Új Szó, 1986. szeptember (39. évfolyam, 205-230. szám)

1986-09-02 / 206. szám, kedd

Hol van a helye? Egy művészeti alapiskoláról, de nemcsak arról Viszónylag jól hangszigetelt la­kásban élek, (vagy az utcai zajfüg­göny fedi el az épület belső hangjait). Talán ezért van, hogy csak szombat és vasárnap délutá­nonként hallom a gyerekesen tö­redezett zongorázást. Valaki gya­korol; talán fölöttünk, talán alat­tunk. Ritkábban egy fuvola lágy hangjai is átbújnak a szellőztetők nyílásain, megrezegtetik a csőve­zetékeket. Sejtem is kik a gyakor­lók. Olykor látom őket - egy tíz év körüli testvérpárt -, amikor a többi gyerek után jóval később érkez­nek haza a zeneiskolából. A fiú fuvolájának tokja és a kislány kottatartó mappája árulkodó jel... Sohasem értettem meg azokat a panaszkodókat, akik egy-egy zenét tanuló, s naponta egy-két órát gyakorló gyerek szomszédsá­gában idegesítő zajra panaszkod­tak. Bárha csupán az ilyen ,,zajár­talmakat“ kellene elviselni! A Királyhelmeci (Kráľ. Chlmec) Művészeti Alapiskola élére öt év­vel ezelőtt került Kovács Aladár. Zenepedagógusi tevékenységén kívül ismert karvezetői munkássá­ga is, hiszen évek óta vezényli a kisváros pedagógusainak kó­rusát.- Az öt évvel ezelőtt elkezdett munka mostanában hozza meg gyümölcsét. A körülményeink egy­re javulnak, hiszen már elkészült az iskolaépület fószárnyának a re­konstrukciója. Reméljük, hogy a most folyó munkálatokat gyor­san befejezik, s akkor elsősorban a zeneoktatás feltételei javulnak majd. Ezzel egyidóben a képző­művészeti osztályba járók išmét visszakapják a szertárukat, ahol jelenleg fúvósaink óráit tartjuk. Szerencsére megfelelő termünk van a tánc oktatására. A városban és a környékén megnövekedett a zenetanulási kedv, s egyre többen járnak a képzőművészeti és a táncszakra. Jelenleg 589 gyereknek van lehetősége arra, hogy a három művészeti ágból megszerezze az alapismereteket. Az iskolánkban tanító 18 pedagó­gus többsége szakképzett, s ez jótékonvan hat a nevelómunka színvonalára. Nagyobb hányaduk fiatal, s ezzel együtt jár a tettre­készség, a kísérletezókedv és az új művészetpedagógiai módsze­rek kipróbálása. Kovács Aladár szavaiból a lai­kus arra következtethetne, hogy egyéb nem is »kell a művészeti alapiskola eredményes működé­séhez. A mindennapi pedagógiai gondok azonban meghaladják a művészeti pedagógia kérdéskö­reit.- Tényként kellett elfogadnunk, hogy valamilyen okból megnöve­kedett az érdeklődés a zongora­tanszak iránt. Ezzel együtt azon­ban nem mondhattunk le a más hangszereken való játék tanításá­ról sem. Ez annál is inkább fontos feladatunk, mivel országos méret­ben hiány van fúvósokban és vonósokban. Márpedig a zenepe­dagógiánk egyik célkitűzése, hogy erős zenei alapokra építve segítse a tehetséges gyerekek kiválasztó­dását. Ennek a lehetősége pedig akkor gazdagodik igazán, hogyha a hangszeresjáték sokféleségét és az énektanulás örömét is meg­mutatjuk a növendékeinknek. A hangszertanulást megelőző pe­dagógiai ajánlat megtételekor az sem mellékes szempont, hogy míg a tehetséges zongorázni ta­nuló gyerekek közül egy, vagy egyik sem kerülhet konzervatóri­umba, addig sokkal nagyobb esé­lye van a felvételre az ugyanolyan hangszertudással, tehetséggel rendelkező harsonásnak, vagy csellósnak. Kovács Aladár véleménye mö­gött elsősorban a pedagógus hoz­záértése, jószándéka és a szülők iránti tapintata ismerhető fel. A „zongora-mánia“ mögött társa­dalompszichológiai és családszo­ciológiai okok kereshetők. Elsőd­legesen azt említeném meg, hogy amíg magával a hivatásos művé­szettel, annak produkcióival, a hi­vatásra való felkészüléssel renge­teg tanulmány, újságcikk, kritika foglalkozik, addig az alapképzés­sel szinte elenyésző számú. A szülő, akiben ilyen-olyan okból megszületik a szándék, hogy gyermekét művészeti alapiskolá­ba járassa, jóformán semmilyen eligazítást sem kap. Csupán gyer­mekéhez kapcsolódó álmai, vá­gyai, céljai vannak. Először a mű­vészeti alapiskolában döbben rá, hogy elképzelései nem mindig felelnek meg a valóságnak. A zon­gora megvásárlása „csodálatra méltó" teljesítmény szerényebb jövedelmű, de álmaikban sokszor annál magasabbra szárnyaló szü­lők részéről. Érdekes jelenség az is, hogyha a zeneművészekről esik szó, a legtöbb embernek a zongo­raművész jut először eszébe. Saj­nos az alapiskolában folyó zene­oktatás sem ad segítséget ahhoz, hogy a szülők tudatosítanák: nem­csak a zongorázás azonosítható a zenével. A Királyhelmeci Művé­szeti Alapiskolában képzőművé­szetet és táncot is tanítanak. Ezek sem alacsonyabb rendű művésze­ti ágak. Vagyis a szülőknek azt kellene tudatosítaniuk, hogy a ze­ne, a képzőművészet, a tánc, s ahol tanítják, ott a drámajátszás is, ugyanazt a célt szolgálja: a gyerek lelkivilágának, alkotó- készségének és érzelmi gazdag­ságának fejlesztését. A Királyhelmeci Művészeti Alapiskolával, kapcsolatban fel­merült az érdeklődés növekedése is. Egyre inkább szigorúbbak az előkészítő osztályba való bejutás feltételei. Nem véletlen, hogy a bodrogközi vonzáskörzetben még egy kihelyezett osztályuk is működik esernyőben (čierna n. Tisou), ahol zongoratanszakon Bajzák Erzsébet tanít:- Bizonyos tekintetben szeren­csés vagyok, hiszen nemcsak a gyerekek, hanem a szülők is rendszeresen érdeklődnek az osztályban folyó munka iránt. Szá­momra az a legnagyobb öröm, hogy a bemutató koncertekre so­kan járnak. Ez bizonyítja azt, hogy a szülők nem hagyatkoznak csu­pán ránk, maguk is figyelnek arra, amit gyerekük tanul. Ez alapfelté­tele annak, hogy munkánk ered­ményes legyen, mert az a gyerek, aki otthon nem gyakorol, nem készül fel elméletből, annak több a gondja, mint az öröme a zeneta­nulásból. Bajzák Erzsébet csak jelezte azt a problémát, amellyel a művé­szeti alapiskolákra korlátozódó minőségi művészeti nevelésünk küzd A szülők józan ítélőképes­ségére támaszkodik az az előírás is, amely 10 százalékban határoz­za meg az itt beiskolázható alap­iskolások arányát. Életszínvonal­politikánk eredményeként, s az általános műveltségből egyre hi­ányzó teljes értékű zenei képző- és drámamúvészeti nevelés hiá­nyának felismerése után érthető­en magasabb arányban jelentke­zik az effajta igény, mint azt a tervszámok megszabják. Ugyanakkor tény, hogy a művé­szeti oktatásban részesülő gyere­kek szüleinek jelentős része nem törődik gyermeke előmenetelével, és nem is teremt ehhez megfelelő csafádi légkört. Szinte bármilyen értékű hangszert, segédeszközt hajlandók megvenni, de éppen a legfontosabb pedagógiai segít­ségről - a motivációról - feledkez­nek meg. Azon már nem csodál­koznak a pedagógusok, hogy a záró- és vizsgakoncertekre né­melyek már el sem mennek. A Királyhelmeci Művészeti Alapiskola képzőművészeti sza­kán tanít Csótó László, aki ismert grafikus, külföldön is kiállító mű­vész. Az általa oktatott művészeti szak sajátosságait ismerve őt a távlatokról kérdeztem:- Nemrég érkeztem haza egy továbbképzésről, ahol be kell val­lanom, kissé elgondolkodtató dol­gokról hallottunk. Számomra és az általam ismert kollégák, művészek számára is a képzőművészetnek mindeddig ellentmondásos jelen­sége volt a számítógépes grafika. Nos, ha nem is egészen így, de a képiségnek várható elektronizá- lódásáról beszélt egy előadó. Szá­momra mégiscsak meglepő, hogy a számítástechnika prakticizmusát az oktatás egész területén érvé­nyesítve, már a művészeti neve­lésben is erről kezdünk beszélni. Szemben azzal, amit fel kellene ismernünk: a művészet értelme éppen az ember lelki életének kiegyensúlyozottságában, a kép­zelőerő fejlesztésében, az őszinte kapcsolatteremtésben, a mások­nak is osztogatható művészi él­menyben és a végtelen variációle­hetőségben keresendő. Mindehhez mit tehet még az újságíró? A művészeti alapiskolák bizonyos mértékben pótlékai an­nak a hiánynak, amely az általá­nos műveltséget adó iskolák tan­terveiben a zene- és a képzőmű­vészet oktatásában fellelhetők. A gondok egy kisvárosban és országos méretben is azonosak. Mindenesetre a legnagyobb tarta­lékok a szülők szemléletében ta­lálhatók. Az alapfokú művészeti oktatást ne tekintse senki művész­képzésnek, inkább az értó közön­ség nevelésének. Az már legyen a tehetség, a szorgalom függvé­nye, hogy melyik gyerekből lesz művész vagy zenepedagógus. DUSZA ISTVÁN Élvonalban Megújuló NDK-beli rajzfilmgyártás Az NDK animációs filmgyártá­sának régi központja Drezda. Filmstúdiójában évtizedeken át szinte kizárólag gyermek- és me­sefilmek készültek. Ez a két filmtí­pus képviselte az itt gyártott filmek 90 százalékát. Néhány esztendeje azonban nagy változások követ­keztek be Drezdában: a megújult animációs filmgyártás felzárkózott az európai élvonalhoz. Néhány mű, rövidfilm, film- szkecs már korábban is felhívta alkotójára a figyelmet. Bruno J Böttge neve árnyfilmjeivel vált ismertté. Különleges tehetségű rendező volt, sajátos látásmóddal, akinek a közelmúltban bekövetke­zett halála - bár érzékenyen érintette alkotó barátait - nem vetette vissza a megindult fejlő­dést. Inspiratív ereje továbbra is érvényesül, filmjeiből sokat tanul­nak a fiatalok. Különösen a Georgi házaspár, Katia és Klaus munkás­ságára kell utalni, ma ók is az ifjú animációs rendezők példaképei közé tartoznak. A legutóbbi lipcsei nemzetközi filmfesztivál filmvásárán kétórás programmal lepték meg a vevőket és a kritikusokat a drezdai műhely alkotói. Mi volt az új? Felhagytak a korábbi nehézkes stílussal, sok­rétűvé és szellemessé váltak az alkotásaik. Stílusuk megengedi a nézői fantázia szárnyalását. Szovjet koprodukcióban készült a Lehulló árnyék, amelyet a drez­dai bábosok keltettek életre. Eb­ben felhasználták Leonardo da Vinci és Michelangelo rajzait is. A film arra keresi a választ: szabad-e, lehet-e nagyra törő tervek megvalósítása érdekében ezrek életét feláldozni? Klaus Georgi ráérzett a fekete humor ízére. Nem kell mindent szó szerint venni című filmjében alaposan megmozgatja az asszo­ciációs képességet. A röpke, né­hány perces képsor fergeteges humorú gegek láncolata. Kurt Weiler Hőstörténet című bábfilmje egy Aesopus-mese ötle­tes feldolgozása, Klaus Büttner Lifttörténetek című alkotása az ember és a tárgyak sajátos, olykor meghökkentő viszonyát elemzi. Megújultak a mesefilmek is. A szerzők bátran nyúltak a német népmese világához és a nagy mesemondókhoz, köztük Hauff- hoz. De megfilmesítették Friedrich Wolf egyik elbeszélését is és több ismert alkotását. (NDL)- UJ FILMEK ­■ ■■ A bál (francia) Világsiker ez a film, alkotói újszerű, eredeti módon építették be produkciójukba a táncot, film és tánc különleges, emlékezetes szintézisét. teremtve meg. A bál egy nagy olasz rendező, Ettore Scola kézjegyét viseli magán; vál­lalkozása maga nemében páratlan- bár megosztotta, heves vitára ingerelte a nemzetközi filmszak­mát -, hiszen e közös francia- olasz-algériai filmben egyetlen szó sem hangzik el, az emberi beszéd csak táncdalszövegekben jelenik meg. Felfedező értékű munka, s napjainkban, amikor úgy tűnhet fel, hogy a film már kimerí­tette ábrázolási lehetőségeit, s legfeljebb csak a műszaki vív­mányok révén újulhat meg, A bál olyan kísérlet, mely a film képi és hangnyelvét a szélsőségekig kitá­gítja, a párbeszédet mellőzve áb­rázolásmódjával visszatér a film őskorába. Azokba az évekbe, amikor ez a művészeti ág még kizárólag vizuális művészet volt. Zene és tánc, tánc és zene, arc- és szemvillanások, mosolyok, könnyek, színlelt-akaratlan moz­dulatok - mint sorsok és esemé­nyek kifejezői. Frappáns a film ötlete: Ettore Scola egy párizsi színhází előadás nyomán arra vállalkozik, hogy fél évszázad francia történelmét a korszak divatos táncaiban fogal­mazza meg, filmje egyetlen szín­helyéül egy báltermet választva. A párizsi Theatre du Campagnol produkciójából Scola igazi, vérbő filmet forgatott, filmtörténeti és történelmi utalásokkal zsúfolt, lát­ványos és szellemes mestermun­kát; tancdalokkal, társastáncokkal és társasági ruhákkal emlékeztet­ve a múlt örömteli és szégyentel­jes fordulataira, a párválasztás sikeres és sikertelen pillanataira, mindennapi hőseinek reményeire és csalódásaira, az idő megállít­hatatlan múlására. Nyitóképében a kissé kopott, üres bálterembe beszállingóznak az emberek; nők, férfiak - magá­nyosan, táncra, örömre várva. 1983-at írunk. Rázendít a zene­kar, kezdődik a bál, a reménysé­gek és csalódások közt hányódó középkorú párok a könnyű zene ütemére belevetik magukat a táncba és ismerkedésbe. Fakó, csalódott, néha mulatságos, néha szánalmas emberek ezek a báli vendégek, ahogy egymást keresik- időnként mintha meg is találnák -, a tükör előtti fintoraikban, suta vagy éppen túlzottan magabiztos mozdulataikban, egyszerű vágya­ikban mégis van valami megindító, a gúnyos nevetést megakasztó kiszolgáltatottság... Aztán marad a bálterem, de visszapereg az idő: 1936-ban vagyunk, a terem fény­korában. Kész varázslat. Akkor is bál folyik, a „modern idők“ lüktető ritmusát még alig-alig torzítja el egy-egy távoli, túlságosan is kato­násan és agresszívan hangzó dallam. A népfrontos Franciaor­szág báltermében még együtt táncol a felső tízezer és az alvilág, a dekadens divat és a nyers életösztön; a halványan színezett fekete-fehér felvételek éppúgy a korszak stílusát idézik, mint a filmes idézetek. Majd változik az idő, a háborúban vagyunk, a férfi­ak eltűntek a bálteremből, s a helyszínen maradt néhány nő is húzódik attól, hogy a német tiszttel táncoljon. A zene azért tovább szól, hogy aztán az 1944- es felszabadulás örömünnepén ismét táncolhassanak mind, akik túlélték a háborús éveket. Boldog önfeledtség, kollektív öröm - rövid időre a báltermet is elönti a sza­badság friss levegője. Gyorsan 1945 következik, nél­külözéssel, feketepiaccal, s meg­jelenik az első üveg Coca-Cola is, amelyet a csapos áhítat és bizal­matlanság különös zavarával nyit fel, persze a zene is amerikaira vált át, hogy a tengerentúlról érkezett katonák otthon érezhes­sék magukat. A táncparkett Franciaország képe, az amerika- nizálódó Nyugat-Európáé. Majd az ötvenes évek dereka, 1956 szólal meg nyúlós slágerekben és vad rock and rollban, korabeli divatfiúk törnek a középkorú pol­gárok közé, alaposan megpezs- ctytve a bál ritmusát. Egy gyors csoportkép, s máris 1968-ban vagyunk; fiatal tüntetők menekül­nek a rendőrök elől a bálterembe, hogy a Beatles szép számaival vigasztalják magukat a kudarcért. Majd ismét 1983-ban járunk: disz­kózene szól, s a hölgyek-urak különösebb remény nélkül újra elkezdik a táncot, az ismerkedést, a bált. Ettore Scola mesterségbeli tu­dással készült filmje tökéletes munka, akkor is élvezhető, ha a néző utalásainak és dalainak egy részét nem ismeri. A film azt a történelmet fogalmazza meg táncok és slágerek füzérén ke­resztül, ami a huszadik századi könnyű műfajból kiolvasható. Nem egyszerűen nosztalgiáról van szó, hiszen az egykori kommersz évek-évtizedek múlva pontosan jellemzi kora hangulatát, vágyait, szorongásait. S ha a múltidézésre olyan kiváló színészek vállalkoz­nak, mint a Campagnol társulat művészei, akkor a siker nem is marad el. A bált az 1984. évi nyugat-berlini filmfesztiválon ezüstdíjjal jutalmazták. Simogasd meg a macska fülét (cseh) Vajon hogyan lehet negyven lányt pórázon tartani? Ezt mutatja be humoros, sok-sok zenével át­szőtt történetében Josef Pinkává, e cseh ifjúsági film rendezője. Komédiája - melynek forgató- könyvét Hana Pinkavová írta - egy gyermekkar életéből villant fel megmosolyogtató mozzanato­kat. A serdülő lányokból álló negy­ventagú kórus ugyanis - hogy, hogy nem - két hónappal koráb­ban érkezik meg egy énekkari versenyre, nem kis bonyoldalmat okozva ezzel a szervezőknek. De minden jó, ha a vége jó, s a kezde­ti fejetlenség ellenére az egyhetes „vendégszereplés“ mégiscsak jól végződik, a lányok sok-sok fe­lejthetetlen élménnyel gazdagod­va térnek haza; s ha versenyen nem szerepelnek is, az uszodá­ban rögtönzött fellépés a vártnál is sikeresebb... Üde hangvétel jel­lemzi ezt a cseh filmet, melyben az alkotó a karéneklés szépségei mellett rámutat a gyermeki rivali­zálás és kivagyiság veszélyeire is.-ym­Jelenet a cseh filmből ÚJ SZÚ 4 1986. IX. 2.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom