Új Szó, 1986. december (39. évfolyam, 283-308. szám)
1986-12-04 / 286. szám, csütörtök
Gondok és tervek a zenei oktatásban Az egyszerűség tisztessége Beszélgetés Václav Holzknecht professzorral Valahány cseh, mind muzsikus (Co Čech, to muzikant) - tartja a cseh közmondás. A rendkívül gazdag zenei hagyományokra visszatekintő nemzet kulturális életének szakemberei azonban az utóbbi időben egyre gyakrabban emelik fel intő szavukat, jelezvén, hogy a közmondás igaza, bizony, mintha egy kissé megkopott volna... Úgy tűnik, hogy a zenei oktatásban felgyülemlett gondok mielőbbi orvoslásra várnak. Ez ügyben kerestük fel kérdéseinkkel a cseh zenei élet nagy tekintélyű egyéniségét, szervezőjét, Václav Holzknecht előadóművészt, zeneesztétát, pedagógust, aki 82 éves korában is töretlen lendülettel kapcsolódik be a cseh zenei élet vérkeringésébe. • Beszélgetésünk elején talán tisztázzuk, miért is van tulajdonképpen szüksége a XX. század emberének a zenére?- A műszaki tudományok előretörésének korában élünk, s ezek tért hódítottak az iskolai oktatásban is. Ez természetes is, hiszen a kornak szakképzett műszaki értelmiségre van szüksége. Másrészt viszont nyitott kérdés, vajon a műszaki tantárgyakra építő oktatási rendszer elégséges-e a neveléshez? Korunk emberének ugyanis szüksége van az esztétikai nevelésre is, mert másképpen nem közelíthetjük meg a harmonikusan fejlett ember eszményét, ami tulajdonképpeni célkitűzésünk. Mi, akik az esztétikai nevelés kérdéseivel foglalkozunk, e két összetevő ideális összehangolására törekszünk. • Hogyan jellemezné a zenei oktatás színvonalát az alap-, illetve a középiskolákban?- A zenei oktatás színvonala az alapiskolákban nem jó, és ez nem csak nálunk van így. A zenei oktatás óraszáma alacsony, minősége nem kielégítő. Persze, maga az oktatás kérdése is nagyon összetett. Én úgy gondolom, hogy a hangsúlyt az aktív munkára kell helyeznünk. A gyerekeket ugyanis nehéz bevonni az oktatásba, föléleszteni bennük a zene iránti sze- retetet, ha nincs lehetőségük az éneklésre. Egy-egy librettó tartalma, egy-egy zeneszerző életrajza vagy egy lemezről bemutatott és nem szakavatottan kommentált zenei mű még nem zenei oktatás! Én nem szeretem, ha a pedagógusok azt állítják, hogy a gyerekek nem muzikálisak, nincs hallásuk és nem tudnak énekelni. Ez szerintem csak munka kérdése. A pedagógusnak meg kell találnia a módját, hogy a gyerekeket hozzászoktassa az énekléshez. Azért pedagógus. A legrosszabb a helyzet a középiskolákban, ahol teljesen hiányzik a zenei oktatás. Ennek egyrészt súlyos következményei vannak a gyerekek jellemének kialakulásában, másrészt - gyakorlati szempontból - űr támad az oktatás rendszerében, mivel a középiskola nem készít fel a zenetudomány felsőfokú oktatására. Ma például bölcsészkaron zenetudományt hallgatni szinte elképzelhetetlen, ha a diák azt megelőzően nem járt zeneiskolába, vagy magánúton nem foglalkozott zenével. Ezt az űrt ki kell töltenünk, hiszen a konzervatóriumoktól nem várhatjuk el e szerep betöltését. Az ő feladatuk más - mindenekelőtt zenészek, előadóművészek képzése. • Várható e téren változás?- Igen, jelenleg az előkészítés stádiumában vagyunk, a problémát minden szinten tudatosítják, s ez jó kiindulási alap. Másrészt az új zeneoktatási rendszert nagyon alaposan át kell gondolnunk, nehogy a jelenlegit egy másik rosz- szal helyettesítsük. Ehhez idő kell, ezért a gyakorlatban radikális változást csak 1989-től várhatunk. Meg kell oldanunk a mainál hatékonyabb pedagógusképzést is. Másrészt - belátva, hogy az alsóbb osztályokban a jelenlegi óraszám nem növelhető - el kell érnünk, hogy legalább az alapiskolák nyolcadik osztályaiban és a középiskolákban is legyen zenei nevelés. • Segíthet-e addig is valamennyire a család?- A család ma, a zenei nevelésben nem nagyon segít, mert már a szülők is jórészt ahhoz a nemzedékhez tartoznak, amely az iskolában nem részesült zenei nevelésben. S látnunk kell azt is, hogy ma az átlagember munkából hazajövet bekapcsolja a tévét, és kész. Sajnos, sok helyütt ilyen az életstílus. Aztán meg például egyes panelházakba be sem fér a zongora, vagy ha igen, akkor az egész lakótömb hallja a zongorázást. Én ennek ellenére meg vagyok győződve, hogy a kérdést jóakarattal és jó szervezéssel meg lehet oldani, amint arra példa a magyarországi, a bulgáriai és az NDK-beli zenei oktatás is. • Hasznosíthatók ezek a tapasztalatok nálunk is?- Ez meggyőződésem. Húsz évvel ezelőtt - még Kodály életében - jártam Budapesten egy nemzetközi pedagógiai konferencián, és valósággal lenyűgöztek azok az eredmények, melyeket ott tapasztaltam. Persze nekünk elsősorban saját hagyományainkból kell kiindulnunk, hiszen az annyit emlegetett cseh muzikalitás nem a véletlen műve, hanem a kiváló zenei oktatás eredménye volt a múltban is. Egyszerűen arról van szó, hogy nem szabad csupán a konzervatóriumokra és az Akadémiára támaszkodnunk, ők zenészeket képeznek! Mi viszont azt akarjuk, hogy lehetőleg senkiből se vesszen ki a muzikalitás! És ehhez, ugye, nem elég a különböző ünnepségeken való közös -éneklés és a folklórcsoportok tevékenysége sem. • Vajon a mai fiatalokra pozitív, vagy negatív hatást gyakorol-e a beat, a rock?- Ennek megítélésében különböznek a nézetek. Nekünk mindenképpen számolnunk kell azzal, a ténnyel, hogy a fiatalok valamiképpen kiélik magukat a könnyűzenében. Alapjában véve ez a zene egyfajta monoton ritmusra épít, hihetetlenül impulzív és borzasztóan hangos. Úgy is mondhatnám, ritmus és zaj kérdése az egész, a zene a minimumra korlátozódik. Egy dallamra, amely aztán szüntelenül ismétlődik. Tehát zenéről itt csak nagyon komoly megszorításokkal beszélhetünk. Én úgy gondolom, hogy az igazi zenének éthosza, erkölcsi ereje van. És ez a könnyűzenéből többnyire hiányzik, mert a zenét elnyomja a zaj. Természetesen nem akarok az ítélőbíró vagy a reformátor szerepében tetszelegni, tisztában vagyok a könnyűzene szórakoztató szerepével, de meg vagyok győződve arról, hogy a jól végzett zenei nevelömunka pozitív irányban befolyásolná a további fejlődést. • Térjünk vissza az oktatás kérdéseihez. Milyen szerepet töltenek be a jelenlegi oktatási rendszerben a zeneiskolák?- A zeneiskolák nagyon fontos intézmények, feltéve, ha ott jó képességű tanítók oktatnak. A másik fontos tényező, a tanterv. A jelenlegi, inkább korlátozza a pedagógusi munkát. A tanterv ugyanis kötelezően előírja a záróvizsga darabjait s ez ugyancsak elgondolkodtató. Mert ennek az intézménynek az a feladata, hogy a természetes muzikalitásra neveljen, nem pedig a záróvizsgára előírt pár darab tökéletes elsajátítására. Véleményem szerint a zeneiskoláknak vissza kell térniük eredeti rendeltetésükhöz, a zene iránti szeretet felélesztéséhez és ápolásához, a zene befogadóközönségének, a hallgatóságnak a neveléséhez, ami még nem zárja ki, hogy a zeneiskolák végzős növendékeiből esetleg zenészek, pedagógusok legyenek. De semmiképpen sem ez a fő feladatuk, erre vannak a konzervatóriumok. Alkalmam volt látni a szovjet pedagógusok ez irányú munkáját, akik énekkel, játékokkal szoktatják a gyerekeket a zenére, természetes úton haladnak a cél felé. Úgy vélem, a mi feladatunk is az, hogy minden formalizmust mellőzve, az igazi zene szeretetére neveljük a fiatalokat. • Köszönöm a beszélgetést. GÁL JENŐ Több mint százezren Külföldi diákok a Szovjetunióban Jelenleg 49 ország több mint 100 ezer állampolgára tanul a Szovjetunió szakközépiskoláiban, valamint egyetemein és főiskoláin. A külföldi hallgatók számára a képzés éppen úgy ingyenes, mint a szovjet diákok részére, s emellett a más országokból érkezett fiatalok számos kedvezményben is részesülnek. Azon túl, hogy havonta ösztöndíjat, kollégiumi ellátást, olcsó - esetenként ingyenes - menzai étkezést kapnak, megtérítik a végleges hazautazás költségeit is. A meleg égövi országokból érkező diákok számára ruhapénzt biztosítanak, s számos esetben a fejlődő országokból jött fiatalok oda-visszautazási költségeit is fedezik. Aki ä nyári szünetben a Szovjetunióban marad, kedvezményesen járhatja be az országot, olcsó, illetve térítésmentes beutalót kérhet üdülőbe, szanatóriumba. Az idegenből jött fiatalok 500 szovjet közép- és felsőoktatási intézményben, illetve tudományos kutatóintézetben tanulnak szakmát, kísérleti módszereket. A fejlődő országok fiataljai számára széles körben biztosítják az orvos- és a mérnökképzést. Kitanulhatják a magas- és mélyépítési szakmát, az építészetet, lehetnek híd- és alagútépító mérnökök, vegyész- mérnökök. Az orvosi szakmák közül különösen nagy figyelmet szentelnek a trópusi egészségügy oktatásának, az orvos-meteorológiai, az orvos-biológiai és a járványügyi képzésnek. Az utóbbi 30 évben a Szovjetunióban több mint 200 ezer fiatal szakembert képeztek a szocialista országok és a fejlődő államok részére. A szovjet felsőoktatási intézetek külföldi hallgatói közül - tudományos munkásságuk révén - már 18 ezren szereztek kandidátusi címet. (APN) Pirandella-dráma a Matesz színpadán Liolá - éneklik minden alkalommal a lányok a Többgyerekes agglegény című Pirandello-drámá- ban. Amilyen egyszerű dallamossággal zeng ez az olasz férfinév, olyan egyszerű vonalvezetése van a Dráfi Mátyás rendezte előadásnak. A színészként ismert és népszerű művész ezúttal rendezőként is lehetőséget kapott, hogy közölje véleményét, hitvallását a színházról - a játékról. Persze ez nem valamifajta deklarációként, kierőszakolt vallomásként jelenik meg a Magyar Területi Színház előadásában. Luigi Pirandello Többgyerekes agglegénye a történet megformálását tekintve a szerző későbbi drámai újításainak nyomát sem viseli magán. Az azonban tagadhatatlan, hogy mindaz, amit egyik vallomásában úgy fejezett ki, hogy ,,a régi normák már leomlottak, de még nem épültek fel az újak" egyik meghatározó mondanivalója ennek a darabjának. A viszonyok- beli kettősség sugallja a nők és a férfiak egyenrangúságát, amely azonban valójában az erkölcsi értékvesztést, az elbizonytalanodó érzelmi meghatározottságok okán mégiscsak a nők kiszolgáltatottságát mutatja be. Szerkesztésmódját vizsgálva ezt a drámát tekinthetnénk akár Pirandello nőkről alkotott véleményének is. A két férfi együtt szinte modellje annak, amiről a hősnők álmodoznak: Liolá fiatal, életerőtől duzzadó, de szegény; Simone öregedő, de jómódú. Pirandello nyíltan ábrázolja, hogy a szoknyavadászként ismert Liolá végeredményben egyáltalán nem romlott, csupán felismeri a környezetében megszületett erkölcsi értékzavart, az érzelmi sivatagot, s a maga módján megpróbálja ezt gyógyítani, illetve öntözni. Minden látszólagos gazembersége ellenére is kiderül, hogy alapjában véve tisztességes ,.úriember“, hiszen a megesett lányok gyerekeit magához veszi és anyja segítségével felneveli. Csábító mi-, voltáról pedig ékesen beszél maga a cselekmény, amelyben a baj- bahozott, a vagyonra áhítozó és a házasságot Liolá nemzette gyerekkel megerősítő nőnek tart tükröt. Végeredményben a többgyerekes agglegény sem élhetne így, ha nem lenne igény tevékenységére, ha nem lenne annyira nyilvánvaló a darab hőseinek értékzavara. Pirandello arra is ügyel, hogy jelezze: Liolá közvetlen közelében ott vannak a potenciális leányanyák. Három csitri körül is vihán- colja, pedig nyíltan beszélik viselt dolgait. Csakhogy érzik (mert tudatos életvitelre aligha képesek), hogy Liolá addig fontos, míg kiszolgálja őket és a faluközösséget. így lesz nyilvánvalóvá, hogy nem elsősorban Liolá a romlott, hanem a közösségi erkölcsök, az érzelmi világok és a társadalmi viszonyok. Mindennek az érzékeltetésére Dráfi Mátyás egy olyan játékstílust igyekezett létrehozni, amely a színészek képességeitől, tudásától függően mindvégig sejteti az egyéni tragédiákat, bár a játék többnyire a komédia felé hajlított. Különösebb „modernizálási“ szándék nélkül igyekezett a mai nézőhöz szólót közölni, akinek a színpadon megjelenő társadalmi struktúra bizonyára idegen, esetleg csupán a magyar népi írók ilyen tárgyú regényeiből ismert. A rendezőt dicséri, hogy bízott és hitt Pirandello gondolataiban, s minden erejét ezek hangsúlyozására fordította. A színészi játékstílus egységének megléte ellenére is tisztázatlanul maradt néhány játékbeli viszony. A színészeknek teremtett szabadabb játéklehetőség néhány esetben azt eredményezte, hogy ők nem voltak képesek érzékelhető, az egyes figurákhoz fűződő tisztázott kapcsolattal megtölteni azt. Ez elsősorban a három csitrit (Giuzza, Nela és Luzza) játszó Keszeg Marianna (aki tudomásom szerint először mutatkozott be a Matesz színpadán) Benes Ildikó és Házi Tánya f. h. játékában volt érezhető. Bár mindhárman igyekeztek, a karakterteremtés nem sikerült, aminek okát éppen a Liolához fűződő viszonyuk tisztázatlanságában látom. Karakteresebb, egymástól külön választott figurákkal árnyaltabb lehetett volna a játékuk, mert a kamaszlányok sem egyformák. Ninfa szerepében Ferenczy Anna egyoldalúan formálta meg fiához, Liolához való kötődését, pedig szájából hangzik el a figyelmeztetés a lányok felé, arról, mennyire nem lehet fia szavára adni. A pontosabban megformált karakterszerepek játszói közül kiemelkedik Petrécs Anna, aki Lio- láról való „lekésettségét“ és bajkeverő hajlamát jól egyesítette Carmina alakjában. Croce Azzara szerepében Szentpéteri Ari és a Gesát játszó Lórincz Margit hiteles, visszafogott színészi eszközöket használtak. Kettejük teljesítménye kapcsán feltétlenül el kell mondani, bár a téma felszínes megközelítése kínálna olcsó és frivol színészi megoldásokat, a színészek mindvégig kerülik ezeket. Sajátos értéke az előadásnak a szerepeltetett gyerekszínészek pontos, határozott mozgatása, amit oly ritkán tapasztalhatunk az erre vállalkozó rendezőknél. Ebben az előadásban szinte nem is Liolá a főszereplő, hanem Tuzza és Simone Palumbo. Varsányi Mari (Tuzza) érett alakításában egy olyan lányt állított elénk, aki megesettségét először gőggel viseli, majd ez ravaszkodásba és bosszúvágyba csap át, hogy a végén önmaga tragédiáját felismerve gyilkossági kísérletet kövessen el. Egymástól merőben különböző, de egymásból születő lelkiállapotokat jelenített meg. Tóth László (Simone Palumbo) régen kapott ennyire nehéz főszerepet. Sajátos paraszttípust teremtett; olyat, akinek élete célja a vagyon volt, éppen ezért számára az utód, az utódlás fontossága is létkérdés. Bekövetkező szégyenét, majd a váratlan helyzetét is megfontoltan vállaló öregembert állított elénk. V. Mák Ildikó (Mita) lényegében egyetlen váltással játszotta el ezt a fiatalasszonyt. Játékában két véglet, két külsőségben megfogalmazott lelkiállapotot jelenít meg: a feketeruhás ,.meddő“ asz- szonyét és a menyecskeruhás termékeny nőét. Boráros Imre színészi pályája egyik legjobb játékát nyújtja. Együttérzést ébreszt a nézőben a figura lényéből fakadó tisztesség, amelynek a környezete többnyire híján van. Boráros ironizáló színész, ami nemcsak erre az alakítására érvényes megállapítás. Drámai szerepeinek többségébe is vegyít egy csipetnyit ebból az értékes „fűszerből“. Liolája a felszínen látható kicsapongásai ellenére is éppen az irónia révén lesz tragikus mélységűvé, s ezzel együtt emberséget is képvisel. Néhány esetben a Matesz előadásainak díszleteit és jelmezeit látva az a véleményem: nem a díszlet- és jelmeztervező a hibás abban, hogy hiányos, a hevenyé- szettség látszatát keltő ruhákban, az előadás hangulatával, gondolatiságával és tárgyi világával nem kommunikáló térben játszanak a színészek. Talán a műszaki gyártás lehetőségei, az esetleges anyaghiány és a beszerzés bizonytalanságának kényszeréhez alkalmazkodni kénytelen kivitelezés lenne okolható. Ennek a megállapítása azonban nem a kritika feladata. Az viszont tény, hogy az utóbbi két évadban bizonyíthatóan romlott a Matesz előadások díszleteinek és jelmezeinek a színvonala. A szegényesség látszatáért ezúttal bizonyára nem Platzner Tibort (díszlet) és nem Fábikné Nagy Erzsébetet (jelmez) kell hibáztatni. Pozitív előjellel kell megemlíteni viszont Zsákovics László színpadi zenéjét, aki úgy látszik, lassan nélkülözhetetlen alkotótárssá válik a Mateszban. Tudatos zeneszerzői közreműködései nyomán vetődik fel a gondolat, hogy nem kellene-e állandó koreográfusról is gondoskodni a színháznak. így talán a mozgáskultúra is elérné egyszer a zenei betétek színvonalát. DUSZA ISTVÁN ÚJS3Ó 6 1986. XII. 4.
