Új Szó, 1986. augusztus (39. évfolyam, 179-204. szám)

1986-08-18 / 193. szám, hétfő

Az NDK legnagyobb filmvállala­ta, a DEFA nemrég ünnepelte megalakulásának 40. évfordulóját. Az általa készített hatszáznál is több játékfilm közül számos ki­emelkedő alkotás bevonult a nem­zeti filmművészet történetébe, s nemzetközileg is nagy elisme­résre talált. Olyan markáns rende­zők járultak ehhez hozzá munká­ikkal, mint Kurt Meatzig, Konrad Wolf vagy az ifjabb generációhoz tartozó Lothar Warnecke, Roland Gráfé s Günther Rücker. A vállalat első filmjeitől kezdve egészen az sorozatban tervezték a vetítőgé­peket, berendezték az első mű­termeket és mozikat, filmválla­latok alakultak. Henny Porten volt az első német nói filmcsillag, s Ásta Niel- sennek hívták azt a dán színész­nőt, akinek a neve az új médium, a film bűvölő hatásának a szimbó­lumává vált. Művészi szempontból évtizede­ken keresztül az expresszioniz- mus jellemezte a német filmet. Ennek az irányzatnak a létrejötte fordulópontot jelentett a film mű­vészi eszközeinek felhasználásá­ban, s ekkor keletkezett a német filmtörténet máig is egyik legis­mertebb alkotása, a Caligari (1920). A némafilm virágkora (1910-1929) után megjelennek az első hangosfilmek, tartalmilag a kritikai realizmust képviselve (A kék angyal, Heinrich Mann Ronda tanár úr regénye nyomán). A poli­tikai elkötelezettséget hordozó fil­mek közül kiemelkednek Szergej Eisenstein szovjet rendező müvei, valamint a proletárok életével fog­lalkozó német film, a Kuhle Warn­Gondok és remények Beszélgetés a magyarországi amatör színjátszásról Tíz év munkájával LÁTOGATÁS A POTSDAMI FILMMÚZEUMBAN idén májusban megtartott IV. nemzeti játékfilmfesztiválon be­mutatott alkotásokig a DEFA min­denkor elkötelezte magát a jelen problémáinak érzékeltetése mel­lett. Az NDK filmművészetének másik hagyományos témája az antifasiszták harca és az emberi­ség létét eldöntő háború és béke kérdése. Potsdamban a DEFA babels- bergi gyárától nem messze - talál­ható az NDK egyetlen filmmúzeu­ma, amelynek látogatói a film és a DEFA történetével egyaránt megismerkedhetnek. Ezerkilencszáznyolcvanhárom tavaszán új múzeum nyílt Pots­damban: az NDK Filmmúzeuma. Ennek a ritkaságszámba menő kulturális intézménynek a közel háromszáz éves, egykoron a pots­dami Stadtschlosshoz (Városi kastély) tartozó Pomeranzenhaus (Narancsoskert) ad otthont. Az épületet Georg Wenzenlaus von Knobelsdorff porosz építész tervei alapján 1714-ben udvari istállónak alakították át. Egy részét a közel­múltban lengyel szakemberek res­taurálták. Eredeti szépségében pompázó homlokzata legalább olyan történelmi hangulatot áraszt, mint a sokkal ismertebb Sans- souci-kastély. A porosz történelmi emlékhe­lyek iránt érdeklődő utazót - aki minden bizonnyal várakozástelje­sen lép be a patinás házba - megdöbbenti az eléje táruló látvány. Hisz ki ne lepődne meg a feje fölött himbálózó bábukon, az életnagyságún felüli gólem s a kajánul vigyorgó Nosferatu láttán? Ijedelemre persze semmi ok, a kísérteties figurák nem mások, mint a múlt mozijának ártatlan filmmúmiái. Vajon nem volt-e igaza Balázs Bélának, aki 1932-ben kijelentet­te: ,, Manapság mindennek van múzeuma, még a nadrággombok­nak is, csak éppen a filmnek nincs!“ Ezt a hiányt hivatott pótolni most a potsdami filmmúzeum. Több mint tíz éven át tartó aprólékos munkával sikerült összegyűjteni a német filmtörténet itt látható ereklyéit, a kezdet kez­detétől napjainkig, a legújabb DEFA-produkciókkal bezárólag. S láthatunk itt film- és mozitechni­kai eszközöket, műtermi felszere­léseket csakúgy, mint filmplakáto­kat, az NDK Állami Filmarchívu­mában fellelt forgatókönyveket és különleges kellékeket. Jól áttekinthető, a maga nemé­ben páratlan filmtörténeti gyűj­temény jött ily módon létre, mely­nek bemutatásához a legkorsze­rűbb technika is rendelkezésre áll. így könnyen előfordulhat, hogy a múzeumban egyszercsak rém­alakok és vámpírok jelennek meg előttünk, persze csak a vetítő- vásznon, a némafilmek korát idézve. Ez azonban már egy későbbi fejezete a film történetének, mely Németországban, pontosabban Berlinben 1985-ben vette kezdetét az agyafúrt fényképész Max Skla- dowsky kettős vetítőjével, a biosz- kóppal. Nem sokkal később már pe, melyet Slatan Dudow rende­zett. A harmincas évek elején a mozi végképp tért hódított Németor­szágban. A német színpadok szá­mos ünnepelt sztárja futotta be filmszínészként második nagy karrierjét. E fényes pályák közül soknak véget vetett Hitler hata­lomra jutása. A művészi értékű alkotások helyett limonádé filmek és fasiszta propagandaműsorok árasztották el a mozikat. A hazájukból száműzött német filmesek ezekben az években an­tifasiszta művekkel jelentkeztek. Ez az irányzat folytatódott a DEFA stúdió háborúellenes filmjeivel. Ezek közül nemegy legalább olyan jelentős helyet foglal el a német filmművészet történeté­ben, mint a némafilmkorszak nagy feltűnést keltő víziói. (Wolfgang Staude: A gyilkosok köztünk van­nak; Kurt Maetzig: Házasság ár­nyékban; Konrad Wolf: Csillagok). A DEFA alkotásait bemutató rész­legben megtalálhatók az NDK legismertebb történelmi, mai té­májú, valamint gyermek- és ifjúsá­gi filmjei s itt kapnak helyet az időszakos kiállítások is. A múzeum második emeletén egyebek között nagyapáink idejé­ből való filmtechnikai eszközöket csodálhatnak meg a látogatók. A robusztus, kézzel hajtott vetítők mellett megszemlélhetők a to­vábbfejlesztett berendezések, be­leértve a több hangcsatornás rendszereket is. Jóllehet a potsdami múzeum számos filmtechnikai érdekesség­gel is rendelkezik, e téren nem veheti fel a versenyt a sokkal gazdagabb prágai kinematográfiai múzeummal. A maga nemében mégis páratlan gyűjtemény főleg azok várakozásának felel meg, akik a múlt jó és rossz filmjeinek történetére kíváncsiak és szíve­sen bepillantanának az intéz­ménynek otthont adó épület króni­kájába is. S akinek kedve tartja, meg is nézheti a filmek egyikét-másikát a múzeum saját mozijában, majd eldiskurálhat a látpttakon-hallotta- kon a ház presszójában. A pots­dami nevezetességek iránt érdek­lődő turistáknak szánt gazdag programkínálatból ma már nem hiányozhat a filmmúzeumi látoga­tás sem. MONIKA PFEILER Martintól Monacóig Európa valamennyi számottevő amatör színjátszó fesztiváljának állandó vendége. Máté Lajos, a budapesti Népművelési Intézet főmunkatársa több alkalommal járt a Jókai Napokon is. Ezúttal a magyarországi amatőr színjátszómozgalom helyzetéről és távlatairól kérdeztem őt. • Az elmúlt években többször volt alkalmam szakemberekkel beszélgetni a magyarországi amatőr színjátszásról. A magyar­országiak elég gyakran voltak ,, hullámvölgy-hangulatban“, jó­részt csak a gondokról szóltak, itt- ott említették csupán az eredmé­nyeket. Mások, többek között cseh, szovjet, lengyel, svéd vagy angol szakértők viszont elismerő­en nyilatkoztak tapasztalataikról, s az európai élvonalba rangsorol­ták a sajátos stílusjegyeket mutató magyarországi amatőr színját­szást.- Nincs ebben semmilyen el­lentmondás, sőt természetes ez a látszólagos kettősség. A külföldi szakemberek többnyire nem ud­variaskodnak, tény viszont, hogy Kazincbarcikán és máshol jórészt a magyarországi élmezőnyt látják, s itt azért mindig akad európai mércével is mérhető produkció. A magyarországi szakemberek nyilvánvalóan jobban ismerik mozgalmuk hétköznapjait, gondja­it, dilemmáit, ők tehát megint más szemszögből értékelnek. • Hogyan lehet tömören jelle­mezni a magyarországi amatőr színjátszómozgalom fejlődését és jelenlegi helyzetét?- Hát erre a kérdésre talán csak egy alapos tanulmánnyal lehetne válaszolni, de a teljesség igénye nélkül megpróbálok néhány fontos tényt megemlíteni. Köztudott, hogy amatőr színjátszásunk év­százados hagyományokra tekint vissza, ugyanakkor nálunk sokáig nem voltak olyan seregszemlék, mint például Csehországban vagy Szlovákiában, Martinban, a hú­szas években. Nálunk az ötvenes évektől rendeznek fesztiválokat. 1971-ben a Szóljatok, szép sza­vak rádióvetélkedőt követően a mind erőteljesebben jelentkező igényeket kielégítve láttunk hozzá az országos fesztivál megszerve­zéséhez Kazincbarcikán. Ez a fesztivál immár tizennégy éve mozgalmunk tükörképe, egyúttal pedig nemzetközi tanácskozások, baráti találkozók fóruma is. A het­venes évek elején vált egységes­sé a korábban külön utakon járó színjátszó és irodalmi színpadi mozgalom, tehát az a helyes szemlélet érvényesült, hogy egy­séges magyar színházművészet van, melynek alakítója a hivatásos színház mellett az amatőr szín­játszás is. • Az eddigiekben jórészt szer­vezési kérdésekről szólt. Szakmai szempontból hogyan jellemezné a mozgalmat?- Fontosnak tartom az előbb elmondottakat, hiszen a rendez­vények adnak lehetőséget külön­böző irányzatok felismerésére, ér­tékelésére. Mozgalmunkat a hat­vanas években az erős közéleti- ség jellemezte. Az akkori produk­ciókból sugárzott az a tudat, hogy ők beleszólhatnak, és bele is tudnak szólni fontos társadalmi kérdésekbe. Talán csehszlovákiai barátaim közül is sokan emlékez­nek a tatabányaiak Kukabúvárok című dokumentumoratóriumára Éless Béla rendezésében, vagy a Pinceszínház Eszem a geszte­nyét című produkciójára. Elkötele­zett, kritikus hangvétel jellemezte mind a két előadást. A hetvenes években a társadalmi konszolidá­ció érződött az amatőr színházi produkciókban is. Ekkor az ama­tőrök is szórakoztattak, komédiáz- tak, s előadásaikban jórészt az etikai kérdések voltak túlsúlyban. Karol Belický felvétele A hetvenes évek végén fölbukka­nó gazdasági és társadalmi gon­dokra mozgalmunk is érzékenyen reagál, s ezek a nehézségek érződnek az amatőr színjátszás körülményeiben is. Napjainkban bizonyos fokú esztetizálás észlel­hető. Szerkesztett műsorok alig fordulnak elő, az amatőrök ismert, vagy nálunk még nem játszott művek révén fejezik ki önmagukat, s mondanak véleményt életünkről, világunkról. Klasszikusokat és mai szerzőket visznek színre egyéni vagy - sajnos, még elég gyakran - egyénieskedő módon. Ez a vál­tás nem kevés gonddal jár, hiszen nem lenne helyes, ha az amatőr színjátszás a profi színházakat utánozná. Látni kell azt is, hogy e színművek színvonalas előadá­sa rengeteg próbát, elfoglaltságot, alapos felkészültséget igényel. Ezt viszont elég kevés együttes tudja és akarja vállalni. • Vajon miért?- Nálunk számos erőfeszítés ellenére csökkent az amatőr szín­játszók erkölcsi és anyagi ösztön­zése. A már említett hetvenes években mintegy 3500 felnőtt cso­portot tartottunk nyilván, ma körül­belül hétszáz együttes dolgozik rendszeresen. Sajátságos a hely­zetünk abban is, hogy nálunk döntő többségben csupa fiatal, s valóban maroknyi idősebb meg­szállott képviseli a mozgalmat, holott önöknél vagy például a Szovjetunióban, Svédországban és máshol számos olyan amatőr színház működik, amelyben szinte minden nemzedék képviselve van. A helyzetre jellemző, amit Wieg- mann Alfréd, a Szkéné rendezője mondott az idén Kazincbarcikán. Már három éve szeretne egy darabot színre vinni, de nem tudja, mert a tehetséges, szakmai felké­szültséget szerzett lányok és fiúk, akik a szerepeket jól el tudnák Az ismeretlen Chaplin A világsajtó hírt adott nemrégi­ben arról, hogy.egy londoni árve­résen tizenötezer fontért kelt el a világ talán legnagyobb filmzseni­jének sétapálcája és keményka­lapja. A hagyaték jó kezekbe került: David Robinson, a Times filmkritikusa, a legismertebb Chaplin-kutatók egyike vásárolta meg. A legújabb hírek szerint angol filmtörténészek (neveket nem em­lítenek a lapok) újabb, eleddig ismeretlen anyagokra bukkantak Chaplin életéről és munkásságá­ról. Ilyen adalékok például az ismert filmjeiből kivágott részek; jelenetek családi életéből; befeje­zetlen játékfilmek, vele készített interjúk. A megtalált anyag oly nagy, hogy egy háromrészes fil­met készítenek ezek felhasználá­sával. Az összefoglaló cím: Az ismeretlen Chaplin. Az első rész címe: A legboldo­gabb napjaim. A Mutual nevű filmvállalatnál töltött éveit és mun­káját dolgozzák fel benne. A második rész: A nagy diktá­tor. Azt dokumentálják benne, hogy művészi alkotásaiban meny­nyire a minőség és nem a mennyi­ség érvényesítésére törekedett. A munkafegyelem és a művészeti igény vezérelte e világhírű film készítése közben is. Végül a sorozat harmadik ré­sze, az Elrejtett kincsek, családja körében mutatja be Chaplint, ki­egészítve azokkal a félbemaradt művekkel, amelyekről eddig még a szakemberek nagy többségének sem volt tudomása. A film valószínűleg a jövő év­ben kerül a nagyközönség elé. VÁMOS IMRE játszani, vagy megházasodtak, vagy annyi az elfoglaltságuk, hogy nincs idejük színdarabot játszani. • Milyen a közönség érdeklő­dése az amatőr produkciók iránt?- Tény, hogy évekkel ezelőtt többen látogatták ezeket az előa­dásokat, ám az élenjáró csopor­toknak most is van számban ugyan nem nagy, de nagyon igényes közönségük. Ez a szak­mailag aránylag jól felkészült néző már nemcsak arra kíváncsi, hogy mit mond az együttes, hanem ugyanilyen mértékben arra is, hogy hogyan. • Mit tesz a budapesti Népmű­velési Intézet a helyzet javulása, a mozgalom fejlődése érdekében?- Lehetőségeihez képest nem keveset. Nagyon fontosnak tartom a rendezők és a szereplők szak­mai képzését, amelynek rendsze­réről már sok külföldi szakember is elismerően nyilatkozott. A C kate­góriás minősítést alapfokú képzés után lehet megszerezni. Ilyen tan­folyamot megyei szinten szerve­zünk, az illetékesek a központilag jóváhagyott tananyagot veszik át, s az általunk javasolt szakem­berek közül hívhatnak meg előa­dókat, foglalkozásvezetőket. A B kategóriás tanfolyamokra fel­vételi vizsgák vannak, vagyis válo­gatunk a jelöltek között elsősorban szakmai feltészültségük, s eddigi tevékenységük alapján. Ezek a tanfolyamok önköltségesek, ez is garancia arra, hogy ide nem szórakozni, hanem tanulni jönnek a jelentkezők. Vannak, persze, kiugró tehetségek, akik autodidak­ták, s kiváló előadások igazolják felkészültségüket, de úgy vélem, helyénvaló, ha megpróbáljuk megszervezni a többség szakmai fejlődését. Eredményesen fejlődik gyer­mekszínjátszó mozgalmunk is. Utánpótlásunk tehát erős, bíztató, s még inkább az lehetne, ha a középiskolákban sikerülne visz- szaállítani a diákszínjátszás szép hagyományait. Már nagyon sok országban rájöttek arra, hogy oly­kor túltechnizált világunkban mi­lyen fontos szerepet játszhat a színjátszás a gyermekek, a fiata­lok érzelmi és erkölcsi nevelé­sében. Végül részint a mi munkánk eredménye az is, hogy éledezik a falusi színjátszás is Magyaror­szágon. Az idén Mosonmagyaró­váron rendezték a falusi színját­szók szemléjét, s ez mindenkép­pen pozitívum. A helyzet tehát a sok gond ellenére nem remény­telen. Sokat segítene, ha lenne az amatőr színjátszóknak állandó be­mutató színházuk, mondjuk Buda­pesten, s ha sikerülne megoldani azoknak az élenjáró amatőr együtteseknek a gondjait, ame­lyek nem akarnak átpártolni a pro­fik közé, de szeretnének együtt maradni és játszani, természete­sen alapvető megélhetési gondok nélkül. • Milyenek a nemzetközi kap­csolataik?-Túlzás nélkül mondhatom, hogy jók, és terebélyesedők. Aktí­vak vagyunk az Amatőr Színját­szók Nemzetközi Szövetségében, együtteseink egyre gyakoribb ven­dégei a külföldi fesztiváloknak, s mi is rendszeresen vendégül látunk külföldi csoportokat. Meg­győződésünk, hogy ezek a mind tartalmasabb kapcsolatok jól szol­gálják a béke, a barátság, a jó szándékú emberek közötti megér­tés nemes ügyét. Sokoldalú, baráti és nagyon hasznos kapcsolatokat tartunk fenn a cseh és a szlovák intézményekkel, szakemberekkel. Még ma is emlékezünk a zeleneči- ek vagy a prágaiak kazincbarcikai szereplésére, s örülünk annak, hogy kedvező visszhangja volt a debreceniek és a zalaegerszegi­ek martini vendégszereplésének. Ezt az együttműködést természe­tesen még tovább lehetne bővíte­ni, hogy még többet tudjunk egy­másról a két ország színházkultú­rájának további fejlődése érde­kében. Köszönöm a beszélgetést. SZILVÁSSY JÓZSEF ÚJ SZÚ 4 1986. VIII. 18.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom