Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1986-02-07 / 6. szám
«f N em Valéria, csak Ria“ - száll felém a karja. Értem én: ez jobban hangzik. Érdekesebb. És több, még ha rövidebb is. Olaszos vérmérséklettel, elektromágneses lüktetéssel forog a széken. Dús szőke haja úgy röpköd a vállán, mintha szélgép fújná ide-oda. Ez a lány maga az ifjúság. A temperamentum. Az intelligenciával páros színtiszta báj. Ez a lány maga a tavasz. Friss, üde illata van. Sosem felejtem el: egy fagyos novemberi éjszakán mellette ültem a buszban. Forgatásról jöttünk; fáradt, gyűrödt volt az egész társaság, csak ö nem. Már két óra is elmúlhatott, előttünk, mögöttünk mindenki kókadtan küszködött az álmossággal, de ö, aki kora délutántól egészen éjfélig egy felfújt, pökhendi szenátor lányaként kokettált léfogásáról szól, akit eltanácsolnak a pályáról. Az ö filmjében játszom első nagy szerepemet, azt az akaratos fruskát, aki oda-vissza mutogatja magát, csakhogy végre felfigyeljenek rá. Tehát, A csudálatos kalocsni öntelt hercegnőjét Juraj Herztöl kaptam. Hogy hogyan? Felhívott, hogy találkozni akar velem. Hogy elbeszélgetünk. Ezt a lehetőséget nem passzolhatom el, gondoltam. Kicsíptem magam és magas sarkú csizmát húztam, nehogy egy centivel is alacsonyabb legyek, mint ó. Hogy honnan szedtem, hogy Herz atlétatermetű dalia, ma sem tudom. Csak azt tudom, hogy olyan remegés jött rám, amikor megláttam öt, mint még soha. „Miért izgul, netán fél tólem?“ - kérdezgette szüntelen, én meg csak a fejemet ráztam, hogy nem izgulok én, csak szédülök kicsit. És Herz, ez az alacsony, kopaszodó, mágus szemű nagyszerű rendező ma sem sejti, mennyire másnak képzeltem. Két nappal később, a próbafelvételen már nyugodt voltam. De csak addig, amíg be nem öltöztettek. Mert amikor rámhúzták Thea rózsaszín kosztümjét és észrevettem, hogy glédában sorakoznak a stúdióban a szóke vetélytársak, megint remegni kezdett a térdem. »Képzelje el, hogy bálteremben van - szólt Herz hogy árgus szemmel figyelik a vendégek. Erre megbotlik, belegabalyodik a szoknyájába és elesik. De még fel sem egyenesedik, amikor ismét a földre huppan. Aztán nagy nehezen eljut a legközelebbi asztalhoz, s hogy zavarát leplezze, finoman kacagni kezd.« Jó, megpróbálom. Belépek a Liechtensteini kastély télikertjében, még a buszban is villogott. És mesélt, beszélt, csi- csergett, mint most. Ez a lány Juraj Herz felfedezettje. Valéria Kelecsé- nyiová. „Tizenhárom évesen a Napot fogtam a tévében - hahotázik - és rettentő fontosnak éreztem magamat. Hosszú hetek múltak el, amíg »felébredtem.« Négy évvel később ismét megakadt rajtam egy rendező szeme. Azt mondta: csinálunk egy próbafelvételt, aztán meglátjuk. Ha előre tudom, mire kér, el sem megyek, az biztos. Hogy vesszek össze a partneremmel. Hogy essek neki és lássam el a baját, ezt akarta. Tőlem, akinek egyetlen hangos szó sem hagyta még el a száját. Én nem tudok veszekedni. Kiabálni. Békeszeretó ember vagyok. Patáliát csapni akkor sem tudok, ha megbántanak. Inkább hallgatok. Vagy elfutok. De a rendező csak mondta a magáét, szidd már össze, ordíts rá végre, kapjatok hajba - a fiú el is indult felém, de két lépés után lehűtöttem öt. Anélkül, hogy felemeltem volna a hangomat. A rendező csak nézett, nem akart hinni a szemének, s amikor elmagyaráztam neki, hogy én szelíd hanggal szerelem le az embereket, kiabálni kezdett. Hogy öt az nem érdekli, hogy ö most mást akar... akkor jó, akarjon mást, de attól, aki toporzékölni tud. A vége az lett, hogy elúszott a szerep. Más valaki kapta. Tavaly egy operatőr keresett fel. Fűt-fát összehordott, hogy ilyen meg olyan szép vagyok... zúgott a fejem, amikor magamra hagyott. Másnap elmentem a rendezőhöz, aki elküldte őt hozzám, és megkaptam a Négy dühös férfi női főszerepét. Ez a film egy rendezőszakos főiskolai hallgató melEzzel a lánnyal csak nyerni lehet (FrantiSek Liáka felvétele) a stúdióba, s úgy, ahogy kell, büszkén elindulok Herz felé, egyszer csak elakadok. Hátranézek, hát látom: leesett rólam az alsószoknya. Még egyszer, mondja az asszisztens. Én miattam... De még hármat sem lépek, amikor elakadok a szoknya leszakadt szélében, és majd hasraesek a rendező előtt. Ez már igazán kínos. Elnevettem magam. Erre Herz a kezét nyújtja: »megvan, ezt akartam,« nem is mondtam neki, mi történt. Hogy nem is játszottam. Talán el sem hitte volna. Hát így lettem Thea, ez a beképzelt, gőgös hercegkisasszony, aki olyan magasan hordja az orrát, ahogy én még sosem hordtam. Herz azt mondta: elégedett velem. Remélem, komolyan gondolta.“ Komolyan. Egészen biztosan. Hisz, amikor azon az éjszakai forgatáson, ott a pálmák alatt megkérdeztem tőle, mi a véleménye Riáról, így felelt: „Ezzel a lánnyal csak nyerni lehet. Veszteni soha.“ __„___, SZ ABÓ G. LÁSZLÓ Mario Monicelli: „Számomra nincs olyan a világon, amin ne lehetne nevetni..."- Mario Monicelli a humoros filmek nagymestere. ,,Mellesleg" az egyik legtapasztaltabb olasz filmrendező. Hogyan látja a humor szerepét az olasz filmművészetben?- Az olasz művészetben mindig nagy szerepet töltött be a humor. Ósi komikus hagyományaink vannak, melyek egészen a latin vígjátékokig, majd később a commedia deM’arte felvirágzásáig nyúlnak vissza. E vígjátéki hagyomány mindig nagyon szoros kapcsolatban állt a valósággal, az élet igazságával: a szegénységgel, éhezéssel, nyomorral, kapzsisággal, oktalan féltékenységgel. A commedia dell’arte humorát, megszületésétől kezdve a könyörtelenség, a mások bajainak kinevetése jellemezte. Ez az olasz humor alapja.- Hogyan lehet, hogy e gyakran cinikus, könyörtelen, mindig erős tónusokat mutató, kegyetlen, kellemetlen humor mégis olyan népszerű lett?- Talán azért, mert jellegzetes karaktere van. Nélkülözhetetlen hozzá az a mediterrán háttér, mely látszólag olyan könnyeddé, olykor hanyaggá teszi az életet. Hogy azután e látszatok mögött mi van valójában, azt leplezi le ez az igen önkritikus humor. És mert látszólag e humor is olyan könnyed, olykor hanyag, ezért talán könnyebben fogadják el világszerte, mint más országok humorát. Az olasz humor Itálián kívül utánozhatatlan, ugyanis annyira sajátos.- Dehát sajátos és szinte utánozhatatlan, mondjuk az angol, a skót, a német és sok más nép humora is...- Éppen ez az. Minden jellegzetes'humorfaj- tának megvan a maga világosan meghatározható, más társadalmi körülmények között mégis utánozhatatlan stílusa. A humorban tehát csak az azonos humorcsoportokon belül lehet konkurencia, miközben az olasz vígjáték olasz, a francia francia, a skót skót, az angol pedig angol vígjáték marad.- De marad-e? Napjaink olasz filmjei messze nem olyan sikeresek, mint a közelmúlt olasz alkotásai.- A hanyatlás ténye, sajnos, tagadhatatlan. Sokan külső okokra hivatkoznak, a televízióra, meg videóra. Nem hiszek ebben. A második világháború utáni rendezőnemzedék jelentős alkotói, akik az elmúlt évtizedekben naggyá tették a olasz filmet, részben meg- és kiöregedtek. Most nagy számban jelentkeznek új, fiatal rendezők. Pár éven belül bizonyára kialakul majd a filmalkotók olyan új nemzedéke, mely képes lesz ismét magasba emelni az olasz filmet.- Monicelli, az ember, szeret nevetni?- Nagyon szeretek nevetni. Számomra nincs olyan a világon, amin ne lehetne nevetni. Még a legdrámaibb, legtragikusabb eseteknek is megvan a maguk humoros, sót nevettető oldaluk. Persze ez nem mindig katartikus, felszabadító nevetés, többnyire kesernyés, de legalábbis szomorú.- A szomorú vagy kesernyés nevetés lenne tehát a nyolcvanas évek olasz vígjátékainak receptje?- Az egyik recept bizonyosan ez. Mosolygós, de szomorú, vagy kesernyés vég. Persze ez csak akkor sikerülhet, ha következetes az ironikus hangvétel, ha nem esünk bele a szentimen- talizmus csapdájába. Ha betartjuk a „játékszabályokat“, a legkeserűbb, legmegrázóbb történeten is mosolyoghatunk vagy nevethetünk.- Brancaleone-filmjeivel például merőben új irányzatot hozott az olasz vígjátékba. Monicelli előtt nem voltak igazi történelmi vígjátékaik.- A Brancaleone-filmek természetes reakciót jelentettek mindarra, amit az olasz iskolákban, közéletben, közvéleményben a középkorról hirdettek. Mindig elegáns, bátor lovagokról, csinos hölgyekről, nemességről, jóságról, hűségről beszéltek. Holott a középkor kegyetlen, barbár, faragatlan és minden fajta civilizáció híján lévő időszak volt. Én csak a középkor igazi arcát kívántam megmutatni, azt, hogy mennyire tudatlan, mennyire az ösztönélet határán mozgó volt az akkori európai ember... Ha az ember kissé belemélyed a részletekbe, az is nyilvánvaló lesz számára, hogy a kor keresztes háborúi sem a civilizációt terjesztették, hanem a barbárságot.- Hogyan ítéli meg a humor, a komikum mai helyzetét a világ filmgyártásában?- Sok vidám film készül, több mint régen. Amiből mégis kevesebb van, mint hajdanán, az a bohózat. Valahogy ma már nincsenek erre igazán alkalmas színészek. Nincs új Chaplin, új Danny Kaye, Jerry Lewis, Stan és Pan, Abott és Costello. Szórakoztató filmek születnek, de hiányoznak a burleszkek. A burleszk egyébként csak látszólag primitív, valójában nagyon is nehéz műfaj. A filmrendezés és filmkészítés egyik legkeményebb iskolája. Nem véletlen, hogy szinte minden nagy - elsősorban amerikai - rendező a bohózat, burleszk vagy komikus film irányából indult.- Monicelli szerint van-e most olyan külföldi komikus, aki jobb, mint az olasz komikusok?- Persze, hogy van. Például Woody Allen vagy Steve Martin. Vagy Colouche. Ó képviseli azt a műfajt, amely hozzá a legközelebb áll. Filmjei cselekményesek, keserűek, jó ritmusúak és nagyon is lényegre törőek.- Milyen művekkel felel és kíván felelni Monicelli az olyan nagy riválisok alkotásainak kihívására, mint Billy Wilder, Blake Edwards és mások?- Monicelli nem kíván versenyezni senkivel. Csak mondja a magáét. Hiszi, hogy a vígjátékokban a jelenről kell beszélni, a mi életünkkel kapcsolatos dolgokról. Hisz az őszinteségben, egyenességben és csalhatatlanul bízik a nevetés, nevettetés erejében...- Megfogalmazható-e ez filmtervekben, filmcímekben?- Természetesen. Egy ideig az irodalmi ihletésű művek útját jártam. Elkészítettem a Kedves Michele-t; a népszerű olasz komédia nyomán forgatott Bertoldo, Bertoldino és Cacasennot; a Pirandello regényéből készült Mattia Pascal két életét; most várja bemutatóját legújabb filmem, a Reméljük, lány lesz, amely a nők és férfiak világának kapcsolatát mutatja be az olasz társadalomban. Óriási sztárparádét jelent ez a film, Liv Ullman, Catherine Deneuve, Stefánia Sandrelli, a fiatal Giuliana de Sió, továbbá Philipe Noiret, Bemard Blier, Giuliano Gemma és mások játszanak benne. E filmmel visszatértem a Férfiak pórázon stílusához, melynek két része után most a másik oldal helyzetét kívánom bemutatni. Mind saját terveimet, mind a2 olasz vígjáték helyzetét illetően optimista vagyok: Odorisio, Del Monte, Moretti - az új vígjátéki rendezők, csakúgy, mint az új komikusok, Nuti, Verdone, Troisi, Benigni egyre erősebben jelen vannak filméletünkben. Az olasz vígjátéknak nemcsak öröksége, örökösei is vannak. Nem az olasz vígjáték műfajában, legfeljebb bennünk lehet fáradtság... FENYVES GYÖRGY A kolibai stúdióban elkészült és bemutatásra vár Duáan Tranéík legújabb, hatodik játékfilmje, a Más szerelem. A napjainkban játszódó történet egy hegyvidéki települést mutat be, ahol a főhős a saját s ezáltal az egész közösség erkölcsi megtisztulásáért küzd. A főbb szerepeket Zlata Adamovská (a képen), Maros Kramár, Cserhalmi György és ifj. Rudolf Hruáinsky játsszák. (Václav Polák felvétele) ÚJ SZÚ 14 1986. II. 7.
