Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)

1986-03-14 / 11. szám

(Folytatás az 1. oldalról) fogadja el a borravalót, minden kopejkát visszaad. Elfelejtem, hogy fáradt vagyok, mert rendkívül érdekes vitába kezdünk arról, mi­kor ildomos és mikor nem a borra­való, meddig az és mikor lesz csúszópénz, ki dolgozik meg és ki nem a fizetéséért. Csak akkor szállók ki a kocsiból, amikor meg­szólal a rádiótelefon, szabad taxit keresve a Szmolenszkij rakpart környékén. - Jól elcsevegtünk. Köszönöm. Ez volt az én borrava­lóm - int mosolyogva a „-pilóta“. NYITOTTSÁG A kongresszust megelőző hé­ten sem maradt sok ideje a néze­lődésre, városjárásra a több mint 2700 akkreditált újságírónak. A külügyminisztérium állandó saj­tóközpontjában kapott helyet a kongresszusi „Presszcentr", s kínált érdekes, vonzó találkozó­kat politikusokkal, gazdasági szakemberekkel, küldöttekkel. A 72 országból érkezett toliforga­tókat - küztük a 31 csehszlovákiai újságírót - egyenesen felvilla­nyozta, hogy nincsenek tabuk, „tiltott“ területek, minden kérdés­re világos, egyértelmű választ kaphatnak, vonatkozzon az akár a legégetőbb problémákra. Leo- nyid Zamjatyinnak, az SZKP KB nemzetközi tájékoztatási osztálya vezetőjének, és helyetteseinek, Ignatyenkónak és Siskinnek - akik a sajtóértekezleteket vezették - néha valóban nehéz dolguk volt, s igazi karmesteri bravúrral irányí­tották, döntötték el, melyik kéz lendült előbb a magasba, s mikor jött el az idő, hogy véget vessenek a kérdészuhatagnak. Néhány nappal később, amikor Mihail Gorbacsov, az SZKP KB főtitkára előterjesztette a központi bizottság politikai beszámolóját, már senki sem lepődött meg ezen a nyitottságon. A beszámoló hangvétele, őszintesége, az or­szág helyzetének átfogó, realiszti­kus értekelése, a visszásságok éles bírálata, a kérdések egyértel­mű megfogalmazása és a világos válaszok megadták a tanácskozás hangnemét. Tíz napon át ez a nyíltság volt a meghatározó, az uralkodó a Kongresszusi Palo­tában. Az önkritika sem volt ritka jelen­ség, de nem volt ez üres „mea culpa“-zás sem. A célja a hibák, hiányosságok megelőzése volt. Mert hiszen csak az téved, aki tesz is valamit. Tennivaló pedig van bőven, szükség van tehát a jó, bevált módszerek, a haladó ta­pasztalatok cseréje mellett az esetleges buktatók megismerteté­sére is, hogy ne ismétlődjenek meg, ne hátráltassák a grandiózus feladatok teljesítését. Az elkövet­kező másfél évtized alatt a szovjet embereknek lényegében ugyan­annyit kell elvégezniük, mint a szovjethatalom győzelme óta napjainkig. A fő gazdasági célkitű­zések: az évszázad végéig gya­korlatilag megkétszerezni a nem­zeti jövedelmet, valamint a terme­lési potenciált. A munka termelé­kenységének 2,3-2,5-szeresére kell növekednie, az energiaigé­nyességnek kb. 70 százalékkal, a fémigényességnek közel 50 szá­zalékkal kell csökkennie. Ez csak egy módon érhető el: a tudomá- nyos-múszaki haladás meggyor­sításával, a termelőerők gyökeres átalakításával. A termelés alapjainak átépítése a strukturális és beruházási politi­ka, az irányítási rendszer, az egész gazdasági mechanizmus megváltoztatását igényli. Az or­szágra váró nagy feladatok végső célja pedig a nép jólétének lanka­datlan növelése, a minőségileg új szint elérése ezen a területen is. A szociálpolitikai kérdéseknek a múlt héten befejeződött tanács­kozás megkülönböztetett figyel­met szentelt. Soha még kongresz­szuson nem foglalkoztak ilyen részletesen, ilyen mélyrehatóan ezekkel a problémákkal. Ennek okára világos választ ad a politikai beszámoló: „Pontosan ezen a te­rületen érvényesülnek a gazdasá­gi tevékenységnek a dolgozók lét­érdekeit érintő eredményei, ölte­nek testet a szocializmus legma­gasabb céljai. Pontosan itt nyilvá­nul meg legátfogóbban, legérzék­letesebben a szocialista rendszer humanitása, a kapitalizmustól való minőségi különbsége.“ De nem­csak a politikai beszámoló és a gazdasági és társadalmi fejlesz­tés programja foglalkozott beható­an a szociálpolitikai problémákkal. Szinte nem volt felszólalás, amely ne mutatott volna rá az ezen a téren fellelhető gondokra, visz- szásságokra, a megoldandó fel­adatokra, az elért eredmények je­lentőségére. Áldozatos, önfeláldozó munkát, az országos gondokhoz való öntu­datos hozzáállást csak akkor lehet elvárni az emberektől, ha valóban a nagy dolgokra összpontosíthat­ják energiájukat, ha nem bosz- szantják őket, nem kötik le erejü­ket, nem rabolják idejüket olyan „mindennapinak“ nevezett gon­dok, mint a lakások, a szolgáltatá­sok, az áruellátás, az árucikkek minőségének a kívántnál alacso­nyabb színvonala stb. Nyikolaj Rizskov kormányfő kongresszusi beszámolójában is éppen ezt — a lakosság növekvő fizetőképes keresletének kielégítését, a hiány­cikkek okozta káros jelenségek le­küzdését, az iparcikkellátás, s mindenekelőtt az élelmiszer-el­látás progresszív javítását - ne­vezte a jelenlegi időszak egyik legsürgetőbb feladatának. OPTIMIZMUS A másik legjellemzőbb vonása a kongresszuson elhangzott vita­felszólalásoknak az őszinte lelke­sedés, az optimizmus volt. Legye­nek bármilyen nagyok is a felada­tok, az emberek töretlenül hisznek sikeres megvalósításukban. S ez már fél siker. A szovjet emberek magukének érzik ezeket a feladatokat, s képe­seknek tartják magukat a végre­hajtásukra. A kongresszusi doku­mentumok vitája országos ügy volt, 3 millió megjegyzés, javaslat hangzott el ezekhez a dokumentu­mokhoz párttagoktól és pártonkí- vüliektől egyaránt. Levelek ezrei érkeztek a helyi, a köztársasági és a központi lapok szerkesztőségei­be. A Pravda, az SZKP KB napi­lapjának munkatársai kommunista szombatot tartottak, hogy végigol­vashassák, osztályozhassák, megválaszolhassák, közlésre elő­készíthessék a levelek ezreit. A kongresszus előtti időszakban a lapok milliós példányszámait tovább kellett emelni, olyan kapó­sak voltak. Az országos ügyek családi, személyes ügyekké vál­tak, a társadalom életében uralko­dóvá vált új, friss szelek mindenkit megérintettek. Az emberek, ha úgy érzik, hogy adnak a szavukra, kifejtik vélemé­nyüket. A kongresszus előtti orszá­gos vita eredményeit messzeme­nően figyelembe vették a doku­mentumok végső megszövegezé­sénél. Ez arról győzi meg az em­bereket, hogy érdemes felemelni szavukat a jó, a jobb érdekében, mert nem süket fülekre találnak, érdemes lépéseket tenniük a köz javára, mert nem ütköznek fa­lakba. Ez a lelkesedés, ez az optimiz­mus, ez a tenniakarás talán a leg­főbb záloga az SZKP XXVII. kong­resszusán kitűzött program meg­valósításának, a legnagyobb töke, amivel egy társadalom rendelkez­het, semmi mással nem pótolható energia. A derűlátás - szerencsé­re - sokkal „ragályosabb“, mint a pesszimizmus, a mindenbe be­letörődés, a passzivitás. Magával ragadó, óriási akadályok leküzdé­sére képes erő. Talán mindez kicsit patetikusan, fellengzősen hangzik, de hiszem, higgyük, hogy nem az. Volt már ebben az országban olyan „Tíz nap, amely megrengette a vilá­got“. Most olyan fiz napnak - és előzményeinek- lehettünk tanúi, amely megmozgatta, magával ra­gadta ezt az országot. Az embe­rek jogosan érezték úgy, hogy ami történik, az értük történik, az ö ja­vukra, a jobb, a békés jövő érde­kében. A külföldi delegációk vezetői­nek felszólalásában volt egy visz- sza-visszatérő gondolat: Ez nem­csak a szovjet kommunisták, a szovjet emberek kongresszusa, hanem minden békeszeretö, hala­dó emberé is, éljen bolygónk bár­mely részén. Világos válasz ez arra a kérdésre, mi a szerepe, hol a helye korunkban a világ első szocialista államának, lenini kom­munista pártjának. Az oldalt írta: GÖRFÖL ZSUZSA • A szovjet kommunisták tanácskozását a legfiatalabb nemzedék színes, kedves műsorral köszöntötte (ŐSTK-felvételek) Gus Hall, az USA Kommunista Pártjának főtitkára (középen) és Henry Winston, a párt elnöke a kongresszusi küldöttek egy cso­portjával • Ada Rogovceva a tanácskozás szünetében Színésznő a kongresszuson Szőke, törékeny, komoly barna szemekkel, mosolygós gödröcskékkel az arcán. Érveit élénk gesztusokkal kíséri, majd hirtelen felkapja a fejét: - Jól mondom? Én így érzem. Ada Nyikolajevna Rogovceva. A Leszja Ukrajinka nevét viselő Kijevi Állami Akadémiai Orosz Drámai Színház tagja. A Szovjetunió nemzeti művésze, Sevcsenko-dijas. Az SZKP XXVII. kongresszusának küldötte. A tanácskozás harmadik napján találkoztunk.- Kijevben 230 ezer kommunista van, s én nagyon boldog vagyok, hogy képviselhetem őket a kongresszu­son. Még csak két és fél nap telt el, de azt hiszem, nem kockáztatok, amikor kijelentem: egy történelmi jelentőségű tanácskozás részese vagyok. Örülök, hogy a politikai beszámoló jelentős területként értékeli az ország kulturális életét, nagy figyelmet szentel nekünk, művészeknek és munkánknak. Mi is az útkeresés időszakát éljük, ránk is hatnak a társadalmat mozgató új irányzatok. S bár a for­mák minden művészeti ágban változnak, a lényeg- a művészet pártossága és nemzeti jellege - változatlan. Ada Nyikolajevna szerint a színháznak együtt kell léle­geznie a korral, úgy kell változnia, megújulnia, ahogy változik a közönség. A nézőtérre ma már egészen más emberek ülnek be, mint akár néhány évvel ezelőtt: széle­sebb a látókörük, magasabb az általános műveltségük és- természetesen - nagyobbak az igényeik is. A kijeviekre ez különösen vonatkozik, hiszen az Ukrán SZSZK fővá­rosa jelentős kulturális központ a maga 12 színházával, számtalan filmszínházával, több mint száz művelődési házával, vagy 80 múzeumával, 1340 könyvtárával. A városban 550 Lenin- és Állami-díjas művész, a Szovjet­unió több mint 30 nemzeti művésze él és dolgozik. Szóba kerül, hogy Nyugaton, főleg az Egyesült Államok­ban működnek olyan ukrán emigráns szervezetek, ame­lyek tevékenysége Szovjet-Ukrajna, az egész Szovjetunió ellen irányul. Rágalmazzák az országot, a köztársaságot, harcra hívnak fel valamiféle ,.szabad“ Ukrajnáért, azt állítva, hogy az ukránokat elnyomják, veszélyben a nyel­vük és kultúrájuk. A legszomorúbb az egészben, hogy a hivatalos washingtoni körök nyíltan támogatják ezeket a rágalmazókat.- Nem értem - mondja a művésznő -, hogyan lehet a közismert tények ellenére ilyen valótlan állításokat ter­jeszteni. Mert vegyük csak az én példámat: ukrán nemzeti­ségű, ukrán anyanyelvű vagyok. A színházban - mint neve is mutatja - oroszul játszom. A rádióban viszont már ukrán nyelven szólok a hallgatókhoz, és ukránul adok elő a színművészeti főiskolán is. Még sosem éreztem hátrá­nyát annak, hogy ukrán vagyok, annál inkább előnyeit ennek a kétnyelvűségnek. Meglepődöm, amikor még komolyabb vizekre evezünk: Ada Nyikolajevna fájlalja, hogy az elmúlt években vissza­szorultak a kulturális beruházások. Egy színésznő ilyen dolgokkal is foglalkozik? - Természetesen - válaszolja.- Hiszen ez közvetlenül érint engem is, a kollégáimat is. Nem hiszem, hogy tudatos lett volna a szociális-kulturális szféra lebecsülése. Egyszerűen arról volt szó, hogy míg mindenki számára egyértelműen világos: gyárakat, laká­sokat kell építeni, addig egy színház vagy egy mozi felépítését alaposan meg kellett indokolni, s az építés nem is tartozott a helyi tanács hatáskörébe, kiegészítő jóváha­gyásokat kellett szerezni. Ahogyan egy jó színésznőhöz illik, kitűnő memóriáját bizonyítandó máris idézi a politikai beszámoló vonatkozó sorait: ,,A szellemi, kulturális élet irányítása nem egyszerű dolog, tapintatot igényel, megköveteli az alkotómunka természetének ismeretét, az irodalom és a művészet szeretetét, a tehetség iránti tiszteletet. “- Hogyan egyezteti össze egy színésznő a pártmunkát a fárasztó próbákkal, az esti fellépésekkel?- Néha hadilábon állok az idővel, de különben ez nem jelent problémát. A művész ugyan más eszközökkel, de ugyanazért harcol, mint a munkás, a paraszt, a mérnök, a tanár. Az egyik az emberek anyagi, a másik szellemi színvonalának emelését szolgálja. A kettő csak együtt vezethet a közös célhoz: az új kor új emberének megte­remtéséhez.

Next

/
Oldalképek
Tartalom