Új Szó, 1986. december (39. évfolyam, 283-308. szám)
1986-12-02 / 284. szám, kedd
Egy szál zongora kíséretében Száz éve született Basilides Mária- UJ FILMEKff H ■ Hl H ■■ ffl ■§ WM ■ MM WM M ■■ WM WM MM ■■ ■ Ellenőrzés az utakon (szovjet) A daléneklés puritán műfaj. Itt nem segít, mint az operában, a hangi bravúr (amely minden lé- lektelensége mellett is lehet lenyűgöző), a színpadtechnika száz csodája, a zenekar, esetleg valamelyik partner kiemelkedő teljesítménye, amely képes megmenteni a produkció egészét. A dalok tol- mácsolójának egy szál zongora kíséretében, minden külsőség mellőzésével kell szinte másodpercek alatt megfelelő hangulatot teremtenie, bizonyos meghatározott lelkiállapotba hozni a hallgatót. Ez a miniatűr műfaj hatalmas koncentrációt és még nagyobb művészi alázatot igényel. Talán épp ez az oka, hogy a szeszélyeskedő primadonnák és a botrányhős tenorsztárok nem a dalénekesek közül kerülnek ki. A magyar daléneklés mindmáig felülmúlhatatlan képviselőjéről, Basilides Máriáról írt méltatások között alig akad olyan, amely nem művészi alázatát, előadásmódjának puritán egyszerűségét hangsúlyozná. Operaénekesnő volt, a budapesti Operaház örökös tagja, de szívügyének a dalt tekintette. Ebben a személyes késztetésen túl bizonyára szerepet játszott az a - ma már érthetetlennek tűnő - körülmény, hogy az Operaház rosszul sáfárkodott tehetségével. A Zeneakadémia elvégzése után, 1911-ben az akkor alakult Népopera (a mai Erkel Színház) szerződtette, ahol kirobbanó sikerrel mutatkozott be Thomas Mignonjának főszerepében. A következő évben már Carment énekelte, ugyancsak hatalmas sikerrel. A Népopera azonban anyagi válsággal küzdött és külföldi hírességek szerepeltetésével igyekezett nagyobb bevételhez jutni. így történt, hogy a repertoárdarabok bemutatóján még Basilides énekelt, de a következő előadásokon már híresebb külföldi pályatársnői vették át szerepét. Ráadásul gyakran hosszú heteken át külföldi együttesek, társulatok szerepeltek a Népopera színpadán és ritkábAkár zokon is vehette volna Nagy László, amikor egyik fotójának a láttán megkérdeztem tőle, vajon az omladozó sötét putri falára ó akasztotta-e, „tette-e ki“ azt a fehér menyasszonyi ruhát, hogy ilyképpen teremtse meg a reménynek és a pusztulásnak nagy feszültségű ötvözetét. De ó csak elmosolyodott, és valami olyasmit mondott csendesen, régi igazságot: az élet nagyobb rendező az emberi fantáziánál. Vagyis a kép tartalmát így találta a valóságban, ó ,,csak“ lefényképezte. Úgy érzem, ez a kis epizód pontosan érzékelteti Nagy László művészetének, ezen belül szemléletének és kifejezésmódjának egyik alapvető vonását. Nem azok közé a fotóművészek közé tartozik, akik a tárgyi és a természeti világ különböző elemeinek az (el)mozgatásával vagy asszociációkra késztető egybekapcsolásával (neoncső egy sírban) vagy bizonyos helyzetek beállításával mintegy tudatosan előrendeznek, mielőtt elkattanna a fényképezőgép, vagy éppen technikai trükköket alkalmaznak mondanivalójuk, érzelmeik kifejezésére, szépnek, torznak, egyedi megjelenítésére. Noha ilyen eljárásoknak is felfedezhetők nyomai a felvételein, de nem jellemzőek. Nagy László úgy fényképezi a valóságot, ahogy az van. Persze, ettől egyetlen fotója sem lenne több bármelyikünk, mondjuk, kiránduláson készült fényképeinél. De még attól sem, hogy ismeri a fényképcsinálás minden csínját-bínját, ott, a sötétkamrában is. Hanem amit (meg)lát a valóságból, és ahogy (meg)lát. Sok más művész alkotásaihoz hasonlóan, Nagy László munkáit is ez emeli magasabb régiókba, és ez ad nekik sajátos karaktert. A Nagymegyeri (Čalovo) Kulturális Napok keretében rendezett kiállításának képein megannyi ban került sor a színház saját operai gárdájának fellépésére. Basilides türelemmel viselte a méltánytalan helyzetet és énekelte a reá bízott olyan kis szerepeket is, mint a Sevillai borbély Bertája vagy a Traviata Flórája. 1915-ben az Operaház szerződtette, de itt is csak fél év elteltével léphetett színpadra. Operaházi első nagy szerepében, Gluck Orfeu- szában való bemutatkozása sem hozott osztatlan sikert, mivel a szerepet közvetlenül előtte egy nevesebb, tapasztaltabb pályatársnője énekelte, akinek kitűnő alakítása még élénken élt az emberek emlékezetében. Bársonyosan telt, nagy terjedelmű és vivőerejű, csodálatosan kiegyenlített hangja azonban hamarosan meghódította a közönséget. Operaházi szerepléseinek mégis volt egy különös mozzanata, amely nem kerülte el a kritikusok figyelmét; voltak szerepei, amelyeket hangilag ugyan tökéletesen oldott meg, ám egyéniségétől távol álltak. Ilyen volt Carmen- alakítása is, amelynek kapcsán „fogyatékos erotikumot“ emlegettek a kritikák és nem felejtették el megjegyezni, hogy a kocsmaasztalra ülő kacér cigánylány milyen gondos figyelemmel simította le ruháját, nehogy a kelleténél több villanjon ki a lábából... Annál meggyőzőbbek voltak drámai alakításai. Félelmetes volt, mint a Bánk bán Gertrudisa, a Pique Dame grófnője, megrendítő és felemelő, mint a Hovanscsina Máriája, az Auliszi Iphigenia Klütaim- nésztrája, a Rajna kincse Erdája, a Trubadúr Azucenája. Igazi világa azonban a dal és az oratórium volt. Mint Kertész Iván írja, ,,nem volt olyan oratórium- előadás Magyarországon, amelyen ne Basilides Mária lett volna az alt-szólista, és évtizedeken keresztül az ó dalestéi tartották ébren a műdal kultuszát hazánkban. “ Művészete külföldön is osztatlan sikert aratott, Berlintől Kophétköznapi mozzanatban, mindennapi emberi gesztusban, helyzetben voltak érzékelhetók-érez- hetók emberi sorsok, létformák, felszín alatti, korántsem konfliktusmentes folyamatok, nyomok, melyeket a múló idó hagyott emberi arcon, házastársakon, egy- egy fatörzsön, kerítésen. Igen, Nagy Lászlónak megvan az a képessége, mellyel a hétköznapi- ságban (mögött?) nemcsak meglátja a mélyebb tartalmakat, a puszta információnál többet hordozó jegyeket, hanem kiemelni és láttatni is tudja őket, érzelmi átélésre, gondolkodásra, továbbgondolásra egyaránt késztetve a nézőt. Ezt gyakran ellenpontozással vagy párhuzamok alkotásával éri el, hol egy fotón belül, hol több fotó ciklussá szerkesztett együttesében. A kirakatban álló meztelen próbababák láttán huncutul kacará- szó kislegényeket, és a mögöttük ugyancsak nevetve lépkedő férfialakot ábrázoló kép, továbbá egykét gyermekportré még egyértelműen derűt áraszt, a tárlat anyagának zöme azonban, egyik kollégám találó kifejezésével élve, mosolygó szomorúság. Tornácon jókedvű fiatalasszonyok, karjukon és körülöttük gyerekek, de mögöttük „vakolatlan“ a háttér, öregembert borotválnak a konyhában, térdén törülköző, aztán macska, lavór, az ajtóban egy férfi nézi a műveletet csendes derűvel, fia vagy szomszédja lehet az öregnek, aki fölött mintha nap sütne, úgy ég a lámpa. Felfelé haladva a szőlődombon, korosabb fejkendős asszony alakja lép egészen elénk, nevet, de nevetése mögül, amely inkább csak a fényképezőgépnek szól, szinte halljuk, ahogy zihál a tüdeje, érezzük, lépés közben nemcsak testének súlyát emeli, hanem a lélekét is, mindazt, amit eddig megélt. Emberek penhágáig, Bécstől Londonig olyan neves karmesterek mellett énekelt, mint Erich Kleiber, Bruno Walter, Furtwängler, Knapperts- busch, Siegfrid Ochs, Beecham. Kivételes stílusérzéke és muzikalitása, technikai nehézséget nem ismerő mesterségbeli tudása lehetővé tette, hogy a dalirodalom minden területén otthonosan mozogjon. Repertoárja hihetetlenül bő és változatos volt. A dalirodalom klasszikusai mellett gyakran tűzött műsorára magyar és külföldi népdalokat, népdalfeldolgozásokat. Kodály és Bartók dalainak és népdalfeldolgozásainak legnagyobb propagátora, legavatottabb és sok esetben legelső tolmácsolója volt. Gyakran énekelte a „Falun“ ciklust és a „Húsz magyar népdalt“. Csodálatos tolmácsolásának ösztönző ereje hathatott Bartókra, amikor e dalok közül ötöt zenekari változatban is elkészített. Ugyanígy a Basilides által előadott Ko- dály-népdalfeldolgozások gyors és átütő sikeréből merített erőt Kodály a „Magyar népzene“ sorozatának megírásához. Az 1942- ben indított sorozat tíz füzete közül a másodikat és a nyolcadikat az énekesnőnek ajánlotta. Hogy mekkora jelentősége volt Basilides szerepvállalásának a Bartók- és Kodály-zene népszerűsítésében, jól érzékeltetik Kovács György sorai: ,,Törvényszerű, hogy minden lángeszű újítónak nehéz a sorsa, sok az ellensége. Nálunk még csak nem is beérkezett, konzervatív mesterek nimbuszával kellett megküzdeniök az újítóknak, hanem a parlagi közönnyel, az ostobasággal. Bartók és Kodály esetében még fokozódtak a nehézségek azért is, mert a népi - tehát paraszti - zene feltárásában az úri Magyarország forradalmi osztálytartalmat is gyanított. Igazi hősök voltak azok, akik - mint Basilides - hírnevüket és népszerűségüket kockára téve kiálltak az új magyar muzsiká- ért VOJTEK KATALIN- belül Nagy László: Falak között utcán, faluvégen, a világ és az otthon között - valahol mindig között. Három fotón is egész kenyérrel, kenyerekkel láthatók öregek. És láthatók másképpen. Ház előtt idős házaspár, a bácsi átfogja a néni vállát, egy másik képen ugyanakkor ugyanők már úgy ülnek bent a konyhában, külön-külön széken, a bácsi maga elé meredve, a néni kissé elfordulva, leejtett fejjel - mintha történt volna köztük valami, pedig aligha, „csupán“ az élet, amely ott „ül“ közöttük fekete macska képében. Más képeken megjelenik a magára maradt, tűnődő öregség, egy tányérka leves hokedlin, az asztalon még ez-az, de a vekkerórán már: öt perc múlva tizenkettő. Aztán egy fiatal, ereje teljében lévő munkásember arca tűnik fel, munka közben, összpontosítás, feszültség - egész lényével ott van a pillanatban, amiként egy másik fotón a „helyzetbe“ került kézilabdázó lányok. Hétköznapi, mégis mély pillanatok a Nő fotóriporterének, Nagy Lászlónak a képein. BODNÁR GYULA Az idei szovjet filmek fesztiváljának legfontosabb eseménye kétségtelenül a több mint tizenöt éve forgatott Ellenőrzés az utakon című alkotás bemutatása volt. Alek- szej German rendező filmjének megkésettsége csupán időbeli, így a szovjet filmművészet*folya- matosságában ennek ellenére pontosan meghatározható helye van. German filmje egy mára már kialakuló életmű első darabjaként is a hetvenes évek elején forgatott szovjet filmek új szemlélete egyik hordozójának tekinthető. Utólagos okoskodásnak látszik, ha azt fontolgatjuk, mennyiben hatott Klimov, Panfilov, Suksin, Mihalkov vagy Sepityko alkotásaira. Maradandó értékeit nem elsősorban a filmtörténészek csemegézéseire alapot szolgáltató késleltetés szülte érdekességben kell keresnünk, hanem a nyolcvanas évek második felében is nyilvánvalóan érvényes gondolatokban, realizmusában. A háborúnak milliónyi arca van, mert az emberek egyéni sorsában válik a mindennapi lét könyörtelen meghatározójává. Nem véletlen tehát, hogy German elsősorban a háborúnak a „történelem alatti" arcait emelte egymás mellé, függetlenül attól, hogy egy árulónak vélt fogoly, egy, a hatalmi kultusz megszállottjaként cselekvő őrnagy vagy egy a pozíciójával a hatalmi helyzete ellenére sem visszaélő partizánparancsnok vonásait fürkészi-e a kamera. Igencsak leegyszerűsíthető lenne ennek a filmnek a mondanivalója, ha csupán a főhős Lazarevnek a helyzete felől vizsgálnánk meg gondolatiságának szövetét. Voltak korok, történelmi helyzetek, amikor a hadifogAntony esélyei Nem tudom, mit fed a film főcímében olvasható „6. alkotócsoport. Ifjúsági alkotók." A film megtekintése után feltételezem, hogy alkotói gyakorlatot, művészi szemléletet is kifejez. Az Antony esélyei című film rendezője, Vlt Olmer más oldalról közelíti meg a fiatal munkások életét, mint ahogyan ezt megszokhattuk. Ebben a filmben nem a termelés, az üzem a meghatározója az alkotók szemléletének hanem az egyén sorsa. Antonyról nem mesélnek, életének nem egy bizonyos szakaszát filmesítik meg, hanem megkísérlik egykori és mai konfliktusait egyéniségében sűríteni. Erre az egyidejűsítésre szinte csak a filmművészet alkalmas, amely technikájával az emlékezethez hasonló dolgokra képes. Antony küzd. Életútját nem sorsként elfogadandó kényszerként fogja fel, pedig a végeredmény igencsak bizonytalan. Kénytelen szembeszállni a becstelenséggel, a bigottsággal, az anyagi helyzet szülte fennhéjazással. Előítéletekkel hadakozik, s túláradó öntudata, büszkesége nem engedi, hogy elfogadja azoknak a segítségét, akiket elítél, ösztönösen tisztességes ez a fiatal segédmunkás; ez a tulajdonsága veszélyhelyzetekbe sodorja. A szüntelen bizonyítási vágy, amely talán külső kényszernek is nevezhető, látszólag megoldhatatlan gondokság, vagy annak túlélése már önmagában véve is árulásnak, bűnnek számított. Ilyen helyzetben aztán nem marad más hátra, minthogy a Lazarevek életük kockáztatásával bizonyítsák hűségüket, megbízhatóságukat. Tragikus alternatívája ennek az önigazolásnak, ha a hitelesítő pecsétet a halál jelenti a felmentő levélen. Nemcsak Lazarev bűnbánó önigazolása ütközik az őrnagy hatalmi fanatizmusával, hanem Lo- kotkov partizánparancsnok tisztessége is. Ez az ember a népből vétetett, abban a szellemben, ahogyan Tolsztoj, Solohov vagy a mai írók, Bikov, Raszputyin, Ajt- matov hősei. Kiemelkedett az egyszerű sorból, de a tápláló gyökerek és az anyatejjel magába szívott jóság nem engedik, hogy érzéketlen maradjon mások tragédiája iránt. Mindenekelőtt a Lazarevet alakító Vlagyimir Zamanszkij és a Lo- kotkov szerepében kiválót nyújtó Rolan Bikov színészi játékát emelném ki. Bennük egy népközösség tragédiája sűrűsödik, így általuk nemcsak a harctéren hősi halált haltak, hanem a fogságban elpusztultak vagy az azt olykor véletlenül túlélők, valamint a harcolók közül ezért nekik megbocsátani kész emberek sorsának azonosságát ismerhetjük meg. Alek- szej German filmje a hűségről szól, amelynek nincsenek alternatívái, így a benne megrendült bizalmat a halál sem erősítheti meg. A hűséget a tettek igazolják, de mindezeket előzetesen számon- kérni csak gyanúsítgatással, rágalmazással és bizalmatlansággal lehet. kai terheli. Nem heroikus hőse ó mindennapjainknak, hanem inkább a csendes vesztese, akinek tisztessége, erkölcse és okos jósága megszépíti helyzetét. Vállalja a kislányát, akit egy általa előidézett autóbaleset következtében meghalt feleségének szülei neveltek, míg ő a kiszabott büntetését töltötte. Gyermekéért és a megszerezhető boldogságért küzd, amikor egy véletlenszerű találkozás után feleségül vesz egy fiatal varrónőt. Ekkor látszik csak meg igazán mennyire éretlenek mind a ketten a dolgok reális megítélésére. ösztönösség - nem először kerül szembe a néző ezzel a jelenséggel a mai cseh és szlovák filmgyártás alkotásaiban. Ráadásul rendszerint a fiatal hősök viselkedését ítélik meg így. Sajnos, ezek nemcsak életkori sajátosságok, hiszen Vít Olmer hősei ugyan fiatalok, de már önállók, ezért döntésekre, választásokra, küzdésre kényszerülők. Éppen ezért An- tonyt és Mártát ebben a filmben tisztességük, hétköznapi léptékű vágyaik és érzelmeik fogságában látjuk. A film kimerevített utolsó képkockáján a törött lábú Antony Márta vállára támaszkodik, aki az általa kezdetben tehernek hitt kislány kezét fogja. így mennek fölfelé a lépcsőn, felülről vakító fény ömlik, ők imbolyogva mennek fölfelé ... D. I. Pillanatokon NAGY LÁSZLÓ FOTÓI Az Ellenőrzés az utakon című szovjet film egyik jelenete (cseh) ÚJ SZÚ 4 1986. XII. 2.
