Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1986-05-02 / 18. szám
EDUARDAS MIEÍELAITIS A HMG Az én hangom külön életet él. Megvan a maga életrajza. Megvan a maga külön története. Meséljem el hangom életét? Ha igen, hát nem az enyémmel kezdem, hanem a te hangoddal, melyet még ma is dübörögni hallok. Még nem haltak el a földön nehéz lépteid, még nem forrtak be mind a sebek, de te újra dühösen nézel, és hallom haragos hangodat... Kérdem, a feltámadó szél nem égeti arcod karcolásait mindazok után, hogy tanyákat tapostál szét, s pernyéjük még ki sem hűlt? Hát a fújó szél nem borítja el szemedet az általad széttaposott, elégetett könyveim keserű füstjével? Hát az arcodon végigcsurgó esőcseppek nem juttatják eszedbe az anyák és a csecsemők patakzó könnyeit?... Hát a villámok, az eget félelmetesen nyaldosó kígyók, nem juttatják eszedbe a lángoló házak fényét?... Hát a mennydörgés nem úgy cseng füledben, mint a sortűz, mellyel, meglehet, embereket öltek - testvéreidet?... És ez a föld, ahogy tavasszal szántani mész, nem csapja arcodba a bomló testek bűzét? Vajon nem a te kezed által pusztultak el ezek az emberek? Vajon még most sem érted, hogy tetteidből csak a könnyek s a fekete vértócsa maradt?... Mondom, ha kőszíved van, forró hamut csapjon arcodba a szél... Ha kőszíved van, akkor az elégett könyvek füstje csípje szemedet. .. Ha szíved kő, úgy ne a tavaszi esőcseppek, hanem a könnyek mossák arcodat... Mondom, ha visszakapod szívedet, s szádban a hamu avas ízét érzed; s az esőcsepp, mint a könny, sósnak tűnik hát akkor a kegyetlen vadállatot benned az ember legyőzi... Mondom, a könyvek hamvaiból, a fekete romokból és a fekete sírhantokból a nap felé nyúlnak a zsenge fehér rózsák... És nem a puskapor füstje bűzlik... Áldott öröm illata árad... S a csecsemő kis keze a rózsa felé nyúl... Mi nem alázkodunk meg a vak gyűlölet és a halál előtt, mi a bosszút se hívjuk segítségül... De meghajlunk a kisded előtt, aki sírásával tudtunkra adja, hogy közénk jött, örökölni e földet... Hallottam a távolból haragos hangod, s egyszerű emberi hangon válaszoltam... De te inkább a költő gyöngéd hangját szeretnéd hallani... Ez a hang már régen elveszett... És most odalépek hangom életrajzához, mely a kérdőívből kimaradt. Hát ki a hibás, hogy a költő hangja, mint a katona, az ágyúdörgésben, bombazáporban, a hóviharban, a lövészárokban szótlanul szenvedett, szembeszállt a széllel, éhezett és a füstben megfagyott... Hangját, mint a katonát, golyó sebezte, megbotlott, és az a seb még most is gyakran vérzik... A költő hangja - viharos korunk áldozata - elégett a máglyán, mint annyi sok emberi élet... A költő hangja megjárta Auschwitzot, Pirciupist és Panerját, s a kínzókamrák foglya is volt... A költő hangja átment éhségen, gyárkéményeken és frontvonalon, krematóriumok poklán, Hirosima atomszülte lázálmán is... A költő hangja életben maradt, mert makacsul harcolt, de megsebesült, és most is vérzik... Igen, a költő szánta és szánja, szánni fogja magát az embert... Hogyha halálra ítélik, hát vesszen a költő hangja - de harcban, az emberért küzdve. Jobb, ha nem vitatjuk, ki a hibás, hogy a golyó mélyen a sebben maradt. /■ % k Dúdor István: Zene a romokon Vérző hangom hírül adja nektek: De, mondom, hiszek az emberben, nézem a világot, s boldogan dalolom sorsát. Nyíljatok cserjések, aszatok, s ti, földművesek, fel, szántsatok, vessetek a földbe magot. Mondom, a világon még kevés a mindennapi betevő falat. És minden új családnak hajlék nem akad. (Álmomban újra látlak téged, a lőpor füstje száll felém, most is szól az acél-éneik, nem tudom elfeledni én. Áttörtél fegyverrel falvakon, mentél, amerre utad vitt. Boldogság helyett sírhalom s egy marék hamu maradt is. Üvöltözöl haragos hangon, megzavarod az éjeket, hiába minden, egyre hallom, nyugtot már soha nem lelek.) Mondom, anyák, tartsátok a nap felé a csecsemőt, s ne féljetek, hogy eltűnik a fény. De, kérdem, kihúnyhat egünkön a nap? Vajon egyszer eléghet a föld? Vajon nem jobb, ha reggelente napfényben fürödve melegszik a föld?... És nem jobb, ha minél több csecsemő tartja a nap felé csöpp tenyerét, anyját ölelve?... % S nem jobb, ha megterem a betevő falat?... Hát nem jobb, ha virágba borul a rét?... Kérdem, a háború szót földünkön nem kellene már, hogy fölváltsa a béke? S a bánat szót nem kellene már, kérdem, öröm-re cserélni?... így szól hozzátok sebesült hangom, mely halálos rohamra is kész... S úgy tűnik, egyelőre mindent elmeséltem... Egyelőre ilyen hangom életrajza... De amint látjátok, még nem ért véget. BÁN PÉTER fordítása T udom, hogyan kezdődött: apám o az esti újságot, aztán egyszer^ valahogy furcsán megköszörülte a torkát nevetve ennyit mondott:- Mit szólsz hozzá... egy bakkecske' - Mi bajod van? - nézett rá anyám lenül. Ekkor apa részben elmesélte, részben vasta azt a vidám történetet, amely oly jó re derítette. A régi állatkertből telepítették át az áll: - köztük valami „szupermagas bakkec - az új állatkertbe. Természetesen, az éri és felelős személyek megtettek minden tézkedést a biztonságos szállítás érdek de... a bakkecske ezt nem akarta tudói venni, megriadt a végállomáson éppen fc villamostól, és elindult a sínek között a Grúz sugárúton. A következő néhány sodpercben a hegyes szarvú elérte a Tyis ki teret és itt letért a vágányokról, n kisiklott volna, és, teljesen fölfoghatal bebaktatott a nyitott ajtón egy - borbí letbe. Amint ezt apám kimondta, a hangja természetellenes vékony nevetést hallati - El tudod képzelni?... Azok ott... be panozva... a kuncsaftok!... Megőrülök a borbélyok... borotvával a kezükben... Amint a kecskebak meglátta a képr a szemben levő tükörben, egy pillanatra torpant, de aztán felbőszült és egyetlen u sal a terem túlsó oldalának ugrott úgy, a szarvai pontosan találkoztak a gyűlölt „< fél“ szarvaival, majd belemélyedtek a mögötti omladozó falba. Itt érték őt ul állatkert gondozói. Apa még sokáig nevetgélt aznap est( lönféle módon utánozta a borbélyüzlet m pett látogatóit. Anyám is mosolygott. Csak én nem tudtam magamnak me gyarázni, mi van ezen nevetséges. Éjjel azt álmodtam, hogy fehér lepelbe kolva ülök a borbélyüzletben, fejem a ké metlen borbélyszék kemény támlájáho masztva, fülemben zúgnak a borbély értf len és értelmetlen szavai. Szinte érzem i tőtlenítő és az égett haj szagát, a nyíri illatát. A hatalmas, egész falat befedő tükc hirtelen megjelenik egy világosbarna, cs szőrű, hatalmas szarvú szörnyeteg. Tel tem találkozik az ö vad, vérben úszó sz' vei. Aztán már szinte nem tudok magi uralkodni, hatalmába kerít valami leirhatí mindent legyőző, fojtogató és megaláz lelem. Amikor felébredtem, felültem az ágybe nem tudtam megérteni, mi is történt. A sz résem gyors és lüktető volt, szinte ott éré a kiszáradt torkomban. Előbb elöndött a f ság, majd kirázott a hideg... Aztán m valami pattant volna a fejemben, egy ide ismeretlen hang gúnyosan, vontatottan ennyit mondott:- Fiú, te gyáva vagy! Ha ezzel vége lett volna, már nem is e keznék az egészre. Hiszen ki ne áln* mindenféle butaságot? Csakhogy az én bolond álmom nap VAJKAI MIKLÓS Díszes a Szegéi Orsikának, Alicának, Amáliának és minden gyermeknek széles e világon, akik találkoztak már, vagy sohasem találkoznak e történet főszereplőjével. Igyekeztek is elődeim, mikoron a szegénységből jussoltak. Még éjszaka útnak indultak. Képzeletbeli vagy valódi kordákon, szekereken, könnyű lovak hátán. S oly pazar dolmányokban, melyeket csak az ő kópé szemük láthatott. Cíncog- tak is örömükben az út porában fürdőzó kerekek, és így énekeltek: Eleget ettünk-ittunk Minden kedden Óváron. Elegei ettünk-ittunk Minden kedden Óváron, Óváron. Akiknek szekér, kordé, igavonó nem akadt, azok is oly peckesen lépdeltek, hogy szemlélni azt gyönyörűség volt.- Hová, hová, jó emberek? - nyitottak ki a tehetős házak ablakai.- Megyünk a Szerencse nyomában.- És merre ösztökél benneteket?- Oda, hol pitymallatkor a Szegénységet osztják osztályrészül.- A Szegénységet? És miféle szerzet az?- Hét nyelven beszél.- Színesebb minden cifraságnál. Gazdagabb az emberi képzeletnél.- Nincs is olyan fogna, alakzat, amelyben a Szegénység meg ne jelenne.- Megjelenik? ""- Miért ne, ha teheti...?
