Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1986-04-18 / 16. szám
- Hogyan veszítettem el a vakbelemet iaga 32 fogával túlságosan is dó vasfogának. Ha kihúzták nár nem húzatja ki az utolsó húzattam ki! Az idő vasfogá- amelyet fölösleges fogorvosfájós fogammal azonban el tán vittem el. Ilyenek, mint a játékszabályok. Aki nem , órákat várhat a zsúfolt váróályok még mást is előírnak, öztudottan nem olyat, hogy -, hanem figyelmességet t. , st elfogadtam, szükség volt sségre is. A telefonkönyvben dór Petrovicsot, majd készí- megfelelő ajándékot. Egy Dsárba, vörös szegfűk közé mpésztünk a feleségemmel akos üveget, természetesen Hé egy White Horse whiskyt rezentatív csomagolásban. lek ne nagyon hivalkodjanak osarat celofánba csomagol- it széles piros szalaggal könem egyedül vittem el. Kel- na nekem is, a fogorvosnak sarátom fia. Vittük az ajándé- , amelyet a telefonkönyvben találtam. A gyerek becsengetett és a meglepődött háziasszonynak a következőt mondta: - Engedje meg asszonyom, ezt a doktor úrnak hoztam! Fellélegeztem. Fellélegeztem, mint az az ember, aki, ha nehéz szívvel is, de megtette, amit még kellett tennie. Az idő vasfoga azonban újabb munkát végzett fogaimban, ismét szükség lett a fogorvos segítségére. Belenéztem a telefonkönyvbe és tárcsáztam. Restellkedve megemlítettem az ajándékot, majd rátértem a fájó fogamra. A vonal másik végén meglepett hang mondja:- Nyilvánvalóan valami tévedés van a dologban, én nem fogorvos vagyok, hanem sebész. Bocsánatot kértem a zavarásért és letettem a kagylót. Letaglózva ültem le a fotelba. Nem tudtam elrejteni sápadtságomat, a feleségem is fehérre vált arccal kérdezte:- Mi történt?- Képzeld, ugyanaz a név! A sebésznek küldtem az ajándékot.- Ez igazán rád vall - mondta a feleségem immár elvörösödve a méregtől, és rögtön hozzátette: - Nincs más megoldás, mint kivetetni a vakbeledet! A sebésznek már előre elküldtük a figyelmességet szolgálataiért. BÚS MÁRIA fordítása lak H a jt,final-M ■Sí s- Cingi-lingi, emberek, megjött a Figaró! A kórházi vaságyak megcsikordui- nak, az éjjeliszekrények fiókjaiban megcsörrennek az ötkoronások, s már ballagnak, bottyognak, csoszognak, totyognak az idős és még idősebb páciensek a fürdőszoba felé. \Szerda van, látogatási nap. Aki csak teheti, akiben még van némi férfiúi hiúság, siet, hogy sorra kerüljön mielőtt megérkeznek látogatói. A fiatalabbak inkább sajátkezűleg borotválkoznak. Elhangzik egy-két blőd borbélyvicc, tréfás célzás, s már suhog is a törülköző, csúsznak a zsebbe - a szinte feneketlen zsebbe - kettesével az ötkoronások. Hat, nyolc, tíz pácienstől egy óra alatt.- Mester! A mi szobánkon ott van még a Jani bá’. De nem bír felkelni.- Sebaj! Tudjuk mi azt, kérem. Mindjárt odamegyünk - mondja készségesen, udvariasan, a ,,mester". öt perc sem telik el, s már Jani bácsi deres sörtéjét is leszedte a zsonglőr ügyességével dolgozó és még ügyesebben inkasszáló borbély. Hogy az öreg nyakán virítanak még elhagyott szálak, az a ,,mestert" nem zavarja. Jani bá’,,úgysem megy már a lányokhoz".- Ott van a pénz a fiókba ’ - mondja alig hallhatóan a beteg öregember. A ,,mester", mintha csak otthon lenne kihúzza az éjjeliszekrény fiókját és számol.- De Jani bácsi! - kiáltja haragosan, jó hangosan, merthogy Jani bácsi már nagyot hall. - Ez csak kilenc korona! Miért nem mondta, hogy nincs elég pénze. Ejnye, ejnye! Máskor előre fog fizetni! Az apró öregember még összébb húzódik, bűntudattal teli tekintete bocsánatkérőn néz a föléje hatalmasodó fehér köpenyre, s már azt sem tudja, vizit van-e éppen, orvos áll-e fölötte... Könnye csordul, aztán megkérdezi:- Doktor úr, ugye, nemsokára meggyógyulok? A ,,mester" megszeppen, de eszébe jut lánya bundája, befejezetlen háza, a fiának ígért új Lada...-Meggyógyul, Jani bá’, meg... Még a koronámat megadja... - mondja hangosan a borbély, s jót nevet hozzá, mintha viccnek szánná a szoba többi lakójának, akik dermed- ten állnak. A szokatlanul hangos beszédre érkező nővér eszmél fel elsőnek. Nagy, fekete szeme villámokat lövell.- Hordja el magát! - sziszegi megvetéssel.- Jól van, kislány, jól van. Ismerem az öreg fiát. Majd az megadja a tartozást - kamatostul! bELLUS IMRE ,be a végzet a maga abdáját. Még a nyá- illőre mentünk ki Ellá- künél gyümölcsvétel cát tűnt a szemembe a falán. Azon láttam igát novella- és tanul- hirdet. Énnekem ek- íra nem volt Nyugat Diakát azonban meg- ottam, hogy a Nyugat lett volna. Ez mégis- i, mint amelyikre az í. Oszoly megnézte zban a győztes múlta rémdráma nyerte Cosztolányi, Schöpflin ek a szeme elé jutni ibernek sem becsön- »elet írnia nem kell: ni csábító. Ella öreg . A felsálokból amit 'isszaírt, mindig volt sorsjegye is. A Pesti stésein kívül nem is nást a napilapokban, iorsjáték húzását. Ez I is megtetszett neki. ;z nem sok, de mit ber. Ó olyan szeren- i: hátha ezt is kihúz- a csak az volt, hogy i lírai versekre vagy szólt. Szépprózát és nem is igen írtam; belgyógyász és szednem a legalkalma- múfajok begyakorlá- i a megszégyenülés ez azonban engem is átáimat átkutatva egy ívpapíron, mindkét :kel teleírva, előkerült ig ma is emlékszem /égigírt féllap fölött delet. A szilasi perről gyapám halála után 9 a birtok maradvá- eket! Már tíz évvel dtam megállapítani, zülhetett. Az biztos, m halála előtt. Az álénál ott voltam; ak- halt meg, a legfiata- ter esküvője után. Én ida hivatalos, s láttam Dióját, a gyenge kis ttnyalábolva a nyújtó- zobába. Bizony nem ogy abban a novellá- dva: minthogy a pör sak sírt és fohászko- időben. Milyen szé- szek ne marnák egy- erös, családi össze- aki az utolsó pillanat- icsolja az akaratát em volt szükségem. >gy az irodalomban is iy asszony ábrázolá- il. A legvalószínűbb, n hazajövetele körül rróbbak voltak az in- lymama keményebb Hatott Péter bátyám jgy is örültem meg égi írásunknak szok- éledtnek vagy rossznak hittük, s tele van színnel és nedvvel. Új, feltűnőbb címet adtam neki: Horváthné meghal, s zárás előtt a föld alatti irodában szépen lepötyögtettük. Most még egy tanulmány kellett volna. De hát miről írjak én tanulmányt? A tanulmány akkor nem volt olyan mindennapi áru, mint manapság. A pályázatra is 400 novella érkezett be s 27 tanulmány. Én jóformán két tanulmánykötetet ismertem: Babits Irodalmi problémáid s a Szabó Dezső Panasz-át. De az egyikhez alkimista költőnek, az új olvasójának kellett lenni, a másikhoz meg valami kőgörgető a friss Nyugat-ban, a Gorkij Maxim Artamonovok-ja alatt a magam nevét, az ötmilliós novella, Horváthné meghal fölött. Az örömből a hirtelensége csinál igazán örömöt. Ami lassan ér, ha boldogságnak nagyobb is, örömnek tompább, csengéstelenebb. Engem soha életemben ekkora öröm nem ért. Ella még a közös boldogságban is volt annyira nő, hogy ezt észrevegye. Énvelem nem láttalak sohase ilyennek. De hát milyen voltam? Hogy élnek mostani hamvádt állapotomban az órák, amelyekben ha nem is a legboldogabb - de a legörömittasabb NÉMETH LÁSZLÓ* (RÉSZLET) Polüphémosznak. A legcélszerűbbnek az látszott, ha az ember összeszedi egy Nyugat-Író műveit s méltatja. Ehhez azonban sem időm, sem könyvem, sem kedvem nem volt. Végre is verstani elméletemet írtam meg, az ősi tagoló, a modern nyugati s a görögös lebegő versösztön küzdelmét az ifjú Ady költészetében. Jó, tudósi címet adtam neki - Az Ady- vers genezise. Erre a tanulmányomra nagyon büszke voltam; ezt dicsérte meg Szent László-beli barátom is, akihez kivittem. Azt, hogy mennyire reménytelen volt, ma értem csak. Húsz éve ajándékozgatom a költőknek, hogy tán fölhasználhatnák; nem érti, nem kéri egyik sem. Énelőttem azonban olyan kristálytisztának látszott, két év után megint versek kezdtek fortyogni tőle: alig vártam, hogy elméletem egy új lírai mámorban kipróbálhassam ... A két pályamű elment. Külön időpontban adtuk fel, hogy külön személyiségek maradjanak. Csak később tudtam meg, Osvátnak milyen könnyű volt a szerző azonosságát fölismerni: a lap mindkét oldalát telegépeltük; Osváttól hallottam meg, hogy nyomdába szánt kéziratot csak az egyikre szokás. Aztán jött a fogászat, Guszti néni szobája, a bútorvásárlás. A sorsjegyről annyit hallottunk, hogy rengeteg, s még mindig ömlik a novella, a pályázatot meghosszabbították. A húzás karácsonyra marad: meg- lesz-e akkor is. Én már magam sem mertem rá gondolni. Az pedig, hogy Ella is tud róla, utólag bántott is. A legpesszimistább elméleteket fejtettem ki előtte a pályabírák jelleméről, csakhogy a bukással költő voltom minél kevesebbet vesszen. Nem is kellett sok hozzá, hogy a karácsony előtti izgalmak közt egész feledésbe menjen. December 17-én, ugyanazon a napon, amelyen ezt írom, pillantom meg az Újság kölcsönkönyvtárában voltam? Az emlékezésnek, úgy látszik, több rétege van: a legfelső, a múlt képei, az agyban; a legalsó: a megrázkódtatás, a hasban, szívben, a bőr forróságában, hidegében. Az én képalbumom ilyenféle képekre fordul. Ott állok az Újság kölcsön- könyvtárának pultja előtt, a szokott szerénységgel vártam, hogy rám kerüljön a sor. Egyszerre megmozdulok, átnyúlok a rácson, s fölveszem a folyóiratot, amelyhez semmi közöm. A könyvtárossal sose szoktam beszélgetni; alázatosan átnyújtottam a kartonom, s eltettem a könyvet. Most azonban odafordulok hozzá - nem tudom, ki volt az - (Kis Szabó Mihály, aki később a Medve utcában tanártársam lett vagy valamelyik nő), s megszólítom. Még a szájtartásomra is emlékszem. Szerény mosollyal kezdtem, mint aki valami érdekeset tapasztal, de a hangom hirtelen el- csuklik: „most látom, hogy...“ Egy perc múlva egy kis csődület van a nem értett boldogság körül. Aztán valami piros görgetegben hömpölyö- dök a Nyugati felé. Minél előbb ott akarok Ellánál lenni; de azért nem bírok villanyosra ülni, a villanyoson hiányozna a mozgás, s bolondnak hiszik az embert, ha nevet. Énbelölem pedig most mintha nemcsak az arcomon (ahogy Freud írja), hanem a lábamon is valami eröfölösleg törne ki nevetésszerűen. A Nyugati sikátorában az apósom arca. Egy kis zavar van rajt; nem tudja, mi az a pályázat, mit jelent az életünkre a dolog objektív súlya: ötmillió. De azt látja, hogy evvel az ötmillióval én az ő rideg lányát csupa bíbor foltba és boldog puhaságba borítottam. „Ez nagyon szép dolog“, mondja azzal az elismeréssel, amely mögött az ember mindent fönntart, öttől a Fillér utcában van órám. A szobalány a kis fehér szoba helyett, ahol a szőke, kék szemű Péterrel tanultunk, a széttolható üvegfalú terembe vezet. Az ősz úr, aki olyan, mint egy pátriárka, az elegáns asszony, a szép szőke lány, mind ott vannak körülöttem, s faggatnak: hon- nét ismerem olyan jól a parasztokat. Amikorra a Nyugatiba visszaérek, már a cukrász is olvasta a novellát; szokott udvarias mosolyával jön elém (mint egy Fagnol a francia filmeken), s köszönt: J’ai lu votre petit morceau, dans le ganre de Móricz. Másnap reggel a Szent Lászlóba szököm ki barátomhoz. Egypár szót váltunk, mennie kell, a főorvosa tar) vizitet. Az nem ért az irodalomhoz, azonban elmondja neki... S visszajövet nekem is, hogy a főorvos megállt a beteg ágyánál, elgondolkozva, mint akit már nem érhet ilyesmi, s azt mondta csendesen: „Nagy öröm.“ A fogászaton egy színésznő férje méri fel hozzáértően az esetet: „Igen, maga nem közönséges ember.“ A novellát a főorvos olvasta el, tömésfizetós közt. „Nem »hová mégy«, hanem »há mégy«. A Dunántúlon hát mondanak.“ Ennyi a véleménye. Harmadnap a pénzért is elmentem, ki az Ilka utcába. Gellért jelentett be és vezetett a koraösz, csillogó szemű, szerzetesforma úrhoz, akinek én csak a nevét láttam ott a Nyugat évfolyamain, soha egy sorát nem olvastam. A házasságomról, a fogászatról fecsegtem, hogy ilyen fontos emberek hallgatnak. Az öreg néha összenézett Geliérttel s mosolygott. A végén azt mondta: Minden írása érdekel bennünket... Ilyen lapokra nyílik az emlékezetem. Az örömre azonban mégiscsak a zsigereim emlékeznek jobban. Azt az Újság-beli jelenetet már kétszer is megírtam. S amikor most odaértem, mégis olyasformán rándult meg a szám, mint ott, amikor a könyvtárnokhoz odafordultam. Nagyon nagy öröm volt. Az Attila utcai lakás s a fúrógép gömbje egész máshogyan csillogott evvel a hozománnyal. Az Osvátnál tett látogatás és az esküvőm közt már verset is írtam. Szabadulás: az elsőnek ez volt a címe. S úgy látszott, csakugyan kiszabadultam: a szerelem után az író is fölért a szabadba. Az esküvő előtti nap megjött Péter, a násznagyom és fiatal felesége. Hát rólad meg miket hallani? nézett rám, ahogyan a Keletin összecsókolt... Gondolta volna-e ezt három éve, amikor a szilasi fóút- cán a villamospóznának dőlve néztem a holdat, mialatt ó akkori szerelmével, a szép Pénzes Böskével sutyorgott egy kinyílott ablakban. Én mindig nagyon ragaszkodtam ahhoz, hogy hozzám jók is voltak az emberek. Kitisztogattam a tetteiket, s védem, ami igazán szép volt, magamnak sem engedtem meg, hogy hozzányúljak. A sorssal is így voltam: Mégiscsak tett a kedvemért két-három csodát. Ezt tekintettem mind közt a legnagyobbnak. *Német Lászlóra emlékezünk, születésének 85. évfordulója alkalmából. MILAN LAJŐIAK* Úszók (Neked) És mindez annyira rejtett, intim dolog, mozdul a szívünk, a Föld forog. Forog velünk az éjszaka s vele száz éj vegyül: a hó csodáját visszük magunkkal pőrén, meztelenül. A történelem rétegei vagyunk, réteg réteg felett, jelen e korban, ez időben, mely bennünk rezeg. A telihold fényben pőrére vált a fal, a szoba. A kilencedik hullámon úszunk tova. Minden versemet visszaadom, átélt verseimet - az éveket, s ha csak félszemű volt is, minden érintésedet. Hálók között vergődő örök szerelmesek vagyunk, a világ szeretői, halkszavú őrszemek. Ott a viharfelhős s a tiszta ég alatt, hol csasztuskák és twistek visszhangzanak. Misztikus lámpák nem gyújtják fel a tüzet, térdeik fényei fagyosak, hűvösek. Inkább élő anyagot, arcbőrt, amely ragyog, szájaknak villanását, változó alakot. Cseppnyi vízben is zajló szilaj hullámverést, tornyoknál magasabbat, harangzúgásnyi mélyt. Fagyos a Duna s a tenger is, megállt rajtuk a jég. E halk pillanatban hallod-e ezt a csöndes zenét? Az örömöt, mely bennünk élt, valóban elnyelte az árnyék, vagy csak mély anabázisban fekszik s ébresztésre vár még? Vajon félénken, véletlenül ki fedezi fel újra magában, s mint a homokóra szemcséit, szétosztja szemrehányás nélkül, bátran? És mindez annyira rejtett, intim dolog, mozdul a szívünk, a Föld forog. KULCSÁR TIBOR fordítása * Hatvan éve született a költő. (Lehel Zsolt felvétele) Erdei madonna (lakkozott fa)