Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1986-02-07 / 6. szám
Í T avaly decemberben Peking- I ben járt a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának küldöttsége. A kínai parlament, az Országos Népi Gyűlés delegációja pedig márciusban járt a Szovjetunióban. Mindez azt jelenti, hogy közel 30 éves szünet után felújultak a két ország legfelsőbb államhatalmi szervei közötti kapcsolatok. Nyolcórás repülőút után kezdte meg gépünk az ereszkedést. A hegyvonulatok a hátunk mögött maradtak, s- megnyílt előttünk a síkság, amely a távolban a tengerbe veszett. A kínai főváros, Peking napos, meleg idővel köszöntött bennünket. Természetesen néhánynapos látogatás alatt lehetetlen átfogó képet nyerni e nagy és sokarcú ország életéről és gondjairól. Nem lehetett azonban elsiklani afölött, hogy a hetvenes évek végén megkezdett modernizálási politika már meghozta a gyümölcseit, nemcsak a kulturális forradalom nyomasztó örökségének felszámolásában, hanem az ország gazdasági erejének és kulturális színvonalának növekedésében is. Pekingben 36 évvel ezelőtt kiáltották ki a Kínai Népköztársaságot. Az imperializmus, a feudalizmus és a reakció fölött aratott győzelem a világtörténelem jelentős eseményének számitott, ezzel tetőzött a kínai nép nemzeti és szociális felszabadulásért folytatott küzdelme, ez a szocializmus felé vezető út kezdete volt. A Szovjetunió következetesen támogatta a kínai forradalmat, a kínai dolgozók igazságos ügyét. Kínában számtalan emlékművet állítottak azoknak a szovjet embereknek, akik életüket áldozták internacionalista kötelességük teljesítésekor, a japán militaristák agresssziója elleni közös küzdelemben. A Kínai Népköztársaság kikiáltása új fejezetet nyitott a szovjet-kínai kapcsolatok történetében. Széles és szilárd alapja volt a két ország szoros közeledését célzó történelmi irányvonalnak. Ez az irányvonal azonban hozzávetőleg két évtizeden keresztül egyáltalán nem fejlődött, hanem inkább a háttérbe szorult, megszűnt. Az utóbbi években a kölcsönös kapcsolatok bizonyos ösztönzést kaptak. A Szovjetunió következetesen _ törekszik a jószomszédi kapcsolatok helyreállítására. Az SZKP KB tavaly márciusi ülésén hangsúlyozták, a szovjet vezetés kívánja a kapcsolatok jelentős mértékű javítását a Kínai Népköz- társasággal, s ha ez a kívánság kölcsönös, akkor lesz is rá lehetőség. Ez az a fő gondolat, amellyel a Legfelsőbb Tanács küldöttsége a kínai partnerekhez érkezett. Mindkét országnak nagy lehetőségei vannak a hatékony és gyömülcsözö együttműködésre, az egyenlőség, a kölcsönös előnyösség és az egymás bel- ügyeibe való be nem avatkozás alapján. Az utóbbi években nőtt a Szovjetunió és a KNK közötti kereskedelmi forgalom, beleértve a határmenti árucserét is, bővül a tudományos-műszaki csere, s tárgyalások folynak kínai ipari objektumok szovjet közreműködéssel való építéséről és rekonstrukciójáról. 1985-ben alá is írták a vonatkozó kormányközi megállapodásokat. A terv szerint bővülnek a kulturális és sportkapcsolatok, s felélénkültek a társadalmi szervezetek közötti kapcsolatok is. Egyre aktívabbá válik a politikai dialógus, amely kiterjed a nemzetközi problémák megvitatására is. Emelkedik a kétoldalú kapcsolatok szintje. E szempontból nagy jelentőségű volt Mihail Gorbacsov találkozója Li Penggel, az államtanács alel- nökével. Hasznosaknak bizonyultak a két ország miniszterelnök-helyetteseinek kölcsönös látogatásai is. A Kínai Népköztársaság politikai és állami vezetői, akik fogadták a küldöttségünket, megelégedéssel szóltak a szovjet-kínai kapcsolatok alakulásáról, s külön hasznosnak minősítették a parlamentek közötti párbeszéd felújítását. Li Hszien-nien, a Kínai KP KB PB állandó bizottságának tagja, a KNK elnöke és Peng Csen, az Országos Népi Gyűlés állandó bizottságának elnöke azt hangoztatta, hogy szükség van a gazdasági és kereskedelmi, a tudományos- műszaki, valamint a kulturális együttműködés bővítésére, a politikai párbeszéd folytatására és szintjének emelésére, továbbá a legfelsőbb szintű, valamint a helyi köz- igazgatási szervek kapcsolatainak fejlesztésére. A tárgyalások nyíltak és kötetlenek voltak. Be kell viszont ismerni azt is, a véleménycsere igazolta, hogy egy sor kérdésben a két tél álláspontja különbözik, mindenekelőtt azokban, amelyeket Pekingben úgy neveznek, hogy a kétoldalú viszony normalizálását gátló tényezők. Li Hszien-nien és Peng Csen általában optimista hangnemben szólt a szovjet-ki- nai viszony normalizálásának távlatairól. ,, Többet kell egymással tárgyalnunk ahhoz, hogy leküzdhessük a nehézségeket és a nézeteltéréseket“ - állapította meg a KNK elnöke. Elmondták nekünk, hogy Kína külpolitikájában önálló irányvonalat valósit meg, síkraszáll a nukleáris arzenálok jelentős csökkentéséért és fokozatos felszámolásáért és ellenzi a ,,csillagháborús“ terveket. Pekingben azt kívánják, hogy a Szovjetunió és Kína az időszerű problémákat parlamenti szinten is vitassa meg. ,,A béke ügye a legfontosabb, senkinek sincs szüksége háborúra“ - jelentette ki Li Hszien-nien. Nem lenne helyénvaló elhallgatni azt a tényt, hogy Kínában olyan nyilatkozatok hangzanak el, s olyan nyomtatványokat jelentetnek meg, amelyekben megpróbálnak egyenlőségjelet tenni a Szovjetunió békeszeretö külpolitikája és az amerikai imperializmus irányvonala közé, s olyan akciókat akarnak tulajdonítani a Szovjetuniónak, amelyeknek a valósághoz semmi közük. A propagandaanyagokban szintén abszurd területi követeléseket hangoztatnak a Szovjetunióval szemben. A kínai fél pozitívan értékelte javaslatainkat, hogy a két parlamant állandó bizottságai, valamint Moszkva és Peking, Leningrad és Sanghaj között rendszeressé tegyék a kapcsolatokat. A kínai államhatalmi szervekben jelenleg változásokat hajtanak végre. Gyakorlatilag csak nemrég fejezték be a kulturális forradalom utáni rekonstrukciót. Az Országos Népi Gyűlés, valamint a tartományi gyűlések képviselőit közvetett, soklépcsós rendszerrel választják meg öt évre, ezzel szemben az alsóbb szinteken - az autonóm körzetekben és járásokban - a képviselőket közvetlen választásokon hároméves időtartamra választják. Az országos parlament ülésszakait évente egyszer hívják össze. A legközelebbire az idei év első felében kerül sor, ekkor hagyják majd jóvá az 1986-1990-es évekre szóló társadalmi és gazdasági fejlesztési tervet. Amint megtudtuk, az Országos Népi Gyűlésnek 2978 képviselője van,ezek 62,5 százaléka párttag, a munkásság és parasztság 30 százalékban, az intelligencia 25 százalékban van képviselve, a nők aránya pedig 21,2 százalék. Csaknem ugyanilyen az alsóbb szervekben is a szociális összetétel. A népi képviselők testületéi - a járásiakat kivéve - megválasztják állandó szerveiket: az állandó bizottságokat. Az állandó bizottság kéthavonta ülésezik, figyelemmel kíséri az alkotmány megtartását, de saját maga is megváltoztathat és jóváhagyhat törvényeket. Az Országos Népi Gyűlés nevezi ki a kormány tagjait, ellenőrzi tevékenységüket, megválasztja a KNK elnökét s ugyancsak a parlament hagyja jóvá a Központi Katonai Tanács összetételét. Csak az utóbbi években kezdték meg a parlament olyan segédszerveinek a létrehozását, mint a különleges bizottságok, amelyek munkáját a parlament két ülésszaka közötti időben az állandó bizottságok irányítják. Eddig több különbizottságot hoztak létre, így pl. a nemzetiségi, a pénzügyi és gazdasági, az iskolaügyi, a tudományos, kulturális és egészségügyi, a külügyi stb. kérdésekkel foglalkozó különleges bizottságokat. Mindabból, amit Pekingben elmondtak nekünk, az a következtetés vonható le, hogy ezek a különleges bizottságok csak most kezdték meg valójában a tevékenységüket, s jelenleg keresik a munka hatékony módszereit és formáit. A kínai parlament aktív nemzetközi tevékenységet is folytat. Kína 1984-től tagja az Interparlamentáris Uniónak. Pekingi tapasztalataink alapján elmondható, hogy Kínában gyorsított ütemben kívánják folytatni a 70-es évek végén megkezdett, az ország sokoldalú korszerűsítésének programját. Feladatul tűzték ki, hogy 2000-ig a négyszeresére növelik a bruttó nemzeti termék értékét, s 50-70 év alatt el akarják érni a fejlett országok szintjét. Folytatják a széles körű gazdasági reformot, mind az iparban, mind pedig a mezőgazdaságban. Pekingi vélemények szerint a gazdaságirányítás decentralizálásáról, az áru- és pénzkapcsolatok, az önelszámolási rendszer kibővítéséről, a vállalati önállóság erősítéséről és - különböző formákban — a külföldi beruházások megvalósításáról van szó. Növekszik az iparban és a mezőgazdaságban is a magánvállalatok száma. Ezeknek az igyekezeteknek néhány területen már megvan. az eredménye. Például növekedett a gépipari termékek és a fémek gyártása, a szén- és köolajkitermelés, a könnyűipari ágazatok, valamint a mezőgazdaság termelése is. A városokban és falvakban egyaránt nagyobb arányú építkezések folynak, az emberek jobban táplálkoznak és öltöznek. Sokat tesznek a lakosság kulturális színvonalának emeléséért is. LEV TOLKUKOV (Az Izvesztyija alapján) SZOVJET-KÍNAI VISZONY Van mód a jószomszédi kapcsolatok felújítására ÚJ szú J anuár elején járt a legmagasabb szintű amerikai kormányküldöttség Hanoiban az USA Vietnam elleni agresszív háborújának befejezése óta. Megtört volna a jég az évtizedes szünet után? Korai lenne még igy fogalmazni. Mondjuk azt, hogy a Vietnammal szembeni rideg amerikai magatartás jégpáncélján megjelentek az első hajszálrepedések. Hangsúlyozni kell: Vienam kezdeményezésére született tavaly júniusban megállapodás arról, hogy két éven át folytárják az indokínai háború idején eltűnt amerikai katonák holttestének felkutatását, ahol kell, az USA szakértőinek részvételével. Az első ilyen akcióra már novemberben sor is került, s most az év elején abban egyeztek meg, hogy meggyorsítják a munkát. A washingtoni küldöttséget Richard Armitage, a hadügyminisztérium államtitkára vezette, tagja volt még Paul Wolfovitz, a külügyminisztérium keiet-ázsiai és csendes-óceáni ügyekkel megbízott államtitkára, Richard Childress, a nemzetbiztonsági tanács munkatársa és több szakértő is. A megbeszéléseket vietnami részről Hoang Bich Son külügyminiszter-helyettes vezette, s az amerikai delegációt Nguyen Co Thach külügyminiszter is fogadta, aki az egyórás tárgyalás után közölte: kizárólag az eltűntek kérdése szerepelt a napirenden. Armitage is úgy nyilatkozott, hogy Washington a két ország viszonyának esetleges rendezésével kapcsolatos kérdésekről nem hajlandó tárgyalni. Itt kell megjegyezni, hogy a két ország között nincsenek diplomáciai kapcsolatok, mivel az Egyesült Államok mereven elzárkózik mindenfajta rendezés elöl. Ennek ellenére Hanoi álláspontja az, hogy Vietnam emberiességi megfontolásokból a jövőben is erőfeszítéseket tesz az eltűntek holttestének felkutatására és hazaszállítására, s ezt nem teszi függővé a két ország közti viszony alakulásától. Természetesen az eltűntek családtagjai iránti humánus gesztusról van szó. S hogy a vietnami döntés jószándékát, önzetlenségét valóban meg tudjuk érteni, emlékeztetni kell arra: akik után most kutatnak, a pusztító halált hozták Vietnamba, falvakat gyújtottak föl, asszonyokat és gyerekeket öltek, ők vetették be a napalmot. Johnson elnök utasítására 1964 augusztusában rendezték meg a tonkini incidenst az amerikaiak, s ezt követően nagyszabású légiháborút indítottak a VDK ellen. 1965-tól egyre több szárazföldi egységet is bevetettek a dél-vietnami hadszíntéren: 1968-ban már félmillió amerikai katona harcolt itt. A felszabadító erők 1968-ban nagyszabású támadásba lendültek, a Tet-offenzíva sikerei arra kényszerítették a Johnson- kormányt, hogy Párizsban tárgyalóasztalhoz üljön. Az agresz- szió azonban nem szűnt meg, sőt: 1970-ben az amerikaiak kiterjesztették Kambodzsára, 1971-ben pedig Laosz ellen kíséreltek meg inváziót A három indokínai ország felszabadító erőinek sikerei 1972-ben már egyértelművé tették az USA és a bábrezsimek vereségét. Ugyanezen év végén az Egyesült Államok még egyszer, minden addiginál kegyetlenebb bombatámadásokba kezdett. A VDK kikötőit is elaknásították. Ez sem segített az amerikai csapatokon, s 1973. január 27-én Washington kénytelen volt aláírni a párizsi megállapodást, amely lehetővé tette volna a háború befejezését. A saigoni Thieu-rezsim azonban az USA támogatásával szüntelen támadásokat provokált a felszabadított területek ellen. A felszabadító fegyveres erők - a lakosság által is támogatva - nagyszabású ellentámadásba lendültek, három hónap alatt felszabadították egész Dél- Vietnamot, 1975 áprilisában eljutottak Saigonig, s a bábrezsimnek a várost védő csapatai 30-án letették a fegyvert. Ezzel ért véget századunk leghosszabb háborúja. 1976 áprilisában a már egységes nemzetgyűlés képviselői megszavazták az ország újraegyesítését, az új állam neve Vietnami Szocialista Köztársaság lett. Vietnamnak lenne rá oka, mégis az USA játssza továbbra is a haragszom rád-ot. Már hagyomány az amerikai politikában, hogy mindig másokban keresik a bűnöst. A Vietnam elleni háborút a józanabb gondolkodású amerikaiak is az Egyesült Államok legnagyobb szégyenének nevezték. Az USA veresége nemcsak katonai, hanem erkölcsi téren is hatalmas volt, megdőlt az amerikaiak legyőzhetetlenségének, felsőbbrendűségének csalóka mítosza, megrendült az amerikaiak önmagukba vetett hite. A vietnami vereség olyan folyamatokat is elindított az amerikai társadalomban, amelyek korábban elképzelhetetlenek lettek volna, szükségessé vált az amerikai külpolitika átértékelése, az amerikai polgár megkérdőjelezte az USA nemzetközi életben betöltött szerepét, s felvetette a kérdést: mi jogosítja fel az Egyesült Államokat az ilyen brutális beavatkozásra más népek életébe? Egyszóval olyan sebek és fekélyek keletkeztek az amerikai társadalom testén, amelyek máig sem gyógyultak be, bár a jelenlegi kormány mindent megtesz ezért. Az eröpolitika, a világ csendőrének szerepe, a független országok ellen alkalmazott állami terrorizmus politikája azt is hivatott szolgálni, hogy helyreállítsa Amerika megtépázott tekintélyét, az úgynevezett „szabad világ“ egykori mítoszát. Ronald Reagan választási ígéretei között is szerepelt a Vietnamban eltűnt katonák sorsának tisztázása. Miért? Az 1700-1800 eltűnt katona körül keltett kampány célja elterelni a világ figyelmét a tényről, hogy az USA volt az agresszor, hogy ne a több millió vietnami áldozatról, a vietnami nép mérhetetlen szenvedéseiről, a Vietnamra ledobott kétmillió tonna bombáról, a vegyi fegyverek pusztításáról beszéljenek. S bár az Egyesült Államoknak vannak hatalmas erkölcsi tartozásai a vietnami néppel szemben, mégis Hanoi tanúsít megértést az amerikai igények iránt. Nem azért, mintha Vietnamban elfeledték volna annak a háborúnak a borzalmait. Azokat még megbocsátani sem lehet. Vietnam a szocialista közösség szilárd tagja, a szocializmustól idegen a háború eszméje, a vietnami külpolitika alapelvei közé tartozik, hogy békés, jószomszédi viszonyra törekszik mindenkivel. Washington indokínai országokkal szembeni irányvonalának lényege a háború óta alig változott. A fegyveres harcot beszüntette, a politikait és gazdaságit nem. Minden olyan akciót támogat - vagy ó maga is kezdeményezi - amelyek szítják a térségben a feszültséget. A népi Kambodzsa ellen harcoló fegyveres bandáknak Peking mellett mindmáig Washington a másik legnagyobb támasza. Miért lehetett mégis úgy fogalmazni, hogy repedések jelentkeztek azon a bizonyos jégfalon? Maga Washington minösitette úgy, hogy a januárban Hanoiban járt amerikai delegáció magas szintű politikai küldöttség volt. Miért tették volna, ha nem szánták volna bizonyos - szerintünk inkább csak jelképes - nyitásnak, amit egyáltalán nem szabad túlbecsülni. Ennek ellenére több hírmagyarázó is úgy vélte, az eltűntek felkutatásában folytatott együttműködés kezdete lehet egy lassú folyamatnak, amely valamikor elvezethet a két ország viszonyának normalizálásához. A feltételes mód az amerikai magatartást tekintve nagyon is jogos. Vietnam a normalizálásra mindig kész, ha egyenrangú félként akarnak tárgyalni vele. MALINÁK ISTVÁN 1986. II. 7.
