eléje. A világ nyirkos sötétségbe süllyedt. Nem volt min megpihennie a tekintetnek. A hideg ablaktáblát kívülről szüntelenül sebes vízár öntözte, csak olykor villant fel egy- egy magas telefonpózna a vágányok mellett a köves töltés piszkos foltján, vagy pislogó fényű dróthálós lámpa a magányos állomások fölött himbálózva. E gyenge jelzéseknek, a világ siralmas és szétázott roncsainak feltartóztathatatlan menekülését csak egyetlen hang kísérte: a robogó vonat kerekeinek monoton kattogása. Az egészben nem volt semmi vonzó. De Marta nézett és hallgatózott. Az elárasztott világnak e hangjai, az eláraszott világ e hiányos sötét képei elnyomták benne az emlékeket, amelyek egy pillanatra felbolygatták. Leikébe észrevétlenül komorság lopó- zott. Nyugodtabb lett, s főként képes más fájdalmának átérzésére és a bánat kinyilvánítására. Ezért nem kellett színlelnie, amikor reggel ott áll a szobában, ahol Mária feküdt. Kint még zuhogott. Valahol a falon túl kitartóan csobogott a viz. A heves szél apró cseppekkel szórta tele az ablakot. Az új nap sápadt hajnala félénken hatolt be, s a petróleumlámpa lángja, amely bizonyára este óta logobott, a beáramló hajnalban mégis egyre gyengült, majd kialudt, nem volt már ereje, hogy felélessze a környezetet. Azonnal érezhető volt, hogy valaki, aki nélkülözhetetlen, eleven, aki mindig derűsen mosolygott, aki élettelen tárgyakkal is beszélgetett, és aki a parancsokkal együtt melegséget is osztogatott, eltűnt a falak közül, vagy legalábbis elszende- redett a fáradtságtól. A székeken ruhák hevertek, az asztal telerakva edénnyel, orvosságosüveggel, minden sarokból szennyes ágynemúhalom kandikált ki, az ágynemű a földön hevert. Minden szorongott, helyet kefesett, a hely pedig szemmel láthatóan fogyott, minden szétdobálva, mintha valaki szemétdombot szándékozna itt csinálni. S a zűrzavar közepén Mária feküdt. A dunyha alól kilátszott sovány válla. Jobb karja a feje fölött. Ez a megszokott testhelyzete. Majd minden reggel így látta, amikor felébredt mellette, s most mégis nehezen ismerte fel. A haja sok, az arca kicsi, nagyok a fogai, hegyes az álla, vékonyka a nyaka, a válla és a karja csupa csont. A nyomát sem találta rajta annak a tiszta szépségnek, amely egykor mindenkit bámulatba ejtett és vonzott. Ó, hol van Mária? Itt a párnák között már csak a szánalmas, vézna test fekszik, vékony, áttetsző bőrrel bevont hosszú sárga csontváz; koporsóba kell fektetni, puha forgácsra, és letakarni fehér lepedővel, hogy ne szállják a legyek. Igaz, megtartotta eredeti testhelyzetét, de ez talán csak a gyorsan illanó élet utolsó gesztusa. A magasra emelt kéz még egyetlen mozdulatot tesz: erőtlenül lesiklik a párnán, és lehanyatlik, mint a letört ág. Igen, mert a nagy falióra a sötét sarokban, közvetlenül az ágya mellett, Mária erejének utolsó maradékát már csak percekben mérte csillogó ingájával. Földi életének Mária valóban a végéhez közeledik. Ezt tudatosítva, Martát félelem töltötte el. Mi történt vele? Talán a lelkiismerete szólalt meg ilyen érthető beszéddel? Lehet! Hirtelen félt a szobában maradni. Ki akart futni a másik szobába, bárhová, csak el, el az emberi élet e roncsától. Ha legalább a tekintetével menekülhetne? De hová, istenem, hová? Az ágy végében Marko állt. Fájdalmában néma, de óriási, rettenetes. A kérlelhetetlen sors csapása úgy hatott rá, ahogy a vadállatra hat a hirtelen felismerés, hogy csapdába esett, vagy pedig hogy hurokba került. A tudat, hogy ereje ellenére is tehetetlen, hogy nem tudja elhárítani a szerencsétlenséget és nem tud kitérni az iszonyú valóság elől, eszét vette. Amikor Marta belépett a házba, és megpillantotta Markót - éppen jött ki a szobából -, először azt hitte, veszett farkaskutya bizalmatlan, vérben forgó szeme néz rá, vagy egy gyilkost lepett meg véres tette elkövetése közben, s csak akkor ismerte fel sógorát, amikor az ismerős hangon a nevén szólította. De nem könnyebbült meg. Ellenkezőleg. Mennél inkább megbizonyosodott felőle, hogy valóban Marko arcába bámul, annál mélyebben hatolt a szívébe egy hideg kés hegye. Nem volt annyi ereje, hogy egyetlen szót szóljon. A mind erősebb meggyőződés, hogy ez az ember éppen ilyen állapotban keríti a hatalmába, hogy egyre erősebben hallatszik benne a férfi riadt szívének dobogása, tajtékzó vérének lüktetése, hogy már semmi sincs, ami a sajátja volna, mindenütt ő honol, mintha 6, Marta a férfi gondolatainak, érzéseinek csupán a visszhangja volna — riadót fújt benne. Nem kellett volna ide jönnie, nem kellett volna átlépnie e szerencsétlen ház küszöbét. Kolostorba kellett volna vonulnia és imádsággal megváltani a megbocsátást bűnös lelkének. Inkább a sivatagba szökött volna, meztelenségét hosszú hajával eltakarva, bűnbánó Magdolnaként homokot hintve a fejére. Nem kellett volna ide jönnie. Nem keresett, segítséget a férfinál. Ilyen állapotban nem jelenthetett a számára támaszt. Ellenkezőleg. Bűnének ismertetőjelét képviselte, és még nagyobb félelmet keltett benne. Mit tegyen? Keserves zokogásba kezdjen - és rémületét könnyekbe fojtsa, hogy a kibuggyanó igazságot még egyszer színlelésbe burkolja? Ó, nem, nem. A halállal való szembesülés elárulja. Végre döntenie kell, és odaállni a tulajdon lelkiismerete elé. Úgy bizony. Kiegyenesedett, és így szólt a csendes szobában:- Mária! Mária erőlködve kinyitotta a szemét, és bizonytalanul körbejáratta a tekintetét. A húgát kereste, és sokáig tartott, amíg megtalálta. Néhányszor visszatért a félút- ról, és újra kezdte, mintha eltévedt volna, mintha nem bírna átgázolni az eléje torlódó sűrű ködön, s amikor tekintete végre elért Martához, görcsösen beléka- paszkodott, mintha attól félne, egy léghuzat visszafújja. Melléből sziszegő hang tört elő, s ezt csak az érthette meg, aki gyakran hallotta.- Marko! A férfi zokogva odarohant az ágyhoz. Marta még nem látott férfit sírni, azt gondolta, egy férfi nem sír, ezért most belsejében ő is remegett a felindulástól. Forró könnyei akaratlanul peregtek le az arcán.- Marko, hagyj bennünket Martával magunkra! - folytatta Mária. A férfi nehezen határozott. Úgy tetszett, nem is hallja. Csak kis idő elteltével szedte össze magát, és mint egy holdkóros támolygott az ajtó felé. A nővérek magukra maradtak. Mária kissé félretolta magáról a dunyhát, mintha nem bírná elvislni mellén a súlyát, és szeme hosszan megpihent húga arcán. Marta nem hátrált. Megértette Máriát. Még egyszer erős és kemény akart lenni. Ó, Mária, drága Mária, nézz csak, jól nézz meg. Levetkőzöm, feltárulkozom előtted, ha kívánod. Talán még nem láttál ilyennek. Lám, mennyi hamisság rejtőzött bennem. Mária, talán nem is tudod, hogy vártam a halálodat. Csak jól nézz meg, Mária. Meglehet, egyetlen pillantás, az alantas lelkembe vetett egyetlen pillantás megöl téged. Most nem bánom, hogy mindezt látod. Hiszen azért jöttem, hogy még mielőtt megdermedsz, eláruljam neked, mi burjánzott bennem. Ne keresd a megbocsátás szavait. Nem tartok rá igényt, nem vagyok bűnös, magad is jól tudod, hogy ártatlan vagyok. Lelkem szikrája sem tehet arról, amit tettem. Drága Mária. A beteg arca megkeményedett. Csak a szeme lángolt egyforma hideg fénnyel.- Vártalak - suttogta.- Hiszen siettem - felelte Marta nyugodtan. Kis ideig csend honolt. Az eső abbahagyta a dobolást az ablakon. Mária erőlködve folytatta:- Marta, Marko szabad lesz!- Ne beszélj erről, Mária!- Sőt, most csakis erről akarok beszélni!- Kimerít a beszéd!- Nem baj, te is tudod, hogy elérkezett az ideje, hogy csak erről beszéljünk!- Nem, nem, Mária!- Te is akarod!- Tévedhetsz!- Most nem, most nem tévedhetek. Vagy talán azt hiszed, rosszul értelek? Nem, az lehetetlen. Kezdettől fogva figyeltelek, s azonnal tudtam az igazságot, mihelyt Marko járni kezdett hozzánk. Ne hidd, hogy érzéseid titokban maradtak előttem. Sóhajaid, melyek éjszaka úgy bolyongtak, mint a megkeresz- teletlen lelkek, elárultak, szemed mély árnyéka mindent elmondott helyetted. Marta, te szeretted Markót, nem én.- Mária!- Az én szerelmemet a gyűlölet szülte. Irigyeltem tőled a kínálkozó boldogságot. Nem tudtam elviselni, hogy kivirulsz, hogy fölém kerekedsz, a tehetetlenségem, a gyengeségem fölé, hogy teljesebb életet élsz majd, mint amilyet én élhetek. Először határtalan gyűlöletet éreztem irántad. Nagy erőfeszítésembe került, hogy nyugodtan és nyájasan nézzek rád, mint azelőtt. Gyűlöltem a fiatalságodat, a természetes és eleven szépségedet, Megnyomorítva vérbe fagyva, a; latosabb beteg: kívántam.- De Mária, e igaz!- De, úgy ig< rá okom, hogy őszinte. Későb tom a boldogs közé kellett féri nőm a kedvese minden eszközt rel kecsegtetett, választania, me ha másképp t egyikünk talán Ságtól sem riadl Martának ne a szörnyű szavs így akart megtí az őszinte be kóoszlop-merev Mária halkabt- A győzelme tagos volt. Nem vei. Azután is ec Markót már nt Gyönyörben ui a boldogságot m meg a boldogs. sod a bélpoklos: utánam, sóhajtá a fülembe, amik Szemed szomo merült fel a ti a gyönyöröktől férkőztél közénk, tünk, és elvettei hatalmamba kér esett voltam és nem lehetett k átültetni az enyé Elvitted magadd: Csak az irigység len irigység, s e2 kergetett. Abban anyasággal meg meg az ölem, i magzat fogantas dón állt. A te jo« úgy intéződött, h ve a jogaidban. L szabad lesz. Ma A beszéd láth; tálán lett. Leveg ködve, homlokár tek ki, s a hant Marta nyugtatni ereje utolsó meg- Többé nem érzéseidet. Birtol lálom feljogosít rí gatlak benneteke elég erőm. De I nem, nem adn: Küzdenék érte 1 veled. Minden I véreddel kellene most, Marta, győ Az utolsó sz behunyt szemm többé, s úgy tel órával azelőtt n lehelete. ^ Marta az állái{ érezte, ezt még r már elvégzik rr a koporsó mögé a sírig, mert Má utat még meg kel mögötte a föld és hely felszabadul, a helyet. KOF GYÖRGY Belül is otl Minden ember dajkál valahol egy darabka eget, fényt a fényből, és nehéz napjaiban földalol lelke mélyén a füzike, az ütött-kopott villamos bárhogy is Bárhogy zajong az utca, csikorog í belül egy táj hamvasan fölragyog, s míg a jelen lehúnyja megfáradt s. a bodzabokor illatot lehel, s belepnek mindent hűvös harmati A táj, amit magunkban hordozunk, nem halandó, s nem halandó az en aki nem érzi boldogító csendjét, a lelkét vesztette el valahol, belül is ott ég éltető napunk. 1
