Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1986-03-14 / 11. szám
“ fl— az ember sorban- riCa állásra kényszerül, sok mindent végig kell, hogy hallgasson - persze nem mintha ez olyan kellemetlen kényszer lenne, de elzárkózni előle mégsem lehet, s olykor viselni kell ennek következményeit is. ► A töpörödött anyóka apró, óvatos léptekkel az ajtóhoz tipeg. A keze ügyébe eső, ütött-kopott, kiszolgált karosszéket maga alá húzza, lassan ráereszkedik. Arcát a jégvirággal telehintett üvegtáblára tapasztja. Belehallgat a téli reggel csendjébe. Ma is, mint minden áldott nap, korán ébredt. Pár csepp vizet hintett az arcára, megtörülközött, s felöltözött szépen, takarosán, mintha vendéget várna. Még kendőt is kötött a fejére. Befútött, már kellemes a meleg a kis alagsori szobában. Alhatna még, párnák között pihenhetne, nem ébresztette senki, de ö virradat után már nem tud nyugton maradni. Réges-régen jól emlékezetébe véste édes szüléje intő szavait: ,,A két keze munkájából élő ember nem heverészhet, lustálkodhat az ágyban délig.“ Nos, ő soha, de soha nem húzta el magát a dologtól. Heten voltak testvérek, sok éhes száj várta-leste a portán a betévö falatot, így neki, a legidősebb gyermeknek, hamar cselédsorba kellett állnia. Hat télen át járt iskolába, nyaranta meg libákat őrzött. Wiederéknél kereken száz szárnyas jószágot bíztak a gondjaira. A kastélyban lakott, cselédkamrában igaz, meg konyhamaradékon élt, de legalább naponta jóllakhatott. Ipolyságon (Sahy), az asztalosmesternél mindeneslány volt: kilenc gyerekre, két segédre, a háziakra no meg magára mosott és főzött naponta. Az eresz alól alácsüngő jégcsaporgona sípjaiból a vadul rohangászó szél fura melódiát csal elő. A nénike kifelé les. Borzolt tollú, didergő verebek gubbasztanak a szemközti almafa ágain. -Goromba idő lehet - motyogja maga elé -, hej, pendelyes koromban is milyen komisz telek jártak. Derékig ért a hó, mi gyerekek, a kemencepadkára vackoltuk fel magunkat. De hát - tér napirendre a dolog felett -, ez a világ sora, nyáron tűz a nap, télen pedig hideg kell hogy legyen. Gondolatai a múltba révednek. Végigsimít szoknyája ráncain. - Életem első fizetéséből ruhát akartam venni magamnak. Apám azonban megüzente anyám által: haszontalan holmira ne tékozoljam el a bérem, borjút vesz belőle. Ha öltözékre merészelem költeni, vagy más csecsebecsére, szíjat hasít a hátamból. A tíz forintra nagy szükség volt odahaza. Könnycseppet töröl ki a szeméből.- Erős voltam, akár egy igavonó barom. Markot szedtem, napszámba jártam, de nem ijedtem meg a férfimunkától sem. A cséplés- nél rápirítottam a hetvenkedö, virtuskodó legényekre alaposan! Váltamra kaptam a búzával telt zsákot, s futólépésben megiramodtam vele a tarlón. Csak úgy mezítláb... Ó, de ámult-bámult mindenki - mosolyogja el magát az öregasszony hirtelen. Aztán a nagy, „végé-hossza nincs“ városba, Pestre került. Falubelije kommendálta be egy boltoshoz. Ám egyszer érte ment az apja. - Gyere haza te lány - állt meg az ajtóban - kérőd akadt, három hét múlva lesz az esküvőd.- Megrémültem, szipogva csomagoltam össze szegényes motyómat. Tiltakozni nem mertem. Többen udvaroltak akkortájt már, de egyikhez sem ragaszkodtam túlságosan. Leendő férjemnek őrizgettem ártatlanságomat. Az egyik zsellérfiú tetszett, rendes volt, örömmel feleségül vett volna, de szegény volt, mint a templom egere, hát meg sem mertem odahaza említeni a dolgot. Kerekre szaladt a szemem, amikor otthon kiderült, hogy kiszemelt vőlegényem nem más, mint az én nincstelen kedvesem, össze-vissza csókoltam örömömben édesapámat. Ó is sírt, akár a csecsszopó gyermek. Pedig kemény ember volt, soha nem láttam az idáig könnyezni. Nagy hirtelenében eszébe ötlik valami. Feláll, az asztalhoz lépeget. Agyonolvasott könyvet emel fel a viaszosvászon abroszról: (A szerző felvétele) élete egyetlen olvasmányát. A duruzsoló tűzhely mellé, a bevetett ágy végébe telepedik. Felüti az irományt. A kemény fedél mögül kis, selyempapírba bújtatott, szalaggal átkötött pergamentekercset emel ki. Gö- csörtös ujjaival bogozza a csomót. - Kacatok csak, mondja az unokám felesége - dohog közben pedig nekem fontos iratok. Életem egy-egy állomásáról tanúskodnak. ölébe teregeti a papírt. Keresztlevelén akad meg a tekintete. Szemüveg nélkül olvassa a sorokat: ,,Trencsényi Rozália, leánygyermek, 1885. december 24-én született, Kelenyében.“ Majd egy megsárgult fotográfiát vesz elő. Kackiás, tömött bajszú, katonaruhás fiatalember mosolyog a lencsébe. Vigyázó mozdulatokkal megfordítja a fényképet. Velební László, a férjem“ olvassa fennhangon a hátoldalra kézzel rótt, kusza sorokat. Nem vesz elő zsebkendőt, hadd folyjanak csak a könnyei!- Jó lélek volt - sóhajt - őszintén szerettem. Az új század elején, 1904. őszén keltünk egybe... Trencsényi Rozália tíz boldog esztendőt töltött Velební Lászlóval Kelenyében (Kle- öany), s négy gyermekük született. Aztán közbeszólt a háború... Velební Lászlót hiába várta a család, a feleség, a gyermekei: helyette gyászkeretes levélke érkezett. A férj elesett, valahol a végtelen orosz harcmezökön pihen. A fiatalasszony jó ideig még az ura számára is tett tányért az ünnepi asztalra. Várta a férjét, hazavárta!-Anyósom vigasztalt, még a gondolatomat is leste. Szerettem is öt nagyon, derék, jóravaló asszony volt. Teltek-múltak az évek. Rozika asszony továbbra is rengeteget dolgozott. Kora tavasztól késő őszig a mezőn volt, mások földjét művelte. S cseperedtek, nőttek az apróságok. Időközben mind a három leány férjet talált magának, s ekkor újabb öldöklés tört a világra. Most Sándort, az egyetlen fiút vitték háborúzni. Azóta sem adott életjelt magáról. A lányok szintén meghaltak már: közülük kettő Magyaroszágon van eltemetve. Szenet vet a tűzre. Kell a meleg, harap a hideg: bevicsorít az ajtón, ablakon.- Jaj, jöhetne már ez a Margit, nem bírok tétlenül ülni és bámulni a vakvilágba. Margit, az unoka felesége gondozza, ápolja, ó az idős asszony gyámja. Az ablakon állapodik meg a tekintete. A dús, zöld levelű muskátlik nem hisznek a télben: virágba borultak. - Az itt álló, első kisablakos, zsúpfedeles, vályogházikót az urammal építettük át. Jó erős kőház sikeredett a helyébe, megdolgoztunk vele alaposan. Ez a mostani a harmadik ugyanezen a telken, már emeletes, egyedül lakom az épületet. Tavaly még venyigét csomózott, babot fejtett, mákot gubózott Rozika néni. Fiatalabb korában rengeteg tüzelni valót hazahordott az erdőről. Szinte csak éjszakára került le a hátáról a kosár. Néhány ruhadarabját most is maga mossa. Gyors számvetést végez.- Minden ételt megettem. Orvos kezében még nem voltam, pedig túljutottam a századik évemen. Hú, de szép is volt a tiszteletemre rendezett ünnepség! Előtte már napokkal készülődtem, válogattam a ruháim között, akár az eladó lány. Margit asszony nyitja ránk az ajtót.-De jó, hogy jöttél - csillan fel a néni szeme -, hozzál egy kis csöves kukoricát, majd lemorzsolom. Indulófélben vagyok, kezem a kilincsen, mikor utánam szól: - Tudod, most mindenem megvan, elégedett, boldog vagyok. Mondom is a dédunokáimnak: örüljetek, hogy ebbe a demokráciába születtetek. De ők megmosolyognak. Mamóka, mondják, hisz ez természetes... ZOLCZER LÁSZLÓ ÚJ SZÚ 9 va. - Ezért őket naponta iderendeltem ellenőrzésre, amíg megszokták, hogy a fogat mosni kell. Az orvosnő elmondta még, hogy az iskolában szervezetten folyik a fluoros öblítés, s míg valaha a gyerekek gyakran elfelejtették magukkal hozni a fogápoló szereket - ugyanis az öblítés csak fogmosás után hatásos- ma már ilyen elő sem fordul. Megtudtuk, hogy nagyon fontos a szülők közreműködése is. Nem elég, hogy megveszik a fogkefét és a fogkrémet, naponta ellenőrizniük kellene azok rendeltetésszerű használatát. A gondokról szólva megtudtuk, hogy a gyerekek fogsorát az utóbbi években nem csak a szuvasodás fenyegeti. Gyakran fordul elő olyan rendellenesség, amely protetikai beavatkozást kíván. Itt is a szülő feladata elvinni a gyereket a szakrendelésre és meggyőzni a fogszabályozó viselésének fontosságáról. S mert kíváncsiak voltunk valamelyik körzeti rendelőre is, dr. Lakó Géza elkísért minket Csúzra (Dubník). Odafelé menet elégedetten beszélt Szegő doktor ■ .VuiiLájárói, kifejtette, hogy sok ilyen szakemberre lenne szükség. Silavecky Ildikó körzeti fogorvos fiatal kora ellenére is megállja a helyét, pedig munkakörülményei nem olyan jók, mint az iskolai orvosoknak. A rendelőben éppen Pásztor Ilona nővér segítségével nyugtatta egyik megrémült páciensét.- Ezt már ki kell bírnod. Ráfújunk az ínyedre és már kint is van ez a csúnya tejfogad. Látod, ha idejében jöttél volna... - mondta egy kis rosszallással a hangjában, majd mosolyogva hozzátette: - De azért megérdemled a papírvonalzót - simogatta meg a kócos kis fejet, s útjára engedte a megszeppent kisfiút. Az orvosnő lelkesen beszélt a temérdek tennivalóról, hiszen mint megtudtuk, az elődjétől nagyon rossz fogú gyerekeket vett át. - Az előbbi munkahelyemen, ahol csupán helyettesítettem, megtanultam, hogy jól kell dolgoznom, ha nem akarom, hogy idővel több munkám legyen. Mert ha az első alkalomkor nem tömöm be jól a rossz fogat, nem kezelem ki rendesen, az tovább romlik, és az ilyen kezelés sokkal időigényesebb, no meg fájdalmasabb is. Úgy gondolom, hogy három esztendőnyi kemény munkára van szükség, s ez nemcsak orvoslásból áll, meg kell változtatnunk a felnőttek és gyerekek higiéniai szokásait is. Az étkeztetésük sem a legegészségesebb, hiszen mint ma is meggyőződtem róla, sok gyerek tízóraija édesség. Kissé nehezíti munkánkat, hogy nem az iskola épületében rendelünk, így körülményes a gyerekek kíséretének megoldása. Búcsúzás közben szóba hozta még az évek óta húzódó elégtelen fogkefeellátást, pedig a jó kefe nélkülözhetetlen feltétele a fogmosásnak.- Nem volna teljes a kép, ha nem említeném meg a hiányosságokat, nehézségeket - vette át a szót Lakó főorvos. - A járásban égető gond az orvoshiány és gyakran a fiatal orvosokat nem tudjuk állandósítani. A helyettesítés kényszermegoldás, de nem jó. Az iskolai fogorvosi státuszt talán sikerülne vonzóbbá tenni, ha mód volna arra, hogy például a tavaszi, illetve a nyári szünidőben az iskolai fogorvosnak is szabadja lehetne. Szóba került a rendelők, laboratóriumok műszaki ellátottsága is. - Még csak néhány hónapja töltöm be a járási sztomatológus tisztségét, ezért az idő rövidsége miatt nem tudtam teljesen feltérképezni az igényeket. Sok helyütt jártam már, meghallgattam kollégáim észrevételeit. Sajnos, a berendezések korszerűsítése nem megy máról holnapra és a járási egészségügyi intézet költségvetési keretéből a fogászatra csupán kis összeg jut. És ki mástól várhatnánk támogatást? Hogy kitől? — kérdeztük. Tudtunkkal, az Érsekújvári járásban sok üzem és egységes földműves-szövetkezet ér el kimagasló eredményeket. Mi történne, ha az üzemek, szövetkezetek vállalnák egy- egy drágább műszer, vagy iskolai, illetve üzemi fogorvosi rendelő berendezésének költségeit?! Mód biztosan van az ilyen „jótéteményekre" (más járásokban már évek óta ez a gyakorlat). A haszon nem lenne idegeneké, a járás valamennyi gyermeke jobb, színvonalasabb ellátásban részesülhetne. pÉTERFlszONYA- Nem szeretek ide járni bevásárolni, itt mindig becsapják az embert - mondja szombat délelőtt az egyik sorakozó a másiknak.- Nem tudom, én még nem vettem észre - mondja meglepődve a másik.- Körülbelül annyit szoktam fizetni, amennyire számítok.- No, igen, hát éppen ez az. Nem szokásuk nagyobb összeggel próbálkozni.- Maga utána szokott számolni a számlának?- kérdezi már-már fölényesen a másik, elnézve ,,fillé- rezö“ ismerőse feje fölött.-Persze - válaszol, s szinte kötelességszerű mentegetőzéssel teszi hozzá. - No, nem mintha arról a pár fillérről lenne szó, hanem az elvről, hiszen ók is nagyon jól tudják, hogy néhány fillér miatt senki sem fog reklamálni, szégyenkezni. A bevásárlás közben a szóbeszéd szavahihetőségén gondolkodom, s azon, hogy amennyiben mégis igaz lenne a túlszámlázásról hallott történet, vajon mi az oka annak, hogy a becsapottak' nem reklamálnak. Ilyen gazdagok lennénk, vagy ennyire szeretjük megjátszani a gazdagokat? Valóban szégyen lenne manapság néhány koronáért szót emelni? Kinek és miért kell szégyenkeznie - a vásárlónak mert megpróbálják átverni, vagy a pénztárosnak mert megpróbál valakit becsapni? Hát valóban feje tetejére állt az erkölcsi normarendszerünk? A csalás lett a helyes, s az ellene való védekezés az elítélendő? Végül beállók magam is a pénztárhoz vezető sorba. Számláznak, fizetek. Nem hagy nyugodni azonban a dolog. Utánaszámolok a számlának én is. Nem is lepődök meg túlságosan, amikor a számla és az áru viszonya egy koronát meghaladó deficitet mutat. Lám, az előbbi gondolatmenetemet most a gyakorlatban alkalmazhatom. Megjátszom a gazdagot vagy reklamálok? Az utóbbi mellett döntök. A pénztárosnönek esze ágában sincs elnézést kérni, a sorbanállók pillantásai furcsák ugyan, de nincs módomban felmérni kinek a rovására, mert a pénztárosnó felháborodva löki eiém a filléreseket. Hazafelé ismét van min elmélkednem. Ha az ilyen pénztárosnőt nagy ritkán - ha egyáltalán! - rajtakapja a kereskedelmi felügyelet a túlszámlázáson, meddig tart neki, mondjuk a napi ezer bevásárlón behozni az 500 koronás bírságot? FEKETE MARIAN 1986. III. 14. MJflillili HT71
