Új Szó, 1986. november (39. évfolyam, 258-282. szám)
1986-11-12 / 267. szám, szerda
ÚJ szú 3 1986. XI. 12. Az USA nem híve a korszerű politikai gondolkodásnak Eduard Sevardnadze sajtóértekezlete (ŕ.STK) - Mint arról tegnapi számunkban röviden tájékoztattunk, Eduard Sevardnadze, az SZKP KB Politikai Bizottságának tagja, a Szovjetunió külügyminisztere, a külügyminisztérium sajtóközpontjában nyilatkozott szovjet és külföldi újságírók előtt, majd válaszolt kérdéseikre. Nyilatkozatát az alábbiakban közöljük. Mint önök tudják, november 5-én és 6-án Bécsben tárgyaltam Shultz úrral, az Egyesült Államok külügyminiszterével. Nem ezek a megbeszélések képezték az osztrák fővárosban tett látogatásom egyedüli célját. November 4-én ott kezdődött meg az európai biztonsági és együttműködési konferencián részt vett országok találkozója. Ezért a bécsi repülőtéren november 6-án tett nyilatkozatomban a fő figyelmet ennek a találkozónak szenteltem. Az amerikai külügyminiszterrel folytatott tárgyalásaim eredményeit röviden, a lehető legáltalánosabban jellemeztem. Most, amikor az idő lehetővé tette a két félnek a bécsi tárgyalásokon tanúsított álláspontja alaposabb elemzését és összehasonlítását, önök elé terjesztjük a tényeket és véleményünket róluk. Először a célról, amelyet magunk elé tűztünk. A reykjavíki találkozó után az amerikai képviselők nyilvános fellépéseikben nagyon szabadon értelmezték azt, amiről a Höfdi villában szó volt. A tényeket, melyekről nem feledkezünk el, olyan mértékben elferdítették, hogy, természetesen, meg akartuk kérdezni tárgyalópartnereinktől ennek a meglepő ellentmondásnak az okait. Elsősorban arról akartunk meggyőződni, hogy az amerikai fél hű marad-e azokhoz a megállapodásokhoz, amelyekben Mihail Gorbacsov, az SZKP KB főtitkára és Ronald Reagan, az USA elnöke egyezett meg. Ha pedig hű marad, kész-e folytatni a munkát az elért szinten, mind politikai, mind a nézetek szintjén. Ez a kérdés lett megbeszéléseink gerince. Olyan sürgetően tettük fel, mint ahogy eddig még semmi mást nem kérdeztünk partnereinktől. Kénytelenek voltunk ezt megtenni, mivel azonnal tudatosítottuk, hogy megpróbálják felülvizsgálni a Reykjavíkban elért kölcsönös megértés minden vonatkozását és visszavonulni a Reykjavík előtti időszak pozícióiba. Országaink legfelsőbb képviselői megbeszélései eredményeinek ismételt revíziójára törekednek. Javasolják, hogy fogadjuk el az állítólag megvitatott kérdések teljesen új csomagját és az Izlandon kitűzött problémák felismerhetetlenségig megcsonkított jegyzékét. Iratok olyan meglepő csomagját helyezték elénk az asztalra, amely lényegében semmissé nyilvánítja mindazt, amit a két fél Reykjavíkban elért. Mindazoknak a szinteknek és alszinteknek, limiteknek és részlimiteknek, a szakértők aritmetikájának az egész csomagja került ismét elő, amellyel - véleményünk szerint - az izlandi fővárosban már végérvényesen leszámoltunk. Partnereink álláspontjában a leginkább az lepett meg minket, hogy teljes mértékben tagadták a központi probléma - a Szovjetunió és az USA valamennyi nukleáris fegyverkészlete, elsősorban a hadászati támadófegyverek 10 éven belüli felszámolása problémájának Reykjavíkban már megtalált globális megoldását. A két ország vezető képviselői e problémával kapcsolatos egyértelmű kijelentéseit műszaki indoklások hálójába fonták. E háló nyílásai olyan kicsik, hogy nem világlik át rajtuk semmi, ami egy megállapodásra hasonlítana. Mint az izlandi fővárosban folytatott tárgyalások közvetlen résztvevője, jól emlékszem, hogyan sikerült elérni az elvi megállapodást a nukleáris leszerelésre irányuló intézkedések egész komplexumáról. Egy kivétel volt - az SDI. Úgy vélem, emlékszik erre bécsi tárgyalópartnerem is. Mindenesetre Reagan elnök úgy vélekedett, hogy e komplexum többi kérdésében sikerült megállapodást elérni. Amikor az úrfegyverek laboratóriumon kívüli kísérleteiről, mint az egyedüli ellentétről beszélt, azt mondta - idézem „most egyetlen szóról van szó“. Mihail Gorbacsov erre azt válaszolta - ismét idézem „Egyezzenek bele az úrkísérletek tilalmába, és mi két percen belül aláírjuk a dokumentumot.“ Éppen ez az ellentét volt az adott pillanatban áthidalhatatlan, s így csalódottan búcsúztunk el. Ám az intézkedések komplexuma - a megegyezés „csomagjának“ fogom nevezni - megmaradt, s benne a legfontosabb a két fél azon megállapodása volt, hogy 10 éven belül felszámolnak „minden nukleáris rendszert“, ami azt jelenti, hogy minden nukleáris fegyverzetet. Az Egyesült Államok végül konkrétan felsorolta, mit kell felszámolni. Hogy ebben a kérdésben egyszer s mindenkorra világosság legyen, kénytelen vagyok pontosan idézni az elnök szavait. Azt mondta: „Szeretném megkérdezni: számolunk-e azzal - és én úgy hiszem, hogy ez nagyon jó lenne -, hogy a két ötéves időszak végére fel lenne számolva minden nukleáris robbanóeszköz, beleértve a bombákat, a hadszíntéren használatos eszközöket, a robotrepülőgépeket, a tengeralattjárók felszerelését, a közepes hatótávolságú eszközöket stb.? Ha egyetértünk abban, hogy a tízéves időszak végére megsemmisítünk minden nukleáris fegyvert, ezt a megállapodást átadhatjuk genfi delegációinknak azzal, hogy készítsenek elő egy szerződést, melyet aláírhatna ön az USA-ban való látogatása idején.“ Eme általános és legfontosabb kötelezettség keretében a két fél megegyezett a nukleáris fegyverek felszámolásához vezető fokozatos gyakorlati lépésekben. Megállapodtak, hogy az első öt évben felére csökkentik a nukleáris - hadászati támadó fegyvereket. A főtitkár átadott az USA elnökének egy táblázatot a Szovjetunió és az Egyesült Államok stratégiai erői struktúrájáról szóló adatokkal és javasolta minden eszköz 50 százalékos korlátozását, beleértve a szovjet nehézrakétákat is. Ugyancsak leszögezték, hogy a másik ötéves időszakban felszámolják a még fennmaradó hadászati nukleáris támadófegyvereket. Itt az amerikai fél egyetlen vonatkozás pontosítását kívánta, mégpedig azét, hogy egyben felszámolják-e a ballisztikus támadórakétákat. A válasz pozitív volt. Az „egyezségcsomag“ második részét a közepes hatótávolságú rakétákról szóló megállapodás képezte. A következőképpen fogalmazták meg: Semmilyen közepes hatótávolságú rakétákat Európában, plusz az itteni rövid hatósugarú rakéták számának befagyasztása, plusz tárgyalások megkezdése e rakétákról, plusz a robbanófejek számának csökkentése a szovjet rakétákon a Szovjetunió ázsiai részében 100 egységre azzal, hogy az USA-nak jogában áll ugyanilyen számú harci robbanófejet megtartani a területén levő közepes hatótávolságú rakétákon. Ennek az egyenletnek minden összetevőjét önállóan terjesztettük elő, az amerikai fél mindegyikkel egyetértett anélkül, hogy megjegyzései vagy fenntartásai lettek volna. A „csomag“ részét képezte a nukleáris kísérletek kérdése is. Tárgyalások megkezdését javasoltuk a nukleáris kísérletek teljes betiltásáról szóló megállapodás kidolgozására, s e tárgyalások idején az ideiglenes megoldás - a nukleáris robbantások erejének és számának csökkentése és az 1974-ben és 1976-ban elfogadott megállapodások - megvitatását is. S végül itt volt a „hadászati védelem“ problémája. Itt is feljegyezhetünk egy fontos kölcsönös elvi egyetértést abban, hogy egyetlen fél sem lépi túl 10 évig a rakétavédelmi rendszerek korlátozásáról szóló szerződés keretét. Itt azonban akadály is felmerült. Az amerikai félnek az egyet nem értése okozta e program munkálatainak korlátozásával és az a vágy, hogy mindenáron megszerezzék beleegyezésünket a rakétavédelmi rendszerekről szóló megállapodás felszámolásához annak a 10 évnek az eltelte után, amely alatt az USA felkészülne az űrfegyverek rendszerének telepítésére. Azért idézem a vita lefolyását és az elért megállapodásokat, hogy megmutassam: a reykjavíki „csomag“ mindkét fél számára egységes volt, az SDI kérdéseinek és részben a nukleáris kísérletek kérdésének kivételével. Minden másról Reykjavíkban megállapodás született. Ezt teljesen egyértelműen fejtette ki egy órával a találkozó után az izlandi fővárosban megtartott sajtóértekezletén Mihail Gorbacsov. Beszélt erről későbbi nyilatkozataiban is. Sajnos, akárcsak Bécsben tettük, most Moszkvában is emlékeztetnünk kell az általánosan ismert tényekre, hogy pontosan jellemezhessük azt az irányvonalat, amelyen partnereinkkel együtt tovább akartunk haladni. Azt, amit Bécsben javasoltak nekünk, egy abszurd politikai színházhoz lehetne hasonlítani, amelyben egyetlen refrén szólt: Reykjavík ugyan volt, de egyáltalán nem olyan volt, ahogy önök gondolják. A tárgyalásokat vissza kellett vezetni a realitások talajára. Volt egy előre elkészített dokumentumunk: „A Szovjetunió és az USA nukleáris leszerelésre vonatkozó egyezményeinek kulcsfontosságú megállapításai, melyeket aláírásra kell előkészíteni“, s ezt az asztalra tettük az USA külügyminiszterével folytatott tárgyalásokon. Ez egyfajta „keretmegállapodás“ javaslata volt, melyet - miután elfogadták volna a miniszterek - jóváhagyás céljából az SZKP KB főtitkára és az USA elnöke elé terjesztettek volna. A genfi küldöttségek így szilárd alaphoz jutottak volna a konkrét megállapodások szövegei kidolgozásához. A dokumentumban elemeztük a nukleáris űrkomplexum mind a négy irányvonala értelmezésének alapvető paramétereit. Elnézést kell kérnem, de szükségesnek tartom a bécsi tárgyalásokon előterjesztett javaslatok valamennyi vonatkozásának részletes ismertetését. A hadászati támadófegyverek kérdésében javasoltuk a megállapodás alapjául a reykjavíki elvi egyetértést, hogy öt éven belül, vagyis 1991 végére mindkét fél 50 százalékkal csökkenti stratégiai erői számát a hordozók és a robbanófejek azonos szintjére. Hogy megmaradjon a Szovjetunió és az USA hadászati erőinek specifikus felépítése, a korlátozás vonatkozna a hadászati támadófegyverek minden fajtájára, természetesen a szovjet interkontinentális ballisztikus nehéz rakétákra is. Ami a tengeren telepített, a hadászati triászba nem tartozó nagy hatótávolságú nukleáris robotrepülőgépeket illeti, a javaslat számolt a fejlesztésük korlátozására vonatkozó önálló, kölcsönösen elfogadható döntéssel. Az elkövetkező öt évben, 1996 végére felszámoltuk volna a Szovjetunió és az USA valamennyi hadászati támadófegyvere fennmaradó 50 százalékát, ahogyan arról Reykjavíkban megállapodtak. Egyben kifejezésre jutott volna mindkét fél készsége az arra való törekvésre, hogy a 10 éves időszak alatt megállapodást kötnek a nukleáris fegyverek valamennyi fajtája teljes felszámolásáról. A közepes hatótávolságú rakétákra vonatkozó megfogalmazások ugyancsak teljes mértékben a reykjavíki megállapodásokból indultak ki. Mindkét partner figyelmen kívül hagyta volna Nagy-Britannia és Franciaország nukleáris potenciáljának kérdését és megállapodást írt volna alá a Szovjetunió és az USA Európában levő közepes hatótávolságú rakétáinak teljes felszámolásáról. Azonnal tárgyalások kezdődtek volna az ezer kilométernél rövi- debb hatótávolságú rakétákról, s szintjüket befagyasztották volna. Egyben érvénybe lépett volna a Szovjetunió ázsiai részében levő szovjet közepes hatótávolságú rakétákon felszerelt robbanófejek száz egységre való korlátozásáról szóló megállapodás is, miközben az USA jogot kapott volna arra, hogy területén az ilyen rakétákra összesen száz robbanófejet szereljen fel. Hogy a nukleáris fegyverek ilyen jelentős korlátozásánál kizárjuk annak lehetőségét, hogy az egyik fél katonai fölényre tegyen szert és megbontsa az egyensúlyt, megerősítettük arra vonatkozó javaslatunkat, a Szovjetunió és az USA állapodjék meg: a tíz év alatt nem él jogával arra, hogy visszalépjen az időben nem korlátozott, a rakétaelhárító rendszerek korlátozására vonatkozó egyezménytől és szigorúan megtartja annak minden megállapítását. Nem ragaszkodtunk az SDI- programon belüli minden kutatás leállításához. Sőt, mi több, mindezek a kutatások és kísérletek engedélyezettek lettek volna a laboratóriumokban. A tilalom a rakétavédelmi űrrendszer kozmikus elemeinek kísérleteit érintette volna. A néhány elkövetkező év során a két fél tárgyalások útján eljuthatott volna az erre a területre vonatkozó további kölcsönösen elfogadható megoldáshoz. Véleményem szerint ebből a szempontból teljesen természetes és törvényszerű leszögezni: a 10 év alatt a kutatások a laboratóriumokban fognak folyni, miközben megengedhető a megfelelő védelmi rendszerek kész prototípusainak kifejlesztése. Tíz év múltán azután mindkét fél mérlegelné, mit mutat a gyakorlat, és megfelelő módon tárgyalhatnának arról, gyakorlatilag mit jelentenek a laboratóriumi kutatások és kísérletek eredményei. A szovjet delegáció amellett foglalt állást, hogy már a közeljövőben kezdődjenek legfelsőbb szintű megbeszélések abból a célból, hogy meghatározzák, a rakétavédelmi fegyverekre vonatkozó milyen munkálatokat engedélyez és melyeket tilt a rakétavédelmi rendszerekről szóló megállapodás. Az amerikai fél semmi lelkesedést sem mutatott e gondolat iránt. Javasoltuk azt is, hogy szülessenek kölcsönösen elfogadható megállapodások a műholdromboló fegyverek betiltásáról. Ez rendkívül fontos. A múholdromboló fegyverek fejlesztése megnyithatná azt az utat, amelyen meg lehetne kerülni a rakétaelhárító fegyverek űrrendszerei fejlesztésének tilalmát. Ezért ézen az úton gátat kell emelni. „ És végül a negyedik irányhoz - a nukleáris kísérletek tilalmához. A Szovjetunió az atomrobbantások azonnali és teljes leállításának határozott és meggyő- zódéses híve volt és az is marad. Tekintettel a kialakult helyzetre azonban azt javasoltuk, hogy haladéktalanul kezdődjenek kétoldalú tárgyalások, amelyek elvezetnének bennünket az atomrobbantások teljes betiltásához. Az amerikai fél azonban más célt tűzött maga elé: a reykjavíki „csomagot“ bécsi csomaggal váltotta fel, s ebből kihagyta az alapvető, kulcsfontosságú megállapodást és a többit fenntartások, feltételek és egyoldalú magyarázatok sokaságával szétaprózta. így Bécsben két koncepció, két teljesen eltérő hozzáállás ütközött össze. A Szovjetunió igyekezett megteremteni a Reykjavíkban elért megállapodások gyakorlati megvalósításának bázisát. Az Egyesült Államok a Reykjavíkban létrehozott alapok aláakná- zására törekedett. A Shultz úrral folytatott bécsi megbeszéléseket jelentős és elvi szempontból fontos eseménynek tartottuk. Kizárólag így lehet vitát folytatni két nagyhatalom között külügyminiszteri szinten. Vonatkozik az mind a nukleáris fegyverek kérdéskörére, mind a szovjetamerikai kapcsolatok további területeire. Vegyük például a humanitárius kérdéseket. Bár a bécsi megbeszéléseken a fő téma Reykjavík volt és nem az emberi jogok, ahogy azt később az USA külügyminisztere állította, éppen mi vetettük fel az egész humanitárius témakörről szóló komoly tárgyalások szükségességének gondolatát. Felhívtuk az amerikai külügyminiszter figyelmét arra, hogy ebben az irányban átfogó, ugyanakkor konkrét és gyakorlati hozzáállásra van szükség. Több országban, így az USA-ban is megsértik az emberi jogokról szóló nemzetközi konvenció legfontosabb kitételeit, magát a konvenciót sem ratifikálták, s ezzel az állampolgárok jogait és személyes szabadságjogait szabályozó alapvető jogi dokumentumok nem váltak kötelezővé. Az Egyesült Államok belső törvényrendszere hemzseg a nemzetközi megállapodások és konvenciók kitételeivel ellentétes példáktól, megengedi, hogy az állampolgárokat nézeteikért és meggyőződésükért megkülönböztessék és üldözzék. Nagyon rossz a helyzet az állampolgárok alapvető szociális-gazdasági jogainak biztosítása területén, így például a munkához, az egyenjogú javadalmazáshoz, a lakáshoz, a szociális biztosításhoz, a térítés- mentes művelődéshez, az orvosi ellátáshoz stb. való jogot illetően. Reményünket fejeztük ki, hogy az amerikai fél támogatja azt a javaslatot, miszerint a humanitárius kérdésekről Moszkvában rendezzenek összeurópai konferenciát, amelyen lehetőség nyílna mindezeknek a kérdéseknek a konkrét és tárgyszerű megvitatására. Az amerikai küldöttség részéről azonban e kérdésben sem nyilvánult meg komoly hozzáállás. Mindebből szomorú a következtetés: az USA vezetői ugyan hatalmas ipari technológiával rendelkeznek, ugyanakkor nem mutatnak érdeklődést a korszerű politikai gondolkodás „technológiája“ iránt. Az eddigi rendszer a konfrontációra és az erőfölényre irányul. Az USA azt a változatot hirdeti, miszerint a Szovjetunió állítólag megsérti az egyenlőség elvét, ugyanakkor maga igyekszik megbontani a paritást minden területen, legyen szó a biztonságról vagy az emberi jogok megvitatásáról. Egyszerűen hihetetlen, hogy Washington nem képes megérteni, a nagyhatalmak viszonyában bármilyen területen a paritásnak meg kell felelnie egyenlő felelősségüknek is. Ha az USA akarni fogja és képes lesz biztosítani ezt a paritást, ha a velünk való viszonyban minden területen az egyenlőség elvéhez fogja magát tartani, az emberiségnek közösen adjuk vissza a jobb jövő reményét. Úgy vélem, hogy az USA külügyminiszterével jó munkakapcsolatokat építettünk ki. Tekintet nélkül a mélyreható nézetkülönbségekre, a tárgyalóasztal mellett rendszerint sikerült megtalálni a kölcsönösen elfogadható megoldásokat. Bécsben azonban az volt a benyomásom, hogy az amerikai külügyminiszter az őt megillető főszerepet küldöttségének szakértőire ruházta át. Talán éppen ebben rejlik az egyik oka annak, miért nem tudtunk termékenyebb párbeszédet folytatni. Az a véleményem hogy a vezetők kötelessége vállalni a közvetlen felelősséget az alapvető kérdések megoldásáért. Ha valóban Reykjavik szintjén akarunk maradni, hogy erről a szintről elérjük a fő csúcsot, meg kell őriznünk mindazt, amit eddig értünk el. Folytatni kell a munkát Genfben, ahol mellesleg november 7-én (Folytatás a 4. oldalon)
