Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1986-02-28 / 9. szám
özeledett az ősz. A kertekben, akár az érett nők, buján és pajkosan virítottak a georginák, szégyentelenül osztogatva nyárvégi illatukat. Az autóbusz pontosan érkezett a faluba, pontosan is indult. Minden úgy történt, ahogyan történnie kellett, csak ő volt ideges és nyugtalan. Izzadt a tenyere, az ing átnedvesedett a hátán, pedig csak a második megállóban voltak. A városig még hét volt hátra. Az anyja az első ülésén ült, közvetlenül a vezető mögött, akár valami grófnő. Tizenöt szoknyájával és alsószoknyáival; a kaláccsal teli kosár a másik ülésen. Hiába mondta, ne süssön kalácsot, lehet, hogy ők nem is szeretik az ilyet, csak amit a boltban vesznek, de az anyja csak hajtogatta a magáét: - Ha kézfogó, legyen kézfogó - mondta, s annyi kalácsot sütött, hogy elég lett volna egy regimentnek is. Egyáltalán, egyre gyanúsabb volt neki a Tániőka ötlete. Hogy férjhez akar menni hozzá, arra a három év alatt, amióta együtt járnak, többé- kevésbé számított, de hogy miért ez a nagy sietség, hogy egyik napról a másikra meg akarja ismerni az anyját, ez nem ment a fejébe. Egy kicsit szégyellte is közölni az anyjával, úgy hitte, az anyja még mindig gyereknek tartja, s nem is sejti róla, hogy már rég férfi. Csakhogy, az anyja többet tudott, mint gondolta volna. Arról is tudott, hogy már két éve ,,jár valami nővel karonfogva a város utcáin, akitől néha reggel megy haza“. Ezt Marta Jakoékina árulta el neki, aki abban a kocsmában dolgozik, ahol TániőkáMILKA ZIMKOVÁ Tániőka nyitott ajtót. Ezúttal is az történt, amit olyan bizalmasan ismert már. Ha hosszabb ideig nam látta, mindig arra gondolt, hogy ebből az ö közös életükből talán semmi sem lesz. De mihelyt megérintette Tániőka tarkóját, s megcsókolta, mindent azonnal világosabban látott. Legszebb talán a hangja volt, olyan vékony, kellemes, amilyen a Svidník környéki nőké, amikor a templomban énekelnek. Beléptek a szűk, sötét folyosóra, ahol rengeteg cipó hevert szanaszét, s egy fehér tányér közepén három macska nyers húst falt. Onnan a szobába, ahol alig volt több fény. A színésznő a professzorral egy régimódi, heverőn ülve kártyázott.- Mán meg is gyüttek? Üljenek le. Tuggyák, hogy van ez, ha az ember eccer kézbe veszi a kártyát, nem tuggya letenni. Rosszabb, mint a kolera - mondta a színészö fel sem állva, csak a fejét rázta meg. A haja teli volt csavarókkal, köpenyét összehúzta a csupasz térdei fölött. A professzor úr viszont felállt, kezet is nyújtott, igaz, csak a balt, jobbjában a kártyát tartotta. Mikor észrevette, úgy rájött a nevetés, hogy fulladozni kezdett.- Kár, hogy nem gyüttek hamarább, az elébb ittuk meg a kávét. Leülhetnek a konyhában, míg befejezzük. Vagy ahogy akarják, nézhetik is. A vendégek jó sokáig nézték.- A doktor úr nem játszik? - jutott eszébe a professzornak keverés közben, s ez a megjegyzés olyan viccesnak albérlete van már hosszú ideje. Ha legalább azok közül a ruhák közül vettek volna fel valamit, amelyeket Jolana összehordott nekik. Állítólag, hogy legyen mit felvenniük, ha Stráiskéba mennek hozzá látogatóba. Az anyja mindig is neheztelt Jola- nára, amiért urizálni tanította őket. A legjobban az bántotta, hogy ez nem a lánya eszéből pattant ki, ezt biztosan az igazgatóhelyettes férje tömte a fejébe a Chemkóból. Tessék, most még neki is ilyen hülyeségen jár az esze. Mintha nem lenne mindegy, mi van rajtuk. Gyerekkorában a tanító fiával barátkozott. Amikor Marcelko tízéves lett, nagy vendégségei csaptak, amelyre öt is meghívták. Egész éjjel nem aludt, azon töprengett, tud-e majd úgy ülni, enni meg minden, ahogyan ők. Elhatározta, s ettől mindjárt meg is könnyebbült, hogy inkább nem eszik náluk. Ám amikor az anyja kezdte ráadni a matrózruhát, hirtelen zölddé vált, s olyan hasmenést kapott, hogy a pajtáig sem tudott elszaladni. Egész nap futkosott, mint a lakodalmas kutya, az anyja szerint. Marcelko nélküle ünnepelte meg a születésnapját, s számára továbbra is titok maradt, hogyan esznek, ülnek, és hogyan csinálnak minden egyebet az olyan emberek, mint a tanító a feleségével és Marcelkóval. Matrózruhája ugyan már nincsen, de azért izzad mint egy ló. Hisz miről is van szó? Istenem, hogy gyűlölte magát, milyen szörnyen gyűlölte magát ebben a pillanatban! Tániőka szüleiről csak annyit tudott, hogy az apja valamilyen tanonciskolában tanít, s a levelekben, amelyeket Tániőkának ír, már rég doktornőnek szólítja. Az anyja színésznő, de már nem játszik. A Lord King márkán kívül más cigarettát a szájába sem vesz. A Városkapunál laktak, ott, ahol Karaffa börtöne volt. Azoknak a öreg, ütött-kopott házaknak az egyikében, amelyekről azt hinné az ember, hogy lakatlanok, s ha függönyt vesz észre az ablakban, s mögötte emberi alakot, azt hiszi, tévedett. Az ajtóban még volt annyi ideje, hogy szóljon az anyjának, inkább ne beszéljen, s a kalácsaival se hozakodjon elő. nek tűnt neki, hogy ismét elfogta a nevetés. Még a kártyák is kipotyogtak a kezéből.-A doktor úr nem cigarettázik? - kérdezte a színésznő, miközben rágyújtott egy marsra. S mikor a professzor már vagy harmadszor is ledoktorurazta, megszólalt az anyja is. Ha nem szólal meg, teljesen el is felejti, hogy ő is ott van.- Hászen olyan doktor ő, amilyen doktornő én vagyok. De mink már megyünk is, mert megy a buszunk.- Gyüjjenek máskor is, akármikor gyüjjenek. Én szeretem az ilyen ecce- rú falusi népeket. Tániőka, miután bevezette őket a szobába, kiment, azzal, hogy átöltözik és megfésüiködik. Mindeddig nem mutatkozott. Ó is csak most vette észre, mikor mentek kifelé. Sok más dologra is most jött rá, például arra, hogy a Tániőka nyaka sokkal vastagabb, mint eddig hitte. A hangja is, valahogy sipogó. Nem is emlékszik, hogyan értek az állomásra. Az anyja egy szót sem szólt, ő se beszélt. Az autóbusz csak három óra múlva indult. A kalácsos kosarat a büfé melletti padra tették.- A kézfogónak, fiam, mán utána vónánk, most mennyünk be a büfébe enni valamit. Szívesen ettek volna valamit, hisz reggel óta alaposan megéheztek, de a büfé zárva volt. Leült az anyja mellé, magához húzta a kosarat. Soha életében nem evett meg annyi kalácsot, mint most. Az anyja nem evett, csak nyugodtan bámult valahová a távolba, s könnyedén himbálta az egyik lábát. Ő is nyugodtan ült, evett, csak időnként énekelgetett csendesen. Védekezett ugyan ellene, rémes egy dalocska volt, nem is dal, inkább csak szavak. Azt sem tudta, hallotta-e valahol, vagy csak úgy, magától jutott az eszébe. Azon kapta magát, hogy már vagy tizedszer ismétli halkan, egymás után: ,,Hej, páni, páni s holu r..., pric ty ku nám na colnicu...“ Közben a lábát is lóháttá, akárcsak az anyja, csak az anyja a jobbot, ő meg a balt. KÖVESDI KÁROLY fordítása STEFICA SUTIJA A leszálló este egyre nagyobb darabokat nyelt el a nap korongjából, amikor az állomásra több órás késéssel befutott a vonat. Csak egy pillanatig állt, s aztán továbbrobogott. Az üres állomáson meggörnyedt ember alakja volt látható. Egy ideig mozdulatlanul állt, mintha várna valakire, aztán összeszedte csomagjait: egy nagy bőröndöt, egy faládát, és lassan elindult. Mire számított? Hogy itt a pirostéglás ház sarkánál, gyerekkel a karján egy magas fekete hajú asszony várja? Mert ez a kép maradt meg az emlékezetében. Az asszony és a gyerek arcára nem emlékezett. Az, amit magában hordott, mintha most is látná az asszony fején, egy zöld kendő, nagy fekete virágokkal. A kendő és a kéz: fehér és csontos, hosszú ujjakkal, a gyerek fején összekulcsolva. Kéz gyűrű nélkül. Amikor összeházasodtak, nem volt rá pénze, de megesküdött, ha visszatér, hoz neki. Gyűrű nélkül tért vissza, de biztos volt abban, hogy amit hozott, ez a faláda, bármilyen gyűrűnél jobban fog neki tetszeni. Lekanyarodott az útról, hogy rövidítse az utat, térdig gázolva a gazban. Egy cél volt előtte: a folyó. Keskeny ösvényen haladt, az egyik kezében a hatalmas bőrönd, amelyet szinte a földön húzott, a másikban a faládát szorongatta. A friss levegőből megérezte a folyó közelségét. Addig meg sem pihent. Cipőjét és poros zokniját a bőröndre rakta, lábát lassan a vízbe mártotta. Amikor a nadrágja szárát tűrte fel, eszébe jutott, hogy ezen a helyen látta meg őt először. És most, hogy erre gondolt, egy könnyű mosoly futott át az ajkán. Úgy tűnt, hogy ami ott volt az óceánon túl, már nincs többé. Azon az éjszakán határozta el, hogy hazatér, amikor az öreg szülői házról álmodott. Ott már semmi sem tartotta vissza: a felesége meghalt, a gyerekek a saját útjukat járták. Negyven év hallgatás után nem magyarázkodott, nem emlegette az új családját, nem írt neki azokról az évekről, amikor a hozzá oly hasonló fekete hajú asszony viselte gondját. Semmit sem tudott neki nyújtani, csak önmagát... Ha akarja, megbocsát és befogadja az öreg házba. Az asszony ezt válaszolta: „Gyere vissza, mindent megbocsátok.“ A nap már teljésen beleolvadt az estébe, amikor a falu első házához ért. Ugyanaz a folyó, ugyanazok a fák, de a házak már másmilyenek voltak. A faluban egy csapat kíváncsi gyerek kísérte, segítették vinni a bőröndjét, de a faládát nem engedte ki a kezéből. Még néhány száz méter választotta el a hársfák mögé rejtett faháztól. Melegséget érzett a testében, és legszívesebben szaladni kezdett volna, ha a fájós lába és a nehéz csomagok ebben nem akadályozzák. Mint hidegzuhany, úgy hatott rá a felfedezés, hogy sem a fák, sem az öreg faház már nem áll ott. Lejjebb, a szilvás végén emelkedett egy új épület. Ahogy belépett a széles folyosóra, az első, amit meglátott, fekete ruhával letakart tükör volt. Körben sietősen elhelyezett tárgyak: televízió, könyvek, lemezek. Letette a bőröndjét és a faládát, belépett a szobába. Síri csönd és ismeretlen arcok fogadták. Megpróbálta valamelyiküket fölismerni. Tekintete az öregasszony viaszkos Örkény István- Egy kripta különben sem olcsó - közölte a tisztviselő. - A legkevésbé a főútvonalon.- Nem kell neki a főútvonalon lenni- mondta az érdeklődő. - Az a fontos, hogy betonozva legyen.- Betonozva? - hökkent meg a tisztviselő.- Szokatlan, kérem. De azért lehet. Félretette a gépelt árjegyzéket. Egy blokklapon gyors számvetést csinált; a betonozott kriptának, sírkő nélkül, a mellékútvonalon is elég borsos volt az ára. Az érdeklődő azonban kijelentette, hogy nem baj. Rágta a körmét. Gondolkodott.- Továbbá — mondta - kell bele egy cső.- Miféle cső? - kérdezte a fekete ruhás tisztviselő.- Magam sem tudom. Mint egy kémény. Mint egy kürtő. Mint a hajókon. Vagy amilyen a borospincékben van. A mérnök, akit a tisztviselő odahívott, elég lassú észjárású volt. Kétszer is elmagyaráz- tatta magának a dolgot, s még utána is csak hümmögött.- Ha szabad megkérdezni - kérdezte -, miből legyen az a cső?- Azt már önöknek kellene tudni - mondta kissé türelmét vesztve az érdeklődő.- Palából jó lesz? - kérdezte a mérnök.- Vagy inkább kitéglázzuk? Vagy legyen egyszerűen valamilyen fém?- ön mit ajánl? - kérdezte az érdeklődő.- Én semmit sem értek az egészből- mondta a mérnök. - De a legkézenfekvőbb volna a pala.- Legyen pala - mondta az érdeklődő, és mélázva nézte a nehéz felfogású mérnököt.- Továbbá - mondta aztán -, be kellene vezetni a villanyt.- A vil - Minek- Jó k deklödő. G\ Eltapo Temet erdei nüi között.- Isten na szegé Egy S2 szipolyra ni. És po Gyagilev Lonykának akadt egy problémája: megtudta, hogy felesége az egyik újonnan jött sofőrrel szórakozik. Ettől aztán igen lelombozódott, lefogyott, de sehogy sem tudott az asszonynak megfelelő büntetést kitalálni. Végül határozott, s mindhárom sógorának feladott egy táviratot a szomszéd járásba. Amikor aztán másnap reggel mindhárman megjelentek, elvette a tűzhelyről a levesesfa- zekat s a hímzett abrosszal terített asztalhoz szólította őket.- Megállj csak, várj egy kicsit - állította öt meg Mihajlo, a legidősebb sógor. - Előbb magyarázd el, miért rángattál ki bennünket a munkából. Ha nem tudnád, aratási főidény van... Szinte le sem jövünk a kombájnokról huszonnégy órán át, ti meg itten tréfálkoztok. Lonyka elgondolkodott egy kicsit, öklét az orra tövéhez szorította, közben ügyelve, hogy még csak ne is pillantson az ablaknál szótlanul üldögélő feleségére, néhány másodpercig kereste a legsúlyosabb szavakat.- Engem ne okoljatok - szólt végre. - Tamara, ó kezdett fickándozni. Maga az agronómus is látta, hogy az egyik városival a legtávolabbi legelők mentén sétálgattak.- Az agronómus!? - nem tudta magát türtőztetni az asszony. - Pontosan ö járatja a száját... Amióta fösza- kácsnő lettem, azt sem tudja, hogyan kössenek belém. Ez meg mindent elhisz... képes a kérd vinni...- Nem zörög a hart tóttá őt félbe Lonya. fogom veled a kezem fogjátok és vigyétek a gocskátokat magatokk- Még mit nem! - pn tani a fejleményeket I gyón forró fejű vagy te szőr tán le kéne egy ki Lonyka féloldalt rás sebb sógorára, még keskeny, csontos vá akasztotta a szögről zsokésapkát, egy ideic állt a küszöbön, végül surrant az ajtón. Ugya dött arckifejezéssel vé lak alatt, befordult az tebb zugába, s ott mt valámi iszonyú hideg ségtöl. De amikor úgy hárt megfordult, megrezzer les vállát látta maga el- Mondd, mit talált Mihajlo békésebb han semmi ilyesmit nem őt... nem az a fajta. A2 mussal meg szeretn^ re, mutasd meg, mely! lapít. ■a
