Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1986-01-04 / 1. szám
Óváros- r csehül ám - így ✓ista kol- älem! sa lehet! gy is ne, táziumá- etetlenül ít nyelv, íi öröme :ban, az snekben, ^eluzina álatosan még egy jl! Vala- em, mint ipámmal >m, hogy ír“ vagy t, ame- almasan ember, angocs- ✓a meg- mindjárt ak meg- és sze- gtelenül i a fél riban ez oktatás hanvást t kéren- t egy kis öltendö. egyig ünk kel- ina ma- i termésva ér- a Kle- ori „fizi- megáll- :anítás“ >san ki- sm üres yedóráires he- boltívek ím; láb- >arátom rzésem pantak. őkészí- )etettük ra alatt, ásómat s azon tanulók I vidám násféle ä csen- is alig da me- “ - ta- öre in- äk tar- entem, lül ma- ídenkit ->bará- „megJan Neruda fíltt&Ö CSIH 4M (A Diákköri emlékekből) lásd, ha a tanár úr szóba áll velünk, minket is úrnak szólít majd!“ Máris reszkettem minden porcikámban. Egyszerre csak kattant a kilincs, megcsikordult az ajtó, s bejött Koubek első hallgatója, egy húsz év körüli fiatalember. Gyorsan a helyünkre futottunk, de ő csak egy közömbös pillantást vetett ránk és leült valahol mögöttünk. Aztán megjött a második, a harmadik, a negyedik, csupa fiatalember, igaz, de mégis férfiak már. Micsoda tiszteletet éreztem már a parvában is a tanárunk iránt, pedig az csak zöldfülűek tanára volt! Hát még itt, amikor felnőtt férfiak tanárát vártuk! Az óra elütötte a tizenkettőt, s az utolsó ütéssel egyidőben kinyílt az ajtó és bejött Koubek. ,,Ő az“ - suttogták mellettem. Mindenki felállt. Koubek odament a -katedrához. „Kérem, uraim, üljenek le!“ - S a mi tanárunk mindig csak így vezényelt: „Niedersetzen!“ Azután Koubek levetette a kabátját, s tiszta, barátságos szemét végigjártatta közben a hallgatók kis csoportján - alig húszán voltak, akik az 1846-os esztendőben Csehországban csehül tanultak. Micsoda különbség Koubek barátságos arca, s a gimnáziumi tanárok fagyos és szigorú ábrázata között! Nyomban megszerettem Koubeket, s mégis féltem, hogy megszólít bennünket, tán még „úrnak“ is szólít, csakugyan! Leült, mulatságosan elfinto- rodva megrázkódott, mintha ki akarná rázni magából a hideg maradványait, s közben ránk nézett. Úgy látszik, a két apró jövevény felkeltette az érdeklődését.- Mielőtt elkezdeném - szólalt meg Koubek - nyilvánosan köszönetét kell mondanom Hartman úrnak ama szép cseh közmondás-gyűjteményéért, melyet tegnapelőtt átadott nekem. Igen figyelmesen végigolvastam, s be kell vallanom, hogy sok újat találtam benne. Nagyon lekötelezne bennünket, Hartman úr, ha folytatná munkáját! - s könnyedén meghajolt. Az egyik pádból felállt egy fiatalember, s hasonló meghajlással köszönte meg az elismerést.- Ma csupán ismételni fogunk s praktice átvesszük mindazt, amit legutóbb tanultunk. Kinek volna kedve, uraim, hogy felírjon valamit a táblára? Nem, nem ön, Hartman úr, talán inkább az az úr, aki ön mellett ül! - Az illető máris kiment a katedrához s felírt egy pár mondatot, ahogy Koubek diktálta. Mi utána írtuk. Azután Koubek megmagyarázta és kijavította a hibákat, mi is kijavítottuk, s bizony elég munkánk akadt. „Látod, itt jól tettem fel a vesszőt az á-ra“ - súgta barátom. Hogy irigyeltem azért a vesszőért! Attól fogva minden á-ra vesszőt tettem. A diktálás mintegy fél óra hosszat tartott. Közben a víz miatt, mely az úton belefolyt a lyukas csizmácskába, egyre kínosabban éreztem magam. Úgy látszik, az túlságosan is lerítt rólam, mert Koubek egyszerre csak abbahagyta a dik- tálást, s így szólt: - Mit csinál ott az a legkisebb úr? - Legszívesebben a föld alá süllyedtem volna. - Mi a baj, kérem? - kérdezte megint.- A csisma - mondom szégyenlősen. Csisma, csisma - nevet Koubek. - S hogy mondaná, ha valaki mit dem Stiefel feküdnék az ágyra? No... ráfeküdt az ágyra... >R )lyan esetlen, án/a. szíve és a torka, hivalkodva, ülő szóra nyílna szája. sose marták a lelkem < csörgedez a csermely, orog a tenger (árosak a szerelmem. 7a tüze ellobban, tőrének sebhelye fáj csak. rtóbb, ha megaláznak, nkább a tudatodban. értett és ki bántott, tccal mind a ketten, nalom, gúny se rezzen, tindenki megbocsátott. •nd sziklái merednek, lárfiókként rebben. •t tenyeremben, dóm, nagyon szeretlek. Sok évvel ezelőtt történt. Kora reggel hazafelé tartottam a siketfajdoknak egy távoli dür- gési helyéről. Miután üggyel- bajjal átvergődtem egy tűz- pusztította, ingoványos mocsáron, kiválasztottam egy alkalmas helyet, leültem pihenni egy nagy zöld fatönknél, amely nagyon hasonlított egy kényelmes karosszékhez. Az erdőben csend volt, a nap már feljött. Pipára gyújtottam, és a tönknél elterpeszkedve, a puskát a térdemre téve fülelni kezdtem a hangokra. Hallani lehetett, ahogy za- jonganak a darvak a mocsárban, dürrögnek az aranyszínű égen a sárszalonkák. Valahol a közelben egy császármadár kezdett hangosan csörögni és fütyülni. Én tavasszal sose lőttem császármadarat, de megsárgult nyúlcsontból való régi madarászsípomtól sohasem váltam meg. Tetszett nekem, hogy füttyel felelgessünk egymásnak a császármadarakkal, és közelről nézzem a füttyszóra odarepüló szilaj kis kakasokat, amelyek szétterpesztett szárnyacskával és farokkal, fürgén futkároznak a tüskökön meg a zsombékokon - csaknem a lábamnál. Ahogy pipálgattam és füttyel feleseltem egy odaszálló császármadárral, egyszer csak- Csismástul!- Jól van. Látják, uraim, minden tősgyökeres cseh emberrel vele születtek az anyanyelv szabályai! Vagyis tősgyökeres cseh ember vagyok! S velem született valami!- Elhoztbm, uraim, Puskinnak a „Kaukázusi fogoly“-hbz írt epilógusát, cseh fordításban. Mindjárt fel is olvasom - s olvasni kezdte. A szöveg összefüggését ugyan nem értettem s csak egyes szavakat fogtam fel, de amit hallottam az oly magasztosnak, oly gyönyörűnek tetszett, hogy hosszú-hosszú órákon át se fáradt volna belé a fülem. Mintha ezüst csengettyűk muzsikáltak, csilingeltek volna körülöttem.- Nos, hát nem csodálatos ez? Bizony, a poézis triumfál e sorokban - fejezte be Koubek s felállt. Nem tudtam, mit jelent az, hogy „a poézis triumfál“, de a szavak csengése mindörökre megmaradt a fülemben. Koubek kiment a teremből, mi utána. Az ajtó előtt megállt Hartmannal. Mikor odaértem hozzá, megfogta a karomat.- Hová valósi?- Malá Strana-i.- Prágában született?- Prágában.- S itt is nevelkedett?- Itt.- S egy prágai legény cseh előadásokra jár? No, ez derék, csak jöjjön el minél gyakrabban. Isten áldja! Túláradó szívvel távoztam. Délután igen figyelmetlen voltam az iskolában; egyáltalán nem tudtam, hogy miről van szó, s amikor felszólítottak, először történt meg iskoláséletem folyamán, hogy egy csöppet se izgatott a szekunda. Koubekhez gyakran eljártam. A cseh versek felolvasása azt a hitet alakította ki bennem, hogy a cseh nyelvnél „nincsen gyönyörűbb a földkerekségen“. RÉZ ÁDÁM fordítása megpillantottam a fák törzse mögött egy fehér nyulat, amely csendesen egyenest énfelém ugrabugrált. A fáradt nyuszi, vidám éjszakai kalandok után, hazafelé, 3 vackára igyekezett. Rövid szökkenésekkel, csendIVAN SZOKOLOV-MIKITOV ben ugrált a vöröses mohos zsombékokon. Nedves kis combján mulatságosan fityegtek színehagyott téli nadrágjának cafatai. Mozdulatlanul ültem, még az ujjam se moccant, beleolvadtam a magas zöld fatönkbe. Amikor a nyúl egészen közel futott, szinte a térdem köze, egy picit megmozdultam, és halkam azt mondtam:- Ahá, kezembe kerültél, tapsifüles! Istenem, hogy mi történt azzal a nyúltál! Rögtön kaptafogta magát, aztán csak a kis gatyája meg a kurta farka tűnt fel a zsombékok közt - többször is! Harsány kacajjal kiáltottam a nyúl után!- Vidd is az irhád, tapsikám, de minél gyorsabban! Minden vadásznak van a tarsolyában sok emlék az erdőben történt váratlan kalandokról és találkozásokról. Az ilyen vadászok a telitalálataikról, a lelőtt és zsákmányul ejtett vadról, az okos kutyák munkájáról szoktak mesélni. Én hosszú vadászéletem alatt sok nagy- és apróvadat ejtettem el, nemegyszer vadásztam farkasra, medvére, de - furcsa dolog - ez a hétköznapi találkozás a kéjhajhász nyuszival jobban az emlékezetembe vésődött, mint a legsikeresebb, zsákmányban leg- dúsabb vadászataim bármelyike. Mintha most is látnám az erdőt, a csendes reggelt, hallanám a császármadár, füttyét; és tisztán látom a fehér nyuszit, a nedves kis gatyáját. Vidd az irhád, tapsi koma, jó egészséget! MAKAI IMRE fordítása Váratlanul megszólalt a telefon. Persze, hogy váratlanul, hiszen a telefoncsengésre akkor is felrezzenünk, ha tudjuk, hogy rövid időn belül hívni fog valaki.- Igazgató elvtárs?- Igen.- Itt X. Y. szerkesztő. A főszerkesztő elvtárs nagyon meg volt elégedve a múltkori cikkével és azt üzeni, szívesen venné, ha ismét írna nekünk, de, ha lehet, szakcikket.- Szakcikket? Miről?- Mondjuk, az igazgató munkájáról...-Jó, meglesz.- Köszönöm. Az ördög vinné el, miért nem tudom én azt mondani, hogy nem? Most aztán törhetem a fejem, hogy mit Írjak. A dicsekvő embereket ki nem állhatom, a pa- naszkodókat még úgy sem. írjak hát valami halandzsát, csak úgy általában? Nehéz műfaj. Bár van, aki elég jól műveli. Isten neki, hátha sikerül. Megpróbálkozom. Nem megy. Szakcikk, szakcikk, morfondírozok. Csak tudnám, valahogy elkezdeniI Ilyenkor tanácsos a ceruza végét rágni, mint diákkorunkban szoktuk nehéz feladat előtt; a papírmorzsolgatás sem rossz, vagy csak egyszerűen felbámulni a plafonra, kiforgatott szemgolyókkal, hátha közben megszáll az ihlet. CSICSAY ALAJOS Hátradőlök, kétlábra billentve magam alatt a széket. Hintázok. Nicsak, ott fölöttem a polcon a PEDAGÓGIAI LEXIKON! önkéntelenül utána nyúlok, közben elhadarom magamban az ábécét. Géháíjéká. Leemelem a második kötetet és megkeresem az igazgató címszót, „igazgató: minden nevelőintézmény, isk. élén a felsőbb szerv által kinevezett...“ Unalmas, csak a dőlt betűkkel szedett szavakat olvasom tovább ......első fokú tanügyi hatóság.“ Ez már felkelti az érdeklődésemet. Még egyszer elolvasom, sót még- egyszer, s egészen jókedvre derülök. Nohát! Ki gondolta volna. Ezek szerint én első fokú tanügyi hatóság vagyok. Nem győzök csodálkozni. A lexikont becsuktam, szép óvktosan visszatettem a kötetet a helyére, de írni sajnos ezek után sem tudtam. Folyton gyötört a gondolat, vajon úgy végzem-e a dolgomat, ahogy az a nagykönyvben meg vagyon írva? Megpróbáltam magamban visszapergetni az eseményeket. Hány éve is vagyok én már első fokú tanügyi hatóság? Hűha! Rövidesen másfél évtizede. Es hány alkalommal működtem hatóságként? - tettem fel magamnak a szigorú kérdést. Közben apró epizódok jutottak eszembe és mélységesen sajnáltam, hogy csak most lapoztam fel a lexikont az említett helyen. Hiszen nekem eddig mást mondtak. Az igazgatók számára kiadott kézikönyvek is arra intenek, hogy „az igazgató első az egyenlők között“. No lám, akkor hogyan lehetne hatóság? Tovább a rá jellemző tulajdonságok: „Következetes, kitartó, pontos, rendszerető, müveit és kiegyensúlyozott...“. Izzad a homlokom és enyhén szégyellem magam. Némi lelkiismeretfurdalást is érzek, vajon alkalmas vagyok-e én erre a szigorúan komoly posztra? Mert, mi tagadás, eléggé lobbanékony a természetem, az asztalomon néha nagy a rendetlenség és állítólag sokat fecsegek, ami a művelt emberre egyáltalán nem jellemző. Hallani is vélem kollégáim nyugtalan megjegyzéseit: ,,A főnök már megint hinti a sódert. Ma ismét későn vacsorázunk. Kár, hogy a diri nem szereti a focit. Kupaszerda van!“ Ezen begerjedek. Na, várjatok csak komák, mától kezdve más lesz a regula. A kézikönyveket szépen besüllyesztjük a fiókba, s helyette elővesszük a szaklexikont, és kiírjuk belőle a ránk vonatkozó jelmondatot: „Az igazgató első fokú tanügyi hatóság.“ Tessék! Fehérre feketén le van írva. A szabályt pedig tisztelni kell! Már egészen jól beleéltem magam a tervekbe, mikor eszembe jutott a szakcikk. Megígértem, hogy megírom, de vajon jól tettem-e? Végigjártattam a szemem a könyvespolcon és magamban azon tanakodtam, jó lenne valahonnan kilapozni, hogy a hatóságok szoktak-e cikkeket írni. Gyökeres György felvétele
