Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1986-05-02 / 18. szám
I Kameraközeiben I • A következő napokban, hetekben számos olyan műsort láthatunk a Csehszlovák Televízió képernyőjén, amelyek a választásokhoz kötődnek. Megismerkedhetünk többek között képviselőkkel, illetve munkájukkal; május 14-23 között Saját maguknak címmel 15 perces műsort láthatunk naponta arról, hogy mennyit végeztek a nemzeti bizottságok az elmúlt választási időszakban; a Tv-Híradó munkatársai kerekasztal-be- szélgetéseket készítenek az egyes járások képviselőivel; és képet kapunk majd arról is, hogy a fegyveres alakulatok, valamint e honvédelmi szervezetek hogyan vesznek részt a választási programok teljesítésében. A választások alkalmából lesz egy műsor Textilesek majálisa címmel. Ez felelevenítése az egykori majálisoknak, amelyeket ruzomberoki proletárok ' szerveztek. • A szovjet televízió A hasonlíthatatlan című filmjének főszereplője egy 15 éves, nem éppen szép leány, aki azonban nagyon érzékeny, bántja őt az igazságtalanság olyannyira, hogy gyakran fellép ellene, ezért szüntelenül konfliktusokba kerül a környezetével. • A bolgár animációs stúdió évente mintegy 40 filmet gyárt. Ennek egyhar- mada gyermekek számára készül, és nagy részét bemutatja a televízió is. A stúdió együttműködik NDK- beli, szovjet és csehszlovák művészekkel. • Az NDK-ban az oktatáshoz elválaszthatatlanul hozzátartozik már az iskolatelevízió műsora is. A berlini stúdiókban évenként mintgy 250 ilyen program készül, amelyek szorosan kötődnek az alapiskola tananyagához. • Balerina címmel nemrégiben mutatta be a szovjet televízió azt a portréfilmet, amely Maja Pliszecka- y'árói készült a Moszfilm- stúdióiban. • Jean Marais, a 72 éves francia színész több évi szünet után ismét visz- szatért a filmhez és megjelenik a tévé képernyőjén is abban az alkotásban, amelyet Vérszerződés címmel a pályakezdő Willy Rameau rendezett. Jean Marais egy idős embert személyesít meg, aki egyszer csak rádöbben, hogy nagyapa lett. • La Storia címmel hatrészes sorozatot készített az olasz televízó (RAI), közösen a francia és a svájci televízióval. Története 1940 körül jászódik, témája pedig a szerelem és a félelem. A filmet Elsa Morante regényéből Luigi Comenci- ni rendezte, a főszerepet Claudia Cardinale alakítja. • Gisela May, az ismert sanzonénekesnő, már több mint egy éve vezeti az NDK televíziójában az Aranybánya című műsort, amelyben hazai és külföldi művészeket mutat be a nézőknek. Ma is előttem van látom-hallom, ahogy apró legénykék, hazatérőben a moziból, nagy lelkesen meséljük egymásnak az éppen látott „bunyós“ filmet: és akkor a fiú, és akkor a géppuskával, és akkor a csatornában, aztán az a repülő, bumm. És a következő szombaton megint ott voltunk a moziban, hátha valami hasonlót láthatunk. Merthogy az igazi élményt ezek a filmek jelentették nekünk. Bizonyára a fordulatos cselekményük, dinamikájuk, a látványos képek és feszült helyzetek sora volt az, ami vonzott hozzájuk, és még valami, példaképként (vajha mi is ilyenek lennénk egyszer!): kemény fiúk, bátor katonák - hősök - voltak a főszereplők, akik általában az igazságot, a jót képviselték és igyekeztek győzelemre vinni legkülönbözőbb formáiban az ember elleni küzdelemnek. Bevallom, ma is szeretem a kalandfilmeket, a háborús filmeket, a westernt, a katasztrófa-filmeket, a horrort, no és a krimit, mely az elmúlt két évtizedben bámulatos gyorsasággal vezető helyre került a képernyőn. Persze, az izgalom korántsem oly nagy már, sőt, az egykori kategóriajelzővel élve, bunyós film legyen a talpán, amely meg tud lepni, amely miatt vacsorát is képes elhalasztani az ember, mint annak idején. Valamivel okosabbak lettünk, tapasztaltabbak, megismertünk bizonyos sémákat, fortélyokat, és tudomásunk van bizonyos (szociológiai, tömeglélektani, telekkommunikációs és üzleti) hátterekről, melyek közrejátszanak ezeknek a filmeknek a születésében, másrészt hétről hétre túlságosan sok van belőlük ahhoz, a képernyőn is, hogy új, eredeti, azaz ritka csemegeként élvezhetnénk egy-egy ilyen filmet. Mégis megnézzük őket, megszokásból, vagy mert olyan a hangulatunk, de mindenekelőtt talán azért, mert ezek a - többnyire profi szinten megcsinált- filmek: történetek. Valakikről. A történeteket pedig, köztudott, szeretjük, élő szóban is (Hallottad, mi történt?). Hát még ha filmes változatban kapjuk a - megrázó- sztorit, azaz nemcsak szóban, hanem képben is, ráadásul sűrített formában, mellébeszélés nélkül! Van azonban egy dolog, amely egyre jobban nyugtalanít az utóbbi időben. Más összefüggésben ugyan, de leírtam már fentebb: túlságosan - illetve a következők miatt talán helyesebb úgy mondanom, hogy aránytalanul - sok van ezekből a filmekből a képernyőn, hétről hétre. Csak a Tv-Híradóban, egy-egy dokumentumműsorban, vagy újabban televíziós sporteseményen is (Brüsszel, Heyssel- stadion, 1985 - például) mennyi megnyilvánulása a borzalomnak, agresszivitásnak, terrornak. Háborús színtereken és számos, békeidőket élő országban egyaránt mennyi vér, mennyi áldozat napról napra, köztük anyák, gyermekek, betegek, ártatlanok. És akkor jön a főműsor, leggyakrabban a krimi, és folytatódik mindez a film(művészet) nyelvén. Átkapcsolok a másik ország csatornájára, ott is. Nem idézek képeket, ismerősek. Nincs mit csodálkoznunk ezen, mondhatná valaki, ilyen vagy legalábbis ehhez hasonló a huszadik század második felének a valósága. És valóban, ez még akkor is igaznak látszik, ha ismerjük a filmesek (nem mindenkor csupán művészi indítékok nyomán alkalmazott) túlzásait, melyekkel a néző figyelmét igyekeznek ébren tartani. A film, a tévé csak azt mutathatja, ami van. Igen-ám, de a valóság nem csak ilyen, nem csak ez. Másra is akad példa. Félreértést kerülendő, sietek lejegyezni, nem a valós életet talmi csillogással meghazudtoló vagy elfedő idilli képekre vágyom, és nem is a bunyós filmek ellen berzenkedem. A szépséget kevesellem a képernyőn. A szépséget, amely minden rosszak ellenére, és ha olykor úgy tetszhet is, hogy háttérbe szorulva, de azért létezik, ott van megannyi elemében, mozzanatában, jelenségében a valóságnak, az ember és a természet életének. És nem csak kész formákban van jelen, és nem csak mint külsőség, hanem elsősorban mint belső tartalom. Ha úgy tetszik, nyomorult, üldözött, bűnös vagy izgalmakkal teli sorsokból is hányszor bontakozott már ki szépség a film művészeinek kezében. Úgy, hogy a szépségen volt a hangsúly, az volt a cél. Miért látható hát mégis oly ritkán a képernyőn? A világ televíziós, illetve filmgyártásában lenne a hiba, amely bizonyos divathullámoknak engedve átállt a könnyen fogyasztható és nem minden esetben veszélytelen kommerszre, ugyanakkor kevesebb figyelmet szentel az élet mélyebben zajló folyamataiban megjelenő, következésképpen megjeleníthető szépségnek? Vagy a televízió hiszi úgy, hogy a szépség ma már nem cikk, azt nem veszi a néző? Vagy a nézőben lenne a hiba, aki még a hétvégére is vért, halált, bűnözőt és nyomozót vár? De miért? Erre szoktatták? Az okok szerteágazóak, talán mélyebbek is, mint gondolnánk az első pillanatban. Amiként e filmek hatása is az emberre, és külön az ifjúságra, a gyerekekre. Elszomorító és elgondolkoztató jelenség, hogy ez utóbbiak között már nyámnyilának számít, aki nem látta az előző esti késelést, ökölcsapásokat, amelyeket persze utánozni is lehet, hiszen a televízióban is ez a menő téma, majdhogynem estéről estére, a felnőttek is ezt nézik, erről beszélnek. Ellensúlyozandó mindezt - ilyen súllyal más nem nagyon van. „Láttad a tegnap esti krimit? Jó volt, mi?!“ Ritkábban hallani: „Szép volt a tegnap esti film, ugye?“ BODNÁR GYULA A ll a golyóstoll a kezemben, félórája ülök meredten a papír előtt - gátlásaim vannak. Soha egy mondatot, egy szót le nem írtam a labdarúgásról. Jó volna tudnom, hogy miért. Nem értek hozzá? A labdarúgáshoz mindenki ért. Nem voltam futballista, még mezítlábas rongylabda- rugdosó sem? Alanyi költő sem voltam, televíziós személyiség sem, drámai szende sem. Hát akkor? Alighanem a közhelyek riasztanak. A zsurnálközhelyek- nek az a sokasága, amely az arénát töltötte színültig, aztán túlcsordult rajta, ki az utcára, be a civil szóhasználatba. Kávéházi bölcseket ért tetten Karinthy annak idején, hogy a világháborús zsurnálnyelven beszélnek. Gye- nes és Gyenesné házassága „állóháború“, a snájdig posztógyáros „frontális támadással" hódítja a nőket, az üzleti veszteségre pedig azt lehet mondani, hogy „ezzel szemben áll Belgrád bevétele“. Most labdarúgó zsurnálnyelven beszélünk. Két ember, két érdekcsoport vagy két klikk perlekedik: „a meccs döntetlenre áll“, persze eldőlhet, mert „ez a meccs még nincs lefutva“, számolni lehet „helycserés támadással“, az egyik fél (vagy mindkettő) „lestaktikát alkalmazhat", de minthogy „a labda gömbölyű", még „taccs- ra mehet" az egész per, meg az is elképzelhető, hogy az ügyvéd „ki- bekkeli" az ítéletet. Mit mondjak, a hátam is borsódzik. Nem a labdarúgástól persze. Rajongója aligha leszek már, szíves nézője régóta vagyok. Hogy „huszonkét munkaképes fiatalember szaladgál egy labdával", az magasabb nézőpontból teljesen értelmetlen ugyan, de mint minden játékban, ebben is az a szép, hogy magasabb nézőpontból teljesen értelmetlen. Szíves nézője pedig azóta vagyok, mióta a televízióban nézhető. A televízióban nézhető meccs ugyanis nem azonos a közvetlenül nézhetövel. Úgyszólván égi mása annak. A tévékorszak előtt egyszer jártam valamely pesti arénában, nézőként alig műveltebbé, mint kígyósi öreganyánk, aki negyedóráig bírta türelemmel azt „a hosszú fekete gatyást, aki nem a kapuba rúgja befelé, pedig oda kéne, hanem a kapuból rúgja kifelé a labdát"; csak annyival müveltebbül tehát, hogy én legalább ismertem a közhelyet: „ezt a meccset két kapura játsszák“. Hogy milyen szabályok szerint, azt a televízióból tanultam meg. (...) ... hónapokon át egy klubcsapat és a válogatott meccseinek közvetítése volt a televízó legjobb műsor-sorozata. Aki az arénában ült, megengedem, hogy az is drámát látott, szabadtéri gladiátorjátékot. Aki otthon ült, nem ugyanazt látta. Olyan drámát, amely csak a televízó elterjedése óta létezik, zárttéri - négyszögbe zárt - tévé-játékot tehát. Mert: Csak a televízió elterjedése óta látható ez a dráma — narrátort közreműködéssel. Induláskor tőle kapunk tájékoztatást, ö fogalmazza meg várakozásainkat, ő közli aztán, hogy mit látunk, ő segít az értelmezésben, vele bosszankodhatunk, vele örülhetünk, vele vitázhatunk. Az arénában ülőt tömeghangulat sodorja magával, aki otthon ül, az intim kapcsolat részese lesz. (...) És csak a televízió elterjedése óta látható ez a dráma - testközelből. Aki az arénában ül, nem látja ezt. Két futó láb a képmezöben, a stopli a levegőbe repít egy fűcsomót, a labda szinte begurul a szobába. Vagy ellentéte: a-nagytotál felülről, mozgó pontok a fehérrel osztott zöld téglalapon az aréna ovális karéjában. És megint közeli: labda a sarokzászlónál, görnyedt terpeszben a kapus, combjain megfeszülnek a hosszanti izmok; csatár a gól után, torzultan extatikus arc, karok diadalmasan az ég felé, társak hálarohama, kicsi rakás nagyot kíván, aztán a kép kimerevedik. Igen, az arénában ülő ezt sem láthatja, ahogyan a mozgókép történelmi emlékfotóvá merevül, és a lassított ismétlést sem láthatja, az azonnali újraélhetóségnek ezt a mesebeli csodáját. És nem láthatja közelről a finom testeseiét, az alattomos becsúszásokat, a verej- tékcsöppeket a középcsatár haja- tövében, a lerúgott balszélsö haláltusáját, meg az elmaradhatatlan dramaturgiai hatáselemet: az események állásának változó tükrét a vezetőedző arcán. Az érdem a operatőröké, ritkaság, hogy lemaradna a kamera az Eseményről. Pedig ez nem megírt dráma, az Esemény olyan váratlan lehet itt, mint a jó tündér, vagy a rossz végzet fölbukkanása. E dráma nagy varázsa pedig éppen a váratlanság. Hiszen azt is mondhatnánk: a futballmeccs olyan, mint egy kínai opera. A szabályok rögzítve, a nézők beavatva mindegyikbe: ismerik a lesszabályt, tudják, mikor lesz szöglet, mikor kirúgás, ha a labda az alapvonalon túl kerül, kinek jár szabadrúgás, partdobás, tizenegyes, ismerik a papírformát, tudják, mit jelentenek a játékvezető karjelzései, vagy mi várható, ha ugyanő a trikója bal zsebébe nyúl. Mintha az okozna csak nézői örömet, hogy amibe beavattattunk, amit töviröl-hegyire ismerünk, mekkora tökéllyel játsszák el nekünk. Ha nem tartozna ehhez a „kínai operához“ a várhatóság szöges ellentéte is, már-már olyasmi, ami az európai irodalom találmánya, és action gratuite-nek hívják. Ha nem történhetnének, a szabályok sérelme nélkül is, kiszámíthatatlan szabálytalanságok. Olyasmik például, amiket zsurnálközhellyel „a papírforma felborulásának“ neveznek. Ez a labdarúgás action gratuit-je: egy csapat váratlanul, indokolatlanul, előzmények nélkül gólt rúg és győz. (...) [A szerző azonos című, de hosszabb írásának rövidített változata - Filmvilág] FARAGÓ VILMOS ÚJSXÚ 14 1986. V. 2.
